DR. EL MAHT

Akkoriban filozófiát tanítottam az angol kisváros, St. A. egyetemén. Mindez roppant hirtelen történt, rögtön azután, hogy megvédtem a licenciátushoz szükséges dolgozatomat, amelyet Husserl filozófiája alapján írtam az időről és a képzeletről a belgiumi L. Filozófiai Intézetében. A védést követő szerény fogadás vége felé odasietett hozzám J. V. V., dolgozatom témavezetője, a metafizika professzora, kedves határozottsággal kitessékelt a beszélgetők gyűrűjéből, és feltuszkolt a számtalan apró lépcsőn, amin toronyszobájába jutottunk a Husserl archívummal szembeni magas épületben. Íróasztalának másik oldalán leültetett, és szótlanul egy papírlapot tett elém, amelyen látszott, hogy az internetről töltötték le.

az elhalt professzor

Állásajánlat volt St. A. egyetemére, a filozófia tanszékre. A szöveg először nagy tisztelettel emlékezett meg egy hirtelen elhunyt, igen híres professzorról – neve többször előfordult az én dolgozatomban is –, és tudatta, hogy amíg méltó utódot nem találnak, két ideiglenes helyettessel kívánják betölteni a státuszát. Valójában tehát két állást hirdettek, fél fizetéssel, de fél óraszámmal: az egyik helyettes feladata egy előadás és egy szeminárium vezetése volt Husserlről és Heideggerről, a másiké ugyanez, de az egzisztencializmus tárgykörében; itt Kierkegaard, Sartre és Camus neve szerepelt. Ezek voltak az elhalt professzor legfontosabb kutatási területei, ráadásul Angliában ma is ritkaságszámba megy, hogy valaki ennyire otthon legyen a nem-analitikus, kontinentális filozófiában. A hirdetés vége még egyszer hangsúlyozta, hogy valóban helyettesítésről van szó, és a két egyéves szerződés semmilyen körülmények között nem hosszabbítható meg.

Elég volt ránéznem J. V. V.-re, hogy tudja, mit akarok kérdezni. Licenciátusi dolgozatom nagyon jól sikerült, kezdte, és természetesen nagyon szívesen lesz doktori disszertációm témavezetője is, de nem ártana tanítási gyakorlatot szereznem. A felajánlott összeg megfelel egy tanársegédi fizetésnek, az óraszám nem magas, és a disszertációmat akár már ott, St. A.-ban elkezdhetem. És bár L.-ben filozófiából minden szinten van angol nyelvű program, asszisztensi vagy tanársegédi állás inkább a flamand anyanyelvűeknek akad, és én flamandul még nem tudnék órát tartani.

Hátradőltem a kényelmes fotelben – olyan volt, mint a Husserl-archívumban. Akaratlanul is Remkóra gondoltam, akivel olyan jól meg tudnám ezt beszélni, ha itt lenne. De Remko, az egyetlen igazi barátom L.-ben, egy évvel ezelőtt eltűnt; feltehetően abban a Szövegbe Helyező Szerkezetben^[1] veszett nyoma, amit ő talált fel, s amit egyszer én is kipróbálhattam, éppen a Husserl-archívumban.

Angliában csak egyszer töltöttem hosszabb időt, egy nyáron, amikor nagybátyám még élt, és befizetett egy teljes nyári egyetemi programra Cambridge-ben. Hirtelen vágyam támadt az ország után, ahol mindenki angolul beszél. Már Cambridge-ben azt éreztem, hogy hatalmas nyelvleckébe csöppentem, ahol az emberek csupán az én kedvemért beszélik azt a nyelvet – ráadásul az anyanyelv irigylésre méltó könnyedségével –, amit én gyermekkorom óta iskolában igyekeztem megtanulni. És az egyik állásajánlat kétségtelenül a közvetlen témámba vágott.

A hangom mégis bizonytalanul csengett, amikor végre kimondtam, hogy nagyon köszönöm, akkor beadnám a pályázatomat. J. V. V. összecsapta, majd összedörzsölte a kezét, mintha kétségeimet akarná eloszlatni, kihúzott egy fiókot és átnyújtotta saját és egy kollegája ajánlólevelét, lelkesen magyarázva: annyira bízott igenlő válaszomban, hogy mindent igyekezett alaposan előkészíteni. Szavamat vette, hogy már másnap elkészítem és postára adom a pályázatomat, aztán ugyanolyan hevesen, mint ahogy szobájába terelt, az ajtó felé tessékelt, hangot adva reményének, hogy talán az ünnepség végére maradt egy-egy pohár sör, amit megihatunk vállalkozásom sikerére, amihez szerinte a legkisebb kétség sem férhet.

eltűnt a kavarodásban

Mint oly gyakran, neki lett igaza, és így szeptember végén az éjszakai hajón ültem – ez volt a legolcsóbb –, ami Ostendéből Doverbe tartott a meglehetősen viharos csatornán. Mégis minden a legnagyobb rendben lett volna, ha nem éppen egy vasárnapot nézek ki az utazásra. A vasárnap ugyanis Nagy-Britanniában a vasutassztrájkok napja, és amikor hatalmas késéssel Doverből Londonba érkeztem, rémülten láttam, hogy biztosan lekésem a csatlakozást, mert csak egyetlen pénztár volt nyitva, és előtte hatalmas sor kígyózott. Kétségbeesett lépésre szántam el magam, szinte nem is hittem, hogy ez én vagyok. A sor elején magas, sovány, szőke, hosszú hajú, bájos lány állt – egyetemi hallgatónak néztem –, odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hová utazik. Megdöbbent tekintetét látva észbe kaptam, hogy ez itt különösen is gyanús tolakodásnak tűnhet – az angolok önmaguk határainál talán csak birtokaik határait védik jobban –, és gyorsan elmagyaráztam, hogy magyar egyetemi hallgató vagyok, eltévedtem, és alig ismerem az országot. Végigmért, valami szomorú mosolyféle jelent meg az arcán, de a pénztárablak felé fordult, mert már ő következett. Meglepetésemre St. A. várost nevezte meg úti célként, de mikor mellé léptem, és sietve beszóltam: „kettőt kérünk”, szótlanul elvette tőlem az előre kiszámított összeget, átvette a két jegyet, az egyiket a kezembe nyomta, biccentett, és eltűnt a kavarodásban.

A vonatajtók csukódása előtt egy másodperccel ugrottam be az utolsó kocsiba, ami olyan zsúfolt volt, hogy sok csomagommal – J. V. V.-nél csak könyveim töredékét hagytam – meg sem kíséreltem, hogy a lányt megkeressem. Alaposan megizzadtam, és épp eleget vesződtem a koffereimmel Manchesterben, ahol megszólalt a hangosbeszélő, hogy mindenki szálljon le, mert a vonat a sztrájk miatt nem megy tovább. Mint megtudtam, ez lett volna az utolsó vonat St. A.-ba. Kicipekedtem a buszpályaudvarra, sötét volt már, és hűvös szél csapta arcomba a vigasztalanul hulló esőt. Ide-oda kóvályogtam, hamar kiderült, hogy már busz sincs, mert a buszsofőrök is szolidárisak a vasutassztrájkkal. Mérgelődtem a jól működő angol szakszervezeteken, de eközben a pályaudvarral átellenben észrevettem egy magányosan álldogáló taxit.

Odahurcolkodtam, udvariasan köszöntem, a sofőr – kövér, apró termetű, szeplős emberke – lecsavarta az ablakot. Elmagyaráztam, hogy nekem másnap reggel a st. a.-i egyetem dékánjánál kell jelentkeznem, mert egy évre oda megyek tanítani. Kipattant az autóból, könyvekkel teli koffereimet könnyedén behajigálta a kocsiba, közben körülményesen elmagyarázta, hogy hosszabb távolságra fix tarifa van, és a visszautat is meg kell fizetni, de rám való tekintettel az utóbbit elengedi. Majd megoldja valahogy, ne aggódjak. Hamarosan bambán ültem mögötte, a sofőrülés és az utastér közötti ablakot kinyitotta, és szakadatlanul beszélt, még akkor is, amikor már az egysávos vidéki úton kanyarogtunk St. A. felé. Elmesélte, hogy a taxizást nemrég kezdte, azelőtt sírásó volt, bár eredetileg cirkuszi bohóc szeretett volna lenni, mint az apja, de érezte, hogy sohasem lesz képes felnőni apja művészetéhez. A sírásás lenézett, amolyan „ide veled, ásó” foglakozásnak tűnik, de nem régimódi, hanem egyszerűen az egyik legősibb mesterség: valójában nincs olyan régi nemesember, mint a kertész, az árkoló, meg a sírásó.

