Beney Zsuzsa

DIALÓGUS AZ ÁLOMRÓL

1992 tél

DIALÓGUS AZ ÁLOMRÓL

Egyetlen kérdésem, hogy leírhatóak-e? Ebben a kérdésben mindarra feleletet kaphatok, amit Tőled várok, Te álmodó. Hiszen az vagy: álmomnak álmodója.

— Nem írhatóak le. Nem mondhatóak el. Ez a feleletem. És még valami: nem én vagyok álmaid álmodója. Én más vagyok neked.

— Más vagy, valóban más vagy, te nem leírható. Más vagy, te láthatatlan. — De talán az álom is azért leírhatatlan, mert valójában láthatatlan. Hiszen ha el nem mondhatom képeit, hogyan hitethetem el, akár veled is, hogy valóban látvány. A látvány és a kép az álomban kettéválik. Vagy tán pontosabb, ha úgy mondjuk: az álomban nyilvánvaló a látvány és a kép kettőssége. Réges-régi sejtésem: csak a látható foglalható szavakba.

— Arról beszélsz-e, hogy a kép olykor láthatatlan?

poros bábuk

— És nem az-e? Nem élnek-e, s önmagadba temetve vajon nem fénylenek-e az elfelejtett álmok? Mint évezredek pora alatt a tompán csillogó királyi ékszerek. S ha az ébrenlét egy látványa úgy hatol beléd, mintha egyenesen idegrostjaidat érintené, nem érzed-e úgy, mintha ezek elevenednének meg — mint félredobott, poros bábuk, melyeknek összekuszálódott zsinegeit néha megérinti valami: nesztelen talpain egy-egy futó állatka, a szél vagy esetleg csak az a mozgás, amit a dolgok önmagukba roskadása okoz — és ilyenkor valamennyi babán végigfut a rángás, egymáshoz fűzve, és mégis külön-külön. S ha e kamrákat már mindenki elkerüli; ha e padlászugokban évszázadokig sem motoszkál ember — csak a pókok és a bogarak egymással küzdő csapata; ha e pincékhez vezető lépcsők megroggyannak és csúszós agyaglejtővé válnak is — ha senki nem látja, s ezért nem is látványok: vajon azért nem képek-e ezek a lomok, nemlátott képek, a nemlátottság remekművei?

És ha mindennapjaid kaleidoszkópjában képnek látod, ami látható: képnek, mely a világ dolgaiból és a te látásod élességéből, figyelmedből, hangulataidból simul egymásra — úgy, hogy látásod élessége, figyelmed, hangulataid a világnak éppen azt a részét foglalják keretbe, mely neked éppen ott és éppen akkor, megismerhetetlen törvényeid vagy a világ megismerhetetlen törvényei szerint látványnak megadatott — ha e kettő egymásra simul, áttűnik egymáson, erősíti és gyengíti egymást, interferenciájuk miért ne vezethetne ahhoz is, hogy egyike a másikat: a világ a látást vagy a látás a világot teljesen kioltsa? S a néha, az olykor, az egyetlenegyszer a lehetőségek nyelvén a mindiget jelenti. A kép elfedheti a látványt. A látvány megsemmisítheti a képet.

beney2 1229

— Ezért mondod-e, hogy az álom képei nem látványok, hanem színpadi díszletek, melyeket a sötétség rojtos függönye takar? Hiszen nem úgy érzékeled-e, hogy mégiscsak képek, létezőek, de más elől elrejtettek. Nem a semmi, hanem a semmi magjából sugárzó ismeretlen, a semmi szirmaiba burkolt erő sugározza őket olyan vászonra, ami kezeddel megfoghatatlan, és ezért azt sem érted, hogy képes valóságosan létező felülete híján a rávetített fény nyalábokat rögzíteni, körülhatárolni, a síkban létező és a teret érzékeltető formává varázsolni. Pedig igaz, ami ott, abban a sötétséggel körülvett grottában megjelenik — mint gyerekkorodban a barlangvasút alagútjában, amikor a sötétség közegét érezted, és kiboltosulásaiban, mint egy folyosó bugyraiban, a mesebeli, fénycsillogású tündéreket bámultad. Ezek a jelenetek, gyerekkorod ritka ünnepnapjainak aranypor-csillogása alakította ki későbbi képedet az álomról (érzelmekkel, bizalommal, mindig gyermeki várakozással színezett képet), ami bizony hogy ellentmondások képe.

