Dobosi Bea

A JELVÉNY

A JELVÉNY

Már az ajtóban állt, amikor észrevette, hogy nincs rajta. Visszaszaladt, de csak a lépcsőházban tette fel. Az anyja egyik mondása jutott eszébe: most már így kell élni. Ilyenkor nagyot sóhajtott, és egy árnyalattal szürkébb lett a szeme. Kíváncsi volt, hány évnek kell eltelnie, hogy ne az anyja mondásai jussanak eszébe mindenről.

Ügyetlenkedett, mintha most csinálná először. Idegesítette, hogy megfeledkezett róla. A szatyrokat a lába közé szorította, érezte, hogy a kellemetlen tapintású, lebomló műanyag egyre lejjebb csúszik két térde között. Kirázta tőle a hideg.

bevett név

Jelvénynek hívták, bár ő szívesebben nevezte volna máshogy. Ami jobban megfelel a valóságnak. Ugyanakkor a szavak jelentése a legritkább esetben felelt meg a valóságnak. Mivel ez számított a bevett névnek, maradt ennél. Különbözni sosem jó, erre tanította az anyja.

Gyakran gondolkodott szavakon, de a „jelvény” különösen izgatta. Emlékezett, hogy régen mást jelentett. Talán ez az egyetlen változás, amiben teljesen biztos lehetett. A dolgok többségéről nem voltak emlékei. Minden félelmetesen állandónak tűnt, mintha nem lenne sem fejlődés, sem hanyatlás. Csak az anyja elbeszéléseire hagyatkozhatott.

db2

„Kérünk minden jogosultat, viselje a jelvényt”, írták az újságban a főcím fölött félkövér, talpas betűtípussal. Azokon a napokon, amikor a régi szokások hívei népünnepélyre készültek, vastagon bekeretezték. Nem mintha bárki figyelmét elkerülhette volna. Ott virított a tűzfalakon meg az utak mentén, és hetente figyelmeztettek rá elektronikus levélben is.

„Kérünk minden jogosultat”, írták, de nem kérés volt. Minden nagykorú állampolgárt az erkölcs és a törvény köteleztek. Elmulasztását az általános megvetés mellett elzárással büntették. A jelvényeket különböző alakban és méretben gyártották, csupán azt kötötték ki, hogy elütő háttérre, jól látható helyre kell kitűzni.

Az elektromos busz olyan nesztelenül siklott a megállóba, hogy csak a rávetülő árnyékból vette észre. Mindenkitől elhúzódott, pedig amúgy is csak jelvényesek utazhattak a járművön. A jelvénytelenek nem vehették igénybe a közösségi személyszállítást, a szabályszegőket azonnal elfogták. Kevesen kockáztattak.

ösztönösen

A legtöbben egészséges viszolygással tekintettek a jelvénytelenekre. A mélyen gyökerező ellenérzés és félelem olyan önkéntelen reakciókat szült, mint a félrenézés és a rosszallás. Ő is alkalmazkodott. Ha jelvénytelennel találkozott, gondolkodás nélkül átment az út túloldalára vagy ösztönösen visszatartotta a lélegzetét. Erőt kellett vennie magán, hogy a szemét ne szorítsa össze.

A saját jól felfogott érdekében tette. Minden gyereknek az eszébe vésték, hogy a jelvénytelenek egyetlen barátságos érintése vagy sóhaja is halálos lehet. Az anyja mesélte, hogy régen az emberek üdvözléskor kezet fogtak, puszit adtak, átölelték egymást. Elképzelni sem tudta.

Még nem töltötte be a tizennyolcat, amikor az anyja meghalt. Mivel a középkorúak olyan ütemben haláloztak el, hogy azzal a naponta frissülő statisztikák alig tudtak lépést tartani, nagykorúvá nyilvánították. Megkapta a jelvényét. Addig forgatta, amíg káprázni kezdett a szeme.

Az anyja szerencsésnek mondhatta magát. Megérte a kort, amikor már nem hagyhatta el a lakást. Fakó, galambszerű asszonyként emlékezett rá, arca természetellenes simaságát csak láthatatlanságig apró, szürke vonalak törték meg szeme körül és szája sarkában. Szabályosan érezte, hogy emléke napról napra halványul.

Nem panaszkodott, és nem követelőzött. Távol állt tőle az elégedetlenkedés minden formája. Azt is ajándéknak tekintette, ha reggel felébredt. Élete végén azonban megváltozott. Mintha folyton várt volna valamire. Minden hőemelkedést, minden tüsszentést a halál előjelének vélt. Mégsem az vitte el, hanem a rák.

db3

A Jelvényközpont előtt szállt le. Az épület láttán szokás szerint elfogta a szorongás. Mintha az évente esedékes oltásra vagy a kéthetente kötelező szűrővizsgálat leletére várna, émelyítő melegséggel telt meg a gyomra. A mintavétel régen több fájdalommal járt, ma már nem rosszabb egy szúnyogcsípésnél. Aki negatív eredményt produkált, továbbra is viselhette a jelvényét. A pozitívokat elzárták.

