R. Várkonyi Ágnes

A DOHNÁNYI-KERT BUDÁN

2002 szeptember

A DOHNÁNYI-KERT BUDÁN

A kert nagyobb izgalomba hozza a fantáziát, mint a természet maga – mondta Lorenz Hirschfeld, a kieli egyetem esztétika- és filozófia-professzora a 18. század vége felé, a felvilágosodás és a romantika határán, Schleswig-Holsteinből Anglia kertjeibe vágyva. A tudóst titkos szenvedélye, kertművészeti munkája hozta közénk az utóbbi időben a könyvtárak halhatatlanságából.

kerten túli kertség

Ősszel láttam először a kertet, véghetetlenül elvadultan, késő délelőtt. Zavarba ejtettek a dimenziók, a dzsungelen is áttetsző szerkezet, az utak, a hársfa, a szobor, a medence s a fenyők csúcsaira feszített októberi kék. Mint egy régi, olvashatatlan szöveg, úgy nézett vissza rám ez a kert. A hársfa bronzkupolája ragyogott, s a szobor, mintha még az első világháború elől menekülve felejtette volna itt valaki, szecessziós divatú hajkoronájával mély árnyékba rejtette arcvonásait. A medencéből hiányzott a víz. Már első találkozásunkon is szinte kényszerített, hogy kiderítsek valamit, amiről még alig sejtettem, valójában mi lehet. Látható valósága, pillanatnyi kertlétének valósága mögött a másik valóság vonzott. A kert kerten túli kertsége izgatott.

A KÉRDÉS megfogalmazásához nagyban hozzájárult a tanítvány, Vázsonyi Bálint könyve s még sok minden más. Elsősorban maga a kert. Dohnányi Ernő (1877–1960) 1927. november 19-én levelet kapott: a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter „művészi pályafutásának harmincesztendős fordulóján a magyar királyi kormány” nagyrabecsülését fejezte ki, s mert művészi munkásságának tettei nemcsak az ő személyes „művészi jelentőségét és világhírét növelték, hanem a magyarság szellemi és erkölcsi súlyát is gyarapították”, felkéri „egy szabadon választandó zenemű komponálására, melynek szerzői tiszteletdíjául ötvenezer pengőt ajánl fel”. Jellemző sorok; Klebelsberg a kultúrát sokkal jobban becsülte, semhogy századának ellentmondásai szerint mérje. Tudta: a kultúra hosszú távú építkezés.

Dohnányi tagja volt a forradalom idején a Nemzeti Tanács művészeti szakbizottságának, s Reinitz, Bartók és Kodály társaságában beválasztották a Tanácsköztársaság zenei direktóriumába. Kiállt Kodály mellett: „minden felelősséget magamra vállalok.” Megszakította kapcsolatát a hivatalos Magyarországgal; elbocsátották a Zeneművészeti Főiskola igazgatói tisztségéből; Bartókot a század legtisztább emberének mondta, és Lukács György apjának segítségével megoldotta méltatlan lakáshelyzetét. Világhírű volt már akkor, 1916-ig külföldön élt, páratlan külföldi elismeréseket és meghívásokat kapott, aztán itthon maradt, a hivatalosság törvényenkívüliségében is a magyar zenei élet meghatározó személyisége lett.

varkonyi2 0524

Ötvenezer. Értékét manapság alig tudjuk felfogni. Fejedelmi összeg, abban az évben váltotta fel a pengő a koronát, s az angol fonthoz igazították. Mégis csak részben volt elég, hogy megvásárolja a több mint egy holdnyi területet, és fedezze az építkezés és a kert kialakításának hatalmas költségeit. Megragadta a kilátás, a hegyoldal, a déli fekvés, a szeszélyes, hol meredekebb, hol lankásabb lejtő. Az egykori gerincen, a mai Széher útról nyíló rövid, lapos részen 1928–29 folyamán elkészült a háromszintes ház, és 1929-re kiépült a kert. Milyen volt eredetileg? Aki a második világháború után látta, csak elképzelései lehettek róla. Néhány fénykép, levél, emlékezés: széles, ívelt utak, lépcsők, kertészház, fák, bokrok, virágágyások, úszómedence, nagy tisztás. Félkörívben az ötvennél több hatalmas fenyő, valószínűleg az eredeti erdőből maradt.

rítusok színtere

Csakhogy azonnal több is lett ez a kert, mint a Dohnányi család, a művész, a feleség, két gyermekük mindennapjainak igényes kerete. Teátruma lett egy magára találni próbálkozó, de kiszolgáltatott országnak. Művészek, írók, orvosok, a világ nagy zongoristái és az ország olyan ifjú tehetségei találkoztak itt, mint a legkedvesebb tanítvány, Faragó György. Rítusok színtere lett. A kert ura a magyar zenei élet mestere, 1928-tól tanár, majd tényleges igazgató a Zeneakadémián. Mesteriskolát vezetett és fiatal tehetségeket indított el a művészi világhír útjain. Vezette a Filharmónia zenekarát, a Rádió főzeneigazgatója volt. Terveket írt a zenei nevelés reformjáról, turnékra járt a világ távoli szegleteibe, s a vidéki hangverseny-meghívásokra egyszerűen nem tudott nemet mondani. Bartók több művét ő mutatta be, fiatal tehetségeket és külföldi hírességeket léptetett fel, és folyamatosan alkotott. Itt született többek között a Ruralia Hungarica (op. 32) kiegészítése, a Szegedi Mise (op. 35), a Szimfonikus percek zenekarra (op. 36), a Sextet in C Major (op. 37) és Az ember tragédiájára a Cantus vitae (op. 38), a Diákok dala (1931), a Magyar karácsonyi énekek (1931) és a Murányi Menüs operavázlat (1931). Éveken át küzdött a színvonalért, s vívta napi harcait az irigyek, sandák, a kultúrpolitika dilettánsai, az aljas gyanúsítgatók ellen. 1933-ban a Liszt Ferenc nemzetközi zongoraversenyt, a magyar tehetség és tudás győzelmét ünnepelhette, de a zongoraművésznő Fischer Annie vitathatatlan győztesi díját meg kellett védenie a méltatlan támadókkal szemben. Álláspontját sokszor megfogalmazta, a gonosznál gonoszabb időben a vezérkarnak is megírta, mert a telefonok már mit sem számítottak, és Hernádi Lajos zongoraművészt másként nem menthette meg a munkaszolgálatból: „A keze a nemzet fontos kultúrkincse…”