— A beburkoltságé és a semmibeveszésé, ugye? A feszültségé és a ritka elengedettségé.

tájakat utánoz

— Igen. Mert az álomban mint sűrű fátyolszövet vesz körül bennünket a sötétség, és nem az éj, hanem a lehunyt szemhéjak sötétje, nappal és éjjel ugyanaz a barlangmélyi koromszitálás, a szemcsés feketeség. De a kép, ami e sötétség falának ablakaiban megjelenik, a kép, a látványnak látszó, nem sötét és nem bezárt: tájakat utánoz, hegycsúcsokat és várakat, mocsaras erdei talajt, embereket és házakat. Olyan, mint a valóság. Úgy járkálsz ott — de jobb, ha úgy mondom: néha úgy vagy ott, mintha valóságos környezetben járnál.

— És ilyenkor nem érzed, hogy álmodsz?

— Mást érzek: az ottlét intenzitását. Létezésem meztelenebb; létezésemmel érzékelek, nem a szememmel. Az ébrenlétnél intenzívebben nemcsak a testtel, hanem ami a testnél rejtelmesebb egész: lényemmel érzékelem a test ébrenléttel megegyező érzéseit. Egész lényeddel érzékelek. Álmomat ottléted teljes valóságossága, a teljes ottlét tölti ki, és csak ritkán menekülhetsz előlem az álmodás tudatához. Még ritkábban törhetek ki belőled az ébrenlét hígabb levegőjébe. A nagy álmokban sohasem tudjuk, hogy álmodunk — valamit azonban tudunk, és ha arról beszélünk, hogy az álmok leírhatatlanok, elsősorban erre az érzésre gondolunk.

— De vajon álmodsz-e akkor, valójában? Honnan tudod, hogy abban az időben, ami mérhetetlen, nem jártál-e igazán abban a közegben, ahol ott voltál — hiszen oly intenzíven érezted ottlétedet, ahogyan csak a valóság kiemelkedő pillanataiban. Csak a túlfokozott valóságban. A valóságérzet kifeszített ívének azon a csúcspontján, az elpattanás előtti pillanatban, amikor a látvány álomnak tűnik.

A szétválás előtti mostban — amit mi már csak voltnak érzékelünk — ott fedi egymást álom és ottlét.

— Kép és látvány?

— Én és te. Az az én, aki lát; és az a másik, aki láttat. Az én, aki az énre figyel; és az, aki önmagához beszél.

— Ezért mondod, hogy megfogalmazhatatlan, amit álmodsz? Más az a nyelv, amelyen az én önmagát szólítja, mint amelyen másokhoz beszél. S ha így van, miért más? A megszólító vagy a megszólított változtatja-e át?

beney3 1229

— S nem mindegy-e? Hiszen tudod, hogy egy e kettő, nincs külön megszólító és megszólított, s hogy a dialógus, melyet az álomról folytatunk, voltaképpen álom, a lélek álarcos játéka, lepke-vándorlása a szárnyas lét és a báb-lét között. Nem beszél az, aki önmagával beszél. Látja-e önmagát a látó?

— Ki beszél hát kivel? A még nem én-e azzal, aki már nem én, a még közösből jött-e azzal, aki már a közösből vonult vissza önmagába? Hiszen az én alakzat — de vajon határai belülről szilárdulnak-e meg, a teremtettség közös anyaga sűrűsödik-e össze azon a felszínen, mely alakzatot teremt és nem határvonalakat — vagy talán ami külső, rajzolja meg a kontúrt, a határt kint és bent között. Vajon a bent is képes határt vonni? Vajon a bent, ha a kint nem lenne, szólna-e önmagához?

