DESZKATAKARÓ

1.

Hat szék vette körül az állandóan nyitott ebédlőasztalt. A székek karfái kétharmados körívbe hajoltak.

Naponta több vendég is volt. Ebéd után, fél három körül rendszerint az első volt a TANTONÉNI. Délután, később, mikor már sejteni lehetett, hogy talán kisült valami sütemény, jött a magas TANTOBÁCSI a pepita fekete-fehér öltönyében. Este benépesült a lakás: vacsoraidőben beállítottak VÖRÖS Gyuri bácsiék – a gyönyörű BABA is velük. Villogó és vidám barna szeme volt, átható tekintete. BABA másodikos kereskedelmis lehetett – ÉN halálosan szerelmes volt bele – hát, ha BABA nevetett –. Születetten kedves volt, néha lehajolt, megpaskolta ÉN arcát, annyit mondott: nem úgy van az, te kis bukfenc.

2.

ÉN akkor múlt négyéves, és LUCA napján, kilenc nap múlva lett volna négy és fél. Okom van rá, hogy megismételjem: LUCA napján, kilenc nap múlva lett volna négy és fél.

Az egész lakásban állandóan hangzavar volt, rendszerint a konyhában. Mindig mostak – KÉKÍTŐT OLD AZ ÉG VIZÉBEN – mondta APU a Gizinek – vagy vasaltak, pogácsát sütöttek a nagy kártyapartikhoz, ki-be hordták az edényeket, tálaltak, rezegve csörömpöltek a tálcákon a poharak, porcelán-visszhang vonult végig az ebédlő asztalán, kongtak fémesen és zománcosan a tepsik, lábasok. Illatokat, szagokat kellett terelgetni a hangos jövés-menésben.

3.

ÉN szenzibilis, csupa ideg volt. Nem szép, nem volt olyan – „ölbe vehető”. Születetten árnyékos szemű, viszonylag beesett arcú, kicsit vézna testalkattal, rossz étvággyal. Vállig érő platinaszőke haját májusban lekopaszította a Kovács Bandi. Mélytányér alakú kis kötött sapkát tettek a fejére. APU szokta mondani: vedd föl kisfiam a sábeszdeklidet.

ÉN valamiért mindig kikapott. Kikaptam, kikapok, ki fogok kapni – ragozta magában. Hiába rettegett, mégse lepődött meg, ha ez megtörtént. Motyogta, amit APU is szokott emlegetni: NEM NYAFOGNÉK, DE MOST MÁR KÉSŐ. Térdelt egy kicsit a sarokban, gyorsan megadta magát, bocsánatot kért, kezet kellett csókolnia éppen annak, akitől kikapott, aztán folytatta volna azt az icipicit, ahol abbahagyta, de már minden veszélyessé vált, tétován fogott játékba, mert mindig és újra és újra más-és-más volt a rosszalkodások végső határa. Az ANYU eszközei a főzőkanál, a nagy ruhakifőző keverő-forgató hosszú nyelű lapát, a poroló-prakker voltak. APU évente egyszer, csak a fenekére, kézzel. A fakanál naponta többször is. Nyáron a prakker. ÉN tehát elbizonytalanodott, eluralkodott rajta a félelem, amely befészkelte magát a lakás minden helyiségébe. Az előszobába, ahol apja faragott pásztorbotjával egyszer összetörte a tükröt, a konyhába, mert hányt az avas vajas rántottlevestől, a spájzba, ahonnan vasárnap délutánonként kilopta az ebédről maradt kihűlt rántott húsokat a lábasból – a nappaliba, mert ott kellett térdelnie. Leginkább a hálószoba volt ijesztő, rémes. A spaletták bezárva, majdnem teljes sötétség. A cseresznyefa hálóbútor szekrényeinek tetejét faragott orom díszítette, remek rózsaszirmokkal, melyeknek középpontjában egy-egy bimbó: egy-egy meredt, kiguvadt szem volt – ezek bámultak rá ébredéskor. ÉN lucskosra izzadt, összetapadt az ágyneművel. Tehát a sötét. ÉN rettenetesen félt a sötétben. Innen eredt állandó szorongása, amelytől soha-soha nem szabadult meg. Az esti sötétben a baromfiudvaron, a vállig érő pipitérben farkasokat látott, világító szemű, hatalmas, bozontos szörnyeket, és szellemeket a farakások mögött.