Eszembe sem jutott vitatkozni vele, még akkor sem, amikor azt fejtegette, hogy senki, sem a kőműves, sem az ács nem csinál olyan tartós lakást senkinek, mint a sírásó. A temetőben pedig mindig történik valami érdekes, ahogy a taxiban is sok különös fickóval el lehet beszélgetni, például mindig érdekelte, mit mond a pap, ha öngyilkost temetnek. Feltéve persze, hogy ilyenkor van egyáltalán pap. Ha van, a legtöbb mellébeszél, próbálja balesetnek feltüntetni a halálesetet, kiváltképp, ha katolikus, hogy beszentelhesse a megboldogultat. Pedig abból, amit elmond, általában mégis nyilvánvaló, hogy öngyilkosság történt. Mert mit mond a pap? Ha, tegyük fel, találnak egy vízi hullát. Jó, van nyomozás, miegymás, de azt a pap sem tudja eltagadni, hogy a szerencsétlen valahogy a vízbe került. „Mármost itt a víz – mutatott a szélvédőre –, én meg itt vagyok, mint leendő vízi hulla, és hacsak nem a víz jött hozzám, vagy nem taszítottak bele, akkor, uram, mi a harmadik lehetőség, mondja meg nekem?”

Meg se próbáltam, de szerencsére megérkeztünk St. A.-ba, s én előre nyújtottam azt a cédulát, amelyen a cím volt, ahol lakni készültem – e-mailben leveleztem le egy bizonyos Mrs. C.-vel, aki a szobán kívül reggelit is adott. Némi keresgélés után befordultunk egy kis utcába, ahol szép, de egyforma házak sorakoztak, a szokásos angol elő- és hátsókerttel. Az izgő-mozgó emberke kidobálta koffereimet az út szélére, én fizettem, ő jó éjszakát kívánt, s egy pillanat múlva egyedül álltam Anglia közepén egy kihalt mellékutcában.

még mindig árasztott valamit

Régimódi kopogtató volt az ajtón, ezzel zörgettem; az ajtó szinte azonnal kinyílt. Magas, méltóságteljes hölgy állt a küszöbön, őszbe forduló barna, hosszú haját hátul összefogta, majdnem bokáig érő szoknyájához jól illő blúzt és kosztümkabátot viselt, jobb kezében hosszú szipkát tartott, amelynek végén félig szívott, aranygyűrűs cigaretta füstölgött. Bár korát ötven és hatvan közé tettem, még mindig árasztott valamit, ami egy nőt roppant vonzóvá és érdekessé tesz. A 20. század elejének értelmiségi angol szalonhölgyeit képzeltem ilyennek, s ez az érzésem csak erősödött, mikor mély, kissé ünnepélyes hangját meghallottam.

„Már vártam Önt. Jól utazott?”

Első angol mondataimat meghallva elégedetten bólintott, mint aki rég sejtett eredményt nyugtáz, s egyenesen az emeleten lévő szobámba vezetett. A szűk lépcsőn nehéz volt egyszerre felcipekednem, de hátra se pillantott, mikor az egyik kofferem nagyot koppant a fényes padlón. Leendő lakhelyem a fürdőszobával szemben volt, az utcára nézett, nem volt túlságosan nagy, de kényelmes, már-már ódon bútorokkal berendezett, és igazán minden igényt kielégített. Mrs. C. csak az arcomat fürkészte, majd közölte, hogy fél óra múlva vár az ebédlőben vacsorára, ami hideg sült lesz fehér borral.

Nedves ruháimat szárazra cseréltem, és annyira szalonképessé téve magam, amennyire tudtam, lementem az ebédlőbe, ahol ugyanaz a nyugalom és rend fogadott, mint minden más szobában, amely látható volt. A súlyos asztalt csupán két személyre terítette, egymással szemben, de nem a két végén, hanem a közepénél. Mrs. C. ülve várt rám, szótlanul tette tányéromra az ételt, és csak amikor már némán egymásra emeltük borospoharainkat és az evéshez láttunk, kezdett beszélni.

A hosszú, szinte egyetlen falat nélkül töltött nap után nagyon éhes voltam, úgyhogy nemigen szóltam közbe, de nem is lett volna rá alkalom. Csak bólogattam, a kitűnő hideg sülttől és a bortól elernyedtem, s mint messze zengő harangzúgást hallgattam a hölgy szépen tagolt, arányosan szerkesztett mondatait. Akaratlanul a régi Linguaphon lemez jutott eszembe, amiről még édesapám tanult angolul, s amit, 76-os fordulatszámon, nekem is szívesen lejátszott. „At the dinner table. The host sat on one end, the hostess on the other end”.

Mrs. C. arról beszélt, mennyire örül, hogy új lakója van. Mert mióta másodszor is özvegyen maradt, rászakadt a magány. Azért is adja ki a szobát ilyen olcsón, mert nem a pénzre van szüksége, hanem hogy valaki meghallgassa, hogy valakivel néhány emberi szót válthasson. A könyvek, a lemezek, a televízió csak ideig-óráig tudják lekötni; az utóbbit amúgy is keveset nézi – csak ha valami izgalmas színházi előadást közvetítenek. Mindkét férje hirtelen, tragikus körülmények között halt meg, és mindketten itt tanítottak az egyetemen. Ráadásul, akármilyen különös és hihetetlen, testvérek voltak: első férje, H., akit mindenki szeretett, és irodalmat tanított, életének utolsó öt évében a dékáni tisztséget is betöltötte. Otthon érte a halál: egyszer ebéd után lefeküdt egy félórára, és sohasem ébredt fel többé. Különös módon H. öccse, C. is épp a házban volt akkor – ő és C. csendesen beszélgettek, épp itt, az ebédlőben. Ő olyan sokkos állapotba került, hogy a temetés és a hagyaték körül is mindent C. intézett –, végrendelet sem volt. C., aki büntetőjogot adott elő, sohasem nősült meg, gyakran járt hozzájuk, ő mindig kedvelte. Jóval fiatalabb volt a bátyjánál, és talán emiatt voltak annyira különbözőek. H. elmélyült, befelé forduló, roppant alapos ember volt, minden szava-tette maga a józan megfontoltság. C. nyughatatlanabb természetet örökölt, mindennap új ötletekkel hozakodott elő, szerette a késhegyig menő vitákat, szinte habzsolta az életet.

nem nősült meg

„Mért is mondom el ezt Önnek?”, nézett a szemembe, „hiszen alig egy órája ismerjük egymást. Tudom, hogy ez itt nem szokás. A híres angol tartózkodás, ugye? Talán mert már régóta kikívánkozik belőlem, és még soha senkinek nem tudtam így elmondani. Ilyen egyszerűen, őszintén, keresetlenül. A sógorom két hónappal a temetés után megkérte a kezemet. Azt mondta, mindig is szerelmes volt belém, ezért nem nősült meg, de a bátyja miatt nem mert hozzám másképp közeledni, mint jó baráthoz. Egy-egy kézszorításon, rokoni csókon kívül valóban nem volt közöttünk semmi. Mint sógornőjének gyakran hozott ajándékokat, néha nagyon drágákat is, de ezt a férjem sem vette rossz néven. Nem volt féltékeny, vagy legalábbis nem mutatta, inkább örült, hogy öccsét én is mindig szívesen fogadom. És valahogy mégsem ért váratlanul a házassági ajánlat. Igen, az igaz, hogy nagy ritkán eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az ő felesége lennék. De ennél semmi több. És …”

Itt megállt, lehajtotta a fejét. Csak néhány perc múlva, de egyre szenvedélyesebben folytatta.

