Bajnai Zsolt

DIPÓ

[CSAK AZÉRT IS]

DIPÓ

Mennyire vágytam, hogy diplomatatáskával menjek iskolába. Hogy nekem is legyen dipóm.

Ötödikben egyszer elvihettem apám fekete, keményborítású dipóját, mert tönkretettem a vállon hordható iskolatáskám zipzárját, úgyhogy hosszú könyörgés után egyetlen napra kölcsönadta az ő vékony, fémkeretes táskáját, ami egyébként a ruhásszekrény aljában hevert. Olyan volt, mint a gengszterfilmek sok pénzt rejtő táskái. Ötödikben még senkinek nem volt dipója. Kíváncsi szemek kísértek végig a padok között. Leültem, ölembe fektettem a dipót, és nagyon menőnek éreztem magam. Nem mondtam senkinek, hogy csak egyetlen napra az enyém, így másnap legszívesebben elbujdokoltam volna a vállon átvethetős motyómmal.

kiverte a balhét

Aztán hatodikra, a nyolcadikos tesómmal egyforma dipókat kaptunk. Augusztus végén, Szombathelyen, az Arabónában vette apánk. Akivel egyébként mindennél égőbb volt vásárolni. Rettenetesen utált boltba járni, mindenre sajnálta a pénzt, és mindezekért a szerencsétlen eladókon állt bosszút. Vagy kiverte a balhét, mert valamit éppen nem lehet kapni. Vagy, ha mégis volt a keresett cikk, az árán akadt ki, mert nekünk mindig, minden drágább volt a kelleténél, és az üzlet közepén, a lehető leghangosabban cseszte le az eladót, megvetően kijelentve: még jó, hogy lehet kapni. Mi meg legszívesebben felszívódtunk volna. Talán hatszáz forintba került a dipó darabja.

Nem volt olyan szép, mint apánk filmsztáros diplomatatáskája, amit sohasem láttunk a kezében, de dipó volt. A keretét fából ragasztották össze, arra fekete műbőrt feszítettek, és csupán a két ormótlan csatja csillogott fémesen. Ráadásul, amit beletettünk, annak a vékony műbőrön átütött a körvonala. Ha pedig jobban megtömtük – ami gyakran előfordult, például ha tesink is volt –, elvesztette szögletes alakját. Gnóm lett.

Eleinte büszkén óvtam. A fedelébe belülről varrt zseb csatját sokáig nem csatoltam le, hogy eredeti maradjon. Október táján, én hülye, elbüszkélkedtem ezzel Efnek, akkori legjobb barátomnak és padtársamnak, ő meg hirtelen benyúlt a táskámba, egy mozdulattal kikapcsolta a patentot, mire lenyílt a zseb. Fél másodperc alatt tette tönkre, amit hetekig óvtam. Ráadásul röhögött, hogy mennyi értelme volt a hülyeségemnek.

Akkor már sejtettem, hogy a diplomatatáska ugyan menő, divatos is, hiszen mindenki ilyennel jár a falusi iskolánkba, de egyáltalán nem praktikus. Mert a szarvkormányos, négysebességes, orosz versenybringára nem lehetett felakasztani. A hátamra nem vehettem, a vállamon se dobhattam át a fülét. És nekem nem volt olyan fémkosár sem a versenyemen, amit ügyesebb apukák mindenféle hazavitt anyagokból vagy a téesz műhelyben stikában hegesztettek az akkoriban ugyancsak divatos, ám kicsit robusztus bringák csomagtartóira. Igaz, ormótlanok voltak, de pont beléjük fért a gyerek dipója. Csak nem szabadott túl gyorsan tekerni, mert egy komolyabb bukkanónál repült a táska. Márpedig a falunkban mindenütt akadt gödör meg bukkanó, repült is a dipó, tört, nyílt és szakadtak a könyvek meg a füzetek.

bajnai2

Ettől még szerettem volna kosarat a csomagtartómra, de az én apám értelmiségi volt. Nem tudott ilyesmit eszkábálni. Legfeljebb valamelyik másik fiú apukáját kérhette volna meg, de azt nem akartam. Magamnak kellett megoldani a szarvkormány és a diplomatatáska egyeztetését.

