ANGLIAI LEVELEK
1997 november

1.
Most mesélek neked erről a nyomorult Torch House-ról, ahol huszadrangú senkik jóindulatáért kuncsorgok, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek – de ezentúl másképp lesz (!), szarok rájuk (!), de már meg is gondoltam magam, mert ki akarom használni őket – így lesz (!), ki fogom használni őket (!), és hülyének fogom tettetni magam, ha ez az ára: na, látod, hogy lealjasít ez a hely.
egyre jobban értékelem
És ezt éreztem még akkor is, amikor történt velem valami éppen, jött Stephen Hyde, egy nagydarab mackó ember a kocsijával, made in Japan but an old-fashion English model, és kezdtem sejteni, hogy ez már nem akárki, a Mazdánál csináltat magának egy ódivatú angol kocsit, csak két ülés van benne, nem több, és úgy repeszt, hogy rosszul leszek a kanyargós angol utakon, és eljött értem Hallatonba tényleg, hétre a pub elé, ahol először találkoztunk, és visz engem a northamptoni költők meetingjére, de beugrunk előbb hozzá egy könyvért, és megmutatja Osip Mandelstam, zsidó származású szovjet költő egy versét bizonyságul, hogy tényleg létezett ilyen ember, míg csak Sztálin börtönében el nem pusztították egy verse miatt, amiben Sztálin bajuszát egy patkány (ki tudja, persze, mit mondott Stephen angolul) bajszához hasonlította. Én meg egyre jobban értékelem, hogy eljött, mert Northampton vagy száz kilométerre van a házától, Hallaton meg éppannyira a másik irányban, és be vagyok szarva rendesen, először is a sebességtől, másodszor, mert két napig fordítottam angolra egy versem, hogy tetsszen, harmadszor, mert a mosókonyha kapuján át kell majd a szobámba visszaszöknöm, ha hazaértem (three, one, seven, five – a munkatársamtól, Pablótól tudom, hogy ez a zár kódja).
Útközben mesél nekem a társaságról: van ott aztán mindenféle ember, ő rímtelen verseket ír, és nem hisz Istenben, de van, aki keresztény és rímel, és egy híresség van a kör középpontjában (vagy kettő?), egy spanyol költőnő mindenesetre, egyébként mit „kör” (!), százan is egybegyűlnek néha, de most holtszezon van, a költők is elmennek nyaralni, szóval, lesz ott pár csodabogár; és kiderül, hogy Stephen, aki negyven körül jár, nem akar gyerekeket erre a kurva világra, mégis van neki egy – az élettársának az előző házasságából tudniillik (itt mindenki elvált, még a keresztények is) –, és megérkezünk végre Northamptonba, az indiai negyedbe, a postások kocsmájába.
És Stephen fizet nekem egy kólát, és röhög, hogy nem iszom sört, én meg leülök egy középkorú, tudniillik negyven körüli párral szemben, és mintha csak Budapesten lennék, az ilyen arcok mindenütt egyformák: a nő nyúzott, alkoholistának tetsző értelmiségi, rosszul öltözött, hosszú fekete hajú, szép nő, a pasija mosolygós-komoly ember, színesebb, mint a nője, mármint külsőleg, mert van rajta valami kommersz ruhadarab, ami disszonánssá teszi a megjelenését. Csendesen olvasgatják Pilinszkyt, miután bemutattam nekik tört angolsággal, és rákérdeznek egy sorra, amit nem értenek. Én úgy teszek, mint aki érti, holott én is fennakadtam rajta először, és bólogatnak, mint akiknek megvilágosodásuk van, és néha kedvesen összenéznek egy-egy vers után, ha nagyon tetszik, és már szeretem is őket, csak nem tudom kifejezni. És kapok Stephentől két füzetet „A northamptoni költők” felirattal, első és második, és megmutatja a másodikban a versét, és fogadkozom, hogy le fogom az összes versüket fordítani, és híressé teszem őket Magyarországon, és láthatóan zavarba jönnek, és eszembe jut, hogy Stephen azt mesélte, nem mindenki akarta közöltetni a versét, szóval nem érdekli őket a hírnév, vagy úgy tesznek legalábbis, mert felmegyünk az emeletre, amit láthatóan kibéreltek aznap estére, hiszen az egyikük körbejár egy kalappal, amibe fontokat hajigáinak, és leülünk tízen-tizenketten, ki fog derülni, pontosan hányan, mert emlékszem mindenkire, és hát mégiscsak a legtöbbet publikáló költő ül középre, a kör közepébe. És dadog, és eszembe jut, hogy Stephen már mesélt is róla, hogy dadogva olvassa fel a maga sok-sok iszonyú hosszú versét, míg röhög mindenki, és tényleg így lett – igaz, csak feltűnés nélkül röhögtek, és a pasi rokonszenves, ötven év körüli, rosszul öltözött ember nagy halom papírral az ölében, kicsi, sovány, megviselt és intelligens, és persze nem értek semmit a verseiből. De tapsolok én is, hogy legalább udvariasnak hassak, ha már ilyen hülye maradtam, hogy harminckét éves koromra nem tudok egy nyelvet sem az anyanyelvemen kívül (– Micsoda? Irodalomtanár vagy? – érzem a tekintetekből mindig, persze hogy projekció csak az egész, tudom én azt…), és már át is vette a szót egy másik költő, valóságos színész a pasi, ráérek az arcjátékára figyelni, és mindenki nevet, ő is, Stephen mondta, hogy itt a vidám költészetet szeretik inkább, és a pasi ötödik verse után elárulja, hogy mind a krikettről szólt. No lám csak, mivel foglalkoznak a kortárs angol költők! És tényleg, kezdem érteni, hogy a soros költeménye egy krikettpályán játszódik éppen, valaki, aki tán először jött ki egy meccsre, a szomszédját zaklatja az ostoba kérdéseivel, hogy ki kicsoda a pályán, és látni vélem a figura arcát a tágra nyílt szemével.
született előadóművész
Úgy érzem, tök jó a vers, de már Ács Marit hallom szavalni – nevezzük eztán Ács Marinak azt a negyven körüli, ágrólszakadt, szép nőt, akit a földszinten megismertem –, járt Magyarországon is különben, exactly Gödöllőn, egy barátja nagyapja volt ott magyar festő, a háza most múzeum (fogalmam sincs, hogy ki az), szóval ő szaval éppen, született előadóművész, fogadok, hogy a jelenlevők közül költőnek is ő a legjobb, és csodálkozom, amikor rájövök később, hogy egyetlen verse sincs a két füzetükben.
Egy új arc tűnik fel közben, a figura késve érkezett, de nem baj, legalább van időm megnézni, amíg helyet foglal, pimaszul vigyorog, szinte felesel a középen ülő tekintéllyel, tornacipőben van, de nem ócskában, afféle sportcipőben, újban, a trikója terepszínű, körülbelül negyvenöt éves, a sovány karja meg a beesett melle nevetségesen hat egy atlétatrikóban, rágyújt, vigyorog, a főnököt láthatóan idegesíti, főleg amikor szavalni kezd, és beugrik, hogy róla is beszélt már Stephen, minden verse harcra buzdít, és tényleg, csupa felszólító mondat, alakítsunk motorosbandát meg ilyesmik, szóval militarista, de nem mondhatom, hogy semmi kétség, amíg el nem olvasom az egyik füzetben közölt versét, mert őt közölték, milyen furcsa, lehet, hogy mégiscsak van valami a fejében.
a fejemben hoztam ki
De a jelenlévők gesztusaiból más sugárzik, inkább afféle bohócnak tekintik, akár a mellettem ülő öreg bácsit, mert az meg ódivatú négysoros, páros rímű strófákat ír szertelen számban, és már az előadásmódja elárulja, hogy dilettáns, ahogy örül a primitív ritmusnak, a rímeknek meg a csattanónak, és – szomorú – nagyon vallásosnak tűnik, a verseinek egyszavas címeket ad, „Ő”, „Természet” meg hasonlókat, és persze őt is alig értem, de nem is baj, mert úgy tűnik, minden sora közhely. Én meg már alig bírok magammal, mert érzem, hogy ki lesz a következő, és Stephen bemutat pár szóval, de mondanom kell valamit mégis, nem kezdhetek a versembe egyből, ők se tették, mondtak egytől egyig valami bevezetőt, úgyhogy elgagyogom azt a pár mondatot, amit már előre kigondoltam, azt hazudom, hogy évekkel ezelőtt felhagytam már a versírással, de Stephen kedvéért megpróbáltam lefordítani egy réges-régi versem, és hozzáteszem, hogy nem lesz vicces, legfeljebb nevetséges, ha rossz vers. És elmondom nekik először magyarul, és kis híján belesülök, és mindezt előre láttam, de nem volt időm leírni magyarul is, a fejemben hoztam ki, de kis híján elfelejtem, amikor szavalni kell.
