Bárkán György

DISSZONANCIA ÉS PARADOXON

2011 november

DISSZONANCIA ÉS PARADOXON

A többszörösen bővített, s végül tizenegyedik változatában véglegesített Zenei Lexikon szerint a disszonancia fogalmának jelentése: „… rosszul hangzó, széthangzó, ’hamis’. A konszonáns ellentéte”, ez utóbbi meg: „együtthangzás, jólhangzás.” Különbözik ettől a Kádár-rendszerben megjelent, s egy darabig hivatalosan reprezentatív kiadványnak tekintett kék-vörös borítójú, hatkötetes „enciklopédia”, amelyikben csak a konszonancia szerepel, gazdagon részletezve: „két vagy több egyidejűleg megszólaló, különböző magasságú hang harmonikus együtthangzása, vagy más szóval összecsendülése.”

kínos feszültség

A zenei „széthangzás” fogalmát tovább szőve mondhatjuk, hogy a disszonancia egymással össze nem férő elemek egyidejű jelenléte a tudatban, amely sajátos feszültséget kelt, és elviselése önfelszabadító szellemi manőverekre, viselkedés-változtatásra, váratlan, előre ki nem számítható cselekvésekre készteti az egyént – végső soron mindig a feszültségből fakadó kínos érzés enyhítésére. Csakhogy ez nem mindig sikerül. Jól idomított világunkban a törekvés maga is mintegy „hátulról-alulról” megcsavar bennünket, mondhatni a létünk terhét viselő testrészünkre, a hátunkra-derekunkra nehezedik, és a kínos feszültség elviselésének képességét alakítja ki alkalmazkodási módként. A menekülési szándék és az elviselés disszonáns kettőssége egyszerre van jelen, s kényszere külön is növeli a disszonanciát, átszőve újabb kínos érzetekkel. Aztán értelmezni próbáljuk a világot, először szómágiával, majd ideológiával, ráolvasással oldanánk a lét-elemek disszonanciáit, s ez vagy sikerül vagy nem. Segítséget szeretnénk, érzelmi támogatást. A logika azonosság-törvényét [A=A] is használva szeretnénk, hogy a feltételezett boldogabbak s erősebbek közé tartozzunk. Elnyomjuk magunkban, ami a gyengébbekre, a társadalomból kiszorítottakra, a nem-azonosakra emlékeztet bennünket saját személyiségünkben.

Pythagoras vetette föl először az együtthangzás eszméjét a szférák zenéjéről szóló elméletében, amely inkább a bolygók járásáról szőtt nappali álmodozás benyomását kelti, mint valódi tudományét. Pythagoras nem értette a disszonancia lényegét, hiszen ami az égi konszonanciából földi következményekkel járhatott volna, azért szigetének politikai hatalmasságai – Koestler szerint – meggyilkolták. Ez az önmagában is disszonáns élet-mozzanat fölveti a társadalmi-politikai harmónia, s a vele összekoccanó disszonanciák képét.

De nézzük, milyen paradigmák léteznek egymás mellett az újabb időkben! Például a közelmúlt „békés egymás mellett élése”. A kölcsönös fenyegetés egyensúlyára alapozták a politikai-hatalmi rendszerek a béke megvédését, s közben egymás erejét perifériákon kirobbantott-támogatott helyi háborúkban mérték fel. Bármikor tanúi lehetünk a diktatúra – forradalom – újabb diktatúra körforgásnak.

változtatási szándék

A disszonancia kiszorítását választás előzi meg (ha a választás nem is egészen tudatos). Az egymásnak ellentmondó mozzanatok közül az egyiket befogadjuk, a másikat kiszorítjuk, s így a kettősség nyílt és latens elemek együttesére változik. Jellegzetes nyelvi formája ennek a performadoxon. Két olyan, egymás mellett létező kifejezés, amelynek felszíni alakja megegyezik, mélyszerkezete azonban eltérő. A párhuzamosan létező, ám disszonáns elemek a tudatban minősíthetik egymást, egyik a másikról alkotott vélemény jelentését fejezheti ki – az előző metanyelvévé válik. Ha az egyik kijelentés minősíti a másik, vele együtt létező, de disszonáns elem jelentését, együttlétezésük paradoxonná válhat. Ha meg akarom változtatni a világot, feltételezem egy megelőző állapot létezését, amely ellentétes a jövőre vonatkozó elképzelésemmel. A változtatási szándék már ellentmondást, disszonanciát rejt magában. A disszonancia szubjektív ellentéte sokszor a hamis tudat, amely mögött megmaradnak – elfojtottan – a feszültségek.