A műanyag bevonatú biciklilakat a megoldás! Azt átfűztem a dipó fülén, majd rázártam a szarvkormány egyenes részére. Mintha nagy fülű szatyrot akasztottam volna a kormányra. Eléggé lelógott. És ha sok óránk volt, nagyon ellen kellett tartani, de nem érdekelt, fontosabb volt, hogy a két menőséget kipipálhattam: dipóm volt, és versenygéppel jártam.

Azzal nem számoltam, hogy a fémes biciklialkatrészek meg a vékony műbőr találkozásának nyoma marad a dipón. Ami már a második napon feltűnt. De kigondoltam, hogy ha hol az egyik, hol a másik oldalra akasztom a táskát, és hol a teteje, hol meg a hátulja lesz a kerék felé, negyedére csökkentem a kopást. Egy kis odafigyeléssel pedig tovább is javíthatok ezen az arányon.

mint egy elhagyott hirdetőoszlop

Nagyjából két hét múlva megjelent az első matrica a dipómon. Pedig szeptember elsején még fogadkoztam, hogy nem ragasztgatom össze a gyönyörű fekete felületet. Majd anyám is meglátja, tudok vigyázni a holmimra, és nyolcadikban is ugyanez lesz a táskám. A versenykerékpáros, lakatos szállítás azonban erre nem sok esélyt hagyott. Először egy fékolajat reklámozó matrica került az egyik nagyobb sérülés fölé. Majd jött a Beton- és Vasbetonipari Művek hatalmas logója, pár nap múlva egy Tisza cipős, kalapácsos ember, aztán Tarzan. Végül olyan volt a dipóm, mintha matricákból varrták volna össze. Több dimenzióban. Mert némelyik matrica kidörzsölődött, így azokat újabb matricákkal kellett fölülragasztanom. Talán még november sem volt, amikor anyám megjegyezte, hogy úgy néz ki a táskám, mint egy elhagyott hirdetőoszlop. Undorító. És persze nem tudok semmit megbecsülni. Bezzeg a tesóm. Naná, mert a nyolcadikosok inkább gyalog jártak, hogy az egyik kezükkel bármikor el tudják dobni vagy dugni a cigit, meg amit lehetett, bent hagytak az iskolában, így néha szinte üres táskát lóbáltak a szabad kezükben.

A műbőrborítás után lassan a faváz is megadta magát. Novemberre használhatatlan volt a dipóm.

Sírtam. Anyám után az apám tirádáit is meg kellett hallgatnom, hogy nem becsülök meg semmit, azt hiszem, lopják a pénzt, a legjobb lenne, ha madzaggal vagy nadrágszíjjal átkötve hordanám a könyveimet, mint ő gyerekkorában, és újat biztosan nem vesz, használjak nejlonszatyrot. És közben belegondoltam, hogy én leszek az osztályban az egyetlen, a lányokat is beleértve, aki nem diplomatatáskával jár. A világ legszerencsétlenebb gyerekének éreztem magam, amikor elképzeltem, hogy másnap a tavalyi vállra akasztóssal, netán a negyedikes, csatos hátitáskával kell mennem.

bajnai3 1

Szokás szerint nagyanyám szánt meg. Valahonnan előbányászta nagyapám harmincéves, barna, egycsatos, láthatóan inkább az idő, mint a használat miatt megkoptatott diplomatatáskáját. Aminek rajtam kívül mindenki örült. Mindenféle érvekkel győzködtek, hogy örüljek én is. Apám viszonylag gyorsan elvesztette a türelmét, és rávágta: ez van, ezt kell szeretni, nehogy azt higgyem, hogy ismét kidob egy halom pénzt valami hülye divat miatt, mert a következőre se vigyáznék. Tehát nadrágszíj, vagy a papa táskája, amiről legalább példát vehetek, hogyan lehet valamire egy életen át vigyázni.