Akkor még csak ketten voltak testvérek. Húgocskája, EJCI mindig ANYU körül volt. Mellette valami szelíd kis gyereklány tett-vett – ÉN tudta, hogy hozzá nem lehetett fogadni senkit, mert a 15-16 éves lányok combjába hirtelen mozdulattal, nagy élvezettel állandóan beleharapott.

Talán mert nem az ANYU volt vele?

ÉN felnőttkorában is emlékezett a csodálatos, fehér lánycombokra. Szappanillatuk volt, és még valamilyen. A szoknyák szélesek, loknisak – egyetlen mozdulat, megindult a nyálkiválasztás, és harapott. Bizony, sokan vitték el örök emlékül magukkal ezeket a nyomokat, de a kölyök sohase bánta, ha ezért kikapott – megérte.

4.

Az egész faluban csak nekik volt rádiójuk. A két ablak között volt a rádióasztal, alul az akkumulátor. Hetenkint kellett tölteni, bakszekéren tologatni a szakiskolai áramfejlesztőbe. A rádió homloklapja fekete bakelitből készült, rajta két forgatható keresőgomb, fehérvonalas beosztásokkal. A készülék tetején nagy hatszögletű hangszóró hátsó támasztólábbal, fekete kerettel, könyvkötőpapírral bevonva, ronda, márványos, ízléstelen barnás-zöldes színekben.

Állandóan szólt a hangszóróból valami. Nagykovácsy Ilona énekelt, Medgyaszay Vilma, az imádott Sárdy János, és maga az európai csoda: Németh Mária a Staatsoperből. Hegedült a Zathureczky, áriázott Pataky Kálmán. APU ilyenkor büszkén mondogatta: – látod, nemcsak Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrász, nemcsak az egyetlen szellemi olimpiai bajnok Mező Ferenc, de Németh Mária is, Zathureczky is szentgróti származású.

ÉN állandóan azon törte a fejét, hogyan lehet valakit annyira lekicsinyíteni, hogy beleférjen a rádióba.

ÉN híreket hallgatott, közvetítéseket, a Pluhár Pistát. Tudott neveket is: Sárosi Gyurka, Orth, Tóth Potya, Zsengellér, Bodola, Petschauer, Elek Ilona, Csák Ibolya, Gerevich, Pelle Pista.

Hallotta a tüntetők kórusát: VESSZEN KÁNYA – APU is kiabálta, ÉN velük együtt. Elképzelt egy frakkos-cilinderes alakot, a feje fekete, tollas, hatalmas orra van, az a csőre is, és ő a Kánya. Vesszen Kánya. A kányák mindig ellopták a kiscsirkéket.

ÉN akkor már valószínűleg mindent értett, csak nem tudott mindent. APU mondogatta néha: S MÉGIS MAGYARNAK SZÁMKIVETVE, LELKEM SIKOLTVA MEGRIAD – ÉDES HAZÁM, FOGADJ SZÍVEDBE, HADD LEGYEK HŰSÉGES FIAD! Valakit nem akar befogadni? Mert ha az a VALAKI magyar? Mi magyarok vagyunk. Minket befogad? De az ANYU nem biztos, hogy magyar.

– Úristen, micsoda lába van még mindig, ha értenél hozzá! Nézd a kissé vágott szemét: vagy egy Jász, vagy egy Kun vezér lánya! – mondta neki apja, aki újságot olvasott az óriási diófa alatt a kockás abrosszal leterített kőasztal mellett.

ÉN imádta és csodálta az ANYUT. ANYU magas volt, egyenes tartású, valóban gyönyörű: ANYU hercegnő. Hatalmas kékes-fekete haja lobogott utána, ahogy a kék-piros tiroli ruhájában kijött-bement. Talán Ő is magyar. Most akkor magyar vagy kun? – ANYÁM KUN VOLT –

5.

