DEMOKRATIKUS IMPERIALIZMUS – LIBERÁLIS INTERVENCIÓ
2008 június
Kellemetlen, de legalább két évszázados tapasztalat, hogy nemzetközi téren a jó szándékú és erkölcsileg elfogadható célokat kitűző beavatkozás kevés esetben járt a motivációknak megfelelő következményekkel. Napjainkban a két nagy, és leggyakrabban idézett kivétel Németország és Japán második világháború utáni demokratizálása. Mindkét esetben számos sajátos történelmi körülmény tette lehetővé a sikert, ezért ezekre nehéz analógiaként hivatkozni.
napjaink dilemmája
Ma csak a legelfogultabbak nem hajlandók tudomásul venni az afganisztáni és iraki beavatkozás súlyos következményeit. Az elmúlt hét, illetve öt évben sok minden idézte elő a kialakult helyzetet: az amerikaiak vezette csapatok, polgári hivatalnokok és tanácsadók hibasorozatai, történelmi okok és a helyi kulturális hagyományok. Az iraki háború előestéjén írt tanulmányában Stanley Kurz felhívta a figyelmet a demokratikus imperializmus és a liberális intervenció elméletei és gyakorlata között fennálló paradoxonra.1 Egyik fő tétele szerint egy társadalom demokratizálása általában hosszú és lassú, fokozatosan haladó folyamat. Hozzáteszi: napjaink dilemmája – amellyel például a brit birodalom nem kényszerült szembenézni India tervszerűen demokratikus és klasszikusan liberális elvű (és majdnem 100 évig tartó) átalakítása közben –, hogy a (különösen katonai eszközök segítségével végrehajtott) liberális intervenciót a kilencvenes évektől a Nyugat számára erkölcsileg megalapozott és elfogadott célok mellett súlyos és halasztást nem tűrő biztonságpolitikai megfontolások mozgatták. Az utóbbiak miatt lehet nehezen – ez már az én véleményem – napirendre tűzni az alig értelmezhető ellentmondás megvitatását, hogy Afganisztán és Irak katonai megszállása és demokratizálása a terrorizmus elleni háború szerves része.
Bak Imre: Böcklin parafrázis m.l. emlékére, mozgovilag.com
Már Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázását is csak a nyelv megerőszakolásával lehetett humanitárius háborúnak, illetve intervenciónak nevezni. De a manu militari segítségével végrehajtott demokratikus átalakítási tervek mint a háború eszközei: nos, ez valóban új fejlemény. Most koncentráljunk néhány bekezdés erejéig csak Irakra, bár megjegyzéseim nem kis mértékben érvényesek Afganisztánra is, azzal a különbséggel, hogy 2001-ben ott már rég lerombolták a nemzetállamot.
Félreértés ne essék: én magam is nyilvánosan beszéltem annak idején a Szaddam Husszein-uralom megdöntésének előnyeiről – még ha katonai eszközökkel lehet, akkor is –, de minden alkalommal hozzátettem, ha ez sikerül, meg kell állni és hosszan gondolkodni a továbbiakról. Nos, a helyzet nem hagyott időt a hosszas gondolkodásra, ezt súlyosbította az amerikai adminisztráció türelmetlensége: demokratikus választásokat kell tartani minél hamarabb. Ennek szükséges előfeltétele volt a 2003 előtti iraki állami struktúrák teljes szétverése, ami haladék nélkül meg is történt még abban az évben. Samuel P. Huntington fejtette ki még 1989-ben, hogy a demokratikus átmenet szükséges és elégséges feltétele a közvetlen, titkos és méltányos, többpárti keretek között megtartott választás. Az így kialakuló demokrácia minősége kevésbé volt figyelmet érdemlő.2
etnikai és vallási törésvonalak
Hasonló szempontok érvényesültek Irak esetében is. Ezt a brit és francia gyarmatosítók által létrehozott államot a huszadik század első felétől csak szélsőségesen kegyetlen módszerekkel sikerült egyben tartani. Az első Öbölháborút követően Szaddamot az amerikaiak arab szövetségeseik kérésére nem távolították el a hatalomból. Az arabok azzal indokolták kérésüket, hogy Szaddam nélkül Irak széthullik. Mára az ország gyakorlatilag és részben jogilag is szentesítetten különálló, egymással vetélkedő, illetve háborúzó entitásokra esett szét, etnikai és vallási törésvonalak mentén. Az intervenció eredeti céljai közül (demokrácia, stabilitás, jólét és társadalmi béke) csak nagyon kevés valósult meg. Afganisztán más eset, itt a katonai erőt és az ország megszállását 2001 végén az Egyesült Államok önvédelmi joga alapozta meg, az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) jóváhagyásával. A tálib rendszer bukását követően a katonai jelenlét céljai hasonlók, mint Irakban, azaz ami jelenleg történik, az humanitárius intervenció és a demokratizálás elősegítése.