Életrajzát írva a tanítvány nemcsak azt hangsúlyozza, hogy mestere szerette és megbecsülte a kertet: „Egész életében a virágok szerelmese volt, szépérzékének természetes függvénye volt ez. Kertjének minden négyzetcentiméterét maga tervezi egy ajándékul kapott ’virág-napló’ lapjain. Minden virág, minden növény számára külön fejezetet kezd, hogy bontakozásukról rendszeres jegyzeteket készíthessen. Hozzáértő gondos kézzel választja ki a magokat, hagymákat, s azután maga ülteti őket a földbe.”

varkonyi3 0524

Sokszor elgondoltam, mire is készülhetett ez a virágnapló. Stratfordban, a Shakespeare-drámák virágait bemutató színpompás szőnyeget nézegetve, remek ötletem támadt. Dohnányi viszonylag rövid időt, alig több mint egy évtizedet élt itt a Széher úti kertben. Majd Zachar Ilonánál lakott, 1944 novemberében beszállásoltak hozzá két osztrák katonát, akkor elegük volt a háborúból, hamisított paranccsal mentek Bécsbe, s autójukban helyet kínáltak nekik is. Csak néhány ifjúkori kottáját vitte magával és a frakkot. A virágnapló itthon maradt. Lappang valahol azóta is. Talán egyszer előkerül, mint Jókai virágnaplója. Mi nem válogathatunk a történelem terebélyes évszázadai alatt a „dendrológiai növényjegyzékek”, „növénytársadalmi anyakönyvek”, üvegházi naplók, „kertkalendáriumok”, herbáriumok gazdag terítékében, mint a szerencsésebb országok gyermekei. Nálunk nem élnek sokáig a fák, elvesznek a virágnaplók, mindent sokszor kell újrakezdeni. Nem mintha a Kárpát-medence kertjei nem nyújtanának ugyanúgy gyönyörködést, pihenést, nem árasztanák a lélek nyugalmát, és az életkedvet, mint mindenütt, a világ minden szegletén. Igaz, ezen a tájon a kertek sokszor lettek küzdőterek, barbárság áldozatai, és teremtek bánatot is, miként a régió története.

1945. január 12-én a Dohnányi-rokon dr. Szlabey Ernő (1893–1956) szülőotthont nyitott a házban, és menekülteket, sebesülteket is fogadott. Az ostrom heteiben a kert óriási hűtőszekrény és az élni akarás színtere lett. A nagy hóban tárolták az élelmet, és öt évig, 1951-ig, visszhangzott az újszülöttek sírásától. Azután a házat megosztották. A felső szintjén a Szlabey család lakott. Az alsó lakásba Fülep Lajos (1885–1970) művészetfilozófus költözött, élvezte, hogy az ablakokon már benéztek a hárs, a nyír, a sokféle juhar lombjai, és 1956. október első vagy második vasárnapján telefonált Csanak Dórának és Fülöp Gézának: jöjjenek ki, mert még sohasem látta ilyen színpompásnak a fákat.

végtelen türelemjátékok

Nyíltan és félreérthetetlenül 1971 egyik áprilisi estéjén hangzott el a kérdés, amikor otthonunk lett a ház alsó lakása. Fülöp Géza egész nap segített a költözködésben, felesége, Csanak Dóra délután jött, Szűcs Jenőék később néztek be, hogy üdvözöljék az eseményt. (Akkoriban gyermekes családnak a lakás mindent betöltő életcél volt, több évtizedes munka eredménye, albérletek és szűk szállások kényszeréből az ígéret földje, elérni nehezebbnek tűnt, mint feljutni a holdra. Ki emlékszik ma már a végtelen türelemjátékok, manőverek izgalmaira, hogy kiesik a láncból az egyik partner, eltévedünk a tanácsi irodák és rendeletek labirintusában, nem fut be a kéziratelőleg, és kimerül a baráti kölcsön. Hol vannak már a kényszerű építkezések emlékei! A baráti kör, azok, akik közösen ásták ki egy szerény hajlék alapjait, három kontinensre futottak szanaszét. Megfelelő lakást szerezni az élet különleges eseményének számított, s mi is cserék és szerzői honoráriumokból törlesztgetett adóssággal jutottunk ide.)

A verandán ültünk, pokrócokban, mert hideg volt a tavaszi este, ennivaló még semmi, csak kenyér, férjem egyik külföldi tanítványának ajándéka, egy üveg Black and White és zöldhagyma, mert a kert tisztásának lenti szegletében zöldhagymaágyásra leltünk. Abban az időben, amikor folyton-folyvást heves vitákban próbáltuk meghatározni önmagunkat, vagyis az országot, bizonyára ebből a váratlan zöldhagymaleletből adódott a kérdés: milyen kert ez a kert? Mármint műfaját tekintve, szignifikánsan! Díszkert? Parkkert? Úgy általában villakert? Mi más, mint nagypolgári kert? Ez meggyőzően hangzott. Csakhogy.

varkonyi4 0524

Budapesten nincsenek hagyományos polgárkertek, mint például Amszterdamban, ahol a grachtok, a csatornák partján emelkedő 17. századi kereskedőházak mögött a kertek eredeti pompájukban vészelték át az évszázadokat. Nálunk, mire Budából és Pestből Budapest lett, eltűntek a régi polgárkertek. Olykor, benézve a várbeli házak bolthajtásos kapuin vagy betévedve a régi Víziváros romladozó kis házaiba, még fellelhettük a régi polgárok fallal kerített kiskertjeinek romjait. A pesti palotákhoz kastélykertek épültek, mint a Károlyi-kert, azokból is sokat elrabolt az idő: beépítették, vagy közparkok lettek, leaszfaltozták útjaikat, és a fakérgek őrizik a leépülés vésett, karcolt, bicskázott obszcén lenyomatait.

