Bíró Zsuzsa

„DOBD VISSZA NARANCCSAL”

2007 április

„DOBD VISSZA NARANCCSAL”

Ismered Az emlékezet állandósága című Dalí-képet? – kérdezte barátom, Szász Péter. Nem ismertem. A Berlin étteremben ültünk a hatvanas évek elején. Néhány éve, amikor megnyílt, örvendezve mondtuk, hogy végre egy nagyvilági létesítmény, de a csalóka benyomás csak egy-két napig tartott, a hely szelleme előbújt rejtekhelyéről, az asztalok között lebegett, szétszórta a DDR áporodott illatát, a Berlin is az lett, ami a többi étterem volt: a vendéglátó ipar által fenntartott étkezési hely, szocreál. Utáltuk. Mégis gyakran mentünk oda, mert útba esett. Szász egy albumban lapozgatott. Három képet mutatott, mindegyiken óra, az egyik fán függött, a másikra rátapadt egy légy, a harmadik bonyolultan összecsavarodott. Elmagyarázta e három kép háromféle szimbolikáját. Megszoktam a magyarázatait, irigyeltem, nekem soha semmi nem ugrott be, ha képeket néztem. Amit a középsőről mondott, az valahogy szíven ütött; az órán üldögélő légy arra utal, hogy az emlék felbomlik, szétfolyik, mint egy tetem. „Ezt Dali gondolja. Te mit gondolsz?” – kérdeztem. „Nem tudom. Talán csak a rossz emlékek vesztik el kontúrjaikat, amelyeket valamiért szégyell az ember. Bizonyos idő után szétfolynak. Áh, baromság…” – becsukta az albumot. – Aki sokáig él, sokáig emlékezik.”

Szász korán meghalt.

részeg mimózák

Megint a Berlinben ülünk, ezúttal mély depresszióban, mert elbuktunk egy forgatókönyvvel. A kubai válság utáni nyugodtabb légkört ültettük át Mátyás király korába, a jelent a múltba, paródiát csináltunk a korról. Imádtuk, már a címét is gyönyörűség volt kimondani: Részeg mimózák. Nem kellett a vezérkarnak. Az egyik filmtábornok-csoportvezető mint ember, mint állampolgár, mint állami vezető és mint szocialista tiltakozott, hogy Mátyás királyból viccet csináljunk. Kihúzták alólunk a talajt, segítség, belemerülünk a semmibe. „Hogy mért nem mentem ki ötvenhatban Amerikába…” – mondja Szász keserűen. „Akkor mi lenne?” „Ki tudja, hányadik filmemet forgatnám.” „Az ötödiket?” – találgatom. „Az ötödiket. És te a pofájukba vágnád a hírt.” – mondja ő. – A pofájukba vágnám.” „Azt mondanád: levél jött Szásztól. Megint forgat. Ez már az ötödik vagy a hetedik játékfilmje. Marlon Brando játssza a főszerepet. A címe…” „A címe?” Egy pillanatig gondolkodik. „A címe: Dobd vissza naranccsal…”

Előbb születik meg a cím, aztán a gombhoz a kabát. Vad írás lesz, egy színház tündökléséről és bukásáról szól, intellektuális komédia, ahogy az egyik bíráló megjegyezte, „szellemi Niagara, elsodor, ha alája állsz”. Szász eddig csak másoknak dolgozott, ezer ötletét, káprázatos dialógusait nagyvonalúan szétosztotta. Hálásan fogadták, kivéve Dobozy Imrét, aki feljelentést tett a miniszternél, hogy az ő szép, szomorú balladáját, A tizedes meg a többieket Szász és haverja, Herskó János (filmbáró és csoportvezető) komédiává silányította. „Mért nem ment el ön Hollywoodba?” – teszi fel gonosz jóindulattal évekkel később a neurotizáló kérdést Baszkakov, a szovjet filmgenerálisszimusz. „Kérlek – mondja az egyik idős filmgróf, Gertler Viktor –, én most önéletrajzi filmet írok, és a Szász Peti beleteszi az öniróniámat.” „A sznobok hörögni fognak…” – mondja gúnyosan a Dobd vissza naranccsal egyik szereplője, amikor a színház főrendezője előadja új, filozofikus tervét. „Én egész népemet fogom sznobbá tenni” – válaszolja a főrendező.

