ANYÁNK SZABÁLYAI

Anyánknak szigorú szabályai vannak. Ha megszegjük őket, egyszerre vagyunk boldogok és bűntudatosak. Nem mosolygunk és nem pillantunk össze. A bűn öröme nem okoz tartós kielégülést. Katonás sorba állítjuk a cipőket, ütközésig toljuk a fiókokat, eligazítjuk a függöny ráncait.
Rég volt, amikor utoljára megvert minket. Fogunkat összeszorítva viseltük csontos keze ütéseit. Tudtuk, hogy neki sincs választása: a bűnt elkövették, a büntetést ki kellett szabnia. Fogkrémfoszlányt hagytunk a mosdókagylón, vizeletcseppet a vécéülőkén, vérfoltot a bugyi ülepén.
kifejezéstelenség
Verés után sírva ölelte át fejünket. Vállcsontja nyomta halántékunkat, töredezett körme beleakadt tincseinkbe. Fontos volt, hogy ne pislantsunk: arcunkra rákövült a kifejezéstelenség. Nem vigasztaltuk, nem oldoztuk fel, nem gyakoroltunk bűnbocsánatot.
A lakótelepi lakást apánk vette. A szomszéd erkélyéről krizantémok temetőszagát hozza a szél, az ablakból látni a gyorsforgalmi utat és a játszóteret. A napok egyformán telnek, nem vagyunk se boldogok, se boldogtalanok.
Reggel anyánk megáll szobánk ajtajában. Egyik keze a kilincsen, másik csípőjén. A zubogó vízben összekoccannak a tojások, hangos kattanással kapcsol ki a kávéfőző. A szék keresztléce vágja meztelen talpunkat, az olvadt vaj fényesre lakkozza körmünket, combunk libabőrös a hálóing alatt.
Reggeli után tenyerünkbe seperjük a morzsát, és körkörös mozdulatokkal letöröljük a konyhaasztalt. Mosogatás közben púpos hab képződik a lefolyó körül, vonakodva veszi fel eredeti alakját a kicsavart szivacs. A konyharuhát ránctalanul terítjük a radiátorra, és dupla csomót kötünk a szemeteszsák szájára.
Gyorsak vagyunk és nesztelenek. Úgy mozgunk, mint az állatok. Hosszú frufrunk elrejti szemünk villanását, bő ruhánk izmaink feszülését. Pontról pontra betartjuk a szabályokat. Tiszteljük anyánk magányát, megértjük félelmeit, elfogadjuk döntéseit.
A fogmosás ceremóniáját együtt végezzük. Anyánk borsónyi fogkrémet nyom a fogkefékre. Nem tűri a pazarlást. Egyszerre hajolunk a mosdókagyló fölé, és fogjuk össze hajunkat tarkónkon. A lefolyó nem győzi elnyelni az örvénylő vizet, szánk sarkából belecsepeg a hab. Magunkban számoljuk lélegzetvételeinket.
Felvesszük a kikészített ruhát. Anyánk kiveszi a falon lógó horgolt tartóból és végighúzza mézszínű hajunkon a fésűt. A forgásnak begyakorolt üteme van, hibázni nem szabad. Amikor anyánk félrenéz, összekulcsoljuk kisujjunkat. Az izgalomtól megfeszül fülünk.
Az egyik legfontosabb szabály, hogy jól fésültek és jól öltözöttek legyünk. Ruhánkon nem lehet ránc, cipőnkön sárfolt, hajunkban őszi falevelek. Ékszert nem viselünk, és nem sminkeljük magunkat. Elítéljük, ha valaki festi a haját.
Hétfőn és pénteken anyánk kiterel minket az erkélyre. Magára zárja a vécéajtót. El tudjuk képzelni nyögéseit és szellentéseit, ismerjük széklete fakó szagát. A felhők nem e világi mintázatot rajzolnak arcunkra. Körmével kopogtatja meg az ajtó üvegét, amikor végzett.
nem beszélünk feleslegesen
Délelőtt iskolába járunk. A jegyeink jók, de nem vagyunk különösebben tehetségesek. Nem barátkozunk, és nem beszélünk feleslegesen. Viszonozzuk a köszönéseket, udvarias válaszokat adunk a kérdésekre, mosolygunk, ha ránk mosolyognak.