A koszovói bombázás indoklása
Koszovó ezektől eltérő képlet, az 1999-es intervenciót, azaz az akkori (kis) Jugoszlávia 78 napon át tartó bombázását emberi jogi és humanitárius megfontolások váltották ki. A provincia elszakadásáról és önálló államkénti elismeréséről nem volt szó, eredetileg a humanitárius intervenció – Clinton amerikai elnök megfogalmazása szerint – „szükséges és igazságos háború” volt.3
Tony Blair brit miniszterelnök témánk szempontjából kulcsfontosságú beszédben indokolta a koszovói humanitárius beavatkozás szükségességét Chicagóban 1999. áprilisában.4 A kifejtett gondolatok, s nem utolsósorban az időpont és a helyszín jelentősek, mert politikai következményekkel jártak. Vegyük előbb a helyszínt: a chicagói Gazdasági Klubban vagyunk, a hallgatóság nagyrészt befolyásos üzletemberekből áll. Az amerikai városban és környékén a brit cégek jelentős érdekeltségekkel rendelkeznek, ezért a beszéd jó része gazdasági témákról, elsősorban a globalizáció áldásos hatásairól szól.
Bak Imre: Carpaccio, c3.hu
Az intervenció szükségességét Blair alapvetően a gazdaságilag globalizálódott új világrend játékszabályaiból vezeti le. Fő tétele: a nemzeti izolacionizmus nem járható út. Többek között ezeket mondta: „Ma mindannyian internacionalisták vagyunk, ha tetszik, ha nem. (…) Az új évezred küszöbén új világban találjuk magunkat. Új szabályokra van szükség a nemzetközi együttműködésben és új eljárásokra nemzetközi intézményeink megszervezésében. (…) Manapság a kölcsönös függés sokkal inkább szükségszerű. Minden kormány téved, ha azt hiszi, egyedül is boldogul. Ha a piacoknak nem tetszik politikájuk, büntetnek.” Ezek az elvek, emelte ki, a nemzetközi biztonságra is érvényesek, különösen az intervenció esetében, beleértve a katonai eszközök használatát. A konkrét példa Koszovó.
