DIÓFA, TAVASSZAL

Ezen a tavaszon a diófa egyik napról a másikra kivirágzott. Hatalmas, világoszöld virágai persze nem virágok, hanem levelek voltak, de éppen olyanok, mintha a fa áttetsző, kényesen finom virágszirmokba öltözött volna. A tavaszi nap átsütött a szirmokon, és reggelenként zöld derengésben állt a fa. A levelek később elsötétültek, megkomolyodtak, már nem mozdultak minden szellőre olyan fürge riadalommal, mint virágkorukban. Talán az idén oly sokáig elhúzódó tél okozta ezt a hirtelen levélbe borulást. Ahogy az állat, az ember, egyszerre akart újjászületni, és örülni a tavasznak.

Ennek a diófának itt az udvaron a rengeteg ház között különös a helyzete. Délről a szomszéd ház magas fala határolja az udvart. Ha ezt a falat elvennénk, a diófának ez az oldala lenne falszerű. Úgy nézne ki, mint a schönbrunni kastély parkjában lapra alakított fák, sövények. De a befalazottság ellenére is arányos ez a fa. Van benne szélcsend, vihar, madár, napfény, árnyék és holdfény. Törzse sudár, egészséges. Egyenes, határozott tartású ágak futnak belőle pontos elosztásban – legtöbbjük mértanilag párhuzamosan az udvar betonjával. A törzs az ágakat tartja, az ágak a törzset egyensúlyozzák. A geometriai pontosság még az ágak rajzában is fellelhető.

játékos bolondosság

A levelek viszont fittyet hánynak a geometriára: önfeledten bukdosnak, lebegnek a rácsok útvesztőiben. A felsőbb, fal felőli ágak kissé szabálytalanul, s mintha tudatosan emelkednének, hogy a szomszédos tető fölé csorduljanak. Észreveszem: a korona felső harmadában egy eléggé tekintélyes ág nem egyenes tartással követi a többi vonalát – ellenkezőleg: mintha a föld felé igyekezne, hogy végül elengedve magát, belezuhanjon a többi ág közé. A másik oldalon egy kisebb ág is eltérő. Mindez eddig nem tűnt fel. Miért követnek más törvényeket, mint a többi? Nem vesznek tudomást valamiről? Vagy a szabályosságot hitelesítő disszonanciáról volna szó? Talán játékos bolondosság? Akárhogy is: helyenként kusza így a fa. Az összbenyomáson persze ez semmit sem változtat. Sőt a legmagasabb, fölfelé futó ágak mintha élveznék, hogy a tetők fölött bekoronázhatják és hirdethetik a nagy kerekséget, az alattuk ringatózó koronát.

A cinkék május elején érkeztek, mindjárt az ágak közé szálltak, és mindjárt megtalálták a helyüket. Eleinte nehezen lehetett felfedezni őket: mintha egy-két szárnycsapással mindig a hangjuk előtt ugrándoznának. Aztán egyre többször bukkantak ki a levelek közül, kíváncsian szemlélték a környezetet, a teraszt, az előszoba barnára festett ajtaját. Vissza-visszaröppentek a lombok közé, és újra megjelentek. A cinkékkel együtt néhány veréb is érkezett. A verebek egészen mások voltak. Egyszer cserregve verekedtek, másszor csendesen szökdécselve kerestek valami ehetőt az udvaron. Fölröppentek a falhoz támasztott biciklire is, de a teraszig nemigen merészkedtek el. Jóval kiszámíthatatlanabbak voltak, mint a cinkék, és elővigyázatosabbak is. A legkisebb gyanús zajra már huss!, fenn voltak az ágakon, aztán röppentek onnan is tovább. Az egyik veréb idegesen kidugta a fejét két levél közül. Valami fenyegetőt vehetett észre, mert hirtelen fordult, és a sűrűbe fúrta magát, mint aki örök időkre és nyomtalanul el akar tűnni, de egy perc múlva a fa másik oldalán jelent meg, villámgyorsan ellenőrizte a terepet, ráugrott a szomszédos ágra, s onnan a tető felett egy merész ívvel a nyílt utca fölé vetette magát, a végtelen szabadságba.

A verebeket mindig furcsa népségnek tartottam. Hangosak, kócosak, szürkék. Gyanakvók. Elővigyázatosak! Kivéve, ha veszekszenek vagy szerelmeskednek. Olyankor talán kézzel is meg lehetne fogni őket. Félnek az embertől, de mindig a közelében vannak. A tetők, csatornák alá szerkesztett vagy más madaraktól elfoglalt fészkeikből mindig kilóg egy kevés széna, szalma, valami törek, toll, gaz. Fogalmam sincs, Aphroditénak miért éppen a verebek voltak a szent állatai, miért éppen a verebeket fogta be aranyszekere elé.