APU igazán ki nem állhatta Vass öspörös urat. Erőszakos, durva ember, különösen, mióta Keresztes-Fischer, az unokaöccse miniszter lett. Vass Ferkó – otthon csak így hívták – félelmetes volt, bottal járt, a fején keménykalap, mindenkit lenézett, nem köszönt vissza, mogorva volt. Ennek ellenére ÉN minden vasárnap ott volt a misén apjával, fönt, a kórusban. Apja és Németh Laci, a kántor versenyt énekeltek, ÉN irigyelte a fújtatót működtető fiúkat – majd ha nagyobb leszel, mondta APU. Az öt-hatszáz éves urasági erődtemplomban ÉN egy kicsit mindig remegett-reszketett bűnei miatt: egy üres cipőbokszos skatulyát megtöltöttek Huber Jancsi segédletével kukoricával, egy madzaggal a macska farkára kötözték, fél-fél diót a négy lábára, aztán elengedték. A fűben hemperegve hasfájásig röhögték magukat. ÉN izgatott volt és megszeppent – ezt többet soha, édes kis Jézuskám, csak most az egyszer – a monoton imák elhódították, a tömjénfüst, az örökmécs vöröslő izzása, a csengők hangja, az együtt éneklés elbűvölte, érezte, hogy megkönnyebbül, de alázatos lett, igaz és teljesen őszinte hittel eltelített.

ÉN misézett otthon a nappaliban. Volt egy kis fehér étkezőasztalka, gyerekméretű, ÉN azon evett egyedül. Délután mindig csönd volt. EJCI vagy aludt a hálószobái gyerekágyban, vagy anyjával és Gizivel kint volt valahol.

ÉN majdnem minden olyan latin szöveget fejből tudott, amit Vass öspörös az istentiszteleteken hangosan mondott. PÁTERNOSZTER, KI ESZ INCÖLISZT. Nem jól mondod – tegezte gondolatban a papot. AKI ESZIK INCŐ LISZTET. Mi az az incő? Lisztet enni. Miért?

ÉN misézett. Akkor még nem tudta, hogy már színházat játszik. Soha nem volt színházban, azt se tudta, mi az, de a falusiak mindig bemutattak szüret után egy színdarabot, meg tavasszal egyet. Színdarab – azt tudta, mi. Látta a PIROS RUGYELLÁRIST meg a BOLYGÓ ZSIDÓT. Hári Laci volt a nagyjézuska, ÉN sírt, ahogy Laci ott lógott a kereszten, hetekig nem tudott aludni. De a misében ez nem volt benne, ott mindig ugyanaz volt a műsor. ÉN mégis teljes szívvel újra-meg-újra végigélte a miséket. Később, ha nagy lesz, ő is bemegy a korláton túlra a színpadra, az aranyozott oltárhoz, ő is selymes, színes lepleket vesz fel: pirosat, zöldet, lilát. A dallamok már belementek a fülébe, a hangok kis barna golyók voltak egy fonálon, egyik magasan, a másik mélyen lengedezett-repdesett, végül mind: zzs-zzs-zzsuppsz! beletalált a fülébe. Majd azután kiénekli őket magából.

A vitrinből kilopott valami ekrüszínű csipkét. Az egyik karfás széket fejre fordította, az mint a cövek, biztonsággal állt a gyerekasztal lapján. Így már nem szék volt: fölfele fordított, nyújtózó lábaival oszlopos oltárt jelentett. Az ülőke lapján ott sárgállott az árcédula. Elől a háttámla rácsai: egy kalitka – ide zárom az én bűnös lelkem – gondolta ÉN. Levette a vitrin tetejéről apja lövészversenyen nyert ezüstserlegét. Fehér kisszékét beállította a nagyba, leterítette a csipkével, rá a serleg. Kicsente a teázáshoz való kicsi rumoskorsócskát – édes üvegecske – az ő méreteihez való.

KELLETT VOLNA KÉT KIS LÓ,
………………………………….KIS EKE,
KIS HÁZ, KIS KUTYA, KIS CSIKÓ,
KIS KASZA, KIS BÚZA –
MINDEN ARÁNYOSAN
HOZZÁM,
MINT AHOGY
MINDEN ARÁNYOS
VOLT A
NEVELŐAPÁMHOZ. – „Öcsödön rossz volt” – tette hozzá APU és mindig könnyezett, amikor ezt mondogatta. ÉN tudta, hogy ez nem őróla szól. Neki édesapja van.

