Méhes Károly

DUPLA FEDELŰ ZSEBÓRA

2003 november

DUPLA FEDELŰ ZSEBÓRA

Valami zörög odakint. Gallyak, vagy inkább levelek, ahogy egymáshoz súrlódnak. Levélnesz. Akkor ez nem is zörgés, nincs benne z- meg r- meg g-hang. Csak n, csak e, csak sz.

Jólesik.

És ezt gondolja: ez is örökség lehet, hogy ezt szereti.

Egy hűvöskés nyári este, éppenséggel Tihanyban, ahol az ő családjuk – ó, sok-sok évtizedre való mese következne. De olyan sincs, hogy ugyanannyi idő adatna az elmesélésre. Minden sokkal hamarabb véget ér.

Pedig az örökségben tán a legfontosabb (most ezt hallja ki belőle „hirtelen”), hogy örök. Hiába, hogy ő maga a megszemélyesült örökség, aki folytonosan múlófélben van – ami örök, az az időben visszafelé és előre is az (vö.: Kr. e., és Kr. u. – Károly előtt és Károly után).

majd megtanulja ő is

Nézi a képet, amint apja a régi lakás íróasztala fölött diákat keretez. Ha a lámpa felé tartja a kis fekete szélű lapocskákat, csalódott lesz, hiszen nem a megszokott svájci tájat látja szülei nyári utazásáról, nincs végtelen zöld mező, barna faház muskátlikkal, se mögöttük magasodó, júniusban is hófehér hegyek. Szürke mezőt lát, s e szürkeségben idétlen kis babák tánca, kimerevedve. Tudja, hogy ezek kromoszómák, s ezzel foglalkozni komoly tudomány, ezért is mehet el az apja Svájcba, mert ért hozzá. Öröklődés, majd megtanulja ő is, ha itt lesz az ideje.

A következő kép.

Hát nem szép ez?, kérdezi az apja szomorkásan és kissé sértve. Ott áll, leeresztett kezében a biológiakönyv. Ez az élet, generációkról generációkra így hagyományozódik minden, az, hogy te ilyen lettél, végtelen számú nemzedék öröksége…

Végül azt feleli, de igen, szép.

És emlékszik is egy-két nukleinsav nevére, amik a DNS-spirálban másolódnak, másolódnak, tekerednek, bogozzák össze ezt a szép életét.

kitchener.lord, flickr.com

Sokkal szívesebben olvasott a zsebórákról. Hogy a nagyatyák és az apák zsebórát hagynak utódaikra. Dupla fedelű arany zsebórákról, ezüst fedelűekről, svájciakról, természetesen. Ezekben a regényekben is sötét fényű szobákban komoly, többnyire kissé komor apák tették fiaik tenyerébe az órát, rövid beszédet intéztek hozzájuk az élet mibenlétéről, szépségéről és álnokságáról, miközben halkan neszezve tekeredett az óralánc.

Látja a harmadik képet: amikor véget értek (nem tehet róla, a mai napig így emlegeti) szenvedései a középiskolában, éretté nyilvánították, nagyanyja kihúzott egy fiókot és egy fekete dobozkát vett elő. Tessék, mondta, nagypapa azt szerette volna, hogy ez a tiéd legyen (ha majd felnő az a csöpp kis fiú), tudod, mennyire szeretett téged.

A kis dobozban zsebóra pihent, se arany, se ezüst, egy nikkel zsebóra, lánc nélkül.

eleven táncba kezdtek

Kivette, hüvelyk- és mutatóujja között egyet tekert a mélyen rovátkolt felhúzóján, és a füléhez emelte. Hallotta a rögvest beinduló szabályos ketyegést, s szeme előtt kicsit szögletes, de eleven táncba kezdtek kezükkel és lábukkal a kromoszóma-emberkék.

A kérdést is hallotta, a nagyapja, az apja vagy valamely sokkal régebben élt ős hangján: szép ez?

Amire nem lehet más válasza, mint az, hogy: de, igenis, szép.

Még mindig borult az ég.

Amikor mindenki távozott misére, azzal mentette ki magát: ír, tessék megérteni, ha imádkozik, akkor csakis így teszi, a Jóisten tudja ezt, sőt örül. Ha egyszer meg ez a helyzet, ha tényleg minden szava ima, akkor a végére nem is dukálhat más, mint az a bizonyos, sok ezer éves, örökségbe kapott „úgy legyen”-sóhaj, az: ámen.

felső kép | Gideon van der Stelt, flickr.com