Az udvarban és a diófa körül most tehát csak cinkék és verebek vannak. Meg egy-két ismeretlen rigó. A rigók csalódást okoztak. Tavaly és tavalyelőtt is a hátsó kisudvarban, a szőlőlugasban költöttek. Vigyázva jártunk a fészek mellett. A madarak kikeltek, felnevelődtek, szárnyra kaptak, a rigók, úgy látszik, mégsem térnek vissza. Lehet, hogy mégiscsak baj volt a költéssel? Lehet, hogy ez a rigótermészetből adódik? Hogy a rigó hol itt, hol ott üti föl a tanyáját, s csak néha látogatja meg, ha meglátogatja születése helyét? Vagy bármennyire is megszokott a városi házak között, a rigó azért mégiscsak erdei madár, s ha teheti, mindjárt visszamegy az erdőbe?

fordított labirintus

A cinkék viszont mindennap jöttek, és egyre bátrabban röpdöstek a terasz körül. Először a párkányra szálltak, s félrehajtott fejjel nézték a tányérokat, fazekakat, kanalat és sót, egy vázában hervadó labdarózsát, odébb egy törlőrongyot az asztalon. Aztán a kisszekrény tetejéről szemlélődtek. Mint akiknek dolguk van itt. Ha megjelentünk, föl-fölszálltak ugyan a diófa legközelebbi ágára, de nem volt ez igazi riadtság. Olyan volt nekik a diófa, mint valami fordított labirintus: nem a veszélyt rejtegette, hanem a veszélytől rejtett el, s bármikor elengedte őket, ha úgy látszott, ki kell jutni onnan.

Egy különösen szép reggelen, amikor az udvar négyzetesen kimetszett ege mintha jelezné, hogy amerre ég van, arra az egész világ csupa derű, a cinkék korán megérkeztek. Anyám jött ki a teraszra és nézte a cinkéket. Már régóta figyelte, szólongatta őket. Előfordult, hogy egy-egy madár karnyújtásnyira közelítette. Anyám megállt, kezében egy darab dióval szólongatta a cinkéket. Azok az ágak között röpködtek, fontoskodva cirpeltek egymásnak. A nap lassan betöltötte a korona felső részét, de lejjebb még friss, homályos hűvösség hallgatott. Anyám előrelépett, az egyik cinke a terasz korlátjára szökkent, onnan a szék karfájára, onnan meg anyám Siót tartó kezére, hogy mindjárt vissza is rebbenjen a fára. A következő napokban, hetekben ez meg-megismétlődött. A cinke bátrabban bele-belecsippentett a dióba, majd anyám vállára szállt. Elnézelődött, már nem a félelem, hanem az izgő-mozgó cinketermészet röptette el.

A cinke – olvasom a kis Brehmben – élénk, barátságos madár, mindig kíváncsi, mindig kutat, s mindezt mindig „sugárzó jókedvvel”, „fürgeséggel”, persze az óvatosságról sem megfeledkezve. Amit ismételget, rövid, de nem egyhangú, mert „mindig más és más változatban adja elő”. Meglepő viszont, hogy a cinegének van néhány rossz tulajdonsága is. Például „szörnyen összeférhetetlen”. S még inkább, hogy rosszindulatú a gyengébbekkel. Állítólag előfordul, hogy a cinege hirtelen egy másik madár hátára ugrik, karmaival belekapaszkodva addig veri annak a koponyáját, míg hozzá nem jut a számára csemegét jelentő – madárvelőhöz.

Tavasszal azt hittem, ez a nyár a cinkéké és a verebeké lesz. A cinkék azonban egyre ritkábban jöttek, és július közepe felé végleg eltűntek. Ilyenek. Állítólag ki kell várni az időt, hogy visszajöjjenek – ha visszajönnek. Eltűntek a rigók is, már hetek óta nem láttam egyet sem közülük. Talán egyszer ők is megjelennek, talán a tavalyiakkal, tavalyelőttiekkel együtt. Mostanra csak a verebek maradtak. Egyet most is ott látok a lugas alatt. Csendben van, kitartóan csipeget valamit. És maradt a diófa, magasodva, kerekedve.

A diófa is bölcsebb és komolyabb. Teltebb. Lefelé hajló ágai feltűnés nélkül tűnnek el a kuszán szabályos zöldben. Alkonyatkor a legszebb. Megmártózik a pirosló fényben, és befészkeli magát a sötétségbe. Akármilyen csendes az éjszaka, egy-egy ága mozdul néha, mintha szállni akarna. Ott áll az éjszakában, és őrzi, csitítja magában a folyton szaporodó-növekvő rengeteg árnyékot.

kép | shutterstock.com