KERESZTELŐI BESZÉD: TANÚSKODÁS ANNÁVAL

Szeretem a tépett sorsú embe­reket. Azokat is, akik önhibájuk miatt vergődnek, azokat is, kiket hányt-vetetté mások vétke tett. Sorsom, szívem igazából a szo­morú szemű tépelődőkhöz, a ki­fosztott életűekhez húz. Azok­hoz, akik akár bevallják, akár nem, Istent keresték a világban, s belefáradtak e világ tökéletesnek látszó istentelenségébe. De még­sem adják föl, s teremteni vágy­nak: gondolatot, szerelmet, hitet és embert, hogy e teremtésben Istennel együtt léphessenek túl életük kudarcain – „hisz nem le­het, hogy emberé vagy senkié az élet”.

Ilyen volt Anna. A régi Anna, Sámuel édesanyja. Aki az ősi történet szerint meddő volt, akit vetélytársnője szüntelenül megalázott, akit nem vigasztalt férje öntelt, fallokrata gőgje: „Nem érek én többet neked tíz fiúnál?” – „csak sírt, és nem evett sem­mit.” (1Sám 1,8)
kért, követelt, alkudo­zott
Anna azonban nemcsak sírt. Megküzdötte saját, Jákobéhoz hasonló harcát az Úrral a silói templomban. Mit csinált? Imád­kozott. Kért, követelt, alkudo­zott – és győzött. Mikor fogadal­mát teljesítve a kis Sámuelt elvi­szi Silóba, s Éli gondjaira bízza, újra imádkozik. E profetikus himnusz legyen ez új Anna ke­resztelési igéje:

„Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr: Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Iste­nünk. Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tet­teket ő méri le. A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. A jóllakottak elsze­gődnek kenyérért, de akik éhez­tek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyá­szol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, mega­láz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kieme­li a szemétből a szegényt, leül­teti az előkelőkkel együtt, és fő­helyet juttat neki.” (1Sám 2,1-10)

Hadd rejtőzzem e zsoltáros szavak mögé, s mondjam a régi Annával az újnak: „Ujjong szí­vem az Úrban, visszaadta erőmet az Úr”. Mert bizony elvette ke­gyetlenül, megföllebbezhetetle­nül. Azon a júliusi estén, tavaly, mikor strasbourgi szobám ajta­ján ott találtam a cédulát az üze­nettel: „Édesanyja kereste, azon­nal hívja vissza.”

Harminc év minden bánata és öröme, vitái s föloldhatatlan összetartozása apámmal kilenc napba sűrűsödött össze. „A hő­sök íja összetörik”, még az övé­ké is, még az apámé is – de bele­törődni ebbe nem lehet. Mikép­pen az is értelmet meghaladó, hogy „az elesettek erőt öveznek fel”. Apátlan apává lettem s az­napnyi hit és emberség kolduló­jává, míg újra bizonyossá nem vált: „Nincs olyan szent, mint az Úr, rajta kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.” Áldja meg az Isten mindazokat, akik rezzenéstelen irgalommal tanúskodtak róla ne­künk és értünk!

Pablo Picasso: Anya gyermekével a tengerparton, wikiart.org

Kilenc hónap megannyi aggo­dalma, szóba hozni is alig mert szorongása közepette bizony eszembe jutott, boldogabbak tán, kiket sorsuk megkímélt attól, hogy az Úr szentségének és egyetlenségének támadó ölelésé­re eszméljenek. Anna léte hitre kényszerített minket – s ez a hit volt az, ami naponta megeleve­nített, s felhozott onnét, amit má­sok észre sem vettek, vagy csak szánakoztak felette, gondolván seol és soá, pokol és pusztulás az, vagy lehet, ezt is csak mímel­ték.

De mi most – szülők és ke­resztszülők – Anna létével tanús­kodunk: „Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen…”
ujjong a szívünk az Úrban
Nem azért kereszteljük meg Annát, mert sorsa úgy hozta, hogy paplánnyá lett, s mert illen­dő neki, nekünk jó példával elöl­járnunk. Nem is azért, mert a rí­tust, a vallásos cselekményt lé­tünk elengedhetetlen feltételé­nek tartjuk. De azért, igen, mert ujjong a szívünk az Úrban, mert visszaadta erőnket az Úr, mert örülhetünk szabadításának, mert az elesettek erőt öveznek fel, mert fölemeli a porból a pórt, és kiemeli a szemétből a szegényt. Mert: „Vöjárém keren mösihó” – vagyis: „fölkentjeként felemeli a fejét”, miképp Luther értelmezte e sza­vakat.

Kinek ad hatalmat, kinek eme­li fel a fejét az Úr? Nem Anná­nak, s nem is Sámuelnek, aki egy személyben volt nazír, próféta és bíró. „Vöjárém keren mösihó”– messiásának ad hatalmat. Aki nekem, nekünk nem más, mint a Názáreti Jézus. Nem az egyház­ba és nem az egyházért, hanem egyedül az ő szaváért, hatalmas szaváért keresztelünk.

Megkereszteljük Annát, mert ilyen a világ, és mert ilyen az Is­ten. Megkereszteljük Annát, mert túl régin és túl újon, Anna örök. Örök Istenre szorultságá­ban, és örök csak azért is boldog­ságában.

felső kép | Pablo Picasso: Anya gyermekével, org