DÉLUTÁN, ILLÉLÁBAN

A kora délutáni, sárgán rekkenő hőségben leáll az élet a faluban. Semmi nem moccan, pisszenés sincs, még a szamarak sem bőgnek. A kutak mellől eltűntek a nők, az öreg Dogo, a sarki árus hunyt szemmel fekszik a rudakra drótozott szalmatető árnyékában; nyugodtan alhat, senki nem vesz most tőle gyufát, földimogyorót, rágógumit. Én is elnyúlok az udvar egyik árnyasabb sarkában a gyékényen, mozdulatlan vagyok, mint az idő. Csak a legyek virgonckodnak rendületlenül; már nem hessegetem őket. Minek.

Fél négy körül kezd elevenedni az élet. Dong a kapu, látogató érkezik. Udvarom hajdan világoskékre festett, kopott bádogkapuját kívülről csak erőteljes rántásokkal lehet nyitni, de most már, hogy Monique vastag madzaggal fadarabot dugott az egyik rozsdás lyukba, van kilincs, könnyebb bejutni hozzám.

se orvos, se orvosság

Afokar jön, érdeklődik hogylétem felől, látni akarja a sebet a lábfejemen. Mutatom. Lehajol, két hosszú, csontos ujja közé fogja a bokámat, elmélyülten nézi. Hallgatagon és nagyon hosszan. Olyannyira, hogy vak remények ébrednek bennem, hátha ő tud rá valami füvet, kérget, gyökeret, ráolvasást, akármit, biztos vannak nekik is elmérgesedő sebeik a bozótban, ahol se orvos, se orvosság; valamit csak csinálnak az ilyesmivel. Nézem Afokar barázdált, komor arcát, fölemeli turbános fejét, csóválja nagyon, káj, káj, mondja, és: cccccccc, nem tetszik neki ez a vöröslő-feketéllő duzzadás, nekem sem tetszik, sóhajtunk, nem javasol rá semmiféle gyógymódot, de másodszor is lehajol és nézi, nézi szegény lábfejemet, könnyedén tartva két vékony ujja között. Káj. Nahát, de még ilyet, odanézz, ejnye, hűha, mifene – haussza és tuareg mindenre azt mondja, káj. Bozótbéli természetes gyógymód nem kínálkozván, végül is a civilizáció áldásaihoz fordulok: Hans javasolja, hogy most már aztán kezdjek antibiotikumot szedni a várható vérmérgezés ellen. Szedek, hoztam azt is a Budapesten és Párizsban megtöltött gyógyszerdobozban. Jó dolgom van. El vagyok látva, amivel kell.

Nézzük az eget Afokarral. Borús. Már véget kellene érnie az esős évszaknak, de nem akar. Afokar minden újabb eső után, amikor eljön hozzám részvétlátogatásra, hogy megszemlélje házam beázásait, megígéri, hogy ez most aztán tényleg az utolsó volt, többet idén nem fog esni. Szeretnék hinni neki, de kételkedem, ezt vigyorogva jelzem is, ő hümmöget, mint mindig, és csontos állát simogatva, rosszallóan néz az égre, majd helyszíni szemlét tart a házban. Az iskolából a lakrészhez vezető átjárónál tiszteletteljesen megáll, nem lép be, csak hosszú, vékony testét derékban kettétörve benéz; kéri, hogy mutassam az újabb beázások helyét, de nem kell nagyon mutatni, látszik, mi történt. A cementtalajon tócsák és szétteregetett rongyok között állnak a vödrök és lavórok, szépen megtelve sáros esővízzel, a nemrégiben fehérre mázolt falon rozsdabarna, széles csíkok éktelenkednek, látod, tegnapelőtt innen zubogott be a víz, ma meg amonnan, erről mindig van mit beszélgetni, azaz inkább hümmögni. Afokar francia szókincse igen-igen korlátozott, de ez nem akadályoz bennünket a szívélyes kommunikációban.