Az értelmiség és a nagypolgárság a 19. század második felétől a budai hegyekben nagykertes nyaralókat építtetett, s ezek sok mindent túléltek. Európa a század elején, mielőtt lerombolta önmagát, még sietve megfogalmazta évezredes tapasztalatait a természet és az ember viszonyáról. Képzett kertművészek nálunk is régi értékeket összegezve tervezték meg a nagypolgári villák kertjeit. A ház és a környezet viszonyát, a táj és a hajlék harmóniáját emlegették, miként Andrea Palladio (1508–1580) itáliai villái hangsúlyozták egykoron.

lénye meghatározó maradt

Zádor Anna (1904–1995) művészettörténész azonban leintette az ilyen kalandos összevetéseket. Ő volt a legjobb közép-európai Palladio-szakértő, a kertek értője, és őrizte a ház hagyományait is. Úttörő tanulmánya a magyarországi tájkertekről Nikolaus Pevsner világhírű tanulmánykötetében jelent meg Washingtonban 1974-ben, és kezdeményezésére örökítették meg a ház homlokzatán a zeneművész és a művészetfilozófus nevét 1975-ben. Véleménye szerint ideje elkerülnünk a régi csapdákat, amikor „mindenki abba a tévedésbe esett, mintha Palladio villaépületei, bármely módon is hasznosíthatók lennének […] az 1900 körüli és utáni villaépítészetben.” Palladio villái nem nyaralók, hanem lakóhelyek, egyszerre felelnek meg az önkifejezés (reprezentáció) és a feladatkör (funkció) igényeinek. Kapcsolatuk a tájjal elemi esztétikai igényt testesített meg, és olyan sokféle volt, mint maga a táj: vízparti vagy szárazföldi, síkvidéki vagy hegyoldali. Bagnolóban a Villa Pisani, az egyik legjelentősebb villa, amelyet Palladio épített, nem nyaraló, nem pihenőhely egy-két hónapra, hanem birtokközpont, az élet állandó színtere. Valóban más volt ez a kert. Létesítője, ha rövid ideig élt is itt, nagy korszakot hagyott maga után, és lénye meghatározó maradt, bár a kert önálló életet élt.

Az UTAK rendje művészi tervezőre vallott, de a Dohnányi-kert tervrajzáról akkoriban még senki sem tudott. Felmerült, hogy a régi tájkertek hagyományait vitte tovább. Magyarországon a reformkorban, aki tehette, angol kertet építtetett. Miként minden korszakban, akkor is világképet, sőt politikai állásfoglalást fejezett ki a kert. A tájkert a változás igényét, a szabadság gondolatát hordozta puszta létével is. Kiszámították a fák lombozatának színeváltozását, milyen árnyalatokban sápadnak és pirosodnak az őszi levelek; játszottak a fényhatásokkal. Megkomponálták a festett tájat. Elhagyták a reneszánsz kertek szimmetrikus rendjét, szétszedték a barokk kertek büszke abszolutizmusát. Zöld szobrokká nyírt formáikból kiszabadították a bokrokat, s hajlásokkal, kanyarulatokkal enyhítették az utak merev vonalát.

Az utak azonban gyakran megőrizték a régi és még régebbi szerkezetek nyomvonalait. Mőcsényi Mihály mutatta ki Eszterháza – korábbi nevén Süttör, ma Fertőd – környezeti fejlődéstörténetében az egykori rendszer továbbélését az új kertstílusban is. A 18. századi nagyszabású kert alaprajza visszautal Nádasdy Ferenc országbíró és királyi helytartó kertjére, Süttörön a barokk vadászkastély a lúdlábszerűen szétfutó utak találkozási pontján ott épült fel, ahol az előző században is az erdő nyiladékai, irtássávjai sugaras szerkezetben futottak össze, s a point de vue-ben vadászház állt.

A kertek az évszázadok során rengeteget változtak, ugyanakkor megőriztek közös elemeket. Végigtekintve őszidőben a fák színorgiáján és a párás tisztáson, ez a kert a régi tájkertekre emlékeztetett. Mégis, a szimmetrikus lépcsősorok, a fenyves félkörívébe vágott nyiladék s az elrendezés, ahogy a ház az utak találkozásánál a kert felső végében épült, távolabbi történeti tájak emlékeit idézte fel.

A KERTKULTÚRA is minden korban hosszú folyamat eredménye, hordozza magában az évszázadok rétegeit. Felhalmozott tudás és ellenőrzött tapasztalat. Folyamatos életminőség. Világlátás. Tudomány, amely a kor igénye szerint változik. Befektetést, gondozást, fenntartást kíván és generációkon át öröklődő igyekezetet. Művészi indíttatásokon, a liturgikus zene fegyelmén kívül Dohnányi a kertkultúra láthatatlan örökségét is magával hozta Pozsonyból.

varkonyi5 0524

A négytornyú vár alatt a 16–17. század gyilkos korszakában a történelmi korszakok kertjei együtt éltek. Kertek találkozóhelye lett a két nagy birodalom közé szorult Magyarországon az ország székvárosának kinevezett Pozsony. Együtt volt itt a régi lovagi kertek örököse, a várkert és a királyi kert, kicsit már régies formában. Lent a várhegy oldalán és a Duna-part házsorai között meg kőkerítésekkel zárt polgárkertek sorakoztak. Feltűnt a környéken is az udvari kert, s az itáliai reneszánsz virágai kitörtek az udvarházak és főúri rezidenciák ágyásaiból, gyökeret vertek a parasztporták kiskertjeiben, és a szereleménekek díszei, dehogy díszei, titkos üzenetek szimbólumai lettek. Elmagyarosodtak. Az Itáliából, Hollandiából, Törökországból idekerült tövek, palánták közé pedig jócskán beköltöztek a mezőn élő vadvirágok, s a külföldiek csodálták a hazai kertek sokszínűségét.

