Dalos Margit

DONHUÁNOS

2004 október

DONHUÁNOS

Az új főnökre azt mondták, hogy nagy donhuán. Egészen pontosan nem tudták a tanulólányok, hogy ez mit jelent, de az idősebbek bármikor körülírták volna. Érezték a jelentést. Olyasmiket mondtak volna, hogy nagy kani, folyton csak azon jár az esze, meg hogy olyan, mint a görgő macska. Valahonnan vidékről helyezték át a főnököt, még pontos dolgokat nem lehetett tudni róla, de mert rögtön főnökké tették, a bennfentesség és a nagyrahivatottság légköre lengte körül: az ilyen megfejthetetlen és nem egészen követhető életutak olykor még függetlenített párttitkárságba is torkollhatnak.

Nagyon kedves volt a nőkkel, s ideig-óráig a nők sem bánták a kedvességet, a régi főnöktől tartani kellett, néha félni is. Nagy volt a bolt és nagyon forgalmas, a hentesáru részlegen nem láthatták, hogy mi történik a zöldségeseknél, a húsosztályon nem tudták, hogy mi van a tejtermékeknél, egyedül a tanulólányoknak volt mindenről áttekintésük, mert ők időnként szabadon pendlizhettek, átfogóan ismerkedtek a szerteágazó szakmával. Analízis és szintézis, mondta a tanár úr mindig az iskolában, s a tanulólányok ehhez tartották magukat a boltban is.

jaj, főnök kartárs

Az Ilonka nevű tanulólány a sajtokat rendszerezte, amikor a szép, nagy kontyú Molnárné egyik kezéből kicsúszott egy joghurtos rekesz egyik füle, s a vastag üvegű joghurtok gurultak a kövön szanaszét, némelyikről lejött a kerek kartontető, és megalvadt kupacokban buggyant elő a joghurt. Molnárné sírva fakadt, és azt rebegte, hogy jaj, főnök kartárs. Ilonka gyorsan szedegetni kezdte a szétgurult üvegeket, amelyikre lehetett, még a kartonfedőt is visszarakta, kitanulta már, hogy a boltnak károsodnia nem szabad, s ezért mindent meg lehet és meg is kell tenni – ha a vevő nem látja.

Csak fél szemmel látta, hogy a főnök a szép Molnárnét az irodája felé terelgeti; Ilonka felmosó rongyért és vödörért indult volna, de a kanyar eltérítette, másfele vette az útját, s azon kapta magát, hogy a kulcslyukon át kémlel, és megdermedve látja, hogy a főnök a Molnárnét meg fogja verni. Mi fog itt kiderülni; a régi világban is csak az inasokat verték, a gonosz mesterek, de azok is inkább csak a fiúkat, a tankönyv korabeli rajzán egy csizmadia csepüli szíjjal a lógó fejű inast. A főnök már csatolja ki a szíját, az asztalra támasztja a nagykontyú Molnárnét, jaj, kinek kéne szólni, kinek mondhatná be, hogy mire készül a főnök, ilyesmit a mai világban még a rendőrség sem hagyna.

Rózsinak kell szólni, ő már harmadikos, és mindenben jól kiismeri magát. Rózsi a zöldségnél az almaválogatást mímeli, Ilonka izgatottan segít neki, és mondja, amit a kulcslyukon át látott.

A főnök kartárs nem verekedik. Az a világ már elmúlt, mondja nevetve Rózsi, és azt kérdezi: te nem tudtad, hogy ez egy donhuán? És az almás láda fölé hajolva, egy almát ide-oda gurgatva elsuttogja, hogy a múlt héten őt hívta meg a pagonyi büfébe, előtte héten meg az Ildit, de ő, a Rózsi már tudta az Ilditől, hogy boltzárás után a pagony kihalt, és a büféig sehol egy lélek, és szólt az iskolában a fiúknak, a kőfaragóknak és a kőműveseknek, hogy jöjjenek ők is a pagonyba, mászkáljanak mindenfelé, hogy ne legyen egyedül a donhuánnal, és a fiúk jöttek is, és ott kerekeztek minden úton, meg ott ültek minden padon, és még a tónál is pecáztak, pedig abban hal sohasem volt, csak béka.

Rózsit meg Ilonkát már rázza a nevetés, későn veszik csak észre, hogy a szép Moinárné égő arccal őket nézi, míg tisztítja a joghurtos követ.

kis mufurc

És Ildi? Egyedül volt a pagonyban a csendesdonnal? És mi történt?, kérdezi még Ilonka az izgalomtól elfulladva, és Rózsi beavatottan azt mondja: Na, gondolhatod. Minden. Züzümüzü. És imbilimbi. Ha Ildi el nem futott volna. De tudod, milyen jól fut. Látod, hogy azóta a donhuán minden reggel megcsípi az arcát, és azt mondja: na, kis mufurc.