önök szar emberek

Nem akarják engedélyezni. Egy csomó kínos fázis után végre kompromisszum születik: forgasson le egy hatszáz méteres próbafilmet. Megtörténik, az összes nagy magyar színész ingyen, barátságból vállalja a munkát, ócska kocsma-díszletben zajlik a boldog játék. Jön a vezérkar, megtekintik az anyagot, hahotáznak, Pap elvtárs, a filmfőigazgató elragadtatva tapsol, az egyik elvtársnő sírdogál, mert ilyen az anyag, katartikus. Engedélyezik a forgatást. Mindenki ujjong. Mielőtt eldördülne a startpisztoly, barátomat még egyszer behívatják és indokolás nélkül visszavonják az engedélyt. „Sajnálom…” – tárja szét két tenyerét a főigazgató. Szász felugrik, üvölt: „Pap elvtárs, uraim, ezt vegyék jegyzőkönyvbe: önök szar emberek!”

Kirúgják. Öt évig ne menjen a filmgyár közelébe, üzenik fentről. Minden ajtó becsukódik előtte, nem kap munkát, a büntető hadjáratot Aczél irányítja. Jó emberek közbenjárnak, néhány hónap múlva behívatja Szászt, kitárja felé a karját: „Péterkém, mit hallok, mit csináltak ezek magával?” Paradicsomlével kínálja. Szász most már dolgozhat, és hamarosan a filmgyárba is visszaveszik.

De happy endingről nincs szó.

Megint a Berlinben, depresszióba zuhanva, megint visszadobtak egy forgatókönyvet, tudtam, hogy így lesz. A pesti olasz vendéglőről szóló fergeteges komédiába barátom beleszőtte a saját esetét: egy festőnőt épített a sztoriba, akinek A halak éneke című parádés művét nem veszik be kiállításra, emiatt dühében dióspalacsintának titulálja a főbizottság elnökét. Szász makacsul bízott a sikerben, azt mondta, most alkalmat ad ezeknek a gazembereknek, hogy jóvá tegyék, amit ellene vétettek, szelíd téboly volt a szemében, ha a téma szóba került, „nekem ez jár…”, mondogatta. Akkoriban belezuhant Tolsztojba, elvárta volna Pap elvtárstól, hogy Nyehljudov fanatizmusával vezekeljen.

Két hülye lúzer vagyunk. Ülünk kábán.

Pedig világgá kéne kiabálni, hogy a Pap elvtárson nincsen ruha! Uraim, ezt vegyék jegyzőkönyvbe: önök dióspalacsinták! Hirtelen kialszik a villany, ijedt sikkantások, a pincérek riadtan szaladgálnak gyertyákért, a Berlin kontúrjai elmosódnak, hol vagyunk és melyik évben? Ülünk a félsötétben és életet lehelünk egy nőbe, mint Pygmalión Kyprosz szigetén; kitaláljuk magunknak az ideális filmfőigazgatót.

A neve dr. K. K. (Koroda Klára.) Negyvenes. Elegáns. Bársonyos hang, vörös haj, szürke szem. Klasszikafilológus és jogász. Párizsban tanult. Ellenálló volt. Ott ismerte meg agysebész férjét. Három gyerekük van. Mikor hazajöttek, a férfit letartóztatták, a nő takarítani járt. Az elvtársak véleményére fütyül, a szocreálra fütyül, csak önmagára és ránk hallgat. Legfőbb ambíciója, hogy mi ketten jól érezzük magunkat. „A szeme alatt finom kis szarkalábak, mint egy titkosírás. Vagy egy üzenet”  – mondja Szász. „Mit üzen?” Nem válaszol. Pezsgőt hozat. A gyertyafényben megünnepeljük, hogy immár saját filmfőigazgatónk van, dr K. K. olyan, mint a holdbéli nyúl, a hatlábú antilop vagy a Baziliszkusz Borges művében, A képzelt lények könyvében, amit akkor persze nem ismerünk.

Szász azonban gyakran idézte annak a tizenhetedik századi spanyol költőnek, Francisco de Quevedónak a versét, amelyet Borges említ a Baziliszkusról szóló írásában:

Ha él még, aki láthatott,
Hazug egész történeted;
Nem halt meg? nem ismerhetett!
Nem mondhat el, ha már halott.

kép | Salvador Dalí festményei