Az APU minden vasárnap, mise után, egészen ebédig olvasott ritmusosan, hangosan. Olyanokat mondott, hogy ÉN TÚLLÉPEK E MAI KOCSMÁN, AZ ÉRTELEMIG ÉS TOVÁBB! SZABAD ÉSSZEL NEM ADOM OCSMÁNY MÓDON A SZOLGA OSTOBÁT. Aztán sóhajtott, fölállt – HÚSZ ESZTENDŐM HATALOM, HÚSZ ESZTENDŐM ELADOM. ÉN szeretett volna húszesztendős lenni – azt hiszem, a lányok miatt. Ezt értette, de még nem tudta. BABA jutott eszébe, ahogy lehajolt, meg az, hogy FOGAIDON A TÜNDÉR NEVETÉS. Azt tudta is, értette is, hogy KÍSÉRJE KÉT SZÜLŐJE SZEMMEL: A SZELLEM ÉS A SZERELEM!

ÉN félt a szellemektől, az éjszakai baromfiudvarra gondolt. A szerelemre csak akkor, ha Manci néni a nagy házi mulatságokon mellette táncolt, ő éppen az öléig ért, érezte őrjítő illatait. Ez a szerelem. A gyereklányok combja. A Baba lehelete. ÉN biztos volt benne. A szerelem egy szag.

6.

– Ezt hallgasd meg! – mondta OTTÓ FRANCI a nyáron az apjának – és akkor Pestről magával hozott újságokat olvasott hangosan. ÉN gyűlölte ezt az Ottó Francit. Minden nyáron náluk volt vagy három hétig, állandóan incselkedett a gyerekkel – ÉN fülét ráncigálta, nagy, dülledt gülü-szeme volt, és kopasz és fényes volt a feje, mint amilyen a biliárdgolyó. Ebéd után mindig zenéltek. Sokszor előfordult, hogy ilyenkor hétvégére lejött doktor Banké a minisztériumból, a Füzesi Jóska bácsi, meg mások, és akkor vonósnégyest játszottak. Néha betoppant az óriási énekesnő, Józsa néni, súlyemelő karjaival fölkapta ÉN könnyű kis testét, magához szorítva összecsókolgatta. Ezt ÉN utálta nagyon, mert mindig érezte Józsa néni hatalmas és sok cicijét, ez illetlen volt, szégyenletes, mert az neki a női része. Józsa néni mindig a Toszkát imádkozta. ÉN erőltette az agyát, de sohase tudta, hol van ez az ima a misében. A vonósnégyest nem bírta elviselni, vonított, mint a kuvasz kutyájuk a holdra. Kirohant, futkosott a kertben, bottal verte a füveket, mint AZ.

Apja Mozartot akart hegedülni – az isteni édes gyermek – mondogatta. Franci bácsi hegedűversenyt akart – Mozart egy rokokó puncstorta – dühöngött. ÉN majd szétpukkadt a nevetéstől, mert nem azt képzelte el, hogy Mozart van puncstortából, hanem azt, hogy van egy puncstorta, amelyik Mozartból van – aztán meg azt, hogy versenyt futnak a hegedűk, az apja meg Franci bácsi loholnak utánuk – itt APA biztos győztes, mert a Franci lemarad az óriási dagadt pocakjával.

A fülhúzások miatt ÉN sokat panaszkodott az édesanyjának, akinek APU így válaszolt:

– Ugyan, a „Júlia szép leány”-t bemutatja az operában a Tóth Aladár még az idén, decemberben.

Ott volt Keresztapa is, ő járt egy társaságba az Ottó Francival.

APU az öccséhez fordult:

– Na, mi újság? Azt tudom, hogy kiengesztelte Babitsot. Mikor találkoztál vele utoljára?