És Stephen kisegít egy viccel, hogy biztos most adom elő magyarul először, és végre olvashatom papírról angolul, és nem is szorongok már annyira, mert lektoráltattam egy angollal előző nap a Torch-ban. Sajnos, ő is csak vendég volt itt, már elment, Davidnek hívják, negyvenéves, emberformája van, és egy kedves, belga nő a felesége, szóval beszélt nekünk az életéről, egy komplett megtérés-történetet adott elő á la Vallomások, de legalább tudja, mi az, hogy szeretőd van, és segített is, bár úgy éreztem, sok mindent nem értett, míg el nem magyaráztam. Bevallotta, hogy ő is írt verseket, de nem hozta el, hiába kértem, legyintett, hogy nem jók azok a versek. És ez jólesett, mert éreztem, hogy többre tartja a versem a övéinél, szóval egy angol, aki már tisztel engem. Beveszem Angliát, érzem – persze ez nevetséges, sose fogok angolul jól beszélni, de aznap este igenis jól beszéltem, mert szartam az érzéseikre, csak a magaméival törődtem, amíg felolvastam nekik a versem. „Now I am ashamed of myself, of you and of everyone” – így hangzik angolul, hogy „Most szégyenkezem miattad, magam miatt és mindenkiért”, és már a címet sem egyszerű angolul visszaadni, mert David szerint a sorrendet feltétlenül meg kell változtatni, mint látod.
De most nem érünk rá filológiai részletekkel foglalkozni, csak annyit mondok, jó, hogy van egy tűrhető versem rímek nélkül és gondolatritmussal: könnyű volt fordítani, csak két nap. És némán hallgatnak (Na ja, a kiejtésem!), és én kapom a legnagyobb tapsot, amiből nyomban megértem, hogy nem a versemnek szól. Ha lengyel létemre szavalok angolul, biztos ugyanígy megtapsolnak, de jólesik mégis, kivált, hogy Ács Mari valami „Bravó!”-t is kiált hozzá, és érzem, hogy ha neki is tetszem, akkor nem lehet baj. Persze lehet, hogy nő létére unja a krikettről faragott verseket, de mindegy.
És Stephen felolvas pár verset különböző könyvekből, és tartunk egy kis szünetet, hogy mindenki felfrissüljön, és valaki mondja nekem, hogy szép a magyar nyelv zenéje, és Stephen megmutatja a túloldalán ülő pasi egyik versét a kötetükben, a pasi karcsú, szakállas, sötét szemüveges, jóképűnek mondanám, de olyan szenvtelen, mintha a koporsóban ülne, ott rohad a helyén egész szünetben, az arca se rezzen, és hát mi másról is szólna a verse, mint a halálról – Stephen elárulja, hogy mániákus depressziós, amióta a felesége lelépett a két gyerekével egy éve. Míg olvasok, odajön hozzám egy magányos, zsidó lány, Gillnek hívják, és segíteni akar a fordításban, de elzavarom, mondván, majd beszélgetünk a végén. És a hulla felolvassa a szünet után pár versét, és látom, hogy cikizik, kivált Stephen, aki azt hajtogatja, hogy nem szereti a humor nélküli verseket, és néhány ember új arcát mutatja eztán, a főnök lelép, a kishalak egymásnak szavalnak, a butuska bácsi felolvas egy hosszú verset, ami telis-teli van viccel, sokat nevetnek, még én is, aztán bemutatkozik a verseivel Gill is, csak egy négysorost értek közülük, de annak is csak két sorára emlékszem: „Nincs anya apa nélkül, / nincs játék veszteség nélkül.”
Tetszik, ahogyan szaval, ez sokat elárul, pszichopata szegény, ez világos, rongyos is, de ez is tetszik, és ül mellette egy festett szemhéjú, tetovált karú pasi, aki egész este csak hallgat, megfordul a fejemben a gondolat, hogy besúgó. Stephen mintha a terrorizmushoz is közel állt volna egykor, de most plasztikcipőt hord, hogy ne gyilkolják miatta az állatokat, akkora pacifista. Mindegy, ez mégiscsak Anglia, egy szabad ország. És két konzervatívabb küllemű ember is előadja a verseit, házastársak, a pasi úgy néz ki, mint egy mérnök, a nő, mint egy óvónő, lehet, hogy irodalomtanárok, rossz előadók és unalmasak.
a hóhér szalonnázik
És felolvassuk Stephennel Pilinszky pár versét, én magyarul, ő angolul, és mindenki borzong, és amikor Stephen előadja a „Tapasztalat” című verset (így szól: „A tapasztalat, mint Kronosz, fölfalja fiait. A valódi tudás tapasztalatlan, mit se tud, nem ismer, nem ismerhet semmit. Így érez, így érezhet egyedül örök békét, nyugalmat, amikor a hóhér szalonnázik, s ő maga gyanútlanul megérkezik, belép, majd megfeszül, hátrahanyatlik, s vérezni kezd egy nem létező térben, amihez csak a mennyország hasonló.”), szóval, amikor Stephen előadja a verset, hozzáteszi: „Jó étvágyat!”. És megkérdik, hogyan halt meg ez az ember, és Stephen rávágja, boldogan, és kérdeznek, hogy minden verse ilyen komor-e, van-e derűsebb is, és mondom, van, és heccből felolvastatom a „Bár színem fekete” című versét, és már a címen röhögnek, és a vége miatt külön sikerem van, mert úgy szól: „… ha egyszer elfogadtatom, úgy leszek az üdvözültek sorában, mint leeresztett sötét zászló, becsavart lobogó, szótlanul és jelentés nélkül, és mindeneknél boldogabban.”
Félretesszük Pilinszkyt, és a meeting átmegy beszélgetésbe. Fogyatkozik a társaság, és odajön hozzám Gill, és kiderül, hogy neki azért tetszett ám Pilinszky, és megtudja, hogy jogászdoktor vagyok, mert alá kell írnom egy papírt, hogy jelen voltam, és elszörnyed, de megnyugtatom, hogy nem gyakorlom a szakmát. Stephen erre közbeszól, hogy szerencsémre, mert úgyis ki lesz nyírva minden jogász, ha jön a forradalom. És Gill megkérdezi, hogy van-e otthon barátnőm, és mondom, hogy van, és ez nagy gond, hogy otthon van, és nem Northamptonban e remek estén, és kiderül, hogy Gill munkanélküli, és nagyon hálás, hogy azt mondom erre, az a legjobb. És odajön a krikettről verselő költő is, és felvilágosít, hogy a költészet kilencven százalékban agymunka, nem ihlet, és látom a szemén, hogy komplett őrült, és alázatosan megköszönöm a versét, amit a tiszteletemre rögtönzött Puskás Ferencről és az ’56-os forradalomról.