„Első férjemmel volt egy fiunk. Mikor a férjem meghalt, nagy gyerek volt már. De sohasem szerette a nagybátyját. Nem túlzás azt mondani, hogy gyűlölte. Ha megjelent, a gyerek már kiskorában is a szobájába akart menni, nem állhatta, ha a térdére ülteti, nem volt hajlandó játszani vele, hiába hozta neki a legdrágább játékokat; leginkább azt utálta, ha azt mondta neki, „kisfiam”. „Te nem vagy az apám, ő az apám”, és olyankor férjemre mutatott, ó, hányszor hallottuk ezt tőle. Igyekeztük jobb belátásra bírni, bizonygattuk, hogy a sógorom már csak azért is nagyon ragaszkodik hozzá, mert neki nincs családja. Minden erőfeszítésünk hasztalan volt. Később, ahogy egyre nagyobb lett, a sógoromat nem vette komolyan, mindig gúnyolódott azon, amit mondott, kicsavarta a szavait, majd éppen olyan hevesen, mint a nagybátyja szokott, vitatkozni kezdett vele, s ilyenkor mindig az apja véleményét visszhangozta. Minden kamaszos lázadását a nagybátyján vezette le. Mi alig tudtunk beleszólni a viharos szócsatákba, ilyenkor szinte kikapcsoltak bennünket, és sokszor végződtek úgy a viták, hogy a fiam felugrott az asztaltól, és ránk csapta az ajtót. A férjemmel roppant kínban voltunk, bocsánatot kértünk, de a sógorom csak mosolygott, ilyenkor mindig mosolygott, legyintett, hagyjátok, így lesz belőle igazi férfi, aki érvényesíteni tudja az akaratát, ‘Ti állandóan babusgatjátok, lányosra nevelitek, én faragok belőle kemény férfit’ – igen, így mondta. Várható volt, hogy ha igent mondok férjem öccsének, végképp elveszítem a fiamat. így is lett. Már régen el kellett volna költöznie, hiszen felnőtt volt. Biztos vagyok benne, hogy nem miattam, hanem az apja miatt maradt ilyen sokáig itt. Abban a szobában lakott, amiben Ön fog.”

Megborzongtam.

„Haragszik rám?”, kérdezte Mrs. C. ismét a szemembe nézve. „Kérem, ne haragudjon. Az az igazság, és ezt a fiam is megérezte, hogy beleszerettem a nagybátyjába. Talán mikor a férjemet eltemettük, talán már régebben, vagy még régebben. Tudtam, hogy nem volna szabad. Tudtam, hogy ellen kellene állnom. Mostantól özvegynek lenni, feketében járni, várni legalább egy évet, meggondolni, csak a fiamnak élni. De nem tudtam. Pedig az első férjemet is nagyon szerettem, de ő más volt. Ahogy mondtam, az egyik volt a biztonság, a kiszámíthatóság, s közben mintha mindig az elmúlás venné körül; a másik volt az élet, a történés, a hirtelen esemény, a nem várt fordulat. És nem bántam meg, hogy hozzámentem. De második férjemmel csak néhány hónapig élhettem együtt. Ő is meghalt… well”, állt fel Mrs. C, „ön bizonyára nagyon fáradt.” A hangja most megint dallamos ünnepélyességgel csengett. „Még bizonyára ki sem csomagolt. Legközelebb majd többet mesélek a fiamról és a második férjemről is. De csak ha akarja. És bocsásson meg, ha túl személyesre sikerült a bemutatkozás. Ígérem, nem leszek terhére. De ha mégis máshol szeretne lakni…”

Én is felálltam. Többször belevörösödtem a mondókámba; arról hebegtem összevissza, hogy története mennyire megindító, hogy nekem minden angol beszéd hasznomra van, hogy milyen kevés időt töltöttem anyanyelviek között, és hogy a szoba árát nagyon méltányosnak találom. Arra jó volt, hogy közben Mrs. C. visszanyerje méltóságteljes önmagát, kedvesen bólogatott minden szavamra, azt mondta, a mosogatást csak bízzam rá, holnap fél 8-kor vár idelent a reggelivel, és jó éjszakát kívánt.

A kényelmes ágyban elhelyezkedve megpróbáltam végiggondolni a nap eseményeit, de túl fáradt voltam. Félálomban járkálást véltem hallani odalentről, talán még távoli beszédet is, de aztán mély álomba zuhantam. Korán és kipihenve ébredtem, bőven volt időm a kicsomagolásra, kintről gyönyörű őszi reggel köszöntött, a felhők eltűntek, sütött a nap – nagy ritkaság errefelé. Reggeli közben Mrs. C. annyira nem tett semmiféle utalást a tegnap estére, hogy kezdtem azt hinni, talán álmodtam az egészet. Főleg azzal volt elfoglalva, hogy kedvem szerint készítse el a tojást, a pirítóst, hogy elég erős legyen a tea, majd részletesen útbaigazított az egyetem felé, ami gyalog húsz-harminc percre volt a házától.

végeláthatatlan park

Papírjaimat magamhoz vettem, és elindultam a napsütötte utcákon. Mindenütt rend, tisztaság, komoly, de barátságos tekintetű emberek, szépen karbantartott házak, virágoskertek. Mennyire más volt, mint a szintén régi, de sokkal zegzugosabb, titokzatos, mindig ünnepi hangulatú L. Hamarosan a kis folyóhoz értem, ami kettészelte a várost – a partra a gyakori áradások miatt nem építettek házakat, mindkét oldalon egy-egy végeláthatatlan park húzódott. A számtalan kőhíd egyikén mentem át, a víz kékeszöld volt, tiszta, lassú folyású. Innen már nem volt messze az 1599-ben alapított egyetem, egy hatalmas, körülkerített park közepén, ahol a régi és az új épületek meglepő harmóniában váltották egymást. A park hullámzott a beiratkozásra érkező hallgatóktól, sokan a füvön ültek, új órarendjeik fölött összehajolva.

A dékán szobája az egyik legrégebbi épület első emeletén volt, a lépcsőházon és a folyosókon látszott, hogy a hajdani építők még nem spóroltak a hellyel. Pontosan fél 10-kor bekopogtam az ajtón. Egy titkárféle fogadott, felállt, kezet ráztunk, ő fiatalos közvetlenséggel csak a keresztnevét mondta meg: Rajnáldnak hívták. Hozzátette, hogy a dékán úr már vár, és a jobb oldali ajtóra mutatott.

Kellemes, tágas, világos szoba volt a dékáné, inkább dolgozószoba, mint iroda. P. professzorként mutatkozott be; hatvan körüli, középtermetű, enyhén kopaszodó, zömök, őszes ember, jól ápolt körszakálla is fehér. Az arcát tanulmányozva nem sokat tudtam kiolvasni belőle. Amíg üdvözölt, végigfutott a papírjaimon – pályázatom dossziéja ott feküdt előtte –, és néhány kérdést tett fel eddigi tanulmányaimat illetően, nem tudtam megállapítani, hogy kedves, fontoskodó, izgága vén bolonddal, vagy kifogástalan, szigorú hivatalnokkal állok-e szemben, aki mindent számon tart, mindent megjegyez, mindent tudni akar, és akár a legnagyobb óvatosság is indokolt vele szemben. Azt mondta, a társadalomtudományi tanszéken tanít, de jól ismeri a filozófusokat: a hirtelen elhunyt professzor óriási veszteség az egyetemnek.