Az elzárásról sok pletyka keringett, de biztosat nem tudott. Nem ismert senkit, akivel ez történt. Ha valakinek sikerült egérutat nyernie, az a bujdosók keserű kenyerét ette. Amikor az éhezés behajtotta őket a városokba, előbb-utóbb az ellenőrök kezére kerültek. Fáradhatatlanul vadásztak rájuk.

Voltak idők, amikor a Jelvényközpontot orvosi rendelőnek hívták, de erre nem emlékezett. Régóta érlelődött benne a gondolat, hogy az élelmiszerekhez hasonlóan a szavaknak is van szavatosságuk. Korlátozott ideig használhatók az emberek, tárgyak, jelenségek megnevezésére, a valóság leírására. Azután kiürülnek, mint a konzervdoboz, és a szemétben végzik.

Amióta az eszét tudta, az időt két szakaszra bontották: Jelvény előttre és Jelvény utánra. De ez sem volt mindig így. A konszenzusos alapon kijelölt kezdőpont és a név az évek során megváltozott. Ez is azoknak a dolgoknak a sorába tartozott, amelyekről az anyja elbeszéléseiből tudott.

A tévéhíradót felváltó Epidemiológiai Tájékoztató alatt beszélgettek ilyesmiről. A hivatalos adás napról napra hosszabbra nyúlt, végül az egész estét kitöltötte. Egyfolytában ugyanazokat a figyelmeztetéseket ismételték, és vég nélkül sorolták a statisztikai adatokat. Az anyja suttogott, mintha becstelenséget követne el.

életforma

Amíg az átmenetinek hitt válsághelyzetből életforma lett, hatalmas volt az ellenállás a jelvénnyel szemben. Az emberek óriási transzparensekkel jelszavakat skandálva vonultak utcára: „Nem vagyunk birkák!”, „Ne stigmatizáljatok!” Ezekre a jelmondatokra egy digitális oktatási segédletből vagy talán egy online múzeumlátogatásról is emlékezett.

Az biztos, hogy iszonyodva nézte a tömeget. Az emberek összezsúfolódtak, mintha nem lenne mitől félni. Gátlástalanul megmarkolták a rendőrségi kordonokat, fröcsögött szájukból a nyál, kezük összeért a csípőjük mellett. A jelvények hiánya jobban megdöbbentette, mint az eltorzult arcok és a fekete üregek a tátott szájak mögött.

db4

Szapora léptekkel indult az ellenőrzőpont felé. Megszokta, hogy éberen, ugrásra készen figyelje környezetét, akár egy riadt zsákmányállat. Minden eshetőségre fel kellett készülni. Megnyugvást jelentett belépni a szigorúan ellenőrzött szupermarketekbe.

Időről időre felreppent a hír, hogy az ellenőrzőpontokat kitolják a város határára. Ennek megvalósítása azonban a hivatalos álláspont szerint meghaladta a rendelkezésre álló kapacitásokat. Egyébként meg a jelvényteleneknek is lenniük kell valahol, mondta monoton hangon az anyja, és a szürkeség kiömlött a szeméből, szétfolyt az arcán.

Bár hivatalosan nem ismerték el létezésüket, mindenki hallotta a jelvénytolvajokról szóló városi legendákat. A rémhírterjesztést szigorúan büntették, de a megállókban vagy a szupermarketek automatái között elsuttogott szavak nem jutottak a hatóság fülébe. A félelemkeltés prófétái hatékonyan működtek a holtterekben.

köddé válnak

A szóbeszéd szerint a jelvénytolvajok sötét sikátorokban, elhagyatott tereken, parkok bokrai között lesnek áldozatukra. Hirtelen mozdulattal leszakítják ruhájáról a jelvényt, és köddé válnak. Lakatlan bérházak mocskos pincéjében vagy rég elfeledett háborús bunkerek graffiti borította betonfalai között tanyáznak, akár a patkányok, és a szemétben keresik mindennapi betevőjüket, mint a kóbor kutyák. Az éj leple alatt indulnak portyára.

Figyelte, ahogy a tetőtől talpig védőruhába öltözött férfiak kiemelnek a tömegből és a padka mellett parkoló furgonba tuszkolnak egy jelvénytelent. Torka szakadtából tiltakozott, és kézzel-lábbal hadonászott. Aztán váratlanul abbahagyta. Arcára árkokat rajzolt a beletörődés. Biztos nem volt igaz, de úgy képzelte, az ellenőrök mind szakállasak.