És lassan elindulunk hazafelé Mr. Hyde-dal, aki bemutatja nekem az alvó Northamptont, mely a cipőgyárairól híres, íme, jobb felől egy Viktória korabeli gyönyörű példány, ma is üzemel, és tényleg, úgy néz ki, akár egy színház, és kérdem; hogy miféle forradalomról beszélt, ha pacifista, és azt feleli, békés forradalomról, na persze. És kiderül, hogy nyomdász, pontosabban nyomdaüzeme van tizenöt alkalmazottal, és mondom, hogy akkor bizony ő is egy burzsoá, és el fogja söpörni őt is a forradalom, és azt mondja, nem, ő dolgozik rengeteget, és mondta is a munkanélküliekért nyafogó költőknek, hogy ne azokat sajnálják, hanem a magafajtát. Elárulja, hogy ő nyomta ki mind a két füzetet, és megértem, hogy ő itt egy erős ember, és elszomorodom, hogy sokat dolgozik, mert ezek szerint nem lesz ideje velem találkozni. Mondom is neki, erre meghív egy hétvégére három hét múlva, mert addig üdülni megy Franciaországba. És megkérdezi, hogy ki tetszett mint költő nekem a leginkább, és kiderül, hogy szerinte a mániákus depressziós a legjobb. Mesélek neki Tamásról, hogy a legjobb barátom, szintén vállalkozó és művész egy személyben, és milyen ritka meg érdekes az ilyesmi, a romantikusok meg Thomas Mann sose hinnék, de közben hazaérünk, és kitesz a Torch House-nál, és amikor elhajt, kis híján sírva fakadok egymagamban – a fenébe, hogy minden beszélgetésnek vége szakad egyszer.
2.
Most úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van, az egyhetes house-party folyik éppen, és ha valami bornírt munkával agyonütöttem az időt hatig, még két este együtt lehetek egy Barbara nevű, világtalan, ötvenöt év körüli nővel – tök jó fej, ahogy mondanád, de most én beszélek –, és imádja Pilinszkyt, és szenzitív, meg intelligens, meg minden, szóval egészen páratlan lény itt, szerintem ezt ő is érzi, és a harmadik nap kiderül, hogy szobrász meg festő volt régen, mielőtt nyolc éve megvakult, és talán még ma is művész, ha jól értettem, mert vázadíszeket formáz otthon a két nemvak kezével. És őt meg én nem értem, és most már őt is utálom, mert frusztrál, meg azért is, mert elkértem a címét, és bár tuti, hogy örült neki, már nem merem elkérni a telefonszámát, amiről elfeledkeztünk egészen (egy vaknak írjak levelet?, szörnyű), mert úgy képzelem, hogy azt fogja hinni, kihasználom – és biztosan azért érzem így, mert így is van, és az egész utam befektetés csak, és nem is örülök semminek, sem itt, sem otthon, kivéve néhány embert, köztük téged, de élni nem szeretek, az biztos, ezt már nagyon régóta érzem, valami mocsok lepi a lelkem, és képtelenség onnan, mint egy ablakpárkányról, levakarni.
deformált lelkű
És undorodom magamtól, mert itt lötyög bennem egy csomó mosogatólé szagú mondat folyton, merthogy csupa deformált lelkű, idegesítő emberrel vagyok körülvéve. Nemcsak a vakok sérültek, de – a hozzám hasonló önkénteseket kivéve – sérült itt maga a személyzet is. (Igaz, ki nem sérült? Még az önkéntesek is azok.) Hogy mást ne mondjak, amikor egyszer az egyik ötven körüli, zárkózott, gyakran ridegnek tűnő asszonnyal beszélgetni kezdtem, kiderült, hogy négygyermekes családanya, de pokoli volt a házassága, csak szülte a gyerekeket anélkül, hogy szeretni tudta volna őket, s bár a férje ma is él, de valahol távol, a gyerekei meg Ausztráliában, és persze meg akart téríteni rögtön, és olyan kétségbeeséssel mondta könnyekkel a szemében, hogy Jézuson kívül senki sincsen, hogy még azt is megbocsátottam neki, hogy a hitem felől tudakozódott.
A főnökasszony meg családtalan, magányos – kicsit szikár, de jóságos vénlány. Van aztán itt egy negyvenöt körüli férfi, akinek vacsora közben csöpög az orra, de állítólag el akar venni egy ide menekült tanítónőt (mondanom sem kell, vénlány az is). Mióta a négyágyas munkásszállásról átkértem magam az egyik üresen álló vendégszobába, mely hideg, mindentől messze esik, és alig nagyobb egy gyufásdoboznál, minden hajnalban e félnótás Rómeó hangos monológjára riadok fel: úgy vonul el az ajtóm előtt kiabálva és gesztikulálva, mint egy járvány. Állítólag ez is csak azért ilyen barbár, mert a szülei meghaltak kiskölyök korában.
Közvetlen főnököm, Bill, az ezermester szinte félájult mindig az asztmájától, a kertész meg epilepsziás, és épp a karomba esett a létrájáról, amikor a télikertben beszélgettem vele. Tőlem tudta meg, hogy a betegsége nem szégyen, s hogy Julius Caesar is epilepsziás volt. Dosztojevszkijt viszont hiába emlegettem, merthogy erről a keresztény íróról nem is hallott. Pedig a nyomdában a Braille-jal írt könyveken túl töméntelen „keresztény” propagandaanyagot is nyomnak, „Az élethez vezető négy lépés” című KRESZ-könyvet meg ehhez hasonlókat. A legépületesebb közülük „Az élethez vezető ösvény”. Mintha csak az Új Élet Tsz mindennapjaiból lesnénk el egy szép pillanatot: a címlapján egy traktoros hátrafordul, míg feltúrja térdig a földet.
A volt szobámmal szemközt lakik egy lány az évjáratomból, néha elakad a szava, dadogni kezd, és rezeg a szempillája. Jegyben jár négy éve egy félvak fiúval, aki mintha mindig a mennyezetre nézne, s aki különben meglehetősen jó fej, nagyokat szokott nevetni, jó hangosan, holott a retinájáról nap nap után potyognak le az idegsejtek, s meg fog vakulni rövidesen, mindenki tudja, ő is.
A bentlakók mind magányosak, vénlányok, agglegények, egy házaspárt kivéve, Cooperéket. Ők aztán kitettek magukért a többiek helyett is, mert öt szép gyerekük van. Szeretem is őket, és úgy érzem, ők is engem, nyilván azért, mert hajlandó voltam őket a nyakamba venni és velük lovacskázni. A szüleiktől azt hallom, hogy sokan a pokolba kívánják a kicsiket velük együtt. A férfi ugyan az alapító feleségének unokaöccse, de elszöktek már innen egyszer vagy tizenöt évre, s csak azért tértek vissza, mert szétesett az az egyházközség, ahova besoroltak. Afféle sokgyermekes keresztény munkásemberek, közvetlenek, csak kedvesen bolondok kissé, a gyerekeiknek csupa „J”-vel kezdődő nevet adtak: Jony (Jonathan), Judy, Jos (Joshua), Jessy és Joe a névsor – mint látható, mindet a Bibliából vették.
a szalonképes moslékot fogyasztja
Van aztán itt egy huszonhét éves fickó Írországból, szörnyű alak, lehetetlen érteni, mit is mond, mindig a televízió előtt ül, délben, este, de csak a szalonképes moslékot fogyasztja, kora esti szappanoperákat meg késő esti horrorokat, de Laclos regényének filmváltozatát, a „Veszedelmes viszonyok” című erotikus lószart már nem engedte nézni, pedig egy a Torch-ban befolyásos házaspár kamasz fia kérte. Egyébiránt nem mondhatnám, hogy a hívők itt intoleránsak, a munkatársaim esküsznek rá, hogy a főnököm fia homoszexuális, és soha nem hallottam róla egy rossz szót sem. Emlékszel, az ismertetőjük telis-teli volt bigottsággal, hogy a másneműekkel, ha lehet, a szobánkban ne beszéljünk, de legalábbis hagyjuk nyitva az ajtót, mert az ördög tüzes dárdájával szemben mindig résen kell állnunk. (Hű, de perverz!) De az igazság az, hogy Pablo, aki itt a legjobb barátom és állandó munkatársam, szóval Pablo, aki nyolc évig tengerész volt, aztán beiratkozott egy műszaki főiskolára, és másodállásban testőr, szóval Pablo – ahogy az egy kiszolgált tengerészhez illik – minden este beül a kocsmába, és szoknyákra vadászik, és sikamlós vicceket mond, és mégis szereti mindenki, mert jó kedélyű, mint minden szoknyapecér. Persze az Isten is épületfenntartónak teremtette, hiszen a hajóját festette nyolc évig, és dolgozunk is mindketten, mint a sztahanovisták, legalábbis az angolokhoz képest, mert hogy jól élnek, az abból látszik leginkább, hogy úgy tempóznak, mint odahaza egy eszbétitkár.