„Sokan miatta jöttek ide tanulni. Persze magának ehhez semmi köze, nem akarom növelni a felelősségét. De a hallgatói, akik bálványozták, még itt vannak; akaratlanul is hozzá fogják mérni önt. Az egyetemet az utóbbi időben rengeteg csapás érte, nemrég még két professzor halálozott el, az egyik az irodalmi, a másik a jogi tanszéken – á, hallott róla? A szállásadójától? Mrs. C.? Hogy van most? Nem viselheti könnyen a kettős özvegységet. Mindkét férje remek ember volt, jól ismertem őket, amennyire tőlem telt, tanácsaimmal már régen igyekeztem segíteni nekik. Az elmúlt év nagyon nehéz volt, én lettem a dékán, egyben egyikük utódja – tragikus história, ugyebár? –, de az egyetemen végre rend lett, minden a régi kerékvágásba zökkent. Mert a rend a legfontosabb, kedves fiatal kollégám, a rend.
Az ember ne essék túlzásokba. Mindig az arany középút, nem kell a hallgatókat lehetetlen feladatok elé állítani – Önnek még nincs igazi tanítási tapasztalata, nemde? –, ám ami a félév elején a határozottan körvonalazott követelmény, azt kíméletlenül be kell vasalni. Egyensúly, uram, mindig józanul kimért és következetesen érvényesített egyensúly, hagyomány és minőség, méltón a nagy elődökhöz, de előre tekintve, a jövő felé. Ez az én elvem, s minden szerénytelenség nélkül mondhatom, az utóbbi időben mindig bevált. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, de mondjuk ki bátran véleményünket. Csak semmi szélsőség, semmi túlzás, ki mint vet, úgy arat. És aki szelet vet, mint itt régebben oly sokan, vihart arat. Úgy van ez, mint a pénzkölcsön, talán nem veszi rossz néven, ha épp ezt a példát hozom fel. Az ember őrizze meg függetlenségét. Ahogy nem bölcs dolog kölcsönt felvenni, de adni sem, úgy diktálja a józan ész, hogy ne legyünk feleslegesen gyanakvóak, de ne bízzunk meg mindenkiben látatlanul, kellő próba és bizonyíték híján. Előre kell néznünk, a jövőt kell mérlegre tennünk, s akkor semmi baj nem lesz. Mit mondhatnék még, általános jó tanácsként az év elején? Legyen az, aki, vagyis legyen hű önmagához, ez a titka mindennek. De kell-e ezt annak mondanom, aki Heideggert fog tanítani? Ahogy látom, önnek nem lesz nehéz, és az ajánlólevelek alapján bátran elmondható, hogy kétségtelenül remekül meg fogja állni a helyét. Nem lesz könnyű sem, de már csak úgy van berendezve ez a világ, hogy bajok, gondok mindig adódnak. Akkor szép az élet, ha zajlik. Ezt mondogatom mindig a lányomnak is, mert van egy lányom, ő is itt tanul, ezen az egyetemen, épp filozófiát. Majd szólok neki, hogy vegye fel az ön óráit. És ha nem veszi rossz néven, majd beülök egy-egy előadására és szemináriumára. Nem ellenőrizni akarom, csak több szem többet lát. Lehet, hogy adhatok néhány jó tanácsot. És ha segítségre van szüksége, mindig forduljon hozzám bizalommal. Az órarendje rendben van, rátettük a fizetési listára is, a jövő hét folyamán ugorjon be aláírni a szerződését. Sajnos, csak egy évre tudjuk nyújtani, de ezt tudja, ugyebár, köszönöm, ha volna esetleg kérdése…?”

Egyetlen kérdés fúrta igazán az oldalamat: ki lehet, aki a másik félállást elnyerte, és egzisztencializmust fog tanítani?

milyen érdekes

„Á, még nem találkozott vele? Persze, persze, hiszen csak tegnap este érkezett. Alkalma lesz megismerni, talán már itt is van, mert 10-re rendeltem be. A neve Dr. El Maht, s milyen érdekes, ő sem angol, hanem Dániából érkezett, bár német egyetemen szerzett fokozatot. Legalább lesz végre valaki, aki Kierkegaard-t az anyanyelvén is tudja olvasni. Persze Camus és Sartre miatt egy franciát is felvehettem volna, de a másik pályázóról kiderült, hogy csak a neve francia – valami Fort-D’ambras, ha jól emlékszem – valójában norvég. Bár az El Maht is olyan, mint egy spanyol és egy német név keveréke, nem igaz? Ki gondolná, hogy dán a viselője? A skandináv filozófia kétségkívül szerencsésen előretört szerte a világban, gondoljunk akár Wittgenstein utódjára Cambridge-ben, Georg Henrik Von Wrightre, vagy Jaakko Hintikka-ra a Bostoni Egyetemen, de nálunk ma már az Európai Unió áldásos hatása érvényesül igazán, hiszen lám a belgák, illetve a magyarok is…”

Ebben a pillanatban udvarias, de határozott kopogás hallatszott az ajtó felől. P. hangos „tessék”-jére egy körülbelül velem egykorú fiatalember lépett be.

Talpig feketében volt, magas nyakú pulóvere még jobban kiemelte arcának meglepő sápadtságát és enyhén göndör, rendetlen, hirtelenszőke haját. Ha valaha találkoztam valakivel, aki azonnal föltűnt és rögtön rokonszenves volt nekem, az El Maht volt. Akkor sem tudtam, és most sem tudok jobb szót találni rá, mint hogy az egész ember felajzott íj benyomását keltette, mint akinek minden izmát, inát, porcikáját rugós keményre edzette valami végtelen vágy, valami soha meg nem szűnő várakozás. De a legfeltűnőbb a sápadt arcból világító, delejes, mélykék szempár volt, ami élesen villant arcról arcra és tárgyról tárgyra, azonban ahogy tekintetünk találkozott, szinte lehetetlen volt kivonnom magam a hatása alól. A száj két sarka enyhén lefelé görbült, mintha gúnyosan nyugtázna mindent, amit az ész egy villanással mér fel, de az arc egyszerre felderült, és először láttam a végtelenül megnyerő, lefegyverző mosolyt, amelytől minden feszültség feloldódott bennem, és legszívesebben azonnal odasiettem volna hozzá, hogy kezet szorítsak vele, és kérdésekkel ostromoljam.

P. professzoron is látszott, hogy meghökken; éreztem, hogy velem már végzett, és minden figyelmét a frissen érkezett köti le. Mivel El Maht egy kurta üdvözlés után szintén elfordult tőlem, biccentettem, és kioldalogtam a szobából. Azzal vigasztaltam magam, hogy még rengeteg időm lesz összeismerkedni és beszélgetni vele.

A híre azonban sokkal hamarabb elérkezett hozzám, mintsem találkozhattunk volna. Az első tanszéki értekezletre nem jött el, a kari ismerkedési estre sem, nekem pedig rengeteget kellett készülnöm az óráimra, állandóan a könyvtárban ültem, vagy Mrs. C. emeleti szobájában bújtam a jegyzeteimet, szállásadónőmet is csak reggelente láttam. Dobogó szívvel léptem be, hogy megtartsam az első szemináriumot. A hosszú asztal körül ülő tizenöt hallgató között először azt a lányt pillantottam meg, aki Londonban jegyet vett nekem. Ahogy sorban mindenki mondott magáról valamit, és a lányra került a sor, mindketten zavarba jöttünk. O.-ként mutatkozott be, és valahogy az is kiderült, hogy ő a dékán leánya. Én bátran azt mondtam, már most is nagy hálával tartozom neki, s mikor a többiek kérdőn néztek rám, hozzátettem: ahogy mindenkinek, aki eljött és felvette az órámat. Röviden elmondtam, mivel foglalkozunk majd a félév során, az első referátumot Husserlről éppen O. vállalta.

Az óra végén úgy intéztem, hogy tudjak vele néhány szót váltani négyszemközt. Amikor a folyosón kettesben maradtunk, és én akadozva még egyszer köszönetet mondtam neki, csak könnyedén bólintott, láttam rajta, hogy menni szeretne, szórakozottan babrált hófehér széldzsekijének cipzárjával, feszélyezte a pillanat bizalmassága. Pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, mi érdekli igazán, mik a tervei, hogy tovább nézhessem magas homlokát, kissé riadt, kékeszöld szemét, amely úgy csillogott, mint a folyó, amelynek öreg hídján most már mindennap átkeltem az egyetemre menet. És a hangja is távoli vizek szelíd csobogását idézte fel bennem; ha a szemébe néztem, úgy éreztem, lassan lebegek a víz tetején, messziről halk énekszót hoz a szél, és én elragadtatva nézem, ahogy a part szélén karcsú nádszálak inganak.

rendkívüli izgalomban

A következő héten azonban minden másképp történt, mint elterveztem. A keddi bevezető előadásom elég jól sikerült, de mikor szerda délután viszontláttam szemináriumi hallgatóimat, rendkívüli izgalomban találtam őket. O.-t kérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy épp most jöttek ki El Maht tanár úr órájáról, és mindenki egyetért azzal, hogy ezen az egyetemen még soha senkit sem hallottak így filozófiáról beszélni. Kérdésemre, hogy mi volt a téma, többen egymás szavába vágva magyarázták, hogy épp ez volt a csodálatos: a tanár úr azzal kezdte, hogy Sartre és Camus kapcsán az öngyilkosság kérdéséről fog beszélni, de hamarosan felkiáltott, mintha önmagát utasítaná rendre, hogy mindaz, amit eddig elmondott, csupán szavak halott füzére, mintha a nyelv már eleve öngyilkosságot követett volna el, s hogy egy filozófiai kérdésről csak úgy érdemes beszélni, ha elevenünkbe vágó, közvetlenül átélt, tapintható tapasztalatként tárul elénk, még ha természetünk szerint azonnal elrejtőznénk is a kérdés zaklató személyessége elől.

„De nem azt mondta, hogy öngyilkossá kell lennünk ahhoz, hogy megtudjuk, mi az öngyilkosság”, mondta O.

