EGYETLEN KEDVES
2002 május
szó képes
fölmelegíteni
három hideg téli hónapot
(Japán közmondás)
(se több se kevesebb) Egyetlen
A mondatot egy képbe rejtve találhatjuk meg, amely Ho Ku Sai alkotása. Az egyetlen mű, amely bizonyosan Ho Ku Sainak tulajdonítható. A kép különös színeivel és a középpontjába helyezett, sugárzó, egyetlen, nem ismétlődő motívumával hívja fel magára a figyelmet. Némely művészettörténész szakrális jelnek véli, de ezt sem a buddhista, sem a sintoista vallás szakértői nem erősítik meg. A képet őrző szerzetesek nem mondanak semmit. Az a hír járja, hogy van egy jel, amelyet nem szabad megjeleníteni, s csak azok ismerhetik, akiknek beavatásuk után álmukban megjelenik. Azt tartják, hogy aki megfestené, leírná, vagy bármely módon leleplezné, az kiírja magát az életből, a szavakat pedig elveszíti. De ha véletlenül valaki, valahol, valamiképpen észrevenné ezt a jelet a természet összjátékának csodája folytán, akkor sem szabad elárulnia, még egyetlen pillantással sem.
Ho Ku Sairól annyit tudunk, hogy számtalan néven festett képeket, és számtalan szignálatlan kép van, amelyeket nagy valószínűséggel neki tulajdoníthatunk. A képek különböző helyeken, nagyrészt kis falvakban, rejtett helyeken meghúzódó kolostorokban találhatóak, ami azt sejteti, hogy csak az alkotás idején tartózkodott egy bizonyos helyen, majd más nyomot nem hagyva maga után, továbbment.
elmozdíthatatlan
Erre a képre is a hegyekben megbúvó kis kolostor imatermében találhatunk. Azért maradt itt, mert elmozdíthatatlan. A padlót borítja. Azt gondolhatná valaki, hogy mandala, de vonalvezetése, motivikája, színei és szellemisége teljesen eltér attól, amit mandalának neveznek. A középpontban lévő titokzatos jel nem látható tisztán, és nem azonosítható egyértelműen, mert fátyol fedi el, amely, bár úgy tűnik, a kép része és festői szándék szerint került oda, nem kizárható, hogy véletlenszerű elrejtés eszköze. Mondják, az sem elképzelhetetlen, hogy leheletnyi finomságú valódi kendő takarja el.
Kedves (közelléte)
Ha a képet guggolva nézzük, táj bontakozik ki a színekből és a formákból: magas hegyek, köztük megbúvó kolostor, hegyi patakok zúdulnak alá. A kolostor körül kert, és ablakán egy falra látunk be, amelyen írásjelek karcolata jelenik meg. Talán egy név rajzolódik ki belőlük. Az írásjelek egy falra vetődő kép színeiben vesznek el.
Ha állva szemléljük a képet, és felülről pillantunk rá, kígyózó, egymásba fonódó, egymást átszövő-átszelő vonalakból szőtt mintát látunk, szőnyeget, amely labirintusbeli sétára hív. Akárha belépnénk a képbe, végigjárhatnánk útvesztőit, és eljuthatnánk a lombokkal sűrűn körbeszőtt középpontig; napvilágra hozhatnánk a jelet, és leemelhetnénk róla a fátylat.
fátyol
Ha a terem délnyugati sarkába állunk, és onnan figyeljük a képet, egy arc rajzolódik ki: a nyak vonala és az áll tisztán látszik, a mosolyt sejtető ajkak is kivehetők, a fül csigavonala is, az orr domborulata, ahogy válaszol az ajkak mosolyára. A hajat talán szél fújja hátra, a szemet és a homlokot nem tudjuk tisztán kivenni: mintha valamilyen bármikor elmozduló-elmozdítható fátyol takarná.
Szó (igen, igen – nem, nem)
Ho Ku Sai élete utolsó 13 évében nem szólt egy szót sem. Mielőtt elhallgatott, azt adta tudtul alkalmi útitársának, egy idős szerzetesnek, akivel a jeges patakok medrében gyalogolt fölfelé, hogy úgy érzi, számára elfogynak a szavak. Úgy gondolja – mondta –, hogy hamarabb elbeszélte és kibeszélte az életre neki szánt szavakat, mint ameddig élete tart. Nem tudta úgy beosztani őket, hogy testi erejével párhuzamosan haladhassanak. Nem tudni – folytatta –, hogy az igazi élet addig tart-e, amíg vannak szavaink, vagy akkor kezdődik igazán, amikor elhagynak bennünket. Nem tudjuk, hogy mi tartjuk-e a szavakat, vagy a szavak tartanak-e meg bennünket.
Állítólag szótlan éveiben készült a fátyolos, egymást keresztező jelekkel teleírt, azonosíthatatlan arcot rejtő kép.
képes (– könyv is – lehet)
Isten a maga képére formált, teremtett, és az ember is a maga képére formál, teremt, de nem képes megelégedni önmagával, ezért keresi, hogy miként formálhatna, teremthetne az eredeti után, közvetettség nélkül. Az emberhez valójában nem tiltások, hanem kérések és kívánságok közvetítődnek; és az ember a válaszra sincs kényszerítve. De hogy nem láthatja Istent olyan módon, hogy a szemébe nézhessen, vágyat ébreszt benne, hogy képeket alkosson, formáljon, teremtsen, hozzon létre. Vigyáznia kell, hogy a külső képek lassanként ne halványíthassák el a belső képeket, amelyeket ajándékként kap, legyenek akár szóképek, akár vizuálisan érkező jelek. De vajon, amikor belenéz Valaki szemébe, ez a belevesző pillantás nem ismétli-e az isteni tekintetet, amely jelen volt az ember teremtésénél? Nem ebből származik-e minden megalkotott kép?
Ho Ku Sai ott lebegteti a fátylat a kép közepén, amely felnyitja és eltakarja a jelet, amely akár szem, akár valamilyen pontosan nem kivehető kép, amely újabb képekhez vezet, akár a szem mélységeiben rejtőző titkokhoz. Nem tudjuk, hogy a képbe rejtett írás mit mond, mert a betűvé formálható jelek összerakása most folyik, a képek szavakat is kiadnak, a színek betűket, az árnyékok mondattöredékeket. Mindenki a fátyolhoz szeretne eljutni, a középhez, hiszen úgy tűnik, ott a képírás vége és eleje is, de a labirintus újabb kitérőkhöz vezet. Lehet, hogy Ho Ku Sai a szótlanság jeleivel festette tele a képet, s ezeket formálta úgy, hogy hagyományosan feltűnő képegészként mutatkozzanak. Lehet, hogy egyetlen jel az egész kép, amelyet csupán a látogató szeme szór szét a részletek látványává.
Bizonyos azonban, hogy egyetlen képpé formált szót, egyetlen szóvá alakított képet mindenki képes megtalálni abban a tekintetben, amelybe Ho Ku Sai képénél elidőzve kapunk bepillantást, és amelybe belenézni mindannyiunknak megadatik.