DRÁMÁTLANUL
2003 január
A drámai pillanatok nem következnek be,
szétforgácsolódnak, a jó öreg
dramaturgia hídja megroggyant,
félve, bizonytalanul kelünk át rajta,
térdig beszakad, mélység fölött kalimpál
lábunk, vissza is fordulunk, amerről jöttünk.
A párbeszéd tapadós, habos homok,
dagasztjuk megfoghatatlan tömegét,
azt hisszük, mint valami zsanéron,
elfordul egy-egy szón a világ, de nem,
a fémes ezüst nem krómbevonat, csak
compók síkos pikkelye, szák híján
visszaszökdösnek éltető elemükbe.
Csak a névtelen és szótlan összepillantások
elképesztő teherbírása maradt meg,
MINDENT (mi mindent?) sejtet ilyenkor az egymásba
kapcsolódó két tekintet, mielőtt még
súlytalan flippergolyókként továbbpattognak
a tömegben.