Az anyja azt a nézetet vallotta, hogy a szőrszálak között rengeteg kórokozó megtelepszik, és a becsületes férfi mindennap borotválkozik. Ezt a szokást is még az ő idejében vették fel. Különös érzés volt olyasvalaki emlékeire támaszkodni, aki már nincs.

db5

A jelvénytelen férfi a semmiből termett előtte. Ha megkérdezik, hirtelenjében nem tudta volna megmondani, mi nincsen rendjén rajta. Hosszú szempillája, szögletes álla és hibátlan fogsora volt. Másodpercek teltek el, mire felfigyelt a jelvény hiányára. Semmiféle előjel nem figyelmeztette, a reménytelenség egyik pillanatról a másikra lett elviselhetetlen.

Öntudatlanul a melléhez kapott. Ujja kitapintotta a jelvényt, a gyomrában felhőként gomolygott az émelyítő melegség. Utólag nem merte volna biztosan kijelenteni, hogy megtörtént. Annyira tompa volt, mintha nem lennének idegvégződései, vagy vastag kesztyűt viselne. Mégis kétségbeejtő bizonyossággal tudta. A jelvénytelen férfi megérintette a kezét.

Aztán, amilyen váratlanul ott termett, olyan gyorsan el is tűnt. Hirtelen úgy érezte, légüres tér támadt körülötte. Átfutott rajta a gondolat, hogy a levegő nem mer odaáramolni, ahol a férfi állt. Tudta, hogy képtelenség. Gépiesen lépkedett, amikor az ellenőrök tovább terelték a szupermarket felé.

Nem nézett hátra. Csak bent állt meg, az éles fénnyel megvilágított csomagkiadó automatákkal szemközt. Mintha még sosem járt volna itt. Az anyja szerint régen a szupermarketekben hosszú polcokon sorakozott az áru, és az ember számtalan termék közül válogathatott. Most plexivel elválasztott automatákból vette ki a rendelését, miután farkasszemet nézett az íriszszkennerrel.

Arra gondolt, olyan pontosan érzi az érintés helyét, hogy körbe tudná rajzolni egy filccel. Majdnem hangosan felnevetett. Kiszáradt a szemgolyója, annyira sokáig bámulta. Mintha bármit is láthatna rajta. Fehér bőrén csak a középső ujja tövében barnállott egy anyajegy.

Megnézte a telefonján az automata számát. A rendelést előző este leadta, de nem kért házhoz szállítást. A kötelező napi testmozgást ki lehetett váltani szupermarketbe menéssel. A vásárlás nem igényelt különösebben sok gondolkodást. A mennyiséget korlátozták, a választék szerény volt. Mindig mindenből ugyanannyit és ugyanolyat vásárolt.

óvintézkedések

A gondolkodás egyébként is azokhoz az időkhöz tartozott, amelyekre nem emlékezhetett. Most csak figyelni kellett. A bokor mögül előbukkanó, az utcasarkon beforduló, a buszra felugró jelvénytelenekre. Az előírt óvintézkedések betartására, a pontos megjelenésre szűrővizsgálatokon, oltásokon és a szakszerű fertőtlenítésre.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy a létezés értelmetlen. Ezt is az anyja mondogatta. Mesélt olyan időkről, amikor az emberek nem pár kilométeres körzetben élték le az életüket. A gyerekek nem számítógépen tanultak, hanem iskolába jártak. Elborzasztotta a gondolat, hogy húszan-harmincan zsúfolódtak össze egy tanteremben. Beszívták egymás leheletét.

db6

Gyalogolnia kellett volna, de a buszt választotta. Majd este elvégzi és regisztrálja a tornagyakorlatokat. Idegességében majdnem elvétette a megállót. Mint egy rossz filmben, a keze hol égett, hol fáradhatatlan hangyák futkostak rajta, hol fantomfájdalom hasított belé. A fantomfájdalom szón elgondolkodott. Talán nem ez volt a helyénvaló megnevezés.

Nem nézett se jobbra, se balra, úgy loholt a lakása felé. Olyan értelmetlen gondolatok kavarogtak a fejében, mint hogy befizette-e az egészségügyi járulékot vagy megváltotta-e az anyja sírhelyét erre a hónapra. A lépcsőház árnyai ijedten szétrebbentek, léptei kísérteties visszhangot vertek a régi falak között.

fertőtlenítés

Az ajtó fémes csattanással zárult be. Percekig bámulta, mintha most látná először vagy fenyegetést jelentene rá. A ruhák, a szabadon maradó bőrfelületek és a lakásba újonnan bekerülő tárgyak kötelező és időigényes fertőtlenítése egyszeriben ember feletti erőt kívánó feladatnak tűnt. Mintha nem áramolna elég levegő a tüdejébe.

Úgy, ahogy volt, bement a szobába. Amikor leereszkedett az anyja hintaszékébe, a hajlított láb berzenkedve megnyikordult. Váratlanul rohanta meg az érzés, hogy a légüres tér valójában benne van, és menten összepréseli a külső légnyomás. Idegtépő volt a várakozás.

Lassan megnyalta a kezét.

A novella Z. Karvalics László esszéjéhez kapcsolódik.
kép | shutterstock.com