A nyelvi paradoxonok túlmutatnak magán a nyelven, a használók mentális állapotára utalnak. Egy szemantikai-pragmatikai iskola szerint az ember viselkedését és problémáit meghatározott halmazok osztályaiba sorolva írhatjuk le. Ha a halmazok között paradoxonok jönnek létre, ez többnyire rejtett okra, viselkedésbeli és érzelmi zavarokra vall. Az együttélés egyik dilemmája, hogy hová tartozzon vagy ne tartozzon az ember. Egyszerre két különböző halmazhoz tartozni lehetetlen, de egyikhez se tartozni végképpen nem lehet. Próbálkozhatunk menekülési kísérletekkel egyiktől a másikhoz, másiktól az egyikhez, közben lebénulhatunk vagy megzavarodhatunk a számunkra feldolgozhatatlan kettős kötődés és a sehová nem tartozás egyidejűségétől. Máris előttünk van „a világba vetett ember” [Heidegger].

Ez a halmazok közötti dilemma sokszor a családban jelenik meg először, s onnan viszi tovább a nem-szeretett gyerek a felnőtt életbe, és viseli, teremti a társadalmi mezőben is az odatartozás és/vagy a megértés-önmegértés dilemmáit. A strukturált mező valamennyi disszonanciája közepette kialakul – egyik lehetőségként – az elviselés képessége és a látszólag homogén közegben folytatott idomuló élet. Megjelenik a látszat-alkalmazkodás színe-visszája, a szabadságtól menekülés egyéni és társadalmi patológiája. Kevesen képesek önkibontakozást választani a paradoxonok megoldására, a szellemi elnyomást értelmezéssel tagadni.

Beletartozhat-e az ember az összes létező és lehetséges halmazok halmazába? Van-e a nem lehetséges halmazoknak halmaza? Egy létező halmazba tartozva átléphetünk-e majd egy még nem létezőbe? S hogyan választódnak ki a jövendő halmazai? Sikerül-e például szélesebb terjedelmű – társadalmilag nagyobb befogadásra képes – halmazt találni, amelybe ellentétes egyedi-egyéni halmazok tartozhatnak? A fejlődés mindig ellentmondott a csupasz logikának.

nyelv és metanyelv

Történelem és logika! Könnyű volt Hegelnek, mikor úgy látta, hogy a történelemben a logika testesül meg, s minden ellentmondást felold szintézisében a dialektika. Ami a történelemben esemény, azt a nyelvi kifejezésben – amely maga is cselekvés eredménye – állításnak hívjuk. A történelmi eseményt meg kell különböztetnünk attól, amit róla állítunk, akár támogatjuk vélt jelentését, akár tagadjuk, másképp értelmezzük. De miután az eseményt csak az állításból ismerjük, újabb disszonancia jöhet létre: állításunk ellentmond az esemény általános értelmezésének. Az eseményeknek a történelmi időben következményei vannak, s ezekhez is ellentmondásosan viszonyulhatunk. Félreértve az állítást? Vagy a hamis tudat miatt rögzült így? A metanyelven fogalmazott ellentétes jelentés is lehet a megelőző mozzanat meg- vagy félreértésének következménye. Nyelv és metanyelv körforgása, felcseréléseinek sorozata korlátlan lehetőséget nyit a demagógia, de az igazság számára is.