„Nem, épp hogy úgy kezdte, hogy ilyen formában a kérdés rosszul feltett”, tódította egy hosszú hajú fiú.

„Úgy kezdte, hogy valójában az öngyilkosság maga a lét vagy nemlét kérdése”, vette vissza a szót O.

„És hogy ezeknek kell megfelelő tartalmat adni, hogy közelebb juthassunk a kérdés velejéhez, de ez csak valami teljesen mindennapi tapasztalaton keresztül történhet. A lét és nemlét még túl általános” – magyarázta egy szemüveges lány.

„Azt is mondta, hogy az alapparadoxon…” – kezdte a hosszú hajú, de többen lehurrogták, hogy a paradoxon szót nem használta.

„Mindegy, hogy használta-e. Szóval a feszültség ott van, hogy hogyan viszonyul a hétköznapi tapasztalat a tudathoz. Mert a tudaton vagy a lelkiismereten fordul meg minden.”

„A kettő nem ugyanaz” – szólt közbe egy kockás inges fiú, aki az első órán úgy mutatkozott be, mint akit az analitikus filozófia és a fenomenológia összebékítése érdekel, „így elvész a különbség lételmélet és etika között”.

„De hiszen ennek eltüntetése volt a fő cél”, vágott közbe a hosszú hajú, „mert végül is maga a tett a kérdés, hogy például ott állok a hídon, és a vízbe ugrom-e, vagy hasba szúrom-e magam egy tőrrel?”

„Ezt sokkal szebben mondta”, szólalt meg lágyan O., „ezt nem írtam le pontosan, de emlékezetem szerint úgy fogalmazott, hogy elvégezhetem-e mindazt, ami a lelkemet bántja egy puszta tőrrel?”

„Akkor a tudat a lélek?” – vetette közbe a kockás inges.

„Nem a szavakon kell lovagolni”, mondta a szemüveges lány, „azt hiszem, itt valójában Locke argumentumára utalt, mert azt a kérdést is felvetette, mi van, ha a tudat még álmában sem pihen, és Locke az, aki Descartes-ot cáfolva kérdezi, vajon gondolkodom-e, ha alszom”.

„Hogy jön ide Locke?” – kiáltott türelmetlenül a hosszú hajú. „Az alvás metaforaként szerepelt, mint a halál metaforája”.

„Épp Locke mondta, hogy a metaforák mennyire félrevihetik a filozófia nyelvét” – vágott vissza a szemüveges, „de igenis egyenesen Descartes álom-argumentumából vezette le, menyire megcsalhat a tudat”.

„Megcsalni olyannyira megcsalhat, hogy a tudat miatt mondunk le a cselekvésről” – mondta halkan O., „ezt is nagyon szépen mondta, úgy, hogy a gondolat az elszántság természetes színét halványra betegíti. Tessék, itt a jegyzetem, ezt leírtam …”, tolta füzetét a többiek elé.

„Nem a szóvirágok fontosak”, mondta a kockás inges, „most a cselekvést úgy értsem, hogy minden cselekvésről lemondunk, vagy csak az öngyilkosságról, mint a cselekvés egyik specieséről?”

„Persze, hogy minden cselekvésre vonatkozik”, magyarázta a hosszú hajú, „ezért kezdte úgy, hogy a lét és nemlét kérdése ez. A lehető legáltalánosabban. De a lényeg szerintem mégiscsak az, hogy maga a kérdés rosszul feltett. Mert a lét felől hogyan tudnék dönteni a nemlétről? Én mindenestül a létbe vagyok vetve, mint”, és itt felém fordult, „a tanár úr mondta az előadásában Heidegger kapcsán, és nem tudok egy kicsit nem létezni, hogy azután egy harmadik nézőpontból dönthessek, mi jobb: lenni vagy nem lenni. De talán épp úgy értette, s itt akár Sartre-hoz is kapcsolódhatnánk, hogy előre kell szaladnunk a halálunk, a nemlét, a semmi felé, hogy igazán értékelhessük a létet”.

„Annál sokkal pesszimistább volt a konklúzió”, vélte a szemüveges lány, „mert itt a halál nem mint valami fenomenológiai, metodológiai gondolatkísérlet jelent meg, hanem mint a teljes, személyes vég, és azt a világot is, amit a halál helyett az egzisztencialista „mégis” erejével választunk, valami undok és unott mocsárnak, vagy gyomos kertnek rajzolta meg, amiben az ember pusztán elviseli, hogy az átlagemberek nap mint nap megalázzák …”

„Igen, itt nagyon konkrét példákat hozott, ezt el kell ismerni”, mondta a kockás inges, „hogy képzeljük el, amint beiratkozáskor a tanulmányi osztály előtt állunk, belekötnek mindenbe, hogy mit hogyan töltöttünk ki, packázik velünk a hivatal…”

„Az nem arra vonatkozott”, torkolta le a hosszú hajú, „hanem hogy nem kaphat senki olyan kis hivatalt, hogy vissza ne éljen vele.”

„Miért, a packázás nem visszaélés?”

„A kor gúnycsapásait, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, utált szerelme kínját”, olvasta jegyzeteiből O., de itt a hangja elcsuklott.

mindenki kedvetlenül távozott

Úgy éreztem, ideje közbelépnem, mert nem szerettem volna, ha túlzottan személyessé válik a beszélgetés, és mi tagadás, bántott, hogy nem az én előadásomról, hanem El Mahtéról beszélgetnek ilyen lelkesen, s hogy csak a hosszú hajú fiú igyekezett a tőlem tanultakat is felhasználni a vitában. Azt mondtam, engem is érdekel, amit a kollégám mondott, s hogy házi feladatként mindenki írja le, amit megértett, és persze biztos lesz alkalom El Maht tanár úr szemináriumán is mindezt megbeszélni. Rátértünk O. beszámolójára Husserl időértelmezéséről, de a jó hangulat és az élénk beszélgetés odalett, és az óra végén mindenki kedvetlenül távozott, O. különösen, hiába dicsértem agyba-főbe a referátumát.

A következő héten elhatároztam, hogy órám előtt beülök El Maht előadására. Akkor, üsse kő, megint lehet róla szó az én szemináriumomon, de legalább én is tudom, pontosan mi hangzott el. Mire öt perccel az óra előtt a teremhez értem, alig láttam az ajtót a tolongástól. A hatalmas előadó ablakmélyedéseiben is ültek, a fal mellett is sokan szorongtak, sőt, néhányan a tanári asztal és a tábla előtti dobogó két oldalán is álltak. Megint O. segített, aki a második sor közepén ült, de mellette, csodák csodája, volt még egy szabad hely. Ahogy meglátott, integetett, hogy üljek oda, s én valahogy odavergődtem hozzá. Jólesett mellette ülnöm.

A tábla két oldalán egy-egy ajtó volt, El Maht a bal oldalin lépett be, de jó tíz perc késéssel. Hangosan csapta be az ajtót, a dobogó dübörgött. El Maht egy könyvet szorongatott, egy híres amerikai filozófus, R. R. nemrég megjelent munkáját, amiről akkor széltében-hosszában beszéltek. A könyvet undorral az asztalra dobta, a hangos csattanástól egyszerre csönd lett.

„Késtem, bocsánat” – nézett ránk azzal a bizonyos lefegyverző, kedves mosollyal, aztán elkomorult, mélykék szeme fürkészve járt körbe-körbe, s csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta O.-t. Persze engem is észre kellett vennie, de úgy láttam, ügyet sem vet rám. A könyvért nyúlt, és felmutatta:

„Olvasta valaki? R. R., a filozófia és a természet kapcsolatáról.”

Sokan feltették a kezüket.