Anyánk a csirkekeltetőben dolgozik. Ruháján hazahordja az állatok szagát, cipőjén az ürüléküket. Tollpihék reppennek fel a zöld linóleumról, amikor becsukódik mögötte az ajtó. Munkájával kapcsolatban nincsenek érzései. Megissza két kávéját, és megtartja az ebédszünetet. Bütykein számolja ki, hány naposak a hónapok.
Délután kitakarítunk. Amíg egyikünk a porszívót csövét rángatja, másikunk végighúzza a tollseprűt a nehezen elérhető helyeken. Régi fogkefével sikáljuk a fugát a fürdőszobában, körömkefével a cipők talpát, gyökérkefével a küszöböket.
Anyánkat megterített asztallal várjuk. A húst felszelni a legnehezebb. Az erőlködéstől mutatóujjunk hátrahajlik, bütykeinken megfeszül a bőr, kézfejünkön kidagadnak az erek. Anyánk nem tűri az éles kést a háznál. Fontos, hogy minden munkát állva végezzünk. Minden este más mossa fel a zöld linóleumot.
Anyánk nem szereti a zajokat. Az ablakokat csukva tartjuk, a székeket felemeljük, puhán lépünk a régi parkettán. Suttogva beszélünk a szupermarket alkalmazottjával, aki házhoz hozza az élelmiszert. Két kézzel csukjuk be utána az ajtót.
Vacsora után a tarka szőnyegre térdelünk. Combunkat párhuzamosan tartjuk, fejünket meghajtjuk, karunkat kinyújtjuk. Elvégezzük a gyakorlatokat. Anyánk úgy beszél, mint aki idegen nyelvű szöveget próbál felolvasni, minden szónak többször nekifut.
Éjszaka sétálunk a sötét parkban. A padokon hajléktalanok alszanak, a bokrokban apró állatok neszeznek, sziszegve fékez a trolibusz a megálló előtt. A kapualjban világító lámpa fénykörébe egyesével lépünk be. Anyánk tartja az ajtót.
nem remeg
Levetkőztet minket. Keze végigcsúszik karunkon, megérinti a mellbimbót. Szeme fekete, lehelete forró. Érintéséről nem feltételezünk szándékosságot. Testünk vékony és fehér, nem remeg, csak a nyaki ütőér lüktetése töri meg a bőr simaságát.
Egymás mellett állunk a zuhany alatt. Anyánk keze végigsiklik csípőnkön, megérinti a szeméremszőrzetet. A sampon habja világosszürke mintát rajzol a zuhanytálcára. Tincsekbe tapadt hajunkkal úgy nézünk ki, mint Medúza. Anyánk erélyesen végigdörzsöl minket a frottírtörülközővel.
A párnákat meghatározott számú ütéssel verjük fel, a paplant kétszer rázzuk meg, a lepedőt íves mozdulattal simítjuk ki. Egyszerre bújunk be a franciaágyba. Karunk összeér, amikor elhelyezkedünk. Lábfejünk hideg, bokánk merev, térdünkön körkörös redők képződnek. Anyánk kettőre zárja az ajtót.
Szeretőjét nem ismerjük, de halljuk neszeit. Az éj leple alatt érkezik, mint a tolvajok. Nem kopogtat, csak kaparássza az ajtót. Anyánk percekig vár, mielőtt beengedi. Az ajtó hangtalanul csukódik, a zár nem kattan. A zöld linóleumon szokatlanul cuppognak lépteik.
Súlyuk alatt felnyögnek az ágyrugók, mozdulataiktól megreccsen a fa, ruháik súlytalanul hullanak a padlóra. Lassan sűrűsödnek sóhajaik. Az utcán elhúzó autók hangja elnyomja fülbevalóik csilingelését, a fényszórók beeső fénye a falra festi árnyékukat. A végén úgy zihálnak, mint egy haldokló a tikkasztó hőségben.
Akkor távozik, amikor a legnagyobb a csend. Aztán mindhárman ébren hallgatjuk a bagzó macskák csecsemősírását.