A bentlakók közül egy néger férfi a legkedvesebb, harmincöt éves, isteni hangja van, és remek dalokat ír, szerintem a slágerlistákon lenne a helye, de itt van, és ez tetszik, hogy ilyen szerény, bár tehetséges. Még azt se bánom, hogy ő is könnyűzenei stílusban alkot vallásos énekeket, amit egyébként ki nem állok, s ami meglehetősen divatos itt is, akár otthon a Hit Gyülekezetében. Hogy ez a közeg mennyire antiintellektuális, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy egyedül ő szeret sakkozni velem esténként, de még őt is megverem, ahányszor csak tetszik.
Ha már ennyire benne vagyok, írok a vallási életről is, bár lehet, hogy több mélység van a bőröndömben. Először is, Angliában is túlnyomórészt hitetlenek az emberek, a lakosság húsz százaléka se maradt mára hívő. Ennek a húsz százaléknak a fele jár templomba, és ennek is a fele tart a legújabb irányzattal. A kívülállók az ilyen keresztényeket csak „happy-clappy Christians”-nek hívják, merthogy mindig ragyognak az elragadtatástól, és folyton tapsolnak hozzá. Mindezt Stephen barátomtól tudom. Kicsit ezoterikusabb magyarázattal szolgált egy fiatal magyar adventista, aki valami „home-church” mozgalomról beszélt, mely a keresztények együttélését és együttmunkálkodását hirdeti a keresztény ősközösségekre hivatkozva. Ilyen közösség volna tehát a Torch House is, ahol a vallási nézetek jelentősen eltérnek állítólag, de a közös cél ennek ellenére összetartja az embereket.
A dolognak ez a része még rendben volna, hiszen bizonyára akadnak fontosabb szempontok, mint hogy kereszt vagy kakas vagy buzogány van a templom tornyán, de ez a pragmatikus megközelítés természeténél fogva antiintellektuális, és hajlamos ötvöződni azzal az egzaltált stílussal, amit megtapasztalhattam, amikor egy közeli keresztény konferenciaközpontba mentünk.
A kerettörténet sem érdektelen, hiszen minket, helpereket azzal csábítottak a kirándulásra, hogy találkozhatunk a honfitársainkkal, amire volt is aztán éjfél körül öt percünk, mert addig betuszkoltak egy előadóterembe, ahol órákig kellett néznünk a műsort. Egy színpadon hangerősítők, zongora, orgona, szintetizátor, a színpad mögött giccses faliszőnyeg, a szőnyegen fa szőlőfürtökkel (!), egy ág a földön, és hozzá a felirat, hogy Krisztustól elszakadva minden hiábavaló.
A mikrofonnál nagydarab, hájas ember jópofáskodott öltönyben-nyakkendőben, kihívott egy aprócska, öreg nénit meg egy hatalmas embert, aki letérdepelt, és átölelte a néni vállát, és még mindig magasabb volt, és pózoltak mind a hárman, és mindenki nevetett és tapsolt: „Micsoda jópofa srác!” És a műsorvezető vallási programokat ajánlott a következő hétre, mint egy lemezlovas, aztán átadta a helyét egy negédes és beképzelt, középkorú nőnek, leült a fal mellé a földre, mint aki nem talált üres széket, bár volt bőven, leült az öltönyében, mint aki ilyen laza fickó, holott ez a lazaság sehogy sem illett az öltönyéhez, s különben is, akkora volt, hogy nem lehetett nem észrevenni. De biztosan ezt akarta, neki még ülve is szerepelnie kellett.
valami protestáns sláger
És a zongorista meg a nő összenézett, mint akik félszavakból is értik egymást, és a zongorista behunyt szemmel játszani kezdett valami protestáns slágert, és a refrénnél néhányan csápoltak, aztán felpattantak, és ég felé tárt karokkal énekeltek tovább – micsoda bizarr látvány: a vakok jártak ebben az élen. És a dal a fényességes Istent dicsérte, s látszott rajtuk, hogy minden erejükkel látni szeretnének, és várják a csodát, ami nem jön. És nem láttak semmit az egészségesek sem, de felpattantak ők is, hogy lássák a csodát, ami nem jön.
De hát hogy lehetne ezt a nyomorult életet kibírni csoda nélkül, és lesz csoda is, hát persze, nem is egy, hanem kettő, ha nem is látjuk, legalább hallunk róluk tanúságtételt, egyet-egyet, az elsőt egy gyógyulásról (nyolc évi rettentő betegségből), a másodikat az emésztő apátiáról, melybe a világ taszította az árvát, s e szent közösség jósága kúrálta ki. És maguk a boldogok adják elő mindkettőt, és elhiszem minden szavukat – vicc nélkül –, csak azt nem, hogy csoda történt. Mert akkor szégyellném magam az Isten helyében, hogy velük kivételt tett, s azzal a sok sóvárgó nyomorulttal, aki itt hallgatja őket, ezt a disznóságot még közli.
És majdnem kivonulok a következő műsorszámról, mert a negédes és beképzelt liba beszél egy sikeres kortársunkról, aki elvesztette a vagyonát, gyerekeit stb., és már a harmadik mondat után tudni lehet, hogy modern Jóbról lesz szó, és legszívesebben felpofoznám ezt a ringyót, aki a gyógyulást és az élet visszaszerzését ígéri annak, aki kitart a hitben minden csapás közt, de látom, hogy mind szomjúhozzák ezt a reményt, és tényleg, ki tudja(?), ha nem is a földön, de a mennyben tán tényleg lesz elégtétel, még nekem is, mert türelemmel végighallgattam ezt a ripacsot, aki több mint egy órán át cirkalmazta a részleteket Friderikusz Sándorra emlékeztető képzelettel, és elviseltem a rám szegeződő, kérdő tekinteteket, amikor a frissen megtérteket hívta a zsámolyához.
És ki is battyognak páran, igaz, már régóta hívők, és egymás nyakába borulva sírnak hármas csoportokban, mint az apostolok Leonardo Utolsó vacsoráján, és azt kell hinnem, hogy az egészet előre kitalálták. A zongora édes-bús melódiákat játszik, mint Pesten a Körönd presszóban egy hosszú muri után, és hazamehetünk végre a Torch House-ba, ahol még beérik napi egy misével és egy közös imával (az asztali imákat és felolvasásokat nem számítva). És az élet röhejesen abszurd, mert a Fanny és Alexandert adják késő este a tévén, és rajtam kívül csak Helen, a dadogós pszichopata nézi, és a reklámszünetben megkérdezem, hogy szereti-e a rendezőt, Ingmar Bergmant, de Ingrid Bergmant ért, mert Ingmar Bergmanról még sose hallott. Pablo viszont, a tengerész, aki váratlanul betoppan, Pablo, aki kedves nekem, bár nem az ideálom, mert az élettől nem vár többet, csak hogy csavarogni lehessen, inni meg nőzni, és itt se csinál mást, csak dolgozik becsülettel, kocsmába jár, és lefekszik egy-egy unatkozó feleséggel, szóval Pablo, akinek Che Guevara volt gyermekkorában a példaképe, és folyton nevet, noha most ment tönkre tíz év után a házassága – ő tudja, kicsoda Ingmar Bergman, sőt, ezt a filmjét is látta.
3.