álmodni képes

„Tudják mi ez? Szó, szó, szó. Vagy annál is kevesebb. Fecsegés, a heideggeri Gerede, és ez kelt ma szenzációt. Tudják, mit mond a szerző, a nagyra becsült R? Hogy a filozófusok több ezer éve próbálják meglelni az igazságot, de mivel a mai napig sem találták meg, nem is érdemes keresni. A jellegzetes r.-i vállrándítás, ez már csak így van, érjük be a részeredményekkel, amelyekről majd szintúgy be fog bizonyosodni, hogy egyik sem tartható. És a szerző ráadásul Heideggerre hivatkozik! De ha az igazság keresésével felhagyunk, akkor akár haza is mehetünk, mert nincs értelme semminek. Pedig nincs más baj, mint hogy R. kategóriákban gondolkozik, olyan rendet óhajt, mint itt van. Nem, nem ebben az előadóteremben, itt most már hála istennek nincs igazi rend, hanem ebben a városban, ezen az egyetemen. Nem vették észre? Hogy itt mindennek megvan a helye, a házak takarosak, a hátsó kertekben szépen terem a tök és a káposzta, az előkertekben illatoznak a virágok. A parkokban gondos kezek nyírták rövidre a pázsitot, a folyó szabályosan, az emberi terv szerint kanyarog, St. A. lakosainak még a beszéde is arányos, tagolt, és minden túlzás nélküli. Reggel kimennek kicsiny dobozaikból, egy másik dobozba térnek, mint a felhúzott masinák, ott szépen elvégzik a dolgukat, délután ismét kis dobozaikba húzódnak vissza, ahol esznek, isznak, alusznak, talán szeretkeznek is, de mit ér, ha ez is rugóra jár? Mi az ember, ha drága idején vett fő java alvás, evés csak? Nem több, mint barom. Nem tanulták meg, hogy az ember egy csigaházban is ellakhat. Nem értik? Szakítsanak nyugodtan félbe, ha nem értik. Az ember a legnyomorúságosabb odúban is otthon lehet, és a leggyönyörűbb királyi palota, sőt egy egész ország is szűk börtönnek tűnhet neki. Ha az ember nem előre gyártott kategóriákban gondolkozik, rádöbben, mennyivel több dolog van földön és égen, mintsem bölcselete – s ezen értsük most a filozófiát – álmodni képes.”

„Megint az álom-argumentummal jön” – suttogta mögöttem valaki. Hátrafordultam; a szemüveges lány volt.

„Pedig valójában milyen remekmű az ember”, folytatta El Maht átszellemülten, „nem óramű, hanem remekmű. Milyen nemes az értelme! Milyen határtalan a tehetsége! Alakja, mozdulata milyen kifejező és bámulatos!”

„Megint a szóvirágok” – hallottam balról halkan, és nem kellett odafordulnom, hogy tudjam, az analitikus tanítványom szólt.

„És az egyetem”, hallatszott a tábla felől a szózat, „itt is kicsiny tanári szobákba zárt mindenki, megvan a rendje, mikor tartson órát, mikor fogadja a hallgatóit, mikor publikáljon és mennyit, mikor menjen konferenciára és melyikre; természetesen olyanra, ami a szakterületébe vág, de mi az, hogy szakterület? Ki minek a szakértője? A létnek, a tudásnak, a jónak, a szépnek, az igazságnak? De a lét, a tudás, a jó, a szép, és az igazság nem kategóriák, hölgyeim és uraim, hanem maga az élet. Az emberi, és nem állati lét. Ezek az úgynevezett szakemberek, akik a poszt és a megélhetés, igen, a poszt és a koszt kedvéért ipart csináltak a filozófiából, egy konferencián szépen elmondják a magukét, a többiek udvariasan végighallgatják, mindenkinek tapsolnak, mert vagy mindenki ugyanazt gondolja, vagy nem meri elmondani, ha más a véleménye, mert félti a pozícióját, hogy jövőre nem hívják meg egy vendégegyetemre, hogy a névtelen lektor, aki ott ül valahol a hallgatóságban, nem ajánlja a könyvét publikálásra egyetlen rangos kiadónál sem, hogy nem lesz belőle negyvenes évei derekára professzor. Mindenki azt mondja, amit hallani akarnak tőle, azt ismételgeti, amiről előre felmérte, hogy ez az elvárás. Hát ez a nyelv gyilkossága, amiről a múltkor beszéltem maguknak, ami abból következik, ahogyan élünk, az életünk előre szabott formáiból, de minthogy ez tőlünk függ, és mi hoztuk magunkra, inkább öngyilkosságról kellene beszélnem.”

Középen valaki feltette a kezét. „De tanár úr, amit elmondott, az praktikus keret, ami nélkül élni, tanulni és tanítani lehetetlen volna. Ha nincs valamiféle rend, akkor káosz lesz és anarchia.”

„Valamiféle rend”, ismételte gúnyosan El Maht. „Épp az a kérdés, hogy miféle. Mert ha a rend, nem látványosan, de szívósan megöli a szót, ami maga a lélek, akkor még az anarchia is jobb. De nem a rendetlenség mellett érvelek, hanem amellett, hogy keljenek életre a szavak, hogy hagyjuk, a jelentések vigyék ezer irányba a gondolatainkat, és ne fogalmaink kész sémái szerint regulázzuk őket. Arra lenne szükség, hogy magukat a dolgokat keltsük életre”.

„Bocsánat”, szólt közbe egy másik hallgató most elöl, „de a posztmodern filozófia bebizonyította, hogy a jelentések csak igen limitált értelemben kapcsolódnak a nyelven kívüli dolgokhoz, azaz a posztmodern filozófusok, például R. R. is, rendre megkérdőjelezik a referencialitást, tehát szerintük minden jel csak önmagára utal”.

„Szóval csak jelek végeláthatatlan sora van?”, kérdezte El Maht komolyan. „A nyelv csak önmagára utal? Ott, kívül, nem utalhat semmire, mert nincs is ott semmi?” Hirtelen leguggolt, benézett a tanári asztal alá, majd rémült arckifejezéssel felemelkedett és hangosan elkiáltotta magát: „Tűz van!”

Ijedt moraj futott végig a termen, ketten felsikoltottak, többen felugrottak.

„Üljenek vissza nyugodtan”, mondta El Maht mosolyogva. „Nincs tűz, csak meg akartam mutatni, valóban a semmire utalnak-e a szavak.”

A zúgás még nagyobb lett, sokan nevettek, egy-egy megkönnyebbült sóhajt is hallani lehetett, mások azt morogták körülöttem, hogy az ilyesmivel nem szabad tréfálni, ketten pedig ki is mentek. El Maht megvárta, míg a terem lecsendesedik, aztán megadta a szót az előbb a posztmodern filozófia mellett érvelő fiúnak, aki nagyon jelentkezett.

„Tanár úr, a példa épp azt bizonyítja, amit mondtam, ha a tűz az előbb nem volt valóságos. Csak azt hittük, hogy tűz van, azaz a tűz éppen hogy csak nyelvileg létezett, úgy látszott, hogy tűz van.”

kisarjadt a posztmodern gondolat

„Látszott?”, kérdezett vissza El Maht. „Valóban az volt, látszik-ot nem ismerek. Ha a tűz szó nem jelölne semmi valóságosat, vajon miért estek annyian pánikba? De vegyünk egy másik példát, olyat, amelynek nyomán többek között kisarjadt a posztmodern gondolat, ez talán jobban meggyőzi. Ha maga színházba megy, és alakokat lát mozogni a színpadon, ezek valóságosak? Persze, erre az a válasz, hogy legfeljebb a képzelet számára azok, mert a színházban a színház konvenciói szerint gondolkodunk, és magunk mögött hagyjuk a hétköznapi világot, amelynek szempontjából egy-egy drámai alak fikció. De nem lehetséges-e, hogy egy dráma szereplője a hétköznapi világ felől nézve, az önöket itt és most körülvevő mindennapiság szemszögéből is valóságos? Amikor egy színész költeményben, álom-indulatban a szerepéhez töri a lelkét, nem sápad-e bele, nem ül-e könny a szemében, rémület a vonásain, nem törik-e meg a hangja? Ez volna a fikció, ez, amint a színész könnyárba fojtja a színpadot, és irtóztató beszéddel megrepeszti a nézők fülét? Épp hogy a színpadi figura egész valója kíséri azt a képzetet, amit az író megalkotott, már nincs különbség szerep és színész között, mert valóságos könnyeivel és sápadtságával megelevenítette, megalkotta, ami azelőtt nem létezett. Ez a valóság. És az is, hogy ennek hatására a közönségben a közönyös ember zavarba esik, akinek jó a lelkiismerete, elképed, és a bűnös talán meg is őrül.”

„Ez a képzelet és a valóság teljes összezavarása”, szólt felháborodottan analitikus tanítványom, meglehetősen tiszteletlenül, mert még a kezét sem tette fel. „Mi dönt a valóság felől? Nem a gondolkodás? Nem a tanár úr mondta a múlt órán, hogy nincs a világban se jó, se rossz, csak a gondolkodásunk teszi azzá? És akkor hol a valóság, és hol a stabil igazság, aminek a hiánya miatt R. R. könyvét kritizálta?”

