DIÓFA, ŐSSZEL

Sok baj van ezzel a diófával ilyenkor ősszel. Néha már szeptember végén, s egész októberben hullajtja a leveleit. Eleinte lassan, csak hogy látható legyen: itt az ősz. Van, amikor a levélhullás el-elakad, máskor gyorsul: attól függően, milyen az idő. Ha a lehullott levélmennyiség eléri a kritikus szintet, anyám seprűt fog. Ha a levelek lassan hullanak, a söprögetést sokszor kell ismételni. A diófa őszi tisztátalansága miatt az ember söprésre kényszerül. Pedig mindenki szereti ezt a lassan vetkőző fát. Ha valaki például nyáron bejön az udvarba, rögtön megjegyzi, milyen jó ez a fa, mert hűvöset ad, és kiszűri a levegőből a port meg a zajt. Ősszel azonban söprögetni kell.

Én szeretem ezt a levélhullásos időszakot is. A levelek jótékonyan fedik el a földet, az udvar szürke betonját, s ha esett meg fújt a szél, mintha friss avarban járnánk. Mondom is anyámnak, hogy hagyjuk úgy, ahogy van, hisz nem zavar senkit, az se baj, ha rothadásnak indulnak a levelek, szinte jólesik fanyar illatuk, mikor az ember belép az udvarra a benzingőzös utcáról. Dehát a dolgoknak a maguk rendje szerint kell haladniuk, a lehullott leveleket össze kell söpörni. A folyamat november elejéig-közepéig tart, akkor rendszerint jön egy kiadós eső, már havaseső, esetleg fagy. Egyetlen erős szélroham lezúdítja az összes, még fennmaradt levelet, s a fa ott áll tar ágakkal, csodálkozóan kaparászgatva az eget.

*

Vannak itt az udvarban más növények is. A szőlőlugas például az ablakok alatt. Nagy levelek és kemény, kék bogyók a ritkás fürtökön. Az egyik ágyásban gyöngyvirág és tulipán nyílik. A másikban hortenziák – gömbölyű, gyerekfej nagyságú virágaik nyár elejétől késő őszig virítanak. Hortenziák ládákban még a lugas elé is jutottak, a leandercserjékkel ezek alkotják az „aljnövényzetet”. A falakra erősítve cserepes muskátlik, a teraszon aszparáguszok, más cserepes virágok, aztán egy kaktusz, amit ha felmelegszik az idő, mindjárt a szabad földbe telepítünk, és egy másik, ami kuszált, összevissza leveleivel és hirtelen fellobbanó, gyorsan kihunyó égővörös virágaival mintha a trópusok üzenetét hozná. Azok a napok, a nyári napok a legszebbek, amikor felhőtlen az ég, szélcsend és meleg van. A lombok, színek nyugodtak és teltek. A nap besüt a diófa ágai közé, az árnyék lassan, fáradhatatlanul rajzolgatja önmagát. A kora délutáni órákban fölfelé emelkedik az az áttetsző, zöld világosság, ami a napfénytől, a csendtől, a szőlő-, leander-, muskátli-, hortenzia-, diólevelektől kapja anyagát. Ugyanakkor indul fentről az áttetsző kék világosság, indul a zöld felé. Valahol az enyhén rozsdálló csatorna közelében érintik egymást, s úgy, hogy a zöld zöld marad, a kék meg kék. Így süllyednek egymásba.

*

Az ember hajlamos elhinni, hogyha otthon van, a Paradicsomban van. A Paradicsom bizonyára rendezett kis világ, ahol mindenki ismeri egymást. Nem tudom, mekkora a területe, szívesen hinném, hogy földgolyónyi is lehet.

*

A Paradicsomban, tudom, ott vannak a szelíd sakálok, maflán ugrándozó szöcskék, ősmadarak. Szóval állatok. Itt az udvarban, a diófa alatt is vannak állatok. A régi udvar tele volt tyúkokkal, kacsákkal, libákkal, az ólakban malacok sivítottak. Tavasszal kis kacsák bukdostak sipogva az itató körül. Az istállóban szarvasmarhák, lovak. Rengeteg galamb a környéken; ezek, hacsak meg nem zavarta őket valami, mindig ott szemezgettek a földön. Fecskék laktak az eresz alatt meg az istállóban; egy villanás, és már fent cikáztak az égben. A sárgarigókat szerettem legjobban, pedig szinte láthatatlanul harsogtak az égig érő nyárfákon. Az utca is az állatoké volt; reggel, amikor a csordás kihajtott a legelőre, és este, alkonyat felé, amikor hazatértek. Mostanra megfogyatkoztak az állatok. Még a macskák is el-eltűntek. Talán elkóboroltak, s a rengeteg jármű, ember között utat tévesztettek. Verebek vannak, ritkán cinkék. A galambok is elmaradoztak. Egyszer fecskék szálltak a kapu alá, mintha terepszemlét tartanának – aztán mégsem jöttek fészket rakni. Túl zajos a hely vagy huzatos a kapualj. A leghűségesebbek a rigók. Feketerigók.