— S biztos vagy-e, hogy te magad vagy, aki szólsz? Hiszen az a legbenső én, akiről úgy érzed, legbenső énedet szólítja meg (a létezésnek abban az ősállapotában, amikor még nincs egy és kettő: csak a van létezik, mindenféle megjelölés nélkül), ez az éberen egynek és kettőnek érzett láthatatlan és szótlan létező éppen azért olyan misztikus, mert egyszerre van itt és nincs sehol: mint ahogyan álmaid képei. Egyszerre ismerős és ismeretlen.

— De hiszen ez az, ez az egyetlen, amit a világból ismersz…

— Nem tudom. Ismerősségében inkább a létezés ismeretlenségét érzem.

emlékszel az álmaidra

— Hiszen emberi létezésed legnagyobb élménye: hogy azt érzed ismerősnek (túl a megismerés mindennapi fogalmán) és tudottnak (túl a tudás tárgyszerűségén), amit semmiképpen meg nem határozhatsz. Ebben az ismerősségben foglaltatik számodra, ami felfoghatatlanul nem te vagy. Hiszen állíthatod-e, hogy álmodsz? Csak emlékszel az álmaidra — és ki bizonyíthatja neked, hogy ugyanaz-e az álmodó s az emlékező?

— Te bizonyítod. Hiszen létezésed bizonyítéka a létezésnek.

— Én azért vagyok, hogy kételkedjél bennem. Nem ezért vagy-e mindörökre magányos? Tán éppen ezért vágyódsz arra, szívedben a misztikum iránti kiirthatatlan vággyal, hogy jeleket kapj álmaidban (és igazában még akkor is vágyódsz, ha félsz az álmodástól), mert „olyan” ez, mintha lenne valaki, aki megszólít. Valaki, aki ismer és elfogad — és néha, érzelmeid képzeletében: szeret.

— Isten?

— Ezt nem merem kimondani. Ne keverjük össze a vágyat a bizonyossággal.

— Csakhogy ha Istenről szólsz, elválasztható-e ez a kettő?

— És az a legbenső én, amelyről úgy érzed, hogy álmaidban megszólít és jeleket ad, elválasztható-e az őt körülvevő, sötéten hömpölygő tengertől, melyet úgy is mondhatunk, hogy az éjszaka rejtélyes anyaga? Nem víz és nem levegő, hanem a sötétség, mely ugyanúgy lett anyaggá, ahogyan az a titokzatos szellem, mely létezésünk legbensőbb magját körülveszi, emberi lélekké szilárdult. Ez a bennünket körülvevő tudat egyszerre mindenki tudata, élőké, réges-régen meghaltaké és az eljövendő, meg nem született lények csak-tudat forrongása. Az övéké egy nemlétező térben és nemlétező időben, mely nemlétében mégis tér: hiszen a térben létező testekké válik, és mégis idő: hiszen időtlenségében és időtlenségéből egyszer majd átlép a múlandóság feszültségébe. Az átlépés, ami valójában minden pillanatunkban újra és újra megtörténik, véglegessége miatt elviselhetetlen — de megszakíthatatlan rezgése miatt mégiscsak végigélhető. Ez a legbenső lényegünkben feltörő ős-álom, mely úgy buzog fel, ahogy a szigetbeli forrásban a tenger sós vize, létezésünk álöltözeteiben szólít meg bennünket. Mindig maszkokban — hiszen az álmokban oly mélyen, mint soha, semmi másban, összeolvad és elválik, elválik és összeolvad az az én, aki láthatatlan, és aki csakis ennek a láthatatlannak a számára látható. Úgy tűnik át egymáson a maszk külső és belső felszíne, hogy megmarad és mégis megkülönböztethetetlenné válik. Az én beszél magához azon a nyelven, ami egyszerre két nyelv: a maszk külső és belső arca. Mert az álom igazi csodája, a nagy és megfejthetetlen titok — lehetséges, hogy az emberi lélek legmélyebb titka, az a jelenség, amit valójában sohasem fogunk megfejteni, mert lényegében hordja az emberi lét megfejthetetlen lényegét —, hogy miként szólíthatja meg egy teremtett lény önmagát.