Ma egész nap sütött a nap, és rólad énekeltem, úgyhogy Pablo kis híján ledobott két emelet magasból, az állványról, amiről az ablakrámákat festjük. Viszont velem énekelte azt a kis munkadalt, amit angolul rögtönöztem, hogy boldog vagyok, ha dolgozom, úgy érzem magam, mint egy ablak, amelyen keresztülnézhet akármikor az Isten. Aztán Che Guevaráról daloltunk, azt, hogy A harc az utadat járja, merthogy – mint kiderült – ez is közös kultúránk része. Pablo spanyolul énekelte, én magyarul, a gyermekkorunk iránti közös nosztalgiával, ő felhőtlennel, én nem egészen.
antik dolgokat gyűjt
A múlt hét végén Stephen vendége voltam, rendkívül szellemes fickó, az emberek mindig nevetnek körülötte, de nem a szellemi elitből való, azt látom, az a félművelt típus, aki jót-rosszat komolyan vesz. Az élettársát például, hogy egyebet ne mondjak, aki nem nagyon palástolta előttem a mérgét, amiért ki kellett(?) takarítania a tiszteletemre. A kutyájuk kedvesebb volt hozzám, igaz, az vegetáriánus, Stephen sosem ad neki húst – épp csak hogy nem béget. Van aztán két sirálya is, és rengeteg galambja, és mindehhez egy hatalmas háza szép nagy kerttel, egy uradalmi orvosé volt, a kegyúri kastéllyal szemközt. A ház ódon, a berendezés is, Stephen antik dolgokat gyűjt, fogadkozik, hogy a háznak még egy kísértete is van. Sose hitte volna, de egy ősz hajú öregasszony a frászt hozta rá az emeleten két ízben, de ne féljek, eltűnik békén, csak rá kell ripakodni. Mindezt úgy mondja, mint aki előítélet-mentességéről tesz éppen tanúságot.
Az egyik verse egy papírsárkányról szól, nem értem, s nem csoda: az indiai szokásokat kell ismerni hozzá. A sárkányokat ott egymásnak eresztik, és légi párbajt vívnak, a zsinór ugyanis, amin röptetik őket, érdes. Ha jókor rántod meg, elnyírod a másikét, és elveheted a sárkányát, ha a magadét a nyomába küldöd: az elszabadult sárkány zsinórja a tiedére tekeredik, és lehozhatod a földre. De vannak élelmesek, akik drótszálon röptetik a sárkányukat, és legyőzhetetlenek, noha meglehetősen lomhák. Eredetileg hadicélokra használták a papírsárkányokat Indiában, egy égő sárkánnyal felgyújthattad az ellenséged házát. Több kilométerről is képesek irányítani őket, de ma már csak játék az egész, bár nagyon népszerű játék: egy vallási ünnep másról se szól, mint hogy mindenki sárkányt ereszt az égre. A legszegényebbek is sárkányt vesznek ilyenkor, igaz, csak tíz méter zsinórral, mert a zsinór drága, nem a sárkány. Stephen mesél egy indiai barátjáról, egy utcagyerekről, akit egy sárkánykészítő mester vett magához, ez az ember egyetlen délelőtt ezer sárkányt szerzett másoktól, nem csoda, ha azóta önálló boltja van már.
Elindulunk hát sárkányt reptetni egy közeli természeti parkba, amit kifejezetten a kirándulóknak hoztak létre, meg a „bird-watcher”-öknek, merthogy sokak szórakozása távcsövön át a költöző madarakat figyelni. Van ott egy nagy tó kisportolt horgászokkal, és Stephen elmondja, hogy az állatok iránti olthatatlan szeretetében a horgászokra ereszti néha a sárkányait, ott lebeg a fejük fölött, hogy idegesítse őket, sőt néha elnyírja a horgászzsineget a sárkány zsinórjával, és azok nem tudnak ellene tenni semmit. És mutat nekem egy tekercset tízkilométernyi indiai zsinórral, egy vagyont ér, és az indiai nincstelenekre gondolok, akik csak tízméternyit tudnak kifizetni belőle. És látunk egy impozáns angol sárkányt is a parkban, de a mi szegényes kis indiai sárkányunk, melyet Stephen meghajlítgat a feje búbján, pillanatok alatt maga mögött hagyja, elszáll a magasba, és jobbra köröz, ha Stephen úgy akarja, és balra, ha azt az utasítást kapja. És elindul lefelé, ha Stephennek úgy tetszik, s az egész titka nem más, mint hogy milyen helyzetben lebeg éppen, amikor meghúzod a zsinórt magad felé. Stephen bevallja, hogy a második legjobb versenyző Angliában, igazából csak egy indiai születésű angol ügyesebb nála.
Aztán a kezembe adja a zsinórt, és kiver a veríték, mert hozzáteszi, ha rángatom, el fog szakadni nyomban, és érzem a karomban a felhők között cikázó szelek húzását, és elkezdjük felcsévélni a zsinórt, és Stephen kétségbe ejt, mondván, ez eltarthat három órát. Míg gombolyítunk, elmondja, hogy egy indiai vallás szerint a nap, a víz magnetikus hatással van a testre, vagy mi, és hozzáteszi, hogy tényleg, hiszen a naptól van az élet, és ő mindig felfrissül a sárkányröptetéstől, akármilyen fáradt, mert a sárkány érintése az elemekkel való kontaktust jelenti. Ráhagyom, mert szeretem, és a nap, a friss levegő, a szemlélődés kétségkívül jót tesz, akármilyen ostoba ideológiával is magyarázzuk.
obszcén viccekkel
És elmegyünk Newport Pagnellbe egy Kens nevezetű boltba, ahol csupa csacskaság van, régiségek, kuriozitások, múlt századi angol újságok például, melyek Napóleon győzelméről vagy a magyar szabadságharc alakulásáról írnak; régi térképek (Stephen megveszi Nagy-Magyarországot); múlt századi könyvillusztrációk; réges-régi képeslapok, köztük viccesek is; politikai propagandaanyagok a század első feléből meg közepéről, például Hitler Mein Kampfja folytatásokban az angol fasiszták lapjában; kommunista dicshimnuszok, hogy a Szovjetunió hogyan szervezte meg a közös munkát; írások a második világháború alatt bebörtönzött szolgálatmegtagadó angol pacifistákról; sok-sok horror, krimi, action – szeméthegy; néhány hetvenes évekbeli szexlap (ma már csak komikusak); meg néhány underground, illegális sajtó a hatvanas évekből popsztárokkal, obszcén viccekkel, kiváló grafikákkal és politikai mocsoksággal.
Hazafelé beugrunk egy butikba, amit odahaza alternatívnak neveznének, mert a tulaj olyan, mintha a hatvanas években élne most is, Stephen meséli, hogy kiül a boltja elé a szájában marihuánás cigarettával, a boltja meg tele radikális baloldali propagandaanyaggal, egy képeslapról például Marx Johnny Haliday bőrdzsekijében üdvözöl minket: „Okkal lázadj!” A kép jobb felső sarkában sarló-kalapács van, úgy látszik, Angliában az ilyesmi is legális, de Anglia csak egy elmaradott nyugat-európai ország, mindig mögöttünk járt a fejlődésben. Egy másik képeslap meg 1984-et idézi, június 18-át, amikor egy lovas rendőr végigvágott gumibottal egy asszonyon, aki épp mentőt hívott egy sebesült bányászhoz. Stephen láthatóan úgy érzi, Anglia rendőrállam.
Egyébként itt is ugyanaz a zavarba ejtő felszínesség, mert van ugyan pár klasszikus könyv, de mellettük Kafka élete és művészete képregényben elbeszélve (az illusztrátor pornó-képregényei ott állnak a mellette lévő polcon); és jelvényeket lehet kapni: a rózsaszín csillag a buziké, a fekete az anarchistáké, a félig fekete-félig rózsaszín a homokos anarchistáké; a KGB-ügynökök kézikönyve és egy század eleji olasz festő marxista szellemű képregénye az írástudatlan munkásoknak.
