KERESZTELŐI BESZÉD: TANÚSKODÁS ANNÁVAL
1993 március

Szeretem a tépett sorsú embereket. Azokat is, akik önhibájuk miatt vergődnek, azokat is, kiket hányt-vetetté mások vétke tett. Sorsom, szívem igazából a szomorú szemű tépelődőkhöz, a kifosztott életűekhez húz. Azokhoz, akik akár bevallják, akár nem, Istent keresték a világban, s belefáradtak e világ tökéletesnek látszó istentelenségébe. De mégsem adják föl, s teremteni vágynak: gondolatot, szerelmet, hitet és embert, hogy e teremtésben Istennel együtt léphessenek túl életük kudarcain – „hisz nem lehet, hogy emberé vagy senkié az élet”.
Ilyen volt Anna. A régi Anna, Sámuel édesanyja. Aki az ősi történet szerint meddő volt, akit vetélytársnője szüntelenül megalázott, akit nem vigasztalt férje öntelt, fallokrata gőgje: „Nem érek én többet neked tíz fiúnál?” – „csak sírt, és nem evett semmit.” (1Sám 1,8)
kért, követelt, alkudozott
Anna azonban nemcsak sírt. Megküzdötte saját, Jákobéhoz hasonló harcát az Úrral a silói templomban. Mit csinált? Imádkozott. Kért, követelt, alkudozott – és győzött. Mikor fogadalmát teljesítve a kis Sámuelt elviszi Silóba, s Éli gondjaira bízza, újra imádkozik. E profetikus himnusz legyen ez új Anna keresztelési igéje:
„Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr: Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket ő méri le. A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki.” (1Sám 2,1-10)
Hadd rejtőzzem e zsoltáros szavak mögé, s mondjam a régi Annával az újnak: „Ujjong szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr”. Mert bizony elvette kegyetlenül, megföllebbezhetetlenül. Azon a júliusi estén, tavaly, mikor strasbourgi szobám ajtaján ott találtam a cédulát az üzenettel: „Édesanyja kereste, azonnal hívja vissza.”
Harminc év minden bánata és öröme, vitái s föloldhatatlan összetartozása apámmal kilenc napba sűrűsödött össze. „A hősök íja összetörik”, még az övéké is, még az apámé is – de beletörődni ebbe nem lehet. Miképpen az is értelmet meghaladó, hogy „az elesettek erőt öveznek fel”. Apátlan apává lettem s aznapnyi hit és emberség koldulójává, míg újra bizonyossá nem vált: „Nincs olyan szent, mint az Úr, rajta kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.” Áldja meg az Isten mindazokat, akik rezzenéstelen irgalommal tanúskodtak róla nekünk és értünk!
Kilenc hónap megannyi aggodalma, szóba hozni is alig mert szorongása közepette bizony eszembe jutott, boldogabbak tán, kiket sorsuk megkímélt attól, hogy az Úr szentségének és egyetlenségének támadó ölelésére eszméljenek. Anna léte hitre kényszerített minket – s ez a hit volt az, ami naponta megelevenített, s felhozott onnét, amit mások észre sem vettek, vagy csak szánakoztak felette, gondolván seol és soá, pokol és pusztulás az, vagy lehet, ezt is csak mímelték.
De mi most – szülők és keresztszülők – Anna létével tanúskodunk: „Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen…”
ujjong a szívünk az Úrban
Nem azért kereszteljük meg Annát, mert sorsa úgy hozta, hogy paplánnyá lett, s mert illendő neki, nekünk jó példával elöljárnunk. Nem is azért, mert a rítust, a vallásos cselekményt létünk elengedhetetlen feltételének tartjuk. De azért, igen, mert ujjong a szívünk az Úrban, mert visszaadta erőnket az Úr, mert örülhetünk szabadításának, mert az elesettek erőt öveznek fel, mert fölemeli a porból a pórt, és kiemeli a szemétből a szegényt. Mert: „Vöjárém keren mösihó” – vagyis: „fölkentjeként felemeli a fejét”, miképp Luther értelmezte e szavakat.
Kinek ad hatalmat, kinek emeli fel a fejét az Úr? Nem Annának, s nem is Sámuelnek, aki egy személyben volt nazír, próféta és bíró. „Vöjárém keren mösihó”– messiásának ad hatalmat. Aki nekem, nekünk nem más, mint a Názáreti Jézus. Nem az egyházba és nem az egyházért, hanem egyedül az ő szaváért, hatalmas szaváért keresztelünk.
Megkereszteljük Annát, mert ilyen a világ, és mert ilyen az Isten. Megkereszteljük Annát, mert túl régin és túl újon, Anna örök. Örök Istenre szorultságában, és örök csak azért is boldogságában.