– Május elsején voltunk együtt a Hármashatár-hegyen kirándulni. Tüzet raktunk. Jó kedve volt, élvezte, ahogy a hangja visszhangzik az erdőben, azt kiabálta, hogy VALAMI NAGY-NAGY TÜZET KÉNE RAKNI: azután hirtelen elkomorodott. Jöttünk-mentünk, ő nem segített hulladékfát gyűjteni, csak magába roskadva mormogott – A RAKODÓPART ALSÓ KÖVÉN ült – valami elúszó dinnyehéjakról fecsegett. Szavalni kezdett, de mi a praktikus tennivalókkal voltunk elfoglalva, mondtuk, várjon, bocsánat, ne haragudj, majd ha sütjük a szalonnát. Tudod, ahogy szokott, azonnal ő akart a központ lenni – summa summárum – eszméletlenül megsértődött. Fölült egy gazos dombra, hátat fordított. Körbeültük a tüzet: gyere, most csak rád figyelünk, itt az adagod is. Kavicsokkal dobálta a hátunkat dühében, teljesen kivörösödött izgalmában. Káromkodott, egy bottal verte indulatosan a füveket. Egész nap nem akart megbékélni. Azóta nem láttam, Jolánékkal se találkoztunk. Etelkával egyszer összefutottunk a Hotel Palace előtt, integetett, ne is kérdezzem, könnyezett, nem mondott a világon semmit.

– Amikor Szárszón együtt voltunk valamennyien, még 29-ben, emlékezhettek – annak a gyerektelen parasztházaspárnak a pajtájában nyáron – szólalt meg az APU – már láttam rajta mindent. Ahogy a húsos szemöldökét összehúzva ránk pillantott néha sötéten, már láttam az arcán: baj van, vagy baj lesz. Az ETNA lobogott a tekintetében, meg egy homályos tavaszi pocsolya tükröződött benne.

ÉN tudta, hogy az ETNA egy piros női név, és elképzelte, hogy Etna fürdik a tavaszi kék vízben. És meztelen, ki van mindene.

– Gyere ide! – intett Ottó Franci a kiskölyöknek. Az előbb ijedten apjára pillantott. Franci bácsi átfogta ÉN vállát, előkotort a belső zsebéből egy gyűrött papírlapot, majd olvasni kezdett keményen, durván – közben ÉN fülét ráncigálta.

A VILLAMOS IS ALUSZIK, ALUDJ EL SZÉPEN, KIS BALÁZS.

Kisbalázs az a kopasz fejed – gondolta ÉN.

– Ne húzd a kölyök fülét. – Szólt APU csöndesen, nyugodtan, amilyen mindig is volt.

– Ez a te bajod, te marha. Mért nem nősülsz már meg? – Ezt Keresztapa mondta a Franci bácsinak, eléggé ingerülten.

– A nővérem fiának írta – mondta Ottó Franci. – Ő a Balázs.

Az Ottó Franci az a szellem a baromfiudvarban este – gondolta ÉN, és elhúzódott az átizzadt, büdös vászonzakótól.

Azt tudta, hogy az Ottó Franci-Ferenc zeneszerző, csak azt nem tudta, hogyan kell zenét szerezni. Mert szerezni azt jelenti, hogy megkaparintani valamit ingyen, vagy hozzájutni olyanhoz igen olcsón, ami drága, és ráadásul nem lehet kapni. És elképzelte, hogy a Franci Budapesten titkos összejövetelekre jár, ahol valami alkatrészeket kap, amit aztán otthon földolgoz: belerakja a zongorába, szerel, javít, csavaroz, közben mindent jegyez pontról pontra, bezárkózik, egyedül megszólal a hangszer – és akkor leírja a recepteket. APU is mindig kiteszi a mi kottaállványunkra az ő maga receptjeit, amikor hegedülni akar. Lehet, hogy a Franci bácsitól kapja, és ingyen. Mert ő szerzi neki. Azért olyan elnéző APU, amikor ebédnél ő zabálja meg mindig a csirkecombokat.

7.

Télnek kellett lenni, ÉN katonaruha színű patentharisnyában mászkált a torontáli szőnyegeken. LUCA napján, kilenc nap múlva lesz majd négy és fél éves.

Kint hó nem volt, csak csonttá fagyott sár. ÉN lepakolta a színesceruzákat meg a papírokat a gyerekasztalról. Délelőtt megrajzolta a Rákóczi Indulót, de úgy, ahogyan a zenekar játszani szokta.