minden kertek kertje

Pozsonyban akkoriban már virágzott a másik fajta kert, a humanista tudósok zárt kertje. Orvosi, botanikus kertek szórták erős illataikat, s versenyre keltek a bécsi gyógynövénypiaccal. Az 1651-ből Heindel Ferdinánd pozsonyi ügyvéd kertjéről fennmaradt katalógus alapján állapították meg, hogy „városi kertjeink nyugat-európai példákat követtek”. Az 1650-es években pedig megjelent ebben a pozsonyi kertkavalkádban a primadonna, hosszú készülődés, beharangozás után. Lippay György érsek bőkezűségét dicsérte. És még valami mást is kifejezett ez az érseki kert. Megjelent, de hogyan? Itáliai hozományát német divattal frissítette fel, átitatta diszkrét francia illatokkal, s nem tagadta, sőt hangsúlyozta, hogy családfája magyar. Vagyis több mint egy évszázaddal a török megszállás után a széttört országban életvidáman, kimeríthetetlen ötletességgel hirdette: egyszerre magyar és európai. Az érsek unokaöccse, Lippay János leírásából, a Pozsonyi kertből tudható, hogy mindent összegyűjtött ez a kert: szobrokat, szökőkutakat, remetelakot; egyszerre akart minden kertek kertje lenni, a reneszánsz szimmetriája és a barokk reprezentációja, egyik szegletében barlang, ahová csak a század nagy találmányán, a nagyítóüvegen át lehetett betekinteni. A külföldiek csodálták, és sejtelmük sem volt, micsoda szorongásban éltek itt, Pozsonyban is a török kiűzésére készülve az ország lakói.

Pozsony kertkultúrája jól viselte a terheket. Ötszáz éves országos hagyományokra építhetett, és mint a korabeli Európa szeglete, természetes együttélésben összegezte a kertek nagy évszázadának nemzetközi újdonságait. Szerényen, de jó színvonalon. Nem adhatta alább. Szomszédjában, a bécsi Burgban már akkor is Versailles-t másolták.

Ma még nagyon keveset tudunk arról, miként működött a régi évszázadokban a kertkultúra. Ez a korokon átívelő ezerszínű jelenség. Ez a bámulatos kevercs, kompozíció, komplexitás, mert a kert a természet, a technika, a humánum szféráinak bonyolult együttese. Hogyan működött az, amit kertkultúrának nevezünk, a háborúban? Vagy barbár időkben, az értelmiség nagy próbatétele idején! Kertbe húzódni? Nem gyáva menekvés, cinizmus? Babits 1939-ben tette fel a lelkiismereti kérdést, szabadon idézve Vergiliustól a Zrínyi tollán magyarított sort: „ég már Ucalegon […]. Mi pedig üljünk be a szobába és pattogtassuk a verseket…”? A válasz: „A szellem jogait pedig mindenképp és mindenáron fenn kell tartani.” A költő dolga, hogy a vers remekmű legyen. A kerté, hogy valóban kert legyen. Aki kertet épít, világlátást fejez ki, a jövőre számít.

Úgy tűnt akkoriban, a 16–17. században, hogy az ország kiállta addigi történelmének legnagyobb próbatételét, a török megszállást; széttörték három részre, de felépítette virtuális egységét csupa újdonságból: az anyanyelvi írásbeliségből, a vallási megújulásokból, nyomdákból, vitézlő iskolákból, a tudományból, reneszánsz műveltségből és még sok másból. Már tudták, hogy a török legyőzhető. A végvárak mögött kerteket építettek, a horvátországi Ozaly várától Köpcsényen, Lakompakon, Kismartonon, Lőcsén, Kassán, Patakon, Munkácson át eljutva Bonchidára, végigjárva a Körös-menti falvak temetőkertjeit, egészen le Fogarasig sétálhatunk fák, bokrok, virágok között. Töretlenül örökölte és tovább vitte ez a kor a növények sokféle jelentését, a kert szimbolikája beépült az anyanyelvbe, az altató rigmusok, a pásztorénekek szövegeibe, a táncnóták és lakodalmas versek soraiba. Segítette megfogalmazni az ifjúság nevelését és persze az otthontalanság érzéseit.

Mindenki értette a 17. század utolsó harmadában, aki olvasta vagy hallotta Gyöngyösi István leírását Cupido kettéosztott házatájáról. A Mársal Társolkodó Muranyi Venus versezetben ez a kettévágott kert kulcs a mű politikai jelentéséhez is. A kert egyik fele kipusztult, gazfelverte terület, tört ágak, eltiport, száraz ágyások, ahol a kétségbeesés jár, a fogcsikorgató gyűlölet és az öngyilkos reménytelenség; ez az egykori kert a háború. A kert másik része csupa élet: gondozott ágyások, virágzó fák, önfeledten éneklő madarak, boldog szerelmesek és nyájas beszélgetők. Ez a kert az Éden hagyománya, a vágyott béke, a Mohácsnál elvesztett boldog nyugalom, évszázadok generációinak makacs reménye. Nem az a történelem, hogy beköltözünk ennek a kettős kertnek egyik vagy másik szegletébe, és vagy gyűlölködünk, siránkozunk, vagy hejehujázva dicsérjük magunkat.

varkonyi6 0524

Pozsony észrevétlenül nevelte a kertek igényes művelésére gyermekeit; a Dohnányi-kert a pozsonyi kertkultúra leszármazottja is.

A HÁRSFA alig több mint háromnegyed évszázados itt. Mintha egyidős volna a kert építésével. Megvan a titkod – gondoltam. Pozsonyból hozott a mester! Mézes illata betöltötte a júniusokat, és sejtelmeskedett. Nem tagadhatod le magad, Pozsonyban hódítottad híveidet Radéczy István (?–1585) királyi helytartó kertjében, a 16. század utolsó harmadában.