Anyám nagyanyámmal egymásra licitálva próbálták ecsetelni a régi diplomatatáska szépségét, előnyeit, a papa emlékét, meg hogy amilyen rendetlen vagyok, ennek is örülhetnék. A tesóm előbb kajánul nevetett, majd begurult, hogy a kis pisisnek nem kell még dipó, járjon csak csatos hátival.

hangosan röhögtek

Barna dipó, a fogantyú alatt egyetlen ormótlan csat. Másnap reggel azt kívántam, inkább indítsák el a rakétáikat az amerikaiak, jöjjön az atomvillanás, és azelőtt legyen vége a világnak, hogy odaérek az iskola elé. Gyalog. Mert persze apám azt is kijelentette, hogy vagy diplomatatáska, vagy versenybicikli, a kettő együtt nem, és inkább behajítja a vájkosba, a falu szemétgödrébe valamelyiket, mint hogy újra végighallgassa a táska-hisztimet. Cipeltem hát a dög nehéz dipót, hol az egyik, hol a másik kezemben vittem, próbáltam a kevésbé forgalmas utcákon, osztálytársakat kerülve eljutni az iskoláig. De egyetlen iskola volt a faluban, és reggel nyolc előtt mindenki arra felé baktatott. A kisebbek nem mertek szólni. Akikkel nem jártam egy osztályba, azok is csak furán néztek rám, meg arra a barna szégyenre. A bátyám haverjai viszont hangosan röhögtek, hogy a sok fekete dipós gyerek között megjelent egy barna is. Nem lehetett eldugni.

Tűrtem. Nem szóltam senkihez. Életemben először alig vártam, hogy elkezdődjön az első óra, és eldughassam a pad alá azt a szörnyszülöttet.

Aztán az első szünetben bejött az osztályunkba Keoma két haverjával a nyolcadik béből. Egyenesen felém tartottak. Két osztállyal járt fölöttem, de mivel szalajtott, három évvel volt idősebb, azaz már majdnem tizenöt. A legerősebb fiú az iskolában. Aki soha senkit nem vert meg, de elég volt, ha valakire úgy nézett, hogy utána akár egy pofon is röpülhet. A padomhoz lépett. Nem szólt hozzám. Benyúlt az asztal alá, kiemelte a barna dipót. Forgatta, nézegette mindenfelől. Aztán feltette az asztalomra, felnyitotta, belülről is alaposan megvizsgálta.

Síri csend volt az osztályban. Mindenki minket nézett. Éreztem, hogy várják a pillanatot, amikor Keoma kimondja, milyen hülye táskám van, és vele együtt lehet röhögni. Tudtam, hogy akkor nekem is röhögnöm meg helyeselnem kell, és hivatalos lesz a szégyenem, amin a kisebbek is vihoghatnak. Hiszen Keoma személyesen jött el megnézni a dipómat. Nem kételkedtem, hogy ennek a napnak én leszek a negatív szenzációja. A gyerek, aki kilóg a sorból, mert egy öreg, barna diplomatatáskával égeti magát.

Baró. Jelentette ki Keoma. Először azt hittem, rosszul hallok. De nem. Újra felemelte, forgatta, elégedetten mosolygott, és ismét kijelentette, hogy baró. Idétlenül vigyorogtam.

bajnai1

Mit kérsz érte?, nézett rám először, mióta belépett a termünkbe, és próbálgatta, hogy állna neki néhai nagyapám barna táskája. Tényleg nem értettem. Az iskola legerősebb fiúja, minden kis pisis lány álma és szerelme személyesen jön megnézni a táskámat, amit nem kiröhög, hanem azt mondja rá, hogy baró, azaz klassz, szuper, vállalható. És el akarja cserélni! Mi más jelentene a mit kérsz érte? Cseréljünk, cserélnünk kell!

Kis Zsiráf lépett ki Keoma mögül, és az asztalra tett egy fekete, fém csíkkal keretezett, két csatos dipót, ami szebb volt, mint az apámé. Sőt, praktikusabb is, mert vállra is lehetett akasztani. Megbabonázva néztem a tökéletes dipót.