Este elmegyünk Leicesterbe vacsorázni, egy vegetáriánus indiai étterembe, amit Afrikából bevándorolt indiaiak tartanak fönn, és megtudom, hogy az indiaiak Afrika zsidói, merthogy éppolyan sikeresek, irigyeltek és utáltak. És hazafelé egy sor anglomán viccet hallgathatok végig az írekről meg a feketékről, csak éppen nem tudok mit kezdeni a bizalommal, nem értem, hogy nekem, az idegennek, miért is mesélik el ezeket.
Másnap, vasárnap délelőtt egy autóstalálkozóra megyünk, csupa század eleji Austin, régi Harley Davidsonok, mindez egy kastély parkjában, üdítő benzinszagban, és Stephen megjegyzi, hogy hát ide járnak az emberek manapság mise helyett, és nem tudom, azzal az iróniával mondja-e, amivel én értem. De látom, hogy éppen azért hozott ide, mert a kastélyt is módom van megnézni, és elszégyellem magam, hogy autóbuzinak véltem, holott még az ócska turistareflexeimre is gondolt. És be is jön velem, noha az élettársa meg a nevelt fia kinn maradnak, ők tényleg csak az autókiállítást és a Stanford Hall istállójában berendezett motormúzeumot tisztelik meg, valamint az angol repülés pionírja és hősi halottja, Percy Pilchner bárgyú emlékszobáját. Az egészben nincsen más, csak a Pilchner sárkányrepülőgépe, amitől alig lehet a szobába belépni.
És egy idő után úgy érzem, mégis igazuk volt, mármint hogy a Stanford Hallból nem kértek, mert kibírhatatlan, ahogy egy lengyel származású idegenvezetőnő azonosul az ötszáz éves angol arisztokrata család sznobizmusával: az éthosza nem több, mint sok vicik-vacak, dicső tárgy, semmi sincs benne Swift szelleméből. És Stephen mégiscsak jó fej, mert ő képvisel valamit abból: meg-megnevetteti a látogatókat a beszólásaival, és fölhívja az idegenvezetőnő figyelmét egy képre, melyet talán mégsem ugyanaz a portréfestő festett, mint a többit, hiszen a modell másképp tartja a kezét, mint mások.
Náluk, ebéd után, felolvas nekem egy újságcikket, hogy néhány boszniai menekült, akit az angolok befogadtak, s aki a szerb lágereket is megjárta, haza szeretne térni, mert a londoni szomszédai nem hagynak neki békét. És két órát zaklatom a versfordításaimmal, és tűri, noha látszik, hogy újságot olvasna leginkább, és kiderül (ha eddig nem tudtam volna), hogy nem elég nyelvileg felfogni valamit, az angol kultúrát éppúgy ismerni kell. Josephine Freeman-Biddal versének például, melyet a költőnő a combjáról szerzett, semmi köze sincs a fanszőrzetéhez, mint hittem, mert írásképe az angol sírfeliratokat imitálja. Tehát a RIP betűknek, melyekkel a vers zárul, semmi közük a vaginához, mert nem egy szót alkotnak (ti. a „rés” szót), hanem rövidítések: a három betű a „Rest in peace”, a „Nyugodjék (vagy mint a vers mondja: Nyugodjanak) békében!” mozaikja.
csupán pár ezer kilométer
De Stephent szórakoztatom az asszociációimmal, s még sose váltottam a gondolataimat ilyen jól forintokra, mert amikor egy hét múlva értem jön, hogy Northamptonba vigyen újra, egy jobb kormányos Ladával jön, és mikor nevetek, azt mondja, nekem vette. Összeölelkezünk, és azt mondom, felejtse el, én sose felejtem, de a magamfajta csóróknak még a vámot kifizetni sincs pénzük, s ha – mondjuk – ki akarná fizetni (amit sose hagynék), akkor se vihetnék haza egy hatévesnél vénebb kocsit, még ha csupán pár ezer kilométer van is benne, mert szomorú, de mifelénk így van kitalálva. És megérti, szegény, hogy nem olyan egyszerű rajtunk segíteni, és nem is beszélünk semmit Northamptonig, ahol elvegyülünk aztán a társaságban.
Közelről megnézhetek végre egy sátánistát: hosszú hajú, szakállas, negyven
és ötven közötti testes férfi, talpig feketében és egy különös csillaggal a nyakában, minden mondata közönséges, „Szuka” címmel írt verset, és nemigen tapsolják meg, amikor felolvassa. Stephen bevallja, hogy nekem vette a Ladáját, erre rögtön előad egy angol viccet, hogy tudom-e, minek hívják a Lada-kombit. Szemétládának.
De megismerem végre azt a fekete papköltőt is, akiről már hallottam Stephentől – a második épkézláb keresztény, akit Angliában látok. Kicsit ódivatúan öltözik, század eleji módon, mint aki épp egy klasszikus angol úriembert játszik: élére vasalt, vékony szövetnadrágban van, szürkében, és szürke felöltőben, alatta mellény és fehér ing. De afrikai maradt ízig-vérig, úgy érzi a ritmust, mint a bennszülöttek, míg valami különös, monoton és megjegyezhetetlen lüktetéssel skandálja az irdatlan hosszú versét, mint megtudom, szuahélivel kevert angolsággal. Senki se érti, de aki jó fej, vele veri a ritmust lábbal, ő meg csak hirdeti az igét a rózsaszín, kockás kis füzetéből, amilyen a kisiskolásoknak van otthon, a költemény látomás a szeretet diadaláról, vagy mi. És percekig neveket dünnyög egymás után, fekete politikusokét, művészekét és atlétákét; Bob Marley-ét és Nelson Mandeláét. És ez extázis, bár csendes, szelíd, de igazán az, nem úgy, mint az a másik a Hothorpe Hallban, borzongok az elejétől végig, és közben elnézem, milyen gyönyörű férfi, arányos, karcsú, izmos, a lábszára vagy tíz centivel hosszabb, mint a mellette ülő európaié. Stephen megkérdi, amikor bemutat neki, mi a véleménye azokról a keresztényekről, akik nyelveken beszélnek, és azt mondja erre, ő nem érti őket. És felolvas még egy verset, Angliáról, és megmosolyogják, ahogy aggódik érte, jobban a törzsökös angoloknál, habár itt semmi se biztos (otthon sem): négyen is felteszik a kezüket, amikor a militarista költő egy királyellenes verse előtt megkérdi, van-e itt royalista.
És már csak annyit mondok, Stephen újra előadatja velem a versem, mert sok az új arc, és érzem, hogy büszkélkedik egy kicsit velem a jelenlévő családtagjai előtt is, és tényleg sikerem van, másképp néznek rám utána, az apja is megkérdi, mielőtt elmegy, látnak-e valamikor. Felolvasom Gill egy versét magyarul, és marha hálásak érte, kivált Gill, na persze, és fel is hív aztán telefonon, hogy találkozzunk, és találkozunk is holnap, de nem fekszem le vele, Kedves, nem én, Isten úgy segéljen.
4.
Láttam fehér bőrű, albínó feketéket, egyazon faj vagyunk, efelől semmi kétség, íreknek néztem őket, a göndör, vörhenyes hajuk miatt, meg aztán az arcuk csupa-csupa szeplő. Egy úttörőtáborra való lakik belőlük egy kenyai telepen, amit apácák tartanak fönn, olyan gyerekek, akiket a babonás szüleik kitagadtak. El fogok veled oda menni, ha még élek, merthogy most az erőm elhagyott egészen, holott amikor ideértem Hilfieldbe, majd kicsattantam az egészségtől, és ragyogtam, mint Charlston Heston ötvenöt éves korában.
A Torch egy aktívája, egy terebélyes, idős hölgy fuvarozott Londonig, mert éppen oda tartott, útközben megtudtam tőle, hogy a férje vak volt, de ő irányította mindig, ha Londonban autóztak. Úgyhogy, amikor a férjét eltemette, elővette bőgve az autótérképet, és bejelölte örökirónnal, hogy jut a temetőbe.