Úgy tudták, hogy Apolló fája, és körülötte gyűltek össze a szellem emberei. Hiába verte a dobot a készülődő háború, hogy majd tizenöt évig pusztítsa, ami még megmaradt, ők szőtték rendületlenül az eljövendő békeidők végeérhetetlen terveit a hársfa lombjai alatt. A pozsonyi kertben humanista tudós kör járt véleménycserére a hársfa alá. Költők, történetírók, filozófusok, orvosok és a nyomtatott könyvek szerelmesei találkoztak. Katolikusok és protestánsok, Erasmus tanítványai, humanista költők és a racionális tudomány nyugtalan előhírnökei. Rendszeresen összejöttek.

kulcsmondatok

Voltak állandó tagjai ennek a pozsonyi „hársfa kör”-nek, mint az orvosi kertjéről is híres, erőshitű evangélikus doktor, Purkircher György (1530–1578) és a francia király egykori apródja, a kor egyik legműveltebb főura, Batthyány Boldizsár (1535–1590). Rendszeresen átlátogatott Bécsből Párizs, Firenze, Padova neveltje, Zsámboky János (1531–1584) és a modern botanika megalapítója, Carolus Clusius (1526–1609). Valószínűleg megfordult itt Sir Philip Sidney is. Társalgásukról a hársfaversek tudósítanak. Istvánffy Miklós (1538–1615) történetíró több verset is írt. A legfontosabb címe: Egy csodálatosan szép hársfára, amely Radéczy kertjében áll Pozsonyban, s amelyet ő Apollónak szentelt. Válaszra ösztönzött ez a hárs, és Elias Corvinus bécsi egyetemi tanár felelt: Istvánffy Miklósnak, aki Radéczy hársfájáról dicsőítő éneket szerzett. A kulcsmondatok oda-vissza utalnak: a hársfa, Apolló és a kert gazdája, az összegyűlt társaság és az ország között. „Nézd a Radéczy pazar, gyönyörű kertjében a hársfát, / s álmélkodj, látván, mily terebélyes, erős. […] Mint ahogy itt ez a hárs virulóbb, mint máshol a hársfák, / […] soha többet a lomb, a virág nem hagyja el ágát, / dús koronája babért ölt, soha nem fakulót.” (Jelenits István fordítása). Annyit elértek, hogy a szakadatlan harcok évszázadában a humán műveltség nagyobb megbecsülést kapott.

A hársfa (Tilia tomentosa, grandifolia, cordata) azonban nem csak a pozsonyi Múzsák oltalma, Mátyás király kedves fája volt. Kiderült: rengeteg a hársfa ebben a korban: a bonchidai Bánffy-kastély kertjében ezer hársfa, Zborón száz, Kismartonban liget, Nagycenken hárssor ötszázhatvanhét fából! Ott volt mindenütt: Erdélyben, a Dunántúlon és Felső-Magyarországon. A Kárpát-medence a kora újkorban hársfákkal illatozott. Ennyi tudomány, vagy Mátyás király emlékezete! Több ennél: fontos szimbólum. Nemcsak a magyarok, hanem a németek, a szlávok messze a középkorba nyúló hagyományában egyaránt. Az egység sátra, Isten békéjének temploma, a közösség védelmező kupolája. Alatta kötötték össze a szerelmesek kezét és búcsúztatták az eltávozókat. Rákóczi György levelet írt lombjai árnyékában, és László unokaöccse a hárs alatt reggelizett. Nem felejthetjük, persze, a hasznossági meggondolásokat sem. Különben megcsonkítanánk a múltat. Az oszmánok megszállta terület, az Erdélyi Fejedelemség, valamint a Királyi Magyarország egyik fontos kiviteli cikke volt a méz, és a méheskertek tulajdonosai, a mézgyűjtő kiskereskedő társulások tisztában voltak a hársfavirág értékével. Kézzelfogható bizonyíték ugyan nem volt rá, hogy a Széher úti kert hársfájához a humanista hagyományok tudatos meggondolása fűződne, de tény, hogy az immáron elmúlt században is szellemi találkozások őrizték itt a tér és az idő törékeny egyensúlyát.

Bármikor és bárki is ültette ide hét–nyolc évtizede, több száz évről beszélt, mint a hársfák általában a Kárpát-medence kertjeiben. Figyelmeztetett, hogy ez a kert sem egy csapásra született, hanem hosszan készülődött és változott. Lett. Állandóan. Mégpedig évszázadok alakította tervek szerint. Természetesen a második világháború küszöbén már nem volt olyan könnyű összegyűlni a hársfa alatt, mint a 16. század vége felé Pozsonyban.

A SZOBOR Galafrès Elza (1879–197?), a művésztárs-feleség. Nem tudom, hogy a berlini származású színművésznőnek sikerei színhelyein, Halléban vagy a bécsi Burgtheater környékén van-e szobra. Még mint Bronislaw Huberman hegedűművész felesége vitte sikerre a Pierette fátyola (op. 18) című Dohnányi-művet, s már mint a mester hitvese költözött be két fiával, a kamaszodó Huberman Jánossal és a tízéves Dohnányi Mátyással a kertbe. Már kibontakozott sokoldalú tehetsége. Tudósításokat írt a Pester Lloydba, foglalkozott a színésznők társadalmi helyzetével, intézte férje bonyolult levelezését, vitte a házat, és művészete áttörte az anyanyelv korlátait. „Galafrès Elsa nem adott pantomimjában ’programot’ a Schubert-muzsikához… Fantáziája a zenén természetesen átszűrődő asszociációkat ragadta meg, és Schubert életének nagy, általános szimbólumát rajzolta elénk…” – írta a Pesti Napló. Friss alkotóerővel vállalta, Bartók felkérésére, A csodálatos mandarin pantomim koreográfiáját és rendezését, s nem tudom, milyen érzés lehetett, hogy az operai bemutatóból, a kultúrpolitika értetlensége miatt, nem lett akkor semmi.