— Teremtett?

beney4 1229

— Nem tudom. Így kell mondanom, alighanem azért, mert az ember igazából csak Istennel kapcsolatban gondolkozik az önmegszólításról: hiszen ahogyan Isten szavakkal létrehívta a világot, valójában önmaga mindent kitöltő teljességének megszólítása. Ez a képzet, teremtettségünk ős-képzete, szellemi létezésünk szerkezetének legfontosabb ácsolata pedig azért keletkezhetett, mert benne isteni méretűvé fölnagyítva ugyanaz a felfoghatatlan rejtély fogalmazódik meg: miként képes egy lény egyszerre megélni és meglátni önmagát. Mert úgy tűnik, önmegszólításunk, melyben az egy kettéhasad és a kettő elszakíthatatlanul összefonódik az egyben, nem azt a helyzetet tükrözi, ahogyan másokkal beszélünk. Nem az vetítődik vissza önmagunkra, ahogyan a világban és a világgal érintkezünk. Önreflexiónk vetítődik a világra.

félelmetesen sima

— Ébrenléted bizonytalan közegében nem tévedsz-e, álmodó? A képek, melyekkel magadhoz szólsz, vajon nem a világ képeiből alakultak-e? Hogyan is szólhatna hozzád csak a saját múltadból lepárolt titokzatos nyelven a ház, a folyosó, a hegycsúcs, a fémesen csillogó, fémsima — és nem fém-, hanem tükörsima, és nem tükör-, hanem foncsorsima, és nem foncsor-, hanem vaküveg-sima, és nem is sima, hanem kifejezhetetlenül közömbös, nem érintkező felület, egy régi-régi álmodban látott harctér, mocsaras lapályán elnyúló pocsolyáival, és a halott katonák a tócsák megtöretlen felszínében? A víznek mint őselemnek, a tónak mint lélek-képnek, a halálnak mint rettenetnek, az alkonyati piros fénynek — e mégis-vigasztalónak a jelképek hány és hány zsilipjén kell átbukniuk, hogy végül is e kép leírhatatlanságában sűrűsödjenek? Hiszen leírhatatlan ez a kép: a félelmetesen sima víznek nemcsak felszínén és mégiscsak felszínén az elmúlt évszázadok színes atilláiba öltözött fiatal férfiak — s ezeket a színeket valamiképpen mégsem látom, s ezért nem tudom leírni, nem úgy, mint az alkonyt, melyet éppen ellenkezőleg azért, mert nincsen szó arra, hogy pontosan érzékeltesse árnyalatait — hiszen nem a színek, hanem a színekbe foglalt hangulatok árnyalatait kellene érzékeltetnem — másképpen, mint ahogyan magam e felejthetetlen kép színeiben megláthattam. Mert a hangulat leírható — de az, hogy miként jelenik meg nekem, csak nekem, az aligha. Valami láthatóvá lett azokban a színekben, ebben a képben, mozdulatlanságában, mely valójában nem mozdulatlanság, hiszen e halottak lassan nőnek; pontosabban egyre hosszabban nyúlnak el az alkonyatban, önmaguk és önmaguk árnyai is — és én, álmomban, a fahídról lenézve, kezemben egy halott (meglőtt) madárral pontosan tudtam értelmét e képnek — holott az álom belső világában, az álom fahídjának ácsolatán mentem lassan, visszanézve, beleolvadva a látvány vörösébe, aranyos-vörösébe, s nem kerestem az értelmet, mert egy voltam a kép értelmével. De vajon milyen szűrőkön csörgött át, míg a lélek laterna magicáján, e láthatatlan fátyolszöveten megtapadt, hogy ne csak látható, hanem láthatatlan valóságával is e képben egyesüljön? A lélek milyen vizuális erői görgették képről képre, hogy végül minden látható képnél képibb legyen, kép, mely maga a tökéletes jelentés, melynek minden kimondhatatlan és leírhatatlan részlete tökéletesen azonos önmagával. A szem ideghártyája, a pupilla tavának mélye az az egyetlen hely, ahol testünk hajszálereit közvetlenül láthatjuk. Az álom az a sűrűsödési pont, mely akárha a szem recehártyája, egyszerre látható és látó, ahol a kép megteremti és egyben szemléli önmagát; megalkotja a szavakat, és a lélek ugyanazon rezzenésével megalkotja a megértést is; egyazon aktusban a saját titokzatosságába zárt közlendőt és a nyelvet, mely szintúgy lefordíthatatlan…