A pályaudvaron bezárkóztam egy vécéfülkébe, és ott aludtam két órát, pokoli volt a hangulatom, de legalább nyugtom volt, nem kellett addig se a csomagjaimra néznem. A leveledet olvasgattam, míg le nem húztam a vécén, a Tamásnak meg azt üzenem, hogy elmegy a fenébe. Még jó, hogy kisütött közben a nap, és októberi tavaszban értem a sherborne-i állomásra, ahol egy ötven körüli férfi várt rám egy láthatóan kímélt, éltes autóval. Hilfieldbe menet kiderült, hogy földrajztanár volt, méghozzá nem is akárhol, éppenséggel egy egyetemen, és felesége, fia is van, és egyszer csak úgy döntött, hogy belép a ferences rendbe. Nem, nem hagyta el az asszony, találkoznak is néha, a fia is meg-meglátogatja, amúgy a saját életüket élik. Még nem vették fel, de nagyon reméli, hogy a dolognak semmi akadálya nem lesz – valósággal letaglózott elhidegülésük képe.
kellemes meglepetés
Pedig egy sor kellemes meglepetés is várt rám, először is a telepet környező táj vadregényessége. Valahányszor kirándulok, a kert végében már hegy és erdő, a lábuknál patak vár. Kaptam egy cellát, s a kedvemért befűtötték, jóllehet a szerzetesek még mezítláb vagy szandálban járnak. A viszonyok persze meglehetősen puritánok, a zuhanyozó ablaka kitörve, akárcsak otthon, egy mintalaktanyában. Az ebédlőben is a jól ismert fapadok viaszkosvászonnal borított, kecskelábú, zöld asztalokkal, nem adnak rá, s a kosztjukra sem, sosem lakom jól, nem értem, hogy bírják. Folyton babbal etetnek, húst vagy más zöldséget szinte sosem adnak, csak zabokat, kenyeret meg tésztát, úgyhogy a gyomromat mindig üresnek érzem, az ilyen kajának nincs súlya, csak hizlal.
De a társaság kárpótol mindezért, egy kis ellentársadalomban, szerzetesek, csavargók és művészek között élek. És már az első este összejövök Kennel, a szomszédommal, amíg az udvaron a vacsorára várunk: egy kamasztestű, középtermetű férfi lép hozzám négy-négy ujját kamaszmód a farmerzsebébe dugva. A haja szétáll, ami megmaradt legalábbis, az arca nemes, több, mint értelmes, már első látásra kíváncsiságot ébreszt. Vacsora után behív a szobájába, és megtudom, hogy festőművész és kertész egy személyben, valaha hippi volt, most meg lelkésznek készül. Mert hát a művészsors Angliában is nyomorúságos, néhányan befutnak ugyan, de ő csak néhány képet adott el, így lett belőle kertész. És hajnalig beszélgetünk a legkülönbözőbb témákról, Paul Klee-ről, a BBC alapítójáról, a Torch House-ról és Magyarországról, angol folyóiratokról, és Ludwig Wíttgensteinről. Még Háry Jánost is ismeri, és éjjel kettőkor, amikor kiderül, hogy apám nem maradhatott a vízügynél, mert részt vett egy keresztény összeesküvésben, és attól kezdve három évig csak hétvégeken láttam, bevallja, hogy a hatvanas években az amerikai követség előtt kórusban skandálta Ho Si Minh nevét többezredmagával.
És amikor aludni térek, úgy érzem, van egy igazi jó barátom, aki ráadásul a főnököm és a munkatársam is egyben, hasonló műveltségű, hasonló ábrándokban és kiábrándulásokban gazdag ember, szeretetreméltó és tehetséges, türelmes is, és segítőkész, úgyhogy ezután lesz kivel beszélgetnem. Csakhogy hamarosan észre kell vennem, hogy nem tudok hozzá belépni alkalmas időben, mert hol a mamájának ír levelet, akivel együtt él, noha már negyvennégy éves, hol a huszonkét éves múzsájának, akihez egyelőre szigorúan csak spirituális szálak fűzik. Szóval látnom kell, hogy nem akar velem beszélgetni mégse, nem vagyok én neki annyira fontos, bármilyen udvariasan marasztal is, ha éppen belépek hozzá, mígnem egy este összekülönbözünk a rockkultúrán, és úgyszólván kidob a szobájából, mondván, hogy lefekszik, mert másnap korán kel, és iszonyúan fáradt.
Úgyhogy nagyot kell nyelnem, de lenyelem a dolgot, és másnap könnyekig meghatódik, amikor engesztelem, és azt mondom, tudom én, hogy nem szabadna kisajátítanom őt, még ha egyedül vagyok is Angliában – és, mondom, könnyekig meghatódik, de hozzáteszi, hogy milyen varázslatos az élet: mielőtt idejött, pont azt írta a naplójába, hogy itt nem hagyja majd magát kisajátítani senki által, erre az időre neki magának van szüksége, amiből aztán világosan megértem, hogy a pokolba kíván igazából.
valami felemelő
És a paradox az a dologban, hogy én szeretem most őt egészen önzetlenül, mert mégiscsak szükség van ilyen szeretetre is a világban, ezt itt, a hajléktalanok és a ferencesek közt nyilvánvalónak érzem, és van is valami felemelő ebben, ha komolyan gondolják. Erre én is felemelő akarok lenni, és végiggondolom mindazt, amit megtudtam róla: hogy hét évig tanulta a festészetet, de kertészkednie kell, különben nem tudna megélni; hogy így is a létminimum alatt él, mert egy munkásnegyedből származik, és az ügyfelei nyugdíjasok meg kispénzű munkások; hogy segélyben akarták részesíteni, de nem fogadta el, mert meg akar állni a maga lábán; hogy nyolc éve nem volt nyári szabadságon, mert nem engedheti meg magának; hogy hiába hívtam, nem tud eljönni Magyarországra, mert a tanulmányaira kell most minden megtakarított pénze; hogy a papi pálya mindennél fontosabb számára, mert egyszerre jelent emberhez méltó munkát és létbiztonságot, hogy eljár itt a kápolnába valamennyi imára és misére (napi négy-öt); szóval mindezt végiggondolom, és megértem, hogy nem akar a nyakába venni egy nyomorult kelet-európai slackert.
És még azt is megbocsátom neki, hogy minden vasárnap egyedül megy el kirándulni, és nem hív, mert a klerikus barátai figyelmeztették, hogy szüksége lesz hetente legalább egyetlen szabadnapra, amikor aztán egymaga lehet egészen – megbocsátom, mondom, mert mégiscsak groteszk, hogy nekem mondja, aki olyan egyedül vagyok itt, mint az ujjam, és azért mondja, mert le akar magáról rázni. És amikor Simon, a harmadik kertész felajánlja, hogy elvisz autóval a tengerpartra, mert úgyis oda tart éppen, hát meghívatom vele Kent is, és Ken persze ragyog a boldogságtól, és esze ágában sincs magányosan tölteni el a napot, mint máskor.
Kirándulunk Portlandbe, de megállunk odafelé az országúton, mert egy hegyoldalban roppant méretű vadember körvonalait lehet látni: meredő fallosszal csóválgatja a feje fölött a furkósbotját. Csupán a pénisze van vagy harminc méter, és áll is neki örök időktől, és elképzelem, ahogy a középkorban a szomszédos falu népe kijárogat karbantartani a kontúrjait, kigyomlálja a füvet a vonalak mentén, és kirakja itt-ott újra terméskővel. Az egyház pedig tűri, mi több, bátorítja, és így marad fenn ez az emlék évszázadokon keresztül – ó, de szeretnék ilyen prüdériától mentes, a pogányt is pátyolgató keresztényeket látni! És mire kimondom, eszembe jutnak a mezítlábas barátok, akik egy asztalhoz ülnek a tetovált karú csavargókkal, és befogadják a deflorációt is megörökítő művészeket, akikhez képest úgy érzem magam, mint aki konszolidált.