az érzékek mohósága

Az esőt mindig hirtelen feltámadó, heves szélrohamok előzik meg. A fák nyögnek, hajlanak, törnek. Tömör fekete felhők kergetik egymást, itt-ott kivillan köztük némi földöntúli fény. Nincs semmi, csak szélzúgás, fényjáték és nagy események előérzete. Aztán egyszer csak megnyitja az Úr a vízcsapokat, van bennük nyomás bőségesen. Én ki az udvarra, nyargalok a tuss-budi sarok felé a vödörért és a lavórért, ez persze nem elég, öt-hat helyen ömlik be a víz a házamba. A sufniban is van egy tartály a hordó mellett, megyek azért is, már nem futok, a helyzet jó, meztelen talpam alatt kellemesen ruganyos a vizes homok, az eső bőséges, tiszta, ütése erőteljes, hőmérséklete jólesően langyos; bohó ifjúságomban történt utoljára, hogy az élet iránti rajongás és az érzékek mohósága kivitt a zuhogó eső alá, érezni, hogy élek. Most már magamtól ki nem mentem volna, de hogy okom volt rá, nem bánom, kis híján még imát is rebegnék – folyamatosan, megállás nélkül dörög az ég, bombáznak az arkangyalok és tetőtől talpig átitatnak nagyvonalú ajándékukkal, a zuhogó vízzel –, de ahogy a rám váró feladatra gondolok, a sárgásvörös sártól sűrű vizet tapicskolni kis fölmosórongyaimmal és csavarni, csavarni a vedrekbe, miközben a mennyezetről a nyakamba zúdul a rovarhullákkal teli szennylé, elmúlik belőlem minden ájtatosság.

Később megint minden jó lesz, amikor – a vihar után, mert fél óra múlva már újra ragyog a nap – Afokar szép, ifjú felesége, Sékina jön az eső pusztításait ellenőrizni. Szakértő szemmel figyeli a tócsákat és a lavór-vödör fölállást – az ő kis házuk is be szokott ázni –, végtelen sok fehér fogát villogtatva óriásiakat nevet, a mennyezetet olyan hosszan szemléli, mintha ő jönne majd megjavítani a tetőmet, amikor az esős évszak egyszer véget ér. Szobámban körbejár, mindent alaposan megnéz, nemcsak a tócsákat és csöpögéseket. Látni akarja, hogy élnek mások, akik másként élnek. Illélán kívül csak Tsin-Tabaratét, tuareg szülőfaluját ismeri, de nagyon kíváncsi mindenre.

Hosszan álldigálunk, kevés szó esik, Sékina újra végigböngészi a leszálló homályban az iskolafalra kitett edukatív rajzaimat – van köztük egy fekete fátylas tuareg nő a piacon, olyan, mint ő, ennek nagyon örül –, majd kilépünk az udvarba. Levegőbeszívás, égszemlélés. A koreográfiát ő irányítja. Megyünk a hátsó falhoz, mögötte valakinek a földje, akit még sosem láttam fölbukkanni, újra megnézzük a múltkori viharban derékba tört fát, amelyet egyszer már meggyászoltunk együtt. Itt alacsonyabb az udvart körülkerítő döngölt földfal, lábujjhegyre állva átláthatunk.

hevesen élnek a színek

Az eső utáni friss levegőben a fal árasztja a meleget, ahogy a kukucskálás kedvéért hozzásimulunk, éppen olyan, mint egy barátságos emberi test. Megpaskoljuk a falat, egymásra nézünk, ez meleg, ez jó, mondjuk, és bámuljuk a jóisten moziját, délkeleten már tiszta a sötétedni kezdő ég, délnyugaton még fekete, de szakadozó felhők húznak a láthatárról vörössel megvilágítva, nyugodni tér a nap. Két felhő között háromszögű lyuk az égen, éppen a közepén egy csillag. Az eső utáni boldogságban a kevéske fa zöldje zöldebb, a sok föld vöröse vörösebb, hevesen élnek a színek, amíg még lehet, míg tart a fény. Szép, mondja Sékina, széles mozdulattal égre és földre mutatva, és mintha karja íve azt is mondaná: ,,Az enyém”. Sékina szeret élni.