— A forma teszi szavakkal elmondhatatlanná a tartalmat? Vagy a tartalom olyan enigmatikus, hogy ez járja át a képeket, ettől ingadoznak valóság és a valóságnál valóságosabb realitás között? Vajon ezért álmodunk képekben? Azért-e, mert ahogyan látunk, mindig magában hordozza a titokzatosságot; mert emberi létezésünk a képek metafizikája és a szó egyértelműsége között oszcillál? S az álom visszasimulás abba, ami nemcsak megelőzi a szavakat, hanem szavakká sem szűkíti a náluk mérhetetlenül gazdagabb érzékelést.

beney5 1229

— Még egyszer kérdezem: leírhatóak-e az álmok?

— Ugyanaz a felelet: nem leírhatóak. De most már talán azt is tudod, hogy mindaz, amit a világról elmondasz: minden szavad, mellyel másokkal a világot, önmagadat — bármit is — közölni akarsz, álmaid leírásának pontosságát kívánja megközelíteni. Lehet, hogy az első szóra nem a cél, hanem a csodálkozás vett rá. Nem az, hogy a másikkal láttass, hanem hogy te magad láss, jobban és jobban, árnyalatról árnyalatra pontosabban.

— Mit? A világot? Vagy az álmaidat?

— Még mindig kérdezel? Még mindig nem mered elhinni azt, hogy álmaid intenzitása sugárzik át a világra? Álmunkban is a világot éljük; de a világ álmunkban jelentésteli. S a látvány csak úgy szólít meg — s ezzel csak úgy fakasztja fel bennünk a szó forrását —, ha jelentést sejtet. Jelekre várunk; Isten jeleire.

végtelenül nagyobb tudás

Hiszen valóban csak az mondható ki, ami valamilyen formában — ha másban nem is, legalább az elvonatkoztatások hierarchiájában, az alá- és fölérendelésben, a kívülmaradásban és a bennfoglaltságban — látható. Csakhogy a dolgokból kisugárzó szó vissza is tükröződik. Másképpen látjuk, amit leírunk. Nemcsak árnyaltabban és színesebben. Közvetlenebbül. Mert akkor, akárcsak az álmokban, nemcsak a szemünk lát. De nem is csak a figyelmező értelem. Mert a végtelenül nagyobb tudás korlátozza magát álommá bennünk; saját tudásunknak kiszolgáltatottan heverünk az éjszakák mélyén, és ez a tudás csukott szemmel többet lát, gondolat nélkül többet gondol önmagunknál. Ismeri, rettegi és bízik abban a félelmetesen, meglepetésszerűen lecsapó erőben, akinek kiszolgáltatott.

— Jöjj el hát hozzám éjszakánként, és ne hagyj el nappalaimban — te önmagam álarcába öltözött erő.

kép | Salvador Dalí festményei Mark Mauno, flickr.com