Fecsegek inkább az útitársaimmal, mielőtt belezavarodnék egészen, és megtudom, hogy Angliában az állatvédők elérték, hogy a kiszolgált lovakat öregotthonban helyezze el az állam. Leérünk közben a tengerpartra, de alig bírok az autóból kiszállni, mert a fagyos széltől elakad a lélegzetem. Elbújunk egy zugban, ahol mintha az óceán kiharapott volna egy jó darabot a tíz méter magas sziklapartból, és csodáljuk a hullámokat nekieresztő tengert. Köröttünk sziklakoloncok, s a tengervíz permetez ránk, fel nem foghatom, hogy lehetett kibírni matrózként az efféle időt egy árbócrúdon. Egyfolytában didergek, és amikor visszaszállunk, már rosszkedvű vagyok a betegségtől, de igyekszem nem mutatni, mert Simon és Ken láthatólag jól érzik magukat, és éppen Marlon Brandót fitymálgatják, mert két tónust ismert csak, a morózust meg a dühöngőt.
nincsen igazi kívülállás
De másnap kiborulok a kurva kertészkedéstől; gazolni a fagyos szélben, turkálni a vizes kövek közt, fájós derékkal pipiskedni zsebkendőnyi területen egy virágágyásban, guggolni folyton, mert térdvédővel nem szolgálhatnak (Ken, aki profi, persze hozott magával): gondolhatod, mindettől mennyire kikészültem. Belső munkát kérek, erre ablakot mosatnak velem, ami majdnem annyi, mintha továbbra is kint dolgoznék, mégis zavarban vagyok, mint aki akaratlanul csalódást okozott. Ráadásul meleg kabátot kell koldulnom a ferencesektől, és adnak is nyomban kettőt – milyen furcsa: az angol hajléktalanoké épp az én ízlésem. Fizetni akarok, hogy ne rövidítsem meg a csavargókat, de elhárítják, mondván, tegyek a perselyükbe, ha tetszik. És ebből aztán megértem végre, hogy működik pénzügyileg a telep, miért fogadnak annyi átutazót a vendégházban, akik csak egy-két napig lelkigyakorlatoznak náluk, szóval az ő adományaikból telik a csavargókra. És rendben is volna mindez, mégis elszomorodom kissé, hiszen a megvetett piacgazdaság pénzén outsiderkedünk és jótékonykodunk itten, a természet kebelén, nincsen igazi kívülállás, csak a másvilágon.
Mióta ablakot mosok, teljesen magamra maradtam, Kent még munka közben sem látom. A többiek meg amúgy se kerültek igazán közel hozzám, még ha érdekesek is valamiképpen. Van itt például egy csupa izom, karcsú szakács, aki sok mindent kipróbált életében, most meg be akar lépni a szerzetbe, és olyan az arca, hogy szívbemarkoló nézni: mintha minden emberi szenvedésen keresztülment volna. Ő is lejár a műterembe, ahol többen is festenek, szobrászkodnak – összehozott egy tűrhető impresszionista képet. Senki se mondja ki, de vannak, akiknek pszichoterápia ez, nem a művészi teljesítmény a lényeg. Ken vezeti a kezüket, egy negyvenöt év körüli férfit lát el jó tanácsokkal, aki gondozó volt egy öregotthonban, míg egy iskolázottabb jelentkező miatt az utcára nem tették. Nem csodálkoznék, ha karikaturistaként vagy illusztrátorként folytatná rövidesen, a Galaktika vagy az Interpress kategóriában, a példáján látom, hogy még az ilyesmihez is tehetség kell, ráadásul fogadnék rá, hogy simán veri őket részidőben. Csodáltam, ahogy negyedóra alatt lefestett, s ez élete első portréja volt, jobb, mint amilyet én valaha is festek.
Az átutazók között két érdekes emberre is akadtam: az egyik szakasztott Radnóti Sándor volt, a másik Mészöly Miklós. Az első nagyszülei Oroszországból vándoroltak ki nyugatra a forradalom után, a szülei a Bahama-szigetekre mentek, ő, Szása már ott született, de megfordult szinte mindenütt a világon: hogy mást ne mondjak, tizennyolc évesen birkapásztor volt a Horn-foknál, Dél-Amerika legeslegdélibb csücskén. A másik vendéglőtulajdonos volt Anglia egyik legszebb városkájában, Bath-ban, míg pár éve, ötvenéves korában el nem úszott mindene. Akkor aztán írni kezdett, s nem is eredmény nélkül: kinyomták egy verseskötetét, a BBC meg két lírai riportműsorát is közölte (elküldte egy kazettán az egyiket: narrátorral, hangképekkel szabdalt dialógus az atlanti partszakasz legeldugottabb pontján élő, téren-időn kívüli emberekkel). Ötvenegy évesen beiratkozott valami dramaturgia szakra egy főiskolán, és megmutatja heccből a diákigazolványát; erről eszembe jut, hogy ő a harmadik ilyen korú angol, akitől azt hallom, hogy egyetemre jár. Egy délutánt végigbeszélünk Chagallról és az orosz irodalomról hármasban, azután bevallják, hogy alkoholisták voltak mindketten, amíg meg nem tértek.
A szerzeteseket őszintén csodálom: először is, mert mezítláb járnak, másodszor, mert egy asztalhoz ülnek a csavargókkal, harmadszor, mert ilyen figurákat látnak vendégül, mint akiket bemutattam. Negyedszer: mert nem fogynak ki a türelemből, s az embert ez előbb-utóbb mégiscsak meghatja; még ha gyanakodnék is, hogy csak ideig-óráig kedvesek. Ráadásul remekül énekelnek: halottak napján egy orosz siratóéneket kántálnak több szólamban, míg kivonulnak az elhunyt rendtársakhoz a temetőbe. Az ebédlőben Matisse Aranyhalait látni, a könyvtáruk remek, de a napi négy-öt közös imától ők is beleszoktak a közhelyekbe, és amikor Sámuel barát, a főnök meghív egy előadásra, úgy érzem magam, mint akit hittanból évismétlésre küldtek az elsőáldozás előtti tananyagból.
segíthetünk egymáson
Úgyhogy ők is azt a nagy kérdést tették föl nekem, amit a Torch-ban tapasztaltak: mi ér többet, ez a tevékeny karitász vagy a szellem tisztasága. Mert összekapcsolódhat, de igenis el is válhat a kettő. Eszembe jut egy asszony a Torch House-ból, aki Nigériában dolgozott tizenhét évig, mielőtt férjhez ment, és visszatért Angliába, folyton az afrikaiak segélyezéséért fárad csodálatra méltó derűvel és tehetséggel. Megkért egy este, hogy segítsek berakodni a minibuszba, amit aztán megtöltöttünk töméntelen papírangyalkával, papírkoszorúval és gyertyatartóval, amiket ő maga gyártott egy éven át, estről estre, és eladja ezeket a giccseket egy keresztény kongresszuson, aztán a bevételt (legalább ezer fontot) mind elküldi Kelet-Európába, idén a román asszonyoknak, tavaly az oroszoknak. Szóval, undorodom a giccsektől, s kivált azoktól, akik árulják őket, de ha őrá gondolok, az esztétikai szempontjaimat jelentéktelennek érzem.
És igazad van, nem segíthetünk egymáson megértés nélkül, de az emberek a kultúra különböző fokán állnak, azok is, akik segítenek, és azok is, akiken segítenek, és igaz, hogy én egyedül érzem magamat itt társak hiányában, de az is igaz, hogy akik számon kívül maradtak, otthon érzik magukat itt, és nem a tudásomra van szükségük.
De szükségük lehet azoknak, akiknek én vagyok az igazi társa, és segítsége, s mi több, nekem is szükségem van rájuk, úgyhogy minden jól van, mégiscsak az Isten a legokosabb, és vége a tamáskodásnak (Ezt neked is üzenem!), hiszen láttam is őt emberalakban: mezítláb jár, barna csuhában, és vacsorát ad az éhezőnek. De ha így folytatod, még a rendbe is belépek végül. Ámen.