A MAGUNK MÓDJÁN

Szokása volt behajlított ujjal végigszántani a gerincoszlopomon. Egyszer, kétszer, háromszor. Bizsergett tőle a tarkóm. Amikor megpaskolta a lapockámat, szívem érezte az ütéseit. Homlokát homlokomhoz nyomta, és érthetetlen dolgokat mondott. Ilyenkor megváltozott a hangja: magasabb lett. Vagy erőtlenebb. Nem tudom.

Túl nagy vagyok, hogy megöleljen. Amikor megpróbálja, nem úgy nézünk ki, mint más ölelkező párok. Kinyújtott karral áll előttem, könyöke és dereka merev, szeme átnéz a fejem felett. Távolról úgy tűnhet, mintha egy zsák krumplit próbálna felemelni.

Ma később jött, mint vártam. A mutatós faliórában lemerült az elem, a digitális a legutóbbi áramszünet óta idegesítően villog. Nem vette a fáradságot, hogy beállítsa. Éhes voltam, fel-alá mászkáltam az előszobában. Attól tartok, nyüszítettem is. Újra meg újra az ajtóra pillantottam, pedig tudtam, hogy már a visszhangos lépcsőházból meghallanám a lépteit és a kulcs zörgését, amikor előkeresi a fekete, repedezett bőr irattáskájából.

áthatolhatatlan burokba zártak

Megöregedtünk. Megijeszt szemem, orrom, fülem romlása. Régen az erős szagoktól úgy kaptam félre a fejem, mintha belém rúgtak volna. Amióta érzékszerveim áthatolhatatlan burokba zártak, nem zavar, ha kibont egy olajoshal-konzervet, vagy sistergő szalonnát süt a régi serpenyőben. A visszapillantó tükrön lógó illatosító szagától nem fordult fel a gyomrom.

Mindig ketten voltunk. Végignéztem, ahogy pocakot ereszt, és meggyűrődik a bőr az álla alatt. A változás a szeme körül kezdődött, de nem kifelé haladt, ahogy vártam. Befelé, a szembogara irányába. Végül a tekintete is más lett. Felhagyott a kocogással és a fogmosással, szemüvegét egyre vastagabbra cserélte. Újabban minden megfázásra azt hiszi, ez már a vég.

Az évszakok váltakozása szerint élünk. Télen megül a haján és kabátja gyűrődéseiben a hó. A januári napok ismerősek, mintha mindegyikhez fűzne valami felidézhetetlen emlék. Topogva leveri lábáról a havat a küszöbön, nehezen lélegzik, karját kinyújtja, maga sem tudja, merre, majd tehetetlenül leejti.

A tavasz jelentéktelen, hetei eseménytelenül telnek. Nyáron ellepik nyakát a világosbarna foltok, összetapad tincseiről pólójára csepeg a veríték. Ősszel nyögve sepri le válláról a halott faleveleket. Rosszkedvű lesz, ha egyet-egyet nem ér el. Amikor egyedül maradok, legszívesebben szűkölnék.

Az esték csendesek. Nincs közös nyelv, amin szólhatnánk. Elém teszi az ételt, kibont egy sört. Szeretem, amiért gondoskodik rólam. Figyelem, ahogy lehúzta a tűzről az ütött-kopott fehér lábost, amit mostanában használ. Füléről lepattogott a zománc, aljába beleégett az étel.

A fekete alátétre teszi, és szusszan egyet, amikor leül. Villája megkarcolja a fémet. Kigombolt inge alatt látom átizzadt, bordázott atlétatrikóját. Régen nem hordott atlétatrikót. Pólót húzott a vékony garbókra, mint más fiatalok. Orrából kilóg néhány szőrszál.

A szőrszálakat nemrég fedeztem fel. Finoman remegnek, ahogy lélegzik. Télen apró jéggömböket képez rajtuk a fagyott lehelete. Ha kifújja az orrát, nedvesen összetapadnak. Nincs szívem szólni. Kezdettől fogva tudtuk, hogy ő temet el engem.

Miután megissza a sörét, erős markában összeroppantja a fémdobozt. Megzörren a nejlonzacskó, amikor a szemetesbe dobja. Unalomtól megöregedett arccal néz rám. Kinyitja a hűtőt, bebámul a sárga fénybe, kivesz még egy sört. Beballag a szobába.

mintha tévedésből

Foga összekoccan, amikor leül. Tenyerét a térdére, alkarját a combjára fekteti. Mozdulatlanná dermed, olyan lesz, mint egy szobor. A tévét nekem kapcsolja be. A laptop monitorára mered, a kékes fény élesen kirajzolja ráncait. Váratlanul megelevenedik az arca. Megsimogatja a fejemet, aztán gyorsan visszahúzza a kezét, mintha tévedésből tette volna.