humanitárius problémák
Az időpont: 1999. április 24. A NATO kereken harminc napja bombázta Jugoszláviát. Washingtonban éppen zajlott az atlanti szövetség 50. évfordulóján tartott csúcstalálkozó (Magyarország március 12-én lett hivatalosan NATO-tag). A csúcson elfogadtak egy új stratégiai koncepciót, amely kilátásba helyezte az újabb katonai fellépéseket a „peremvidékeken”, ha állami vagy nem állami szereplők veszélyeztetnék a tagállamok biztonságát. Az akkori nyugati vezetők közül mindenki érezte, hogy a folyamatban lévő bombázásokat, amelyek világszerte tiltakozásokat váltottak ki, részletesen és meggyőzően kell indokolni. Blair teljesítette a feladatot. Beszédében az intervenció kapcsán a következőket mondta: „El kell döntenünk, beavatkozunk-e és mikor. Úgy gondolom, öt szempontot kell szem előtt tartanunk. Először: biztosak vagyunk-e vállalt ügyünkben? A háború nem tökéletes eszköz a humanitárius problémák megoldására; de néha a katonai erő az egyetlen eszköz a diktátorokkal szemben. Másodszor: kimerítettünk-e minden diplomáciai eszközt? A békének minden esélyt meg kell adnunk, úgy, ahogyan Koszovó esetében tettük. Harmadszor: a helyzet gyakorlati értékelése alapján megvan-e az esély a katonai erő óvatos és kellő érzékkel végrehajtott alkalmazására? Negyedszer: felkészültünk-e hosszabb távra? A múltban túl sokat beszéltünk a kivonulási stratégiákról. Ám ha egyszer elköteleztük magunkat, nem távozhatunk, ha a harc véget ért; jobb a helyszínen maradni kisebb erőkkel, mint később újrakezdeni az egészet nagyobbakkal. Végül: nemzeti érdekeinket érinti-e a kialakult helyzet? A koszovói albánok tömeges elűzése felkeltette a világ figyelmét. A különbség az, hogy mindez Európa egyik lobbanékony részén történik.”
„Nem állítom – jegyezte meg a brit miniszterelnök –, hogy a fentiek teljesen bizonyos ellenőrzésként használhatóak”, de felhívta a figyelmet, hogy „minden új szabály csak akkor lesz hatékony, ha rendelkezünk megreformált nemzetközi intézményekkel, amelyek révén alkalmazzuk azokat”.
Azóta is vitatják, hogyan egyeztethető össze a gazdasági globalizáció, a nemzeti érdek, a katonai beavatkozás és az emberi jogok durva és sorozatos megsértése. Tony Blair válaszul felállított egy tételt, amelyet a gyakorlat a múltban, s beszéde elhangzását követően is cáfol: „Államként fennmaradásunk nincs már veszélyben. Cselekedeiteinket jelenleg finomabb összhang vezérli a kölcsönös önérdek, az erkölcsi cél, és az általunk vallott értékek védelmében. Végül az értékek és az érdekek összetalálkoznak (kiem. BG). Nemzetünk érdekében áll a szabadság, a jogállam, az emberi jogok és a nyílt társadalom értékeinek megalapozása és elterjesztése. Értékeink terjesztése biztonságosabbá teszi helyzetünket.”
Államok az emberiség képviseletében
Annak ellenére, hogy ezt a beszédet és a nyomában kibontakozott politikát sokan bírálták az eltelt években, Blair javára írható, hogy hivatali ideje alatt legalább e tekintetben konzekvens volt. Kormánya kezdettől morális alapokon nyugvó külpolitikát hirdetett (élcelődött is ezen a brit sajtó nagy része éveken keresztül), s a miniszterelnök maga is folyamatosan hangsúlyozta az intervenciók kapcsán az erkölcsi szempontokat. Mindeközben sokféle ügy rombolta szavai és politikája hitelességét (gondoljunk csak az iraki háború után kibontakozott „tömegpusztító fegyverek-jelentés” ügyére), de ennél jelentősebbnek tartom: megengedhették, megengedhetik-e a nyugati vezető hatalmak egy olyan fontos kérdés lejáratását, mint az emberi jogok védelme? Az alapvetően jó ügy támogatása rossz politika alkalmazásával azoknak az erőknek nyitott teret az utóbbi években, amelyek évtizedek óta nemcsak elvi alapon kérdőjelezik meg az emberi jogok létjogosultságát, vagy éppen sajátos módon értelmezik azokat, de a mindennapi gyakorlat során százmilliók életét teszik elviselhetetlenné.