Természetesen szólt a rádigó. ÉN őrjöngött és toporzékolt, amikor Báthy Anna vagy Osváth Júlia sikítozott – a fogát csikorgatta ettől a visítástól. Aztán egy olyan muzsika jött, hogy ÉN megállt a levegőben. Ma már tudja, hogy a Sorsszimfónia volt. A rekamié szélén ülve az isteni zene mögött, felett is hallotta apja hangján: A SEMMI ÁGÁN ÜL SZÍVEM – de aztán fölkelt, hiszen itt volt az idő: miséznie kellett. Meg ne haragudjon a három Jézuska: – a pici, aki jön a karácsonyfával, a nagy, akit mindig keresztre szoktak feszíteni – meg a fehérszakállas öreg: az Isten, a Főjézuska.

Szólt a rádigó. Ez éppen olyan muzsika, hogy most, most kell misézni. ÉN a kisasztalra tette a karfás, fordított széket, bele a kis fehéret, a térítőt, a kelyhet. SZURSZUM KORDA. Mondta.

Az ebédlőasztalon mindig volt egy tálca, egy korsó víz, két pohár. Kézbe került az icipici rumoskorsócska, ÉN készült, hogy a nehéz, nagy vizeskorsóból teletöltse. Előbb kiment a konyhába, a nagyobbik pogácsaszaggatóval szabályos, köralakú kenyerecskét nyomott ki magának: az lesz majd az ostya, az áldozás. Szalvétával leterítette a kelyhet. Imára kulcsolta magát, letérdelt. DOMINUSZ VÓBISZKUM – ETKUM SZPIRITITÓ – én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem – akkor elhallgatott a zene.

A bemondó azt mondta: megszakítjuk adásunkat.

Aztán hosszan magyarázott valamit, amelynek a végén az volt, hogy hogy nekiment a…hogy meghalt –

ÉN abbahagyta a misét. Érezte, hogy egy kicsit bepisil. Kiment a konyhába, ahol négyen-öten is beszéltek. Többször belekezdett – végül egy pillanatnyi csendben el tudta mondani:

– ANYU, bemondta a Rádió Bácsi, hogy meghalt a…ki is…hát az a Józsefatilla. De a vezetéknevét nem mondta be.

Döbbent csend lett, a felnőttek egymásra néztek.

– A fantáziája – mondta a Tantonéni.

Valamennyien berohantak a szobába.

Ódry Árpád hangján ropogtak a szavak:

HIRRRES DRRÁGA BUNDA RRRAJTAM HÚSZ KÖRRÖMMEL MAGAM VARRRTAM
BRRRUMMA BRRRUMMA BRRRUMMADZA
AZÉRRRT JÁRRROM ILYEN LASSÚN
MÉRRR A MARRRKÜSNAK MARRRÉKKAL A KÖRRRMÖSNEK ÖRRRÖMMEL
TAKARRRÓDZZÉK DESZKÁBA –

…kkaródzzék…szkába — ódzzék…ábaaaa… visszhangzott ÉN teljes testében soká, sokáig. Csak állt pisis harisnyában-nadrágban – a korsó víz fele a terítőn. Nem kapott ki. Megszeretgették. Az asszonyok szipogtak, szemüket törülgették. ÉN mindent értett. Aztán eszébe jutott az Odor néni temetése a nyáron. Odor nénit is deszkával takarták be. Úgy hívják: KOPORSÓ.

8.

Eloltották az Aladdin-lámpát. Este nagy csend volt. Férfiak.

Viktor bácsi, a postamester egy ceruzát pörgetett az ujjai között. Pálffy Jóska bácsi rángatta az arcbőrét, pislogott, szipogott. A kántor sötétkék zakóban, karba tett kézzel. Vörös Gyuri bácsi bort iszogatott, a henger- és műmalomból Imre bácsi csak a taplósapkáját forgatta szótlanul. Kovács Lajos, a segédjegyző rekedtesen köhécselt.

Hat gyertya égett a nagy ebédlőasztalon kistányérokban.

ANYU suttogott:

– A gyerek hallotta a rádióban. Nem akartuk elhinni neki. – ÉN zavartan állt. Őt nézték a férfiak.

APU hosszú szünet után csak ennyit mondott, kissé fuldokolva: AKÁRHOGYAN LESZ, IMMÁR KÉSZ A LELTÁR,
ÉLTEM, ÉS EBBE MÁS IS BELEHALT MÁR.

Simogatta ÉN arcát. ÉN először volt büszke életében.

De szomorú nem utoljára.

kép | shutterstock.com