*

„Kulcsos dió. Juglans regia” — olvasom a Gyógyító növények című könyvben a diófa címszó alatt. „A diófa egyike azoknak az értékes növényeknek, amelynek minden részét hasznosítjuk. Nem csupán a termése és a fája hasznos, hanem a levele (Juglandis folium), a termésének külső, húsos burka (Juglandis nucis pericarpium), valamint a termésben lévő kemény, hártyás képződmény, a közfal (Juglandis nucis dissepimentum) is. Levélzetének egy részét is lehet szedni akkor, amikor a termések kb. fele nagyságukat már elérték… A levelet szellős padláson, 1-2 ujjnyi vékony rétegben elhintve kell megszárítani. A vastagabb rétegben terített anyag, különösen, ha időnként még át sem forgatják, megbarnul és értéktelenné válik. Beszáradási aránya kb. 4:1.”

A könyv részletezi, hogy milyen – 8-10 féle – hasznos anyagot tartalmaz a levéldrog, s hogy mire alkalmas. Eszerint iható gyomor- és bélhurut, magas vérnyomás, bélférgek és más nyavalyák ellen, használják kelések, bőrkiütések borogatására, ülőfürdőhöz aranyérbántalmak ellen, torokgyulladáskor gargalizáláshoz, továbbá megint csak a borogatásra szemgyulladás és hólyagképződés esetén. Még a likőripar is alkalmazza.

Olvasok aztán a diókopácsról. „A diótermés külső, húsos burokját, a diókopácsot diószüretkor össze kell gyűjteni, és vékony rétegben akár napra is megszárításra kiteríteni. A már esetleg megromlott, megpenészedett vagy megfeketedett részeket az anyagból gondosan ki kell válogatni. Beszáradási aránya 4-5:1. A diókopács drogja hidrojuglonglikoziát, Joglon-aglukont, csersavat (az éretlen zöldben többet), C-vitamint stb. tartalmaz. Főzetét belsőleg izzadás, gyomor és bélhurut, valamint étvágytalanság ellen használják. Barna fapácot s olívaolajban kifőzve pedig hajkenőt is készítenek belőle, amelyet ’dióolajként’ is árusítanak.”

Világos tehát, hogy a diófa minden ízében hasznos, nagyon hasznos. Pedig magáról a diófáról csak annyit szól a könyv – nos, megemlíti.

*

Ez az udvar meglehetősen zárt. Épületek határolják három oldalon – ezek egyikén van a kapukijárat –, a negyediken: a szomszéd ház magas, vakolatlan tűzfala. A három oldalon a tetők: ezernyi, rendben sorakozó cserép. A falak kicsi területet fognak közre. Az udvarból nem lehet kilátni, csak fölfelé, az égre. Szeretem ezt a zárt teret; szigorú, mértani szerkesztése nem a bezárkózás érzetét kelti. Kicsinységében megőrzi méltóságát, és mégsem veszti el a kiterjedés iránti érzékenységét. Sőt. Valahogy monumentális. Talán mert ki tudja, hányszoros áttétellel, de emlékszik az univerzális törvényekre. Talán mert a végső, cáfolhatatlan rendre figyelmeztet, és szabadon hagyja az eget. A görög templomok szerkesztettségében is ott van a tudás: nyitva hagyni az utat fölfelé.

Bármennyire is zárt ez az udvar, ott van benne a kiterjedés iránti vonzalom. A diófa is az udvar fölé magasodik. Erre rá is kényszerül, hiszen lejjebb kevés napot kap, kénytelen fölfelé nyomulni, ott terebélyesedni. Az évek során az alsó ágai el is száradtak, s most itt áll egy lábon, fölfelé egyre kerekedve, csúcsaival mintegy kiszökni készülve a falak szorításából. S közben mintha érezné, hogy az egész zárt tér vágyódik a végtelenre. Húz mindent – felfelé.

*

A fiam jól mászik fára. De ez a diófa nehezen mászható, ágai távoliak, igyekszem lebeszélni, hogy megpróbálja, úgy hiszem, ehhez több gyakorlat, nagyobb határozottság szükséges. De tavasz végén, májusban, június elején, amikor még átlátszó, üde zöldek a levelek, s önfeledten játszanak a napsugarakkal és a széllel, ebben a csupa-játék időszakban mégiscsak fel kell kapaszkodni. Aztán október elején, amikor le kell verni a diót. Ez a bölcs derű időszaka. Ez is szép, és érdekes is, ahogy a gömböcskék ugrándozva, zuhogva töltik be az udvart.

Hanem most november van, talán az utolsó előtti söprögetés napja. Szeretném, ha anyám hagyná, hadd hulljon egymásra levél levél után. Olyan lenne az udvar, mint az erdő.

felső kép | hedera.baltica: diós mókus, flickr.com