Bak Imre: Stációk, artportal.hu
Az ilyen és hasonló kérdésekről rendszeresen gondolkodók árnyaltan fogalmaznak. Az egyik nagy tekintélyű oxfordi kiadvány szerzőpárosa az alapvető dilemmát így fogalmazza meg: felruházhatjuk az államokat a felelősséggel, hogy „az emberiség fegyveres képviselőiként” lépjenek fel? A szakirodalom alapján a szerzők kétféle álláspontot különböztetnek meg. Az ún. restrikcionisták fő érve, hogy az ENSZ Alapokmánya 2. cikkének 4. bekezdése5, mely az erő alkalmazásának tilalmára vonatkozik, az erőszakos humanitárius intervenciót illegálissá teszi. Az ellenvéleményen lévők szerint az államok társadalmában igenis létezik egyoldalú és kollektív jog a humanitárius intervencióra.6
Az alábbiakban részletezem a restrikcionisták fenntartásait:
- Az államok elsősorban nem humanitárius okokból avatkoznak más államok belügyeibe (megjegyzem, ez valóban több évszázados tapasztalat, és a belügyekbe be nem avatkozás elve az univerzális nemzetközi rendszer egyik alapköve volt 1990 előtt);
- Az államok nem engedhetik meg maguknak, hogy katonáik életét veszélyeztessék humanitárius „kereszteshadjáratokban”;
- A visszaélés lehetősége: az intervenciót más célok eltakarására használhatják, egyesek szerint a „humanitárius intervenció mindig is az erősebbek gyengébbek ellen használható fegyvere lesz”;
- A reakció szelektivitása (azaz a kettős mércék, tenném hozzá): a probléma akkor jelentkezik, ha egy általánosan elfogadott erkölcsi elv forog kockán több mint egy (ország)helyzetben, de a nemzeti érdek a beavatkozás ellen szól (erre Darfúr a legkézenfekvőbb példa);
- Nincs egyetértés az államok között, hogy milyen erkölcsi elvekre kellene helyezni a humanitárius intervenció jogát (a szerzők szerint a nagyhatalmakat semmi nem korlátozza, hogy kulturálisan determinált érdekeiket ne próbálják ráerőszakolni a nemzetközi társadalom gyengébb tagjaira).
A „szolidaristák” érvei:
- Az emberi jogok védelme szükségszerűvé teszi a beavatkozást (ha komolyan vesszük az eszmét – BG);
- A nemzetközi szokásjogban máris létezik az intervenció joga: „ha egy bizonyos időintervallumon belül az államok meghatározott módon viselkednek és egyetértésre jutnak abban, hogy magatartásukat a jog megköveteli, akkor a szokásjog máris létrejött (ez a nemzetközi jog angolszász olvasata: az opinio juris értelmében az államoknak lépni kell, és azért is teszik ezt, mert meggyőződésük, hogy a jog megengedi – BG);
- A morális kényszer: egyes vélemények szerint a humanitárius intervenció nem törvény adta jog, hanem morális döntés, amelyre az államok, mint az egyének a magánéletben, néha rászorulnak, de a morális imperatívuszt ebben az esetben nem lehet jogilag elismerni, mert visszaélésre ad lehetőséget.
A szerzők rövid kommentárja szerint: „Nyersen fogalmazva, hány embernek kell meghalnia vagy életveszélybe kerülnie, mielőtt a katonai erő bevetése indokolhatóvá válik? A szolidaristák nem adtak erre a kérdésre megnyugtató választ.” Véleményem szerint a nemzetállamok rendjében vagy a jelenlegi nemzetközi rendszerben nem is lehet megnyugtatóan megválaszolni ezeket a kérdéseket. De tekintsünk vissza a múltba egy rövid összefoglaló erejéig.
Bak Imre: Nappal és éjjel között, balkon.hu
Van-e igazságos háború?