„Akkor nem fogalmaztam elég pontosan”, mondta El Maht elgondolkodva. „Amit ostoroztam, az az igazság kereséséről és megtalálásról való vállrándító lemondás. De nincs egyetlen igazság, amit a másikra rátukmálhatnánk, az kinek-kinek a maga számára ölt testet, de nem akkor, ha a valóságot és a fikciót előzőleg gondosan szétválasztottuk, hanem ha a szó, jöjjön bárhonnan is, megelevenedik, méghozzá olyan erővel, amely az ember egész valóját rázza meg”.

Ekkor gyors és erős kopogtatás után felpattant az előadó oldalsó ajtaja. Mindenki odanézett: P., a dékán lépett a terembe.

„Nagyon sajnálom, hogy félbe kell szakítanom az előadást”, mondta P. professzor, és hangjában egyszerre vibrált a kaján öröm és a mézesmázos kedvesség, „de sajnos nem várhatom meg, míg befejezi. Legyen szíves, jöjjön velem a dékáni hivatalba”.

Előadónk úgy nézett rá, hogy le kellett sütnie a szemét. Pedig El Maht nem szólt semmit; némán összeszedte a holmiját és P.-t követve kiment a teremből. Csak egyetlen pillanatra tekintett hátra, valószínűleg nem engem, hanem O.-t kereste a szemével.

Mondanom sem kell, hogy a szemináriumom aznap délután szörnyen sikerült. Néhányan el sem jöttek, többek között O. is eltűnt, és a hosszú hajú fiú, akinek végre megtanultam a nevét – ritka neve volt: Horatio –, hiába tartott nagyszerű referátumot, senkinek sem járt az esze Husserl Kartéziánus meditációin. Magam is türelmetlen voltam, és az órát egy kicsit előbb fejeztem be, mert mindenképpen szerettem volna El Mahttal beszélni, és reméltem, hogy még az épületben lesz.

A szobájában volt, nem is kellett kopognom, mert félig nyitva hagyta az ajtót. A könyveit rakosgatta nagy kartondobozba.

„Bocsánat”, mondtam bátortalanul, „csak azért jöttem, hogy gratuláljak a remek előadáshoz. Remélem, a dékán nem mondott semmi kellemetlent.”

nem én terjesztek rémhírt

„Ugyan”, mondta El Maht, és leplezetlen megvetéssel nézett rám, „azt hittem, te nem tartozol azok közé, akik nem azt mondják, amit gondolnak. Az előadás borzasztóan sikerült, a dékán pedig úgynevezett megrovásban részesített, mert jelentették neki – két hallgató, R. és G. –, hogy az óráimat arra használom fel, hogy feleslegesen keltsek pánikot, és jelen nem lévő, nagytekintélyű filozófusok gondolatait diszkreditáljam ahelyett, hogy Sartre-ról és Camus-ről beszélnék. Pedig nem én terjesztek rémhírt; a rémhír P. maga, és egész társasága.”

„Nagyon sajnálom”, mondtam, „épp azt akartam elmondani, mennyire eredeti, amit mondtál, illetve, egy helyen már, mint valószínűleg szinte mindenki, olvastam ehhez hasonló gondolatokat”.

„Csak nem Shakespeare Hamletjében?”, kérdezte gúnyosan El Maht. „Itt két hete mindenki az én szavaimra hivatkozik, és senki sem jött rá, valójában honnan idéz?”

Bár El Maht nem kínált hellyel, muszáj volt leülnöm egy öblös karszékbe, ami az íróasztalával szemben állt. Az arcom égett, mintha szégyellném magam, a torkom kiszáradt, enyhén forgott velem a világ. Egy pillanatra megint a londoni jegypénztár előtt álltam, aztán a taxiban ültem, utána Mrs. C. asztalánál, majd a dékáni hivatalban, végül El Maht előadásán. A szobában csak a szívem lüktetését lehetett hallani.

„Rendben, ha te nem mondod ki”, nézett rám El Maht a kedves, lefegyverző mosolyával, „akkor kimondom helyetted én. Ha azt kérdezed, én vagyok-e Hamlet, akkor azt mondom, igen is, meg nem is. Mindenkinek annyira vagyok, amennyit már ismer belőlem, illetve amennyit belőlem fogadni és elfogadni tud. De ez, azt hiszem, mindenkire érvényes, nemcsak rám. Van olyan, hogy egy történet tere több helyen rávetül arra, amit itt többen valóságnak szeretnek nevezni. De mindenkinek másképp, és más-más erővel, kinek-kinek ismeretei, vágyai, ha tetszik, a saját létezése és valósága szerint.”

„De te mégiscsak egy ember képzeletének szülötte vagy, aki egyszer tollal és tintával pergamenlapokra írta, amit mondasz, teszel és amit mások mondanak rólad”, szakadt ki belőlem végre, amit tényleg gondolok.

„Toll, tinta, pergamen? Nagyot csalódnék benned, ha komolyan venném, amit most mondasz. Csak nem képzeled, hogy ezekben létezik valaki? Ez olyan, mintha azt mondanám, az ember az útlevelében létezik, ami megint csak holt dolog: alak, forma, vonal- és festék-egyveleg. És külön csodálom, hogy az mondja ezt, aki már kipróbálta a Szövegbe Helyező Szerkezetet.”

„Te találkoztál Remkóval odaát?”, kérdeztem mohón, „Él? Jól van?”

„Hogy él-e? Lehet, hogy egy kicsit még inkább él, mint te. Igen, egyszer felbukkant egy másik világomban is, ahogy te nevezed. De nem a jegypénztárnál találkozott O.-val, hanem amikor Ophélia vissza akarta nekem adni néhány emlékemet, nem taxiban ült, hanem állt velem a tárt sírok szélén, és ott beszélgetett a sírásókkal, nem Mrs. C. asztalánál ült, hanem hallgatta, amint anyámat oktatom ki a hálószobájában, nem P. szobájában tett tisztelgő látogatást, hanem jót derült azon, hogyan űzök csúfot a bolond Poloniusból. Ha a dolog – nevezzük Szövegbe Helyező Szerkezetnek – innen odafelé működött, miért ne működhetne visszafelé?”

„Nektek ott megengedik, hogy más alakban ide jöjjetek?”, kérdeztem döbbenten.

„Látom, hogy te sem értetted meg, amit az előadáson mondtam. Még mindig azt hiszed, valójában holtak vagyunk, akik néha kimenőt kapnak a nem ismert tartományból, amit ti szerettek „irodalomnak” vagy „fikciónak” nevezni, és ahonnan csak – mondjuk így –, a „képzelet szárnyán” térhet meg utazó. De nézd meg, itt állok előtted, látsz, hallasz, kezet szoríthatsz velem. Kell ennél több valóság neked vagy bárkinek? Nem működik-e hibátlanul a híres pozitivista verifikáció, nincsen-e elég evidencia? És ez a történet, ami körülvesz és most történik veled, ez is fikció? Amit te most egyes szám első személyben élsz át? Vagy abban is kételkedsz, hogy te magad létezel?”

Bár El Maht nem kínált hellyel, muszáj volt leülnöm egy öblös karszékbe, ami az íróasztalával szemben állt. Az arcom égett, mintha szégyellném magam, a torkom kiszáradt, enyhén forgott velem a világ. Egy pillanatra megint a londoni jegypénztár előtt álltam, aztán a taxiban ültem, utána Mrs. C. asztalánál, majd a dékáni hivatalban, végül El Maht előadásán. A szobában csak a szívem lüktetését lehetett hallani.

„Rendben, ha te nem mondod ki”, nézett rám El Maht a kedves, lefegyverző mosolyával, „akkor kimondom helyetted én. Ha azt kérdezed, én vagyok-e Hamlet, akkor azt mondom, igen is, meg nem is. Mindenkinek annyira vagyok, amennyit már ismer belőlem, illetve amennyit belőlem fogadni és elfogadni tud. De ez, azt hiszem, mindenkire érvényes, nemcsak rám. Van olyan, hogy egy történet tere több helyen rávetül arra, amit itt többen valóságnak szeretnek nevezni. De mindenkinek másképp, és más-más erővel, kinek-kinek ismeretei, vágyai, ha tetszik, a saját létezése és valósága szerint.”

„De te mégiscsak egy ember képzeletének szülötte vagy, aki egyszer tollal és tintával pergamenlapokra írta, amit mondasz, teszel és amit mások mondanak rólad”, szakadt ki belőlem végre, amit tényleg gondolok.