A Szlabey család megőrizte legeredetibb alkotásának dokumentumait. 1934. december 6-án mutatták be a két Dohnányi-mű, a Ruralia Hungarica és a Szimfonikus percek két tétellel bővített feldolgozásának, A szent fáklya című tánclegendának a zenéjére írt táncjátékát az Operaházban. A Pesti Napló kritikája hangsúlyozta, hogy Magyarországon megszületett az első táncpartitúra; más lapok írásai forradalmi újdonságként üdvözölték, hogy a művésznő különböző műfajok harmóniáját, a zene, a mozgás és a térbeli képek egységét teremtette meg, és minden a magyar táncművészet és tánckoreográfia kottanyelvének nemzetközi sikerét ígérte. Azután minden máshogyan alakult. A táncpartitúrában engem nem is az egységes és a zenével összehangolt jel-írás ragadott meg, hanem a „pásztorok”, a „lányok”, a „csárdás”, az „ugrás”, a „szétszaladnak” szavak – és a virágnaplón gondolkozom. Ha nem történik, ami történt, talán beplántálódik ide a kertbe a régi népdalok növényegyüttese, a rutafa, a teljes szegfű és társai.

varkonyi7 0524

A művésznő itt vészelte át az ostromot, Szlabey doktor szülőotthonának legfőbb segítője volt. Elsőszülött fia elment, s a kisebbik sem került haza a háborúból, kerestette, 1946-ban exhumáltatta, és az újratemetés után, 1946 őszén Rákosi engedélyével külföldre távozott – átrepült az óceánon, Vancouverbe. Huszonkilenc évesnek láttam 2000-ben, az amszterdami „Wenen 1900: Portret en interieur” kiállításon. Otto Friedrich, a győri származású művész 1908-ban festette meg olajban. A szobor frizurája ugyanolyan, mint ezen a képen. Azt sem tudjuk, eredetileg hol állt a szobor; a déli homlokzat beszögellésében kulcshelyre került. Mindenhonnan jól látható, a könyvtárszoba ablakfülkéjéből, a verandáról, az onnan levezető lépcsőről, aki pedig az alsókertből jön fel, szembetalálja vele magát. Mintha a nap járása is úgy igazította volna a maga útját, hogy sugarai összefogva a házat, a kertet, fényekkel és árnyékokkal fogalmazzák meg sokféleképpen ezt az arcot. Kora reggeltől alkonyatig. Amint délkeletről a város háztetőiről átlendül a hársfa ágaira, s ahogy az évszak engedi, magasabb, vagy alacsonyabb delelőn lépdel végig a fenyők csúcsai között, s végül valahonnan a János-hegy mögül int még ide, ünnepélyesen. A tanúnak. Aki túlélte az ostromot, az egykori világ szétbomlását. Túlélte azokat az időket is, amikor ha négy kiscserkész kiment a budai hegyekbe, vagy néhány jogász az albérleti diáktanyán összejött, könnyen érte őket vád: a birodalmat megdöntő összeesküvést szőnek, veszélyeztetik a világ békéjét, és elmélkedhettek a rács mögött a régi kérdésen, amelyet már a 17. században feltettek az oszmán birodalom ólomsúlyú égboltja alatt: vajon mit árthat a szúnyognál is kisebb lény az elefántnál is nagyobb hatalomnak.

láthatatlan világháló

Itt Fülep profnál rendszeresen összejöttek fiatal költők, tudósok, irodalmárok, művészettörténészek: Beney Zsuzsa, Fodor András, Vekerdi László és mások. Jártak ide Weöres Sándorék, Vas Istvánék és Bernáth Aurél. Megfordult itt gyakran a zeneművész Bozay Attila, a népzenetudós Sárosi Bálint és a Csontváry monográfiáját író Németh Lajos. Ha egyszer majd megírja valaki a pártállam négy évtizedének szellemi életét és számba veszi az önálló köröket, a 16. századi pozsonyi humanista kör hagyományait folytató láthatatlan világhálón az egyik legjelentősebb lesz a Széher úti kert.

Kicsit odébb, a szoborral szemben a ciprus. Fülöp Géza feleségével Firenzében portyázott, onnan hozták, és elnevezte Helikonnak. A firenzei származék harminc év alatt magasra nőtt.

A szobor a kertben egyidős a kert évszázados művészetével. Az idők változtatják a témát: antik istenek, szentek, hősök, mártírok, költők és aki eltűnt. A természet minden korban igényelte, hogy megidézhesse a tanúságtevőket. A 18. századi magyarországi angol kertekben a görög mitológiából vették az alakokat, nemcsak azért, hogy a tájból antik táj legyen, hanem mert Fortuna, Venus, Paliasz, Diana elvont eszméket testesítettek meg. Aki ismeri a debreceni egyetemi kert bronzalakjait, kollokválhat a reformációból. Ma is úgy látom, amint először megpillantottam még a hatvanas években Northwoodban, a larchwoodi kertben, a zöld pázsit túlsó szélén Sir Walter Scott fiatal tekintetét. Háromszáz évvel azelőtt az 1660-as években Lippay György érsek pozsonyi kertjében a tó közepén Szent György lovas szobra hirdette, hogy a török, ez a napkeleti sárkány mégis legyőzhető.

A VÍZ a kertben: forrás, kút, medence, halastó, patak, szökőkút, csobogó, vízesés, csatornató – jelen van ezer éve, vagy ameddig szemünk ellát az idő és a tér végtelenjein. Több, mint az egyik őselem, nem csak az élet forrása, létünk másik dimenziója itt, nélküle nem igazi kert a kert. A kora középkori kolostorkertekben a gyepszőnyeg közepén kút volt vagy tiszta vizű forrás, ital és felfrissülés a zarándoknak, megújító elmélkedésre indít, és kifejezi, hogy minden kert sziget a világ tengerében. Bonfini a budai várkert halastaváról is írt, Sir Walter Scott kis patak egyik végén áll, s a kutatók vitatkoznak, hogy a pozsonyi kertben vajon Szent György lova valóban a halastó közepén vagy inkább a szélén ágaskodott egykor. Mára beköltöztették a prímási palota udvarára, és a sárkány köpi a vizet. Betemette az idő a két nagy szökőkutat is. Leírásokból tudjuk, hogy úgy állították be ezeket a – korabeli kifejezéssel – „ugró-kutak”-at, hogy a rájuk eső napsugarakból szivárvány íveljen az út fölé. Csak elképzelni tudjuk, amikor nyári reggeleken az öntözőcső szórt sugara színekre bontja a napot.