Két és fél évezreddel ezelőtt az emberek már mindent tudtak a háborúról. Martin van Creveld kiváló okfejtése szerint az alapok a technológiai fejlődés dacára sem változtak.7 Sun-tze és Thuküdidész leírta, amit a korukbeli kollektív bölcsesség megtapasztalt és észben tartott a háborúról.
társadalmi béke
„A háború olyan régi, mint az emberiség, de a béke modern találmány”, idézte Henry Maine-t az egyik legjelentősebb brit történész. Michael Howard viszonylag rövid, de gondolatokban annál gazdagabb esszéjének is ezt a címet adta: „A béke feltalálása”.8 A háború, amint a két említett ókori szerző is jól tudta, az emberek fejében kezdődik, a békével azonban véleményem szerint bonyolultabb a helyzet. A negatív béke-fogalom szerint béke az a helyzet, amikor nincs háború, magyarán a két háború közti szünet. A béke pozitív fogalmával azonban gondok vannak. Ez különösen napjainkban nyilvánvaló, mert az uralkodó eszme a verseny. Bár erre itt nem térek ki bővebben, a társadalmi béke liberális fogalma is azt feltételezi, hogy a versenybe minden belefér, leszámítva a csoportos erőszakot, rosszabb esetben a polgárháborút. S itt beleütközünk az igazságosság rendkívül problematikus fogalmába.
Ez a kultúrákon és politikai rendszereken túlnyúló fogalom – ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy itt és most minden ember, a világ minden részén, hovatartozástól függetlenül véleményt tud nyilvánítani az ügyben – aktuálisan az igazságos háborúval kapcsolatban merül fel. Az igazságos háború eszméje a huszadik században különösen, de visszamenőleg akár az egész európai modernitásra értelmezve, elveszítette mindazt, amit a középkorban jelentett. Miért? Mert a közvélekedés arra hajlott, hogy semmilyen háború nem lehet igazságos, hiszen pusztulást és szenvedést, nehezen begyógyuló sebeket okoz. A béke megteremtése és fenntartása az igazi cél, az igazságos háború a legjobb esetben is önellentmondás.
Csakhogy az igazságos háború eszméjét (akár a modernitás hajnalán a hatalmi egyensúly-játékot) sem azért alkották meg, illetve találták ki, mert a háborút semmissé kívánták tenni, hanem két okból. Az egyik, hogy korlátozzák, a másik, hogy elodázzák. Mert eleink jól tudták, amit Thuküdidész 2500 éve leírt: amíg az emberi természet olyan, amilyen, háborúk vannak és lesznek. Szent Ágoston, akire az igazságos háború eszméjét visszavezetik, viszonylag szűkszavúan nyilatkozott a kérdésről. Szerinte a háború az ember bukásának eredménye vagy velejárója.
Az igazságos háború szabályai
A sok évszázad során kikristályosodott igazságos háború korlátozó eszméje szerint két megkülönböztetés szükséges: a jus ad bellum, a háborúhoz való jog, és a jus in bello, hogy mit lehet és nem lehet tenni fegyveres konfliktus esetén.
Igazságos és jogszerű a háború indítása, ha a következő feltételek mindegyike fennáll egy időben:
– az ügy helyes, azaz igazságos
– jogos a cél – a béke vagy egyes jogok helyreállítása
– a háborút csak a törvényben meghatározott autoritások ellenőrzése alatt lehet indítani
– a háború végső eszköz
– arányosság: a veszteségek kisebbek, mint a háborút kezdeményező által okozott kár
– a siker megalapozott reménye.
A háborúban pedig úgy illik viselkedni, hogy betartjuk a jus in bello szabályait: azaz az arányosság elvét, ami itt azt jelenti, hogy tartózkodunk a szükségtelen vagy masszív károkozástól, valamint különbséget teszünk katonák és civilek között.
Bak Imre: In media, artmagazin.hu
A manapság humanitárius jognak nevezett eszme részletezését tartalmazzák az 1949-es genfi egyezmények, illetve az azokat kiegészítő két, 1977-es jegyzőkönyv. Az Állami Szuverenitás és Intervenció Nemzetközi Bizottságának 2001-es, A védelem felelőssége címet viselő jelentése is hasonló elvek mentén fejti ki ajánlásait a humanitárius okokból végrehajtott katonai beavatkozás meglapozottságáról. 9
Az okfejtés kitér az „igazságossági küszöbre”, az „óvatossági” elvekre, a legitim autoritás kérdésére és a műveleti elvekre.