A következő héten a főnök kartárs megdicsérte Ilonkát, hogy nagyon szépen elrendezte a sajtos polcokat, és jutalomból meghívja egy nagy fagylaltra a Pagony Büfébe. Ez kedden történt, és Ilonka azt mondta, hogy csak csütörtökön ér rá, előbb nem. Szerdán iskolanap van, gondolta lázasan, ott vannak a kőművesek és a kőfaragók is, hátha neki is eljönnek, ha szépen kéri őket. Aztán már bánta a csütörtöki elígérkezést, valamit ki kellett volna találnia, mert mi lesz, ha a fiúk mégsem jönnek, ő nem tud velük olyan jól haverkodni, mint a Rózsi. Ő egy kicsit a fiúktól is fél, a főnök kartárstól is fél, meg a donhuántól is, aki ugyanaz, mint a főnök kartárs, csak más megvilágításban.

Aztán Rózsit kérte, hogy segítsen neki, és Rózsi örült a heccnek, fel tudta villanyozni a fél iskolát, a nagyszünetben álltak az udvar közepén, Ildi is ott volt, és mesélték a fiúknak a donhuánt, aki mókás egy ember, vagy legalábbis azt hiszi magáról, hogy mókás, mert a pagonyi bemenetnél mindig úgy csinál, mintha megetetné a tátott pofájú kősárkányt, Ildi azt mondta, hogy egy megviselt szőlőfürtöt dobott a tátott szájba, abból a fajtából, amit egész nap árultak, gondolta is, hogy nahát, a főnök lopott a szőlőből, de az egész mégis olyan vicces volt, hogy nevetni kellett rajta, és a főnök nagyon örült, hogy sikerült a tréfa, és amikor Rózsit hívta a pagonyba, már egy virslit vett ki a zsebéből, és dugta be a kőszobor szájába. Rózsi arra gondolt, hogy ez milyen undorító, mert a virsli előbb-utóbb romlani kezd, de az is eszébe jutott, hogy hátha megtalálja egy éhes macska, amin azért kicsit nevetni kellett. Az egyik kőműves gyerek azt mondta, hogy ő ezt a pasast ismeri, szobaúr az udvaruk végében lakó néninél, minden vasárnap az ablakkilincsre akasztott tükör előtt stuccolja a bajuszát, a vizes hajára hajhálót húz, a nénivel mosatja a boltosköpenyeit, azoknak ragyogni kell, azokra kényes, és egész vasárnap délelőtt mondja az unatkozó szomszédoknak, hogy az ötéves terv végére elkészül a ház, ahol összkomfortos lakást kapnak, akkor majd utána jön a család is, addig még maradnak. Így kívánja a felesége pozíciója is. Ezt a kőműves gyerek kétszer is mondta, és mindenki dőlt a nevetéstől. Belelendülve, hahotázva folytatta a fiú: úgy dühösítjük a barátaimmal, hogy a szivacstalpú csukánkban flangálunk az udvaron. Jampecok, mondja mindig. Ez olyan vasárnap délelőtti előadás. Matiné, mondta egyikük, és a térdét csapkodta hozzá.

Álltak az udvar közepén, és a jókedv meg a tettrekészség szinte megemelte őket pár centivel a föld fölé, és azt mondták Ilonkának, hogy sose féljen; amíg őket látja, semmiképpen, s az egyik kőfaragó fiú azt mondta: de ha nem látná őket, akkor se féljen, és ez nagyon sokat ígérő mondat volt, sejteni lehetett, hogy e mögött valami terv van, s a fiún is látszott, hogy az agyában valami forog: titokzatos, sokat ígérő valami.

A csöngetésre szétszéledtek, ment ki-ki a helyére. A kőfaragók ilyesmiket mondtak egymásnak:

6-os fűrész

fedő keverék

plexi emelők… erősek… teljesen átlátszók

fertőrákosi mészkő… a keményebb rétegekből…

Hányféle páclé van, ki tudja. Ahányat az emberek találtak és találnak ki, az még számon tartható, receptkönyvekbe beírható; vadaspác, sonkapác, diópác, hidegpác, melegpác, búzapác, árpapác, de ahányat a Jóisten tud kikeverni és rögtönözve variálni, azt már megszámolni, s könyvbe írni nem lehet.

A pác, amiben Ilonka egy teljes napig forgott, hol meleg volt, hol hideg, kevergett benne félelem, bátorság, kíváncsiság, menekülhetnék, bizalom és kétség, és valami, aminek Ilonka még a nevét nem találta meg, de mindig olyankor kezdett előkeveregni, amikor a stuccolt bajuszra és a hajhálóra gondolt, meg azokra a szavakra, hogy szobaúr meg pozíció. Főnök kartárs, szobaúr, pozíció, pozitúra, csendesdonság, donhuánság, nadrágszíj; keveregtek a szavak és a képfoszlányok a sűrű pácban, mint a sonkalében a fehér- és feketeborsok, mustármagok és kapormagok.

