Horgas Judit

DÉRY TIBOR ÉS A NÉMA KUTYA

2006 október

DÉRY TIBOR ÉS A NÉMA KUTYA

A gdanski temetőt magunk mögött hagyva most hazai tájra kerülünk: Csobánka hegyes-dombos lejtői közé, ahol 1948 tavaszán még sokkal kevesebb ház áll, mint manapság, talán még unkabékát is találhatunk a nyulak, dongók, gyíkok békés seregében, mely megnyugtató, életteli nyüzsgéssel veszi körül a két bútorozott szobát, Ancsa János bányamérnök és felesége ideiglenes lakhelyét. A szobákhoz kert is tartozik, a kert körül kerítés, a kapu alatt pedig egy lapos kis mélyedés – éppen csak akkora, hogy egy kisebbfajta kutya átférjen rajta. Ha vasárnap este átkukucskálsz a kerítés felett, a Sopronról Budapestre helyezett, középkorú házaspárt a kerti padon üldögélve találod, talán újságot olvasnak vagy a férfi elmeséli, a Bányagépgyár frissen kinevezett vállalatvezetőjeként milyen sikkasztásokra kell rádöbbenie, de valamiféle hallgatólagos megállapodás alapján még véletlenül sem említik egyetlen fiukat, aki odaveszett Voronyezsnél, vagy az asszony apját, aki egy szőnyegbombázás során halt meg.

Ancsáék csupán pár nyári hónapot töltenek a dús zöld vidéken, míg Pesten kiutalt lakásuk elkészül, s ez idő alatt ismerkednek meg Nikivel, az akkor még fiatal szukával. A kapu mellett várakozva megfigyelheted, hogy a kecses drótszőrű és simaszőrű foxi-keverék szőre fehér, csak a füle dióbarna, tövén egy-egy fekete sávval, és a mérnök hiába próbálja elkergetni, saját bőrén tapasztalva, hogy “a szeretet nemcsak lelki haszon, de teher is, s nagyságával arányban üdíti, de egyben nyomasztja is az embert”, Niki ellentmondást nem tűrően férkőzik a házaspár kegyeibe, és nem nyugszik, míg korábbi gazdájától, a nyugalmazott horthysta ezredestől kézen-közön Ancsáékhoz nem jut.

antropomorfizál

Déry kettős perspektívával ábrázol, s így egyszerre látjuk a fürge, bájos kiskutyát a körülötte élő emberek szemével, és a történelmi eseményekben idő előtt megrokkanó házaspár életútját a kutya szemszögéből. A megejtő humorú leírásokból megtudhatjuk, hogy Niki “teljességgel ésszerűtlennek és önkényesnek” tartja gazdái egynémely rendelkezését, de tanulékony és becsületes kutyaként engedelmeskedik a legérthetetlenebb utasításnak is. A kutyák lélektanában alaposan elmélyedő író gondosan kerüli, hogy a mesék mintájára antropomorfizálja az állatot, és bár a történet során Ancsa János és feleségének hányattatásai és a városi környezetben szenvedő kutya testi-lelki leromlása párhuzamosan, egymást kiegészítve-erősítve, sőt magyarázva zajlik, fontosnak tartja megjegyezni: “Arra a kérdésre, hogy az állatnak – még Nikinek is – van-e akár jó, akár rossz lelkiismerete, bizonytalan véleményünk szerint habozva bár, de tagadó válasz jár. Az állatok ebben különböznek az embertől, akinek esetleg lehet lelkiismerete. Ha nagyon élére állítjuk a kérdést, úgy gondoljuk, lényegében Niki semmi másban, csak ebben különbözött gazdájától, Ancsa Jánostól.”

shallow focus photo of a dog

A regény hitelességét éppen az antropomorfizálás hiánya, a szeretetteljes elfogadás adja, ami a regénybeli hasonlatokban még akkor is jelentkezik, ha a kutyát mégis emberhez méri, mint mikor a városba kerülő Nikiről azt írja: “Olyasféleképp érezhette magát ezekben az első napokban, mint egy fiatal parasztlány, ki először vetődik el falujából a nagyvárosba.” Vagy: “A járda és az úttest közti különbséget is nehezen tanulta meg; ez olyasféle feladatot jelenthetett képzelete számára, mint a gyerek számára az első elvont algebrai tétel.” Az állat összehasonlítása a parasztlánnyal és a gyerekkel az utóbbiakban még élő természetközeliséget, a még elfojtatlan ösztönösséget emeli ki – inkább a parasztlány és a gyerek hasonlít a kutyához, mint fordítva. A természetes ösztönöktől elszakadt emberi társadalom ábrázolása azonban legtöbbször szarkasztikus: “Sokat tapasztalt, gyakorlott államférfiakkal is megesik olykor, hogy olyasmit rónak ki a népre, amit maguk nem szívesen vállalnának, pl. társbérleteket, lebbencslevest ebédre és vacsorára, villamoson való közlekedést a munkahelyre, erkölcsi tisztaságot s vértanúhalált.” Rád mit róttak?