„Toll, tinta, pergamen? Nagyot csalódnék benned, ha komolyan venném, amit most mondasz. Csak nem képzeled, hogy ezekben létezik valaki? Ez olyan, mintha azt mondanám, az ember az útlevelében létezik, ami megint csak holt dolog: alak, forma, vonal- és festék-egyveleg. És külön csodálom, hogy az mondja ezt, aki már kipróbálta a Szövegbe Helyező Szerkezetet.”

„Te találkoztál Remkóval odaát?”, kérdeztem mohón, „Él? Jól van?”

„Hogy él-e? Lehet, hogy egy kicsit még inkább él, mint te. Igen, egyszer felbukkant egy másik világomban is, ahogy te nevezed. De nem a jegypénztárnál találkozott O.-val, hanem amikor Ophélia vissza akarta nekem adni néhány emlékemet, nem taxiban ült, hanem állt velem a tárt sírok szélén, és ott beszélgetett a sírásókkal, nem Mrs. C. asztalánál ült, hanem hallgatta, amint anyámat oktatom ki a hálószobájában, nem P. szobájában tett tisztelgő látogatást, hanem jót derült azon, hogyan űzök csúfot a bolond Poloniusból. Ha a dolog – nevezzük Szövegbe Helyező Szerkezetnek – innen odafelé működött, miért ne működhetne visszafelé?”

„Nektek ott megengedik, hogy más alakban ide jöjjetek?”, kérdeztem döbbenten.

„Látom, hogy te sem értetted meg, amit az előadáson mondtam. Még mindig azt hiszed, valójában holtak vagyunk, akik néha kimenőt kapnak a nem ismert tartományból, amit ti szerettek „irodalomnak” vagy „fikciónak” nevezni, és ahonnan csak – mondjuk így –, a „képzelet szárnyán” térhet meg utazó. De nézd meg, itt állok előtted, látsz, hallasz, kezet szoríthatsz velem. Kell ennél több valóság neked vagy bárkinek? Nem működik-e hibátlanul a híres pozitivista verifikáció, nincsen-e elég evidencia? És ez a történet, ami körülvesz és most történik veled, ez is fikció? Amit te most egyes szám első személyben élsz át? Vagy abban is kételkedsz, hogy te magad létezel?”

„Akkor a szállásadónőm lenne az anyád? De az ő szavaiból úgy tűnt, te itt nőttél fel a városban, holott mindenki úgy tudja, frissen érkeztél Dániából. Abból, amit elmondott, az következne, hogy az első férje volt az apád, vagyis az öreg Hamlet, és a második férje Claudius. De ő is meghalt, és akkor… akkor úgy halt meg, hogy te megölted? Arról nem is beszélve, hogy hogyan élhet az anyád, ha ivott a mérgezett pohárból? És hogyan élhet Polonius, aki most a dékán, amikor te előbb ölted meg, mint Claudiust? Milyen sorrendben követik itt egymást az események? Mikor léptem be az időtökbe?”

igazság és valóság között

„Tessék”, mondta Hamlet keserűen, „íme, egy értelmesnek tűnő ember, akit itt többre becsültem mindenkinél, aki ráadásul időfenomenológiáról ad elő, és ő sem érti! Nincs több idő, egy idő van, és nincs több valóság vagy igazság sem, csak egy, és ez mind benned, bennem, és mindannyiunkban van. Hic et ubique, mint egy Szellem. Csak helyet váltunk. Igen, a valóság egy, csupán a történetek különböznek egymástól, nevezzük színpadoknak őket, amelyekre fellépünk, ki ekkor, ki akkor; ki itt, ki ott kapcsolódik be az események fonalába. A történetek át- meg átszövik egymást, egyszerre több történetben is jelen vagyunk, de ezek is mind mi vagyunk ott, ahol nincs különbség álom, képzelet, igazság és valóság között. Mert épp úgy vagyunk, ahogy álmaink és valóságunk.”

„Akkor te most fogod megölni a dékánt?”, igyekeztem logikusan levonni a következtetéseket. „Isten ments!”

„Mi tagadás, szívesen megtenném”, mondta tűnődve Hamlet, „de itt nem kárpit mögül hallgatózik, nem is járt anyám szobájában, hanem besúgói vannak; a titkára, a régen bevált Rajnáld, és két hallgató, Rosencrantz és Guildenstern. Azt hiszed, nem ismertem fel őket rögtön? Ne félj, a történetek ismétlődnek, de mindig másképp. Egy-egy történet körülbelül annyira hasonlít egymáshoz, illetve különbözik egymástól, mint a két név: Hamlet és El Maht. De az utóbbival Poloniust, legalábbis egy időre, sikerült megtévesztenem. Ő viszont Fortinbrast iktatta ki, talán tudtán kívül, talán akarattal. És a fia, Laertes sem jött még meg, aki egyébként Párizsban tanul, a Sorbonne-on.”

Lázasan igyekeztem eligazodni Hamlet szavain, több hézagot és csúsztatást éreztem abban, amit elmondott, de hiába próbáltam biztosabb fogódzót találni, újra meg újra összezavarodtam.

„Tudod”, mondta Hamlet, „talán az a baj, hogy egyetlen történettel akarsz mérni, s azt mindenáron rá akarod erőltetni arra, amit valóságnak mondasz. Pedig egy másik történetben például Amlethnek hívtak, a gyermekkorom is megelevenedett, amikor őrültséget színlelve, magamat sárral és mocsokkal bekenve szüntelenül horgas végű botokat faragtam, hogy teljék az idő, és elérkezzen a pillanat, amikor végre bosszút állhatok Feng nevű nagybátyámon, mert fényes nappal megölte az apámat, Horwendil királyt. Ezt így Saxo Grammaticus írta meg, de meg kell mondjam, utáltam a botfaragást. Shakespeare-é sokkal izgalmasabb történet.”

„És ez a mostani?”, szaladt ki a számon.

Hamlet kedvesen mosolygott. „Ez sem rossz, neked talán érdekesebb, mert te is benne vagy. De ne vedd rossz néven, ha azt mondom: azért Shakespeare-é még mindig sokkal jobb.”

„Akkor is, ha ott meghaltál?”, kérdeztem harciasan.

„Ne kezdjük újra”, kedvetlenedett el Hamlet. „Már csak azért sem, mert ez a jelenlegi történet is hamarosan véget ér. Már pakolom a könyveimet, és holnap elutazom; Polonius miatt úgysem volna itt sokáig maradásom.”

„És Ophélia?”, kiáltottam. „Talán ölje magát a zöldes-kék vizű folyóba, ha most is itt hagyod?”

„Őt nagyon sajnálom, mert szeretem. De jó az, ha egy tanár a tanítványával kezd viszonyt? Egyébként nem hiszem, hogy öngyilkos lenne. Majd elkezd járni például Horatióval, azzal a hosszú hajú fiúval. Téged is kedvel.”

Ophélia valóban Horatiót választotta. Mrs. C. pedig harmadszor is férjhez ment, ezúttal P.-hez, a dékánhoz, aki régóta özvegy volt már. Ez utóbbit már útban L. felé tudtam meg; a hajón bekapcsoltam a laptopomat, hogy megnézzem az e-mailjeimet, és az egyik üzenet éppen Horatiótól jött, még az esküvő napját is tudatta velem. De ez volt az utolsó e-mailje; hogy jár-e még Ophéliával és mi van velük, nem tudom. Hamlet a beszélgetésünket követő napon valóban eltűnt; Polonius sebtében Fortinbrast, azaz Fort-D’anbras-t vette fel helyette, és bár Hamlet nyomába sem lépett, azt a mindenki számára azonnal föltűnő, egészen kivételes embert, akinek röpke két hét is elég volt, hogy felforgassa az egyetem nyugalmát, hamar elfelejtették a hallgatók. Én összeszorított fogakkal végigcsináltam az első félévet, a második valamivel könnyebben ment, de St. A.-ban a kedvetlenségem és a zavarodottságom sohasem múlt el teljesen. Hiányzott L., és nagyon vártam, hogy viszontlássam.

Ahogy Ostendében kiszálltam, azt hittem, káprázik a szemem, vagy álmodom. A kijáratnál Remko állt, és messziről integetett felém.

1. Az előzményekhez lásd a Melyik Erasmus Kávéházban novelláskötet nyitó darabját. ↑

kép | Francis Picabia művei, wikiart.org