Na, cserélünk? Nem tudtam megszólalni. Mérlegelni nem volt mit. Keomával bárki, bármit vita nélkül cserélt. Bólogattam. Felém nyújtotta a jobbját, felfelé fordított tenyérrel. Na, áll az alku? Bólogattam, és sután belecsaptam.

Tanítás után, a suli előtti parkban ütöttük nyélbe az üzletet. Mert az a gyönyörű dipó nem Keomáé volt. Az első szünetben. De minden szünetben cserélt valakivel valamit, így az utolsó kicsöngetésre az övé lett a vállpántos dipó. Amiről még akkor sem akartam elhinni, hogy az enyém, amikor átpakolhattam bele a könyveimet. Nem értettem, minek kell a legmenőbb nyolcadikosnak pont a nagyapám harmincéves ócska dipója. Amiért hajlandó volt egész nap különböző cseréket lebonyolítani. Tényleg vártam, hogy egyszer csak felröhögnek, hogy vicceltek, és csak tovább akarják keseríteni az életemet. De nem.

Vállamra tettem az új táskámat. Keoma kézbe vette a régi barnát. És búcsúzóul még kezet is nyújtott. Majd elváltunk.

hülye történet

Ahogy mentem haza, úgy éreztem, egyre nehezebb az új dipóm. Pedig nem került bele útközben semmi. Először nem értettem. Aztán beugrott az orosz könyvbeli hülye történet, amiben a kiscsávónak egyre nehezebb a táskája, mert egyest kapott, és ahogy viszi haza, egyre jobban bántja és húzza a vállát. Tényleg, mi lesz, ha otthon kiborulnak, hogy egy nap és már nincs meg a papa régi táskája, amiről pedig nagyanyám hányszor elmondta, hogy a papa mennyit spórolt, hogy vigyázott rá, csak ünnepi alkalmakkor használta, és milyen nagy becsben tartotta. Kizárt, hogy Keoma visszacserélje. Egy pillanatra újra eszembe jutott az atomvillanás. Megint elmaradt.

Nem szóltam senkinek a cseréről. Se aznap, se másnap, se harmadnap. Anyám egy hét múlva csak annyit mondott, hogy ugye, milyen szép a nagypapa táskája. Hümmögtem valamit. Apám még később észrevette, hogy versenybringával és dipóval járok suliba. Amikor meglátott a ház előtt, elmosolyodott, ami nem volt jellemző, és csak annyit mondott: tudtam, hogy kitalálsz valamit. A tesómat meg egyáltalán nem érdekelte, milyen táskával járok. De amikor az övének leszakadt a füle, megnézte az enyémet.

Mázlista, mondta. Én meg zavartan mosolyogtam, és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle, szerinte Keoma miért cserélte el velem azt a vacak, régi, barna táskát. Mire felnevetett, és annyit mondott, tartsam nyitva a szemem a reggeli sorakozónál meg a bevonulásnál. Mert tanítás előtt az udvaron kellett gyülekeznünk, és az első csengőszóra osztályonként felsorakozni, hogy szépen vonuljunk az épületbe.

Alig vártam a napot, amikor technika volt az első három óránk, és nem a nagyiskolába, hanem a régi épületbe mentünk. Ilyenkor megvártuk az összes osztály bevonulását, és csak utána indultunk a másik irányba. Utáltam a sor elején állni, az a pedálozó lányok helye volt, de akkor legelöl álltam, és figyeltem. Már a harmadik osztály is bevonult, amikor rájöttem, hogy nem a fejeket, nem is a testeket, hanem a lábak magasságában lóbált táskákat kell néznem. Sok különböző fekete diplomatatáska vonult fel a lépcsőn. Fekete, fekete, egy csattal, két csattal, kemény, puha, sokmatricás, jó állapotú, fekete, fekete… és aztán egy, egyetlen egy barna. Keoma kezében. Az iskola legerősebb és legmenőbb srácánál, akiről akkor értettem meg, hogy nem az ereje miatt más, mint a többi fiú.

kép | shutterstock.com