A képernyő fényénél egyikünk sem vágyik több világosságra. Lábához kuporodom a rojtos szélű szőnyegre, sípcsontjának vetem a hátam. Apró galacsinokat szed ki az orrából, amikor azt hiszi, nem látom. Elpöcköli őket a hall felé. Ha túl sokáig nézek fel rá, begörcsöl a nyakam.

Egyre ritkábban szánja rá magát, hogy megfésüljön. Arcára kiül az undor, amikor marokszám szedegeti ki a kihullott szálakat a keféből. Kiterít két konyhai papírtörlőt a bordó kanapéra, és gondosan a perforációra terelgeti, majd tenyerével lenyomkodja a kupacokat. A végén a markába gyűri. Nagyot sóhajt, mint aki letudott egy kellemetlen feladatot.

Megesik, hogy néhány szál a szőnyegre szóródik, vagy a ruhájára tapad. Nem veszi észre. Amikor egyszer elszakadt a papírtörlő, éktelen káromkodásban tört ki. Odébb rúgott egy útjába kerülő papucsot. A papucs visszapattant az asztal lábáról. Még egyszer belerúgott. Behúztam fülem-farkam, lapítottam. Egy órán át a szeme elé sem mertem kerülni. Félek a haragjától.

Néha arra gondolok, hogy engem csak messziről lehet szeretni. Ha közelebb lép, látja tökéletlenségem. A túl hosszúra nőtt, visszahajló körmömet, a vizenyős szememet, a szájszegletemben összegyűlt habos nyálat. Igyekszem hízelgéssel ellensúlyozni fogyatékosságaimat. Túl régóta vagyunk együtt, hogy be tudjam csapni.

Inkább megpróbálok én is undorodni tőle. De mindig megsajnálom ápolatlannak tűnő arcáért, őszülő hajáért, hanyag ruházatáért. Egy ügyetlenül összehajtott pólóért, egy csálén bevert szögért.

Bánt, hogy már nem örül az ajándékaimnak. Régen nagy hűhót csapott, ha megleptem. Átkarolt, megsimogatta a hátam, puszit nyomott a fejem búbjára. Másoknak is megmutatta, mivel örvendeztettem meg. Egyszer-kétszer még a polcra is kitette. De a világítós földgömb meg a lejárt szavatosságú magnézium közé már rég nem került semmi.

Nagyot fúj, és tenyérrel a térdére csap, mint aki jól végezte dolgát. Összerezzenek a csattanásra. Kikapcsolja a laptopot, először lecsukja, aztán megint felnyitja. Nem emlékszem, hogy régen is ilyen határozatlan lett volna. Bamba arccal nézi a sötét monitort, majd kihúzza a konnektorból a csatlakozót. A kábelnél fogja meg, és jó nagyot ránt rajta. A villásdugó hangosan koppan a parkettán.

napról napra szürkébb

Ropog a térde, ahogy átvág a hallon. Magára csukja a fürdőszobaajtót. Pislantás nélkül nézem a kilincset, amíg bent van. Érzem a széklete szagát, hallom a víz zúgását a tartályban. Koszos zokniját a kövön hagyja. Az ajtó alatt kiszökő fény napról napra szürkébb, ahogy egyre több por rakódik a villanykörtére.

Újabban az ágyába sem enged be. Voltak idők, amikor úgy aludtunk el, hogy arcát a hátamba fúrta. Meleg lehelete csiklandozta bőrömet, horkolása megrezgette bordáimat. Ha szétvetett lábbal hanyatt feküdt le, ágyékára hajtottam fejem. Sosem zavart el, legfeljebb finoman odébb tolt. Egész éjjel hallgattam szellentéseit.

Mostanában bevágja az orrom előtt a hálószobaajtót. Árnya egyre kisebb lesz a domború, sárga üvegvirágok mögött, mintha összekuporodna a parkettán. Nem mozdulok. Elképzelem, ahogy az ajtólapnak dőlve gubbaszt. Átöleli a lábát, térdére támasztja az állát. Nyomja a csont a csontot.

Még akkor is ott állok, amikor lekapcsolja a ledes olvasólámpát, és a matrac rugói megnyikordulnak a súlya alatt. Látom magam előtt, ahogy fekszik: összegömbölyödve, az egyik karja a feje felett. Félek, hogy reggelre elzsibbad, érzéketlen lesz és ólomsúlyú. A másik kezével kell felemelnie. Tarkójára tapadt haja egész nap őrzi a párna nyomát.

Így élünk. A lakásban egyre nagyobb a csend, fogynak a színek, zsugorodnak a távolságok, megszelídülnek a szagok. Beceneveket adunk egymásnak, és néha még nevetünk rajtuk. Boldogok vagyunk a magunk módján. Leheveredem a vackomra, és kinyújtott mellső mancsomra fektetem az állam.

kép | vecteezy.com