kíméletlen emberszerűség

A hasonlóság az emberi lényekhez a regény vége felé egyre komorabb képzeteket kelt, és végül abban a jelenetben csúcsosodik, amikor Ancsáné az állatorvosi főiskolára viszi a beteg kutyát, és ott összetalálkoznak egy kalitkában szállított papagájjal. A madár “mint egy önkívületbe esett vénaszszony” “olyan undorítóan emberszerű hangon rikácsolt, mintha maroknyi tollas testében az egész kor összegyűjtött gonoszsága jelentkeznék szólásra”, és a Nikivel riadtan menekülő Ancsáné csak az utcán érti meg, hogy a gyászruhás asszony papagája azt rikoltozta: “meghalt az édes… meghalt az édes, édes, édes!”; amely ki nem mondott, de robbanásig feszülő szorongással tölt el, hiszen az egyre betegebb kutya sorsával önkéntelenül párhuzamba állítjuk a börtönben elnémított Ancsa János életének alakulását. A papagájt éppen kíméletlen emberszerűsége teszi a korszak rosszindulatú fecsegésének baljóslatú jelképévé.

Amikor ismeretségük elején Ancsa el akarja kergetni Nikit a háztól, a kutya lelki vívódását ábrázolva Déry így indítja a mondatot: “Az embernek az volt a benyomása” – hangsúlyozva, hogy olyan fogalmakat alkalmaz, amelyre és amelyről az állatnak nyilvánvalóan nincs fogalma -, “hogy bocsánatot kér egy bűnért, melyet nem követett el”. Az ártatlan, védekezésre képtelen kutya bűne, “hogy nem embernek született. Az állatok ezért az eredendő bűnükért, melynél nagyobbat nem ismer a föld történelme, csak úgy nyernek bűnbocsánatot, ha megvásárolják létüket a föld névleges urától, az embertől. Ki zsírjával, ki tejével, ki testi erejével, ki az emberi idegeket izgató luxus-szépségével. De 1948-ban, a háború rombolta Magyarországon, mely megmaradt soványka vagyonából új és újrendszerű hajlékot igyekezett építeni népének, egy fiatal, teljességgel hasznavehetetlen foxterrier milyen szolgáltatással vásároljon kegyelmet? Segítséget csak az irgalomtól kérhet, az pedig maga is megfogyatkozott az elpusztult országban.” S mondhatjuk: azóta is csak módjával gyarapodott.

white and brown Beagle

A Rudolf (ma Jászai Mari) téri emeleti lakásba nehezebb bekukkantanunk, jobban tesszük hát, ha a Duna-parton kutyát sétáltató házaspár nyomába eredünk, és óvatosan fülelve megtudjuk, hogy egy héttel Pestre költözésük után a mérnököt egyik napról a másikra minden magyarázat nélkül leváltották vállalatvezetői tisztségéről. A néhány héttel később az újpesti gépgyárba, majd egy szappangyárba, aztán a Tisza-vidéki csatornaépítés földmunkáihoz, s végül évekre börtönbe kerülő Ancsa mintha mind inkább osztozna a némán szenvedő, a városi létben a szabadság és “a természettel való meghitt társalgás” hiányában eltunyuló Niki értetlenkedő kétségbeesésében: “Embert nem szívesen hasonlítunk össze kutyával, szinte szentségtörésnek érezzük, párhuzamba tenni egy lelketlen állatot s egy fennkölt érzelmű, nagyértelmű embert, de mi mástól savanyodott el a mérnök is, mint épp attól, hogy nem kapott magyarázatot?”