Ugrókutat terveztek a Dohnányi-ház elé is, de megvalósítására már nem volt idő. Az úszómedence pedig régen üres. A hiányok a befejezetlenség, a veszélyeztetettség jelei. A kert a háború után többször is a megsemmisítendők leltárába került.

varkonyi8 0524

A HELLEBORUS NIGER, a fekete hunyor mentette meg. Legalábbis olykor úgy hiszem. Évtizedeken át megjelent, enyhe telek végén vagy kora tavasszal, rendszeresen. Mikor került ebbe a kertbe? Talán itt élt ősidők óta, talán úgy került ide, hogy a pilisi erdők növényzete lassan kezdte visszafoglalni ezt a területet. Melius Péter tudósítása szerint (Herbárium, Kolozsvár, 1578) feltűnt már a legkorábbi szójegyzékeinkben is. Hunyorból sokféle létezik: fehér, vörös, hamis, hegyi és vízi hunyor, de a fekete a legérdekesebb, és csak „az Alpesekben, az Appenninekben és Szerbiában honos.” Plinius is ismerte. A lovagok karácsonyi virágjaival kedveskedtek szívük hölgyeinek. Gyógyításra használták, tudták róla, hogy mérgező és a Dioskurides Longobardus 11. századi kódexben a rajza is fennmaradt, ahogy a dühöngőt lecsillapítja. Ki tudja, a tapasztalatok és a hiedelmek milyen bonyolult útvesztőin alakult ki róla a hiedelem, hogy „elűzi a gonoszt”?

Magyarországon pedig mindig is a „kertek alján lappangott a gonosz.” Kivagdalt gyümölcsösök, megrabolt vadaskertek, felparcellázott parkok történetei köteteket tehetnének ki. 1933 novemberében jelent meg Fülep írása a hidasi református gyülekezet elfogyásáról, és beszélt a templom kertjének pusztulásáról. A templomban „az egész belső teret borító, deszkából készült boltozatot egész terjedelmében hatalmas festmény díszíti, az Édenkert – azaz díszítette, mert a boltozatnak felét, éppen a kert közepén álló almafa feléig leszedték […] a deszkákat elszabdalták a német református egyház káplánja lakásába padlózatnak. Most a paradicsomi fának csak egyik fele van meg, tőle jobbra szőlőlugas látszik, meg hegyek – a másik felét, melyen Ádám és Éva lehetett a kísértővel, elpusztították. Ehhez fogható vandalizmusra békés időben aligha találunk példát.”

A Dohnányi-kert többször is veszélybe jutott. Valaki tervbe vette, hogy beépíti: „a medence jó lesz pincének”. Szemrevételezték mint anyagraktárt. A ház és a kert lakói küzdöttek. Ki-ki a maga módján. „Ideális felvonulási terület” „De hát a fenyők!”„Csak az útban lévőket vágnánk ki.” „Ez a kert művelődéstörténeti emlék. Sokat járt ide Bartók Béla, és minden vasárnap délután meglátogatta Dohnányiékat a Kodály házaspár. Beszélgettek!” – Csodálkozó, értetlen tekintetek. – „Beszélgettek? No és!” S azután vérig sértették a kertet: „olyan ez is, mint bármely más pesti kert.”

Zádor Anna mindenkit ismert, aki számított és aki szólhatott annak, akinek szava volt. Kalandos haditervek születtek. Apró sikerek. Sok jóakarat, meddő kísérlet. Elkészült a kert növényvilágának katasztere. Növénykatalógusát a ház lakóinak a kert védetté nyilvánítása érdekében beadott kérésére a Budapest Főpolgármesteri Hivatal Környezet- és Természetvédelmi Főosztálya az MTA Ökológiai és Botanikai Intézetének bevonásával rekonstruálta. De akkoriban ezen az alapon nem lehetett védetté nyilvánítani.

megjöttek az égi koldusok

Kiszemelték háborús film színhelyének. Egy télutói délelőttön kijelölték az ágyúállás helyét és hogy hol ássák ki a lövészárkokat. A behavazott tisztás szélén megjelent két tenyér, megjelent jellegzetes levelével a fekete hunyor. – „Lőni is akarnak?” „Mindössze néhányat, beszámítva a próbalövéseket is!” „Lángszóró?” – a tűzrendész számolta a fenyvest – „negyven-ötven fáklya!” Ki tudja, hányadszor, a kert megint megmenekült. A hunyor visszahúzódott föld alatti életébe, és történt tovább a rend; sorban jelentek meg: hóvirág, kankalin, ibolya nagy kék foltokban, vérehulló fecskefű, a gólyahír, a harangvirág; a mókusok előadták a szokásos tavaszi koreográfiát, barnultak a bodzavirágok, a medencében meggyűlt a zivatarok vize, elszaporodtak a szúnyogok, azután bronzpalástot öltött a hársfa, s a téli kora délutánok Petőfit idézték: „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap […] S mire elér szeme a túlsó határra, / Leesik fejéről véres koronája.” Megjöttek az égi koldusok, Helikon gátlástalanul társalgott a széllel, és mivel különösen zord lett a tél, jeges hócsuklyába burkolódzva odahajolt a prémkucsmás szoborhoz.