Nézzük mindezeket részletesebben:
- Az „igazságossági küszöb”
A jelentés leszögezi, hogy a humanitárius célból alkalmazott katonai beavatkozás kivételes és rendkívüli lépés. Ahhoz, hogy megengedett legyen, az alábbi „komoly és helyrehozhatatlan” károknak, vagy azok veszélyének kell fennállnia:
– nagyszámú halálos áldozat, népirtás szándékával vagy sem, melyet vagy tudatos állami cselekvés okoz, vagy nemtörődömség, illetve cselekvésképtelenség, vagy az állam bukása következtében előálló helyzet;
– nagyszabású „etnikai tisztogatás”, mely gyilkosságok, erőszakos kitelepítés, terrorcselekmények vagy tömeges nemi erőszak útján valósul meg.
A jelentés nem tesz különbséget aközött, hogy e szituációk nyilvánvalóan bekövetkeztek vagy számos jel arra mutat, hogy bekövetkezhetnek.
- Az „óvatossági elvek”
– a helyes, azaz becsületes szándék
a beavatkozás elsődleges célja a szenvedés megakadályozása vagy elhárítása, függetlenül a kezdeményező államok egyéb megfontolásaitól. A helyes szándék kritériumának megvalósulását a jelentés szerint legjobban multilaterális keretek között lehet biztosítani, a regionális szereplők és az áldozatok egyértelmű támogatásával.
– végső eszköz
katonai beavatkozásra csak akkor kerülhet sor, ha minden egyéb eszköz kimerült a krízis megelőzésére vagy békés megoldására, egyben megalapozottan kijelenthető, hogy a nem-katonai módszerek nem jártak (volna) sikerrel.
– az arányosság
a tervezett katonai beavatkozás mértéke, időtartama és intenzitása nagyobb kell legyen a célul kitűzött védelem megvalósításának minimumánál.
– sikeres kilátások
a beavatkozás sikerének lehetősége ésszerű kell legyen, miközben az akció következményei nem lehetnek károsabbak, mint a passzivitás.
- A legitim autoritás
Nincs megfelelőbb, vagy jobb testület a katonai eszközökkel megvalósított humanitárius védelem engedélyezésére, mint az ENSZ Biztonsági Tanács (BT), szögezi le a jelentés. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a jelenlegi helyzetben (amikor a BT a legtöbb sürgős esetben politikai okokból képtelen határozatot hozni), nem az a feladat, hogy alternatív fórumokat találjunk, hanem a Tanács munkáját kell hatékonyabbá tenni. Amennyiben ez utóbbi visszautasít egy beavatkozásra felhívó javaslatot, vagy képtelen határozatot hozni, a jelentés szerzői két választási lehetőséget látnak: 1) átutalni a kérdést az ENSZ Közgyűlése elé, mely az ügyet sajátos eljárás keretei között vizsgálná meg; 2) az ENSZ Alapokmányának VIII. fejezete keretében a kezdeményezést átvehetik regionális vagy szubregionális szereplők, azzal a feltétellel, hogy későbbre halasztják a BT általi felhatalmazási eljárás elindítását.
Bak Imre: Hajnalodik, balkon.hu
A jelentés azt is leszögezi: az ENSZ BT-nek fel kell készülnie, hogy ha képtelen a „sokkoló helyzetekre” megfelelően reagálni, az érintett államok számításba veszik más eszközök és módszerek használatát. Ennek következtében az ENSZ szavahihetősége csökkenhet.