Csütörtökön Ilonka a vízhatlan sárga kabátjában ment dolgozni, s ezt zárás után is magára húzta, állig begombolta, pedig a reggeli felhők már régen felszívódtak, még a fényes kabátnál is sárgábban sütött a nap, visszajött a fagylaltozó idő, mondta a főnök kartárs, és a hangja olvadósan édes volt, mint a napsütötte puncsfagylalt.

tátotta a száját

A pagony az emlékezetekben előkelő helyet foglalt el, volt benne régen nagyvendéglő kerthelyiséggel, nyári kertmozi, tó-korcsolyapálya, gondozott sétautak kőpadokkal, a Wolf cukrászdás fehér kövekből tornyocskákat faragtatott, amik majdnem olyan impozánsak voltak, mint a budai halászbástya, s a cukrászda előtt ott állt a kősárkány párja, ugyanúgy tátotta a száját, és ugyanúgy hegyeslettek a nagy fogai, de a cukrászdái sárkányt, tornyokat, kőpadokat benőtték a kúszónövények, a lengedező, kanyarodó indák. Elvadult minden, s aki gyanútlanul arra sétált, azt hihette, hogy egy indiai templomromot lát, félig elfedve az ősvadontól.

A Pagony Büfé szabályosan működött, a korcsolyapálya épen maradt melegedőjében hozták létre az új vendéglátóipari egységet. Nem a pagonyi sétálók látogatták, mert azok jószerivel már nem is voltak, hanem a pagonyon túli szőlőkben, állami gazdaságban dolgozók: kapálás, permetezés, kötözés közben mindig jólesett a fröccs, a főtt kolbász, a vékony lapocskával fogható fagyasztott krém, amit csak fagylaltnak neveztek. A buszjárat a pagonyt megkerülte, de a büféhez közeli megállóját még mindig Jégpályának nevezték. A büfé feketére érett padlóján még látszottak a hajdani korcsolyák nyomai; ahol a kályha állt, ott voltak a legsűrűbbek a rovátkák, karcolások.

Ilonka szorongva gondolt rá, hogy mi lesz, ha a fiúk az ígéretükről elfeledkeztek, vagy nem érnek rá, vagy már nem érdekes nekik ez az egész, és ő itt marad evvel a donhuánnal ebben a kísértet-pagonyban a pókhálós és körbeindázott szellemházakkal, tátott pofájú szörnyekkel, és a begombolt vízhatlan kabátban folyni kezdett róla a víz; végig a hátán, a hóna alatt, és az orrán is megültek a fényes gyöngyszemek.

Ilonka, most megetetjük a sárkányt, lekenyerezzük, hogy beengedjen minket, és őrködjön nekünk. Ne féljen semmit, vigyáz ez majd ránk, mondta a donhuán, és Ilonka látta, hogy az ő izzadó orrát nézi, meg a nyakig csukott kabátját, és látta, hogy megnevettetni akarja őt is úgy, mint Rózsit, és úgy, mint Ildit, és egy egész óriászsömlét húz ki a zsebéből, és legyőzött félelmet imitálva vitézes bátorsággal lépdel a sárkány elé, és hősi mozdulattal vágja be a zsömlét a mélységes torokba.

És akkor egyszerre dörrent, csapódott, reccsent minden, Ilonka szívéből kiszaladt a vér: megelevenedett a kősárkány és bekapta a donhuán kezét. Lecsapta hatalmas felső pofáját és nem mozdult többet. Az összecsapott fogak közül lógott ki a donhuán, a fél karján lógott, lába a földet alig érte. Lábujjhegyen ugrált.

vonyítás, hörgés

Mint a kősziklák zengése, olyan hang jött a sárkány torkából, fehér gomolyok kavarogtak, aztán meg ordítás, ordítás, szűnni nem akaró vonyítás, hörgés, sárkányhangok. Ilonka eszét vesztve rohant, először szét akarta kiabálni a szörnyűséget, de aztán már maga sem hitte, amit látott, és jobbnak gondolta, ha mélyen hallgat.

Másnap az újság azt írta, hogy garázda elemek megrongálták a város széli pagony bejáratánál lévő kősárkányt, elfűrészelték a felső állkapcsánál, s most a sárkány olyan, mintha csukott szájjal, jóllakottan aludna.

A főnök kartárs helyett helyettes főnök kartárs jött, mert – ahogy mondták – valami balesetben csúnyán eltört a csuklója.

felső kép | Hórusz Archívum
kép | fortepan.hu