A történelmi esemény reflexiója tehát lehet igaz vagy hamis, de lehet téves is, ami már nem tisztán logikai kérdés. Általában a téves vagy hamis ítéleteket csak a logikán és a nyelvészeten túl különböztethetjük meg: a kijelentés és ítélet-alkotás feltétele, hogy az alany higgyen annak igazságában, a hazugság viszont olyan kijelentés, amelynek igazságában nem hisz a kijelentő. Ugyanakkor a megtévesztés formálisan olyan, mint ellentéte, az őszinte kijelentés. Őszinte kijelentés és hazugság felcserélhető egy rendszeren belül, s ezt csak a rendszer határain túllépve lehet feloldani. A fogyasztói társadalom keretei között élő ember beleütközik az igazmondás és hazugság csapdáiba. A tömegkommunikáció pedig új mixtúrát kínál. A téves, hamis és hazug kijelentések ugyanúgy rendszerbe szerveződnek, mint az igaz levezetések, sőt, az igaz és hamis állítások kiegészíthetik egymást, hiszen felszíni szerkezeteik lehetővé teszik felcserélésüket. Így jönnek létre az ideológiák. Adorno az ideológiák apolegetikus jellegét emeli ki, hogy normának tekintik az állapotot, amely létrehozta őket, s ezzel egyúttal zárt, önigazoló rendszert alkotnak. Persze az ideológiák nem mindig szándékos megtévesztésre törekszenek – lehetnek őszintén hitt hamis tudati produktumok. Ez is újabb paradoxon.

ösztönös lázadás

„Disszonanciák és paradoxonok erdején át visz az út” – módosíthatnánk a költői kijelentést. A mai ideológiák többsége a felvilágosodásból indult, s abból az állapotból, amelyben a politikusok megpróbálták valóra váltani a filozófusok álmait. A világosság fogalma először talán a Genezisben jelenik meg: „s lőn világosság”. Szent Ágoston már „természetes világosság”-ról beszél, s azoknak az igazságoknak az összességére gondol, amelyek „az emberi szellem számára a puszta ész segítségével közvetlenül hozzáférhetőek”. Figyeljük meg, hogy máris megjelenik a paradoxont rejtő kettősség. Minden jó és minden érték hordozója az „emberi szellem”, amely későbbi korok filozófusainál általános emberi természetté, végül az ember fogalmává alakul át. Ez az általánosított ember természetéből fakadóan hozza létre a haladást, az állandóan „előre” haladó társadalmat. De ennek kíséretében azonnal megjelenik egy új, sajátos szegénység, a munkanélküliség – a fenntartott, megváltoztatott középkori nyomor mellett persze –, s kiegészül a géprombolással és az ösztönös lázadásokkal. A felvilágosodás mellett kifejlődött liberalizmus filozófiája a polgári szabadságjogokért vívott küzdelemben lehetővé tette a munkásmozgalmat is. Az ösztönös lázadás a baloldali utópiák változataiban talált eszmére – vagy belefutott a totalitarizmusba. A polgári társadalom – ettől-attól rettegve – létrehozta eredeti önmaga ellentétét, a jóléti kapitalizmust – s megint ideologizálva: ez volna az emberi haladás legmagasabb szintű megvalósulása!

A haladás fogalma először latens módon, majd egyre nyíltabban a mindenki számára javuló életminőséget jelentette. A jólét terheinek költségeitől megriadva a neoliberalizmus visszaveszi a felvilágosodás hirdette – s a baloldali utópiák által is kisajátított –, minden ember számára közös célokat. A neoliberalizmus haladásnak állítja a leépítést, a megszorítást, s még a munkanélküliség megszüntetése érdekében – újabb paradoxon –, a közjóért végzett tevékenységet is kényszermunka-táborokba akarja terelni.

De ha így áll a dolog, ha az egykor szilárd fogalmak különböző nyílt és lappangó jelentésének állandó felcserélése, megfordítása és paradoxonjai között élünk, tulajdonképpen miről beszélünk? Miről beszél az egész világot uraló hatalom, s a kommentálók? Hogyan vonjuk le a történelmi és a szemantikai következményeket? S végül: miről s hogyan beszéljünk a jövőben, miközben itt élünk, a jelentések zűrzavarában?

kép | Alice Bailly művei