- Műveleti elvek
– világos célok, valamint egyértelmű mandátum minden esetben, a megfelelő források és eszközök biztosításával;
– az érintett együttműködő államok között egyeztetett katonai stratégia, egységes parancsnokság, világos és egyértelmű parancsnoki lánc és kommunikáció;
– mivel a fő cél nem egy adott állam legyőzése, hanem a lakosság védelme, az érintett feleknek el kell fogadni az erő alkalmazásának korlátozását és fokozatosságát;
– a fegyveres akciók szabályainak illeszkedni kell a műveleti koncepcióba; e szabályok egyértelműek legyenek, tükrözzék az arányossági elveket, s mindenben egyezzenek meg a nemzetközi humanitárius jog szabályaival (azaz a genfi egyezményekkel);
– el kell fogadni, hogy nem az erő alkalmazása az elsődleges cél;
– a műveletek során egyeztetni kell a humanitárius szervezetekkel.
Nem nehéz felfedezni a jelentés okfejtésében az igazságos háború klasszikus elveit, természetesen hozzáigazítva a jelen körülményeihez. Az alapvető gondok az igazságos háború eszméjével azonban megmaradtak. A kortársak már a modernitás hajnalán látták: a legfontosabb, hogy a személy vagy testület, amely úgy ítéli, hogy az ügy helyes és igazságos, egyben a háború megindításáról, valamint a kivitelezés módjáról is dönt. A gyakorlatban a katonákat mindig valahogy motiválni kell, egyebek mellett biztosítani őket, hogy az ügy, amelyért harcolnak, s készek életüket áldozni, igazságos – következésképpen az ellenfél ügye rossz, helytelen, igazságtalan. Beleértve az önvédelmet – ekkor a jus in bello, vagyis hogy mit szabad tenni a konfliktus folyamán, tetszés szerint értelmezhető. A szabad értelmezés szélsőséges eseteit tapasztalhatjuk nap mint nap Afganisztánban és Irakban, hogy csak a humanitárius intervenció fontosabb terepeit említsük.
A háború megindoklása vagy indokolhatatlansága
Michael Walzer klasszikus könyvében felhívja a figyelmet két, napjainkban különösen releváns problémára. „Az igazságos háború elmélete úgy rekonstruálható vagy újraértelmezhető, hogy semmilyen háborút ne lehessen megindokolni.” És hozzáteszi, hogy az interpretáció során minden „megkülönböztetés civilek és harcolók között irrelevánssá válhat”, valamint „elveszhet a különbség igazságos háború és pacifizmus között is”. A kiindulópont ilyenkor a „végső eszköz” és az arányosság elemeinek új megvilágításba állítása: „ha szó szerint vesszük a végső eszköz feltételét, a háború erkölcsileg lehetetlenné válik”, írja Walzer.
masszív pusztítás
Napjaink katonai technológiái szintén elfogadhatatlanná tehetik a háborút az arányosság szempontjából, hiszen olyan károkat lehet okozni, amelyek részben előreláthatatlanok, részben masszív pusztítást eredményezhetnek. Az már csak járulékos elem, hogy a globalizáció előrehaladtával és az állami szuverenitás relativizálásával újabb arányossági kérdések merülnek fel: hogyan mérhető össze a nemzeti függetlenség és szabadság ügye az emberi élettel, azokéval, akiket arra kér egy kormány, hogy áldozzák fel magukat?
Egyébként, jegyzi meg Walzer, az igazságos háború eszméje könnyedén zárójelbe tehető módszertanilag, ha az igazságos háborúkat „rendőri” akcióknak, az „igazságtalanokat” pedig „bűncselekményeknek” tekintjük (ez utóbbira példa a kortárs nemzetközi jogban az agressziós háború). Miért fontos mégis az eszme? – kérdezi a szerző. „Mert lehetővé teszi egyes hadicselekmények védelmét és mások elítélését”, azonkívül az igazságosság eszméje, mint korább utaltam rá, per definitionem korlátozó jellegű – adja meg rögtön a választ is.10 A jelenlegi nemzetállami vagy nemzetközi rendszerben sajátosan keverednek az önsegély, a kölcsönös segélynyújtás és a kollektív biztonság elvei, s az államok nem meggyőző kivitelezői a humanitárius intervenciónak. Ilyen feltételek mellett, hívja fel a figyelmet Walzer, hogy a háború és az igazságosság összekötése „továbbra is politikai és morális szükségszerűség”.