egész testének némasága

A regényben újra és újra visszatérő motívum, az állat némasága így az ötvenes évek eleji Magyarország kiszélesített, kétsíkú jelképévé válik: s egyszerre utal a némán szenvedő ártatlanokra és a magyarázatot soha nem adó hatalmi gépezetre. Az egész művet átfogó kép fokozatosan élesedik: először Niki hallgatásáról esik szó, akit a mérnök megpróbál elijeszteni: “Az állat némasága, mely nem tudja ügyét szóvá tenni, sokszorosan szörnyűbb fegyver a legellenállhatatlanabb érvnél is. Mert mit lehet felelni egy hallgatásra, mely nem egy-egy álláspontomat, hanem egész létemet támadja?”, majd Ancsa némul el az első koncepciós perek hallatán: “A mérnököt, ki fenntartás nélkül megbízott a párt benső tisztaságában, annyira lesújtotta ez az ügy, hogy napokig nem lehetett szavát venni. Nem beszélt róla még feleségének sem, de általános bizalma megingott”; a regény végén pedig a magára maradt, megöregedett, nyomorgó Ancsáné kapcsolja össze gondolatban állat és ember némaságát, s Niki hallgatásába évek óta nem látott, ismeretlen helyen raboskodó férje hallgatását vetíti: “A legjobban ilyenkor az állat némasága bántotta, nemcsak nyelvének s hangszálainak, de egész testének némasága. Nem sírt, nem feleselt, nem ellenkezett, nem kért magyarázatot, nem lehetett meggyőzni: némán beletörődött sorsába. Ez a némaság, mely hasonlított a testében-lelkében megtört rab végső némaságához, úgy hatott Ancsánéra, mint magának a létnek a dörgő tiltakozása.” Ez az a némaság, amely miatt kitartóan kell gyakorolnunk Grass unkáinak hangját.

1956-ban a lét végül megtalálja hangját és olyan dörgőn tiltakozik, hogy csak ágyúlövésekkel és gépfegyverropogással tudják ismét elnémítani. A forradalom heve és rövidsége mintha azt a csobánkai kirándulást idézné fel, ahová Ancsáné és férje barátja elviszik Nikit, hogy egykori otthonában, a zöld lankás mezőn kitombolhassa magát, és ahonnan hazatérve halálos fásultság vesz erőt a kutyán: “hát így éltem én valamikor? Nos, ha így nem lehet, akkor hagyjuk abba!”. A regény megírását követő ’56-os események pontosan követik a művet: Déry Tibor az alig néhány hónappal korábban költött Ancsa Jánoshoz vagy a Szerelem című novella hőséhez hasonlóan börtönbe kerül. Sejthette, mi vár rá? “Fogas kérdés, bízzuk rá magunkénál finomabb, átfogóbb elmére, pl. az államférfiakéra, akik nézetünk szerint eredendően s egyetemlegesen, már születésüktől fogva mindenhez értenek s a lélektanban is csalhatatlanok.”

brown and white ceramic bird figurine

A “szekrény alatti pókhálós, poros sötétségben” haldokló kutya, akinek nem adatik meg, hogy “legalább a szabadban intézhetné el életének ezt a végső ügyletét, a puha, morzsalékos földön”, a természettől és a szabadságtól megfosztott, méltatlan életet és méltatlan halált szenvedő élőlények képviselőjeként, némaságával tüntetve pusztul el, éppen azon az éjjelen, amikor gazdáját – ismét minden magyarázat nélkül – kiengedik a börtönből. Ha a társbérlők háta mögött átpillantasz, még láthatod, hogy a kis sárga virágcsokrot szorongató férfi, aki éveken át “páratlan nyugalommal viselt el minden testi és lelki megaláztatást”, sírva fakad a kutya halálának hírére, és bár hazatérésével enyhül valamelyest a torokszorító aggodalom, s tudjuk, a remény sem hiábavaló, hogy az országot megülő némaság is enyhül majd, ha el soha nem is múlik, a szekrény alatt heverő kutyatetem megmásíthatatlan.

A Válasz legendás szerkesztője, Sárközi Márta valamikor a hatvanas évek elején egy Szepezdről keltezett levelében írja: “Volt egy derűs napom Déry Tiborékkal is, akik lejöttek házat venni, de Déryt megharapta egy kutya, tehát gyorsan visszautaztak Pestre. Táviratoztak, hogy érdeklődjem meg, nem volt-e veszett. Majd megírom nekik, hogy a kutya az incidens óta beteg. Folyton emberregényt akar írni, Tibi címmel.”

kép | unsplash.com