Hallottam, hogy Sándor György zongoraművésznek is tudomására jutott a kert megmentése. Dohnányi-tanítvány volt, sokat tett Bartókért utolsó éveiben, a 111. zongoraversenyét ő mutatta be. Amszterdamban volt hangversenye, ez alkalommal mondta, jól emlékszik a kertre, és nagy dolog, hogy megmenekült a megsemmisüléstől. Sőt, a tervrajzát ugyanekkor találta meg Alföldy Gábor, még mint a Kertészeti Egyetem V. éves demonstrátora és az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Tanszék Történeti Ökológiai szemináriumának egykori látogatója. Solty László, az 1920-as évek jó nevű kertépítő mérnöke szépen gondozott kertnek tervezte meg: nagy virágágyak, rózsával futtatott pergola. Tervrajzán nincs hársfa, nincs szobor, de van a ház bejárata előtt is vízmedence vagy szökőkút. Tervezője elgondolásához viszonyítva a kert befejezetlen maradt. De tovább építette önmagát. Minden kertek kertje lett.

varkonyi9 0524

A hársfa, a szobor, a víz a mindenkori kertek szakrális elemeit összegezte. A folyamatosságot, amely annyiszor hiányzott ezen a tájon. Évszázadok kertkultúrájának egymásba itatódott emlékét őrzi. Miben bízzunk? 1990-ben még azt írtam, hogy talán arra is való a történeti ökológia akkor még új tudománya, hogy „felépítsük újra Mátyás király egykori kertjét a Dunakanyarban.” (Pelikán a fiaival, 84.). Ma pedig már kész Közép-Európa egyetlen rekonstruált középkori kertje. A Dohnányi-kert jellegét a Firenzei Charta világosan meghatározta: „A történeti kert olyan építészeti és növényi elemekből álló alkotás, amely történeti vagy művészi szempontból közérdekű. Mint ilyen, műemléknek tekinthető. […] A történeti kert elnevezés éppúgy alkalmazható szerény méretű kertekre, mint nagy kiterjedésű tájparkokra.” Remélhetjük, hogy valóban felépül a Dohnányi-kert is, őrzi létesítőjének emlékét, aki még távoli otthonában is visszaidézte. Mint minden történeti táj a világ bármely részén, ez a kert is évszázadok művelődési alkotásainak szellemét őrzi. Hozzájárul, hogy megértsük a régi Magyarország kertjeit, a pilisi erdők növényeit, a természet önmagát építő jellegét. Ösztönzően segíti az éltető forrást, hogy megszűnjék régiónkban a legfőbb hiány, és megszülessen az egységben látás kultúrája.

 

IRODALOM
Alföldy Gábor (1999): ’Az 1790–1919 közötti magyarországi kertművészet válogatott bibliográfiája’. Vár ucca tizenhét, VII/3 (Régi magyar kertek).
Becker, E.–Grabner S. (1997): Wien 1900. Der Blick nach innen. Amsterdam.
Erdősi Péter (2000): ’Reneszánsz természetfelfogás és udvari kultúra’. In: Táj és történelem (Szerk.: R. Várkonyi Ágnes). Bp.: Osiris.
Surányi Dezső (2000): ’Agroökológiai szemlélet Lippay Calendáriumában’. In: Táj és történelem (Szerk.: R. Várkonyi Ágnes). Bp.: Osiris.
Sz. Jónás Ilona (2000): ’Középkori gyümölcsöskertek’. In: Táj és történelem (Szerk.: R. Várkonyi Ágnes). Bp.: Osiris, 2000.
F. Csanak Dóra (1994): ’„Hidas a végzet talpa alatt.” Fülep Lajos ismeretlen újságcikke’. Ars Hungarica, XXII/1 (Tanulmányok Zádor Anna 90. születésnapjára).
Fülöp Géza (1978): A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp.: Akadémiai.
Galavics Géza (1999): ’Magyarországi angolkertek’. In: Buttlar, Adrian von: Az angolkert, A klasszicizmus és a romantika kertművészete. Bp.: Balassi.
Gombos Károly (1974): Régi kertek Pesten és Budán. Bp.: Natura.
Hajós, Géza (1993): Historische Gärten in Österreich. Vergessene Gesamtkunstwerke, Wien–Köln–Weimar: Böhlau.
Josvainé Dankó Katalin (1998): ’Patak kertjei’. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv (Szerk.: Tusor Péter). Bp.: ELTE BTK.
J. Szikra Éva (2001): ’A visegrádi királyi palota középkori kertjeinek története és helyreállítása’. In: Királyi, hercegi kertek Magyarországon (Szerk.: Alföldy Gábor). Bp.: Mágus–Szent István Egyetem Kertművészeti Tanszék.
Kaán Károly (1931): Természetvédelem és természeti emlékek. Bp.: Révai Testvérek Irodalmi Intézet.
Kiszely-Papp, Deborah (2002): Ernő Dohnányi (Ford.: Bodóczky Miklós). Bp.: Mágus. (Magyar zeneszerzők 17.)
Őrsi Károly (1996): Tájképi kertek Magyarországon (Szerk.: Alföldy Gábor). Bp..: Országos Műemlékvédelmi Hivatal.
Rapaics Raymund (1940): Magyar kertek. A kertművészet Magyarországon. Bp.: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Ritoókné Szalay Ágnes (1983–1984): Hortus Musarum. Egy irodalmi társaság emlékei. Bp.: Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai Tanszék.
Stirling János (1996): Magyarországi reneszánsz kertművészet a XVI-XVII. században, Bp.: Enciklopédia.
Szabó T. Attila (2000): ’Erdélyi történeti kertek egy biológus szemével’. In: Történeti kertek. Kertművészet és műemlékvédelem (Szerk.: Galavics Géza). Bp.: MTA Művészettörténeti Kutatóintézet–Mágus.
Takács Imre (1995): ’A kolostor kertje’. Pannonhalmi Szemle, III/2, 21–27.
Tilmann J. A. (1995): ’„Ilyen kert és ilyen tó.” Kertlaborátori kontempláció’. Pannonhalmi Szemle, III/2, 28–34.
Vázsonyi Bálint (1971): Dohnányi Ernő. Bp.: Zeneműkiadó.
Zádor Anna (1974): ’The English Garden in Hungary’. In: The Picturesque Garden and Its Influence Outside the British Isles (ed.: Pevsner, Nicolaus). Washington: Dumbarton Oaks, 77–98.
Zádor Anna (1973): ’Az angolkert Magyarországon’. Építés–Építészettudomány, V/1–2.

 

Az újságcikkeket és a családi emlékeket Szalabey Melinda bocsájtotta rendelkezésemre, ezúton köszönöm.
kép | Angol kertek George S. Elgood rajzai nyomán, Biodiversity Heritage Library, flickr.com