Eltérő véleményt fogalmaz meg egy másik szerző, Simon Chesterman. Ő abból indul ki, hogy a humanitárius intervenció központi érvei közé tartozik az erkölcsi alapállás, amely szerint „az atrocitással szembesülve nem lehet semmit sem tenni”.
Bak Imre: Házak, missionart.hu
Ebből vonják le sokan a következtetést, hogy ezt a „morális imperativust” a nemzetközi jognak is el kell ismernie. A jogi felhatalmazás hiányában az érdekeltek „úgy cselekednek, ahogy az erkölcs előírja”, ám ezek a javaslatok „a rossz politika, rossz jog és rossz nemzetközi rend receptjei”, teszi hozzá.
szertefoszlik a remény
Chesterman szerint az igazságos háború eszméje „hamis, félrevezető és veszélyes”. Hamis, mert szerinte egyszerűen „a cél szentesíti az eszközt” elvét próbálja morálisan megalapozni. Ezek a célok a gyakorlatban sohasem egyértelműek és tiszták, s ennek megfelelően a felhasznált eszközök sem azok. Félrevezető, mert „azt sugallja, hogy a létező normatív megszorítások akadályozzák az államokat, hogy humanitárius okokból beavatkozzanak”. És végül veszélyes, „mert elfedi a tényt, hogy az egyoldalú végrehajtás nem helyettesítője, hanem ellentéte a kollektív cselekvésnek; amennyire az egyoldalú humanitarizmus háttérbe szorítja a sokoldalú, intézményes legalitást, az erő alkalmazásának normatív korlátai annak megfelelően gyengülnek”. Az így bekövetkező fragmentált és regionalizált nemzetközi biztonsági rendszer egyre inkább a modern nagyhatalmak békés megnyilvánulásaitól függ, s ha a nemzetközi jog csak egy a politikai indokok között, szertefoszlik a remény, hogy e nagyhatalmak kapcsolatait a jog fogja szabályozni.” 11
A szakírók közötti viták egyrészt leképezik a nagyhatalmi álláspontok ellentéteit, másrészt felhívják a figyelmet a humanitárius, vagy ahogyan a politikai retorikában és publicisztikában nevezik, liberális intervenció indokainak ellentmondásosságára. Ami a demokratikus imperializmust illeti, a fogalompár mára többnyire negatív és kifejezetten Amerika-ellenes kontextusban fordul elő. Az olyan szerzők, mint például Niall Ferguson, aki a két fogalompárt – demokratikus imperializmus és liberális intervencionizmus – összevonja a liberális imperializmus kifejezésben, támogatva ez utóbbit, ritkák és éles bírálatokat kapnak.
Sajátos, hogy akik felszólítják Amerikát, vállalja nyíltan a „jóindulatú hegemón” vagy „jóindulatú imperialista” szerepét, éppen azt vetik Washington szemére, hogy ettől húzódozik. Maga Bush elnök híres, a megelőző háború doktrínáját bejelentő, 2002 júniusában a West Point-i katonai akadémián tartott beszédében kifejezetten hangsúlyozta: Amerika nem birodalom és nincsenek birodalmi szándékai. Ezzel szemben a liberális, jóindulatú, vagy demokratikus imperializmus (a jelzők egy irányba mutatnak) hívei számos érvet hoznak fel, amelyek cáfolják a hivatalos álláspontot. Nem is beszélve az Amerika-ellenesek széles táboráról. Mindeközben az előbbiek azon füstölögnek, hogy az adminisztráció meg sem hallja érveiket. Ami a tényleges helyzetet illeti, Ferguson találóan így foglalta össze bírálatát: „Valójában az amerikai imperializmus egyik, de talán legfőbb hiányossága a rendkívül szűk időhorizont.”12
Nos, nagyjából itt feneklett meg a vita egy-két éve, új fejleményeket mindenki a következő amerikai elnöktől vár, aki 2009 januárjában foglalja el hivatalát.