A délután a látogatások ideje. Ha valaki valamiért beállít, sosem mondja meg rögtön, miért is jött, kicsit elálldogál vagy elüldögél, itt mindig minden ráérősen történik, hogy vagy?, és a család, jól van?, és az egészség, jól van?, és a munka, jól van? Senkit nem zavar, ha ez a kérdéssorozat kétszer, akár háromszor is elhangzik, a válasz mindig: igen, köszönöm, jól. Lehet, hogy az egyik felesége vagy gyereke a múlt héten meghalt, akkor is azt fogja mondani, igen, minden jól van. Békés, zavartalan hallgatások, nem sietünk kibökni, mit akarunk a másiktól. Hamar átveszem ezt a szokást, megérzem a durvaságomat, ha bekopogtatva valakihez, rögtön a lényegre térek, célszerűen a konkrétumra, amiért jöttem, ez nem helyes, nem kedves, nem udvarias; ha a bőrömön nem látszana, akkor is tudnák, hogy idegen vagyok. Mindennek meg kell adni a módját és az idejét, ez engem, türelmetlen európait néha zavar; miért kell annyi üresjáratot kivárnom, amíg kiderül, mit akar az érkező, készítsek róla fényképet, vegyem be a gyerekét vagy unokáját az óvodába, rajzoljak ábrákat a felnőttek alfabetizációs programjához; mindezt szívesen meg is csinálom, csak bökjék már ki, mit akarnak.

Benézek a togóiakhoz; Béatrice mostanában gyengélkedik, sokat hány, folyton rosszul van, szép barna arca szürkés a sápadtságtól. Valószínűleg terhes, de azt mondja, ez még nem biztos. Monique hozatott neki Niamey-ból valamilyen hányinger-csillapító gyógyszert, mindannyian végigböngésztük a papírját, ne legyen ellenjavallott terhesség esetére. Minden rosszullét közügy, a panaszokat együtt megbeszéljük, bár betegség és egészség az istenekre tartozik, próbáljuk csekélyke ismereteinket összeadni. Én nyugtalanítónak találom Béatrice állapotát, de ő csak fáradtan mosolyog, beletörődik a sorsba. Afrikai.

napalmbombával hadonászó ujjal mutogat

A togói család konyhája is, mint az európaiakat kivéve mindenkié, az udvar sarkában, a homokos földön van. A tűzhely itt a nigeri hausszáknál legtöbbször csak három kődarab, azokon áll a nagy fazék, a tűz szabadon csapong, és közben kárbavész az ereje. Erről még európai koromban értesültem, a nemzetközi sajtó környezetvédő cikkeiből, amelyek elképesztő adatokat közöltek a füstbe ment fa mennyiségéről. A Föld sorsáért aggódó világkonferenciák döntése szerint meg kell értetni az afrikai paraszttal: takarékoskodjon a fával, mert sivatagosodik a bolygó, fölborult a klímaegyensúly, mi lesz velünk, megfulladunk. Ez persze igaz, de innen nézvést mégsem rokonszenves, hogy az a világrész prédikál a családjával a földön kuporgó parasztnak a tűzhelye minőségéről, amelyik nagyiparilag rontja a levegőt az élet fenntartásához egyáltalában nem nélkülözhetetlen, sőt, gyakran fölösleges és ártalmas cikkek tömeges gyártásával. A napalmbombával hadonászó ujjal mutogat a mérgezett nyílra.

Zárt tűzhelyet természetesen érdemesebb használni, mert akkor kevesebb időt, fáradságot kell gallygyűjtésre fordítani, illetve pénzt favásárlásra költeni. Minden Afrikában működő európai fejlesztési tervnek van „gazdaságos tűzhely” programja; felméréseik szerint húsz százalékkal kevesebb fa fogy el a zárt tűzhelyben, amelyet agyagból lehet formázni vagy vasból barkácsolni. Készen is kapható háromlábú vastűzhely a nagy családi fazék számára, de itt az embereknek nincs pénzük ilyesmit vásárolni.

A togóiaknál gazdaságos tűzhely van, Rosa döngölte agyagból, a készítés módját még Togóban tanulta, egy európai nőtől. Az agyagtűzhely mellett kis vasállvány őrzi a parazsat, erre rakják át a lábast, ha kis lángra van szükség a hosszan készülő szószhoz, miközben a tűzön főhet a kukoricamáié, rizs, ignám vagy édeskrumpli. A konyha nélkülözhetetlen kelléke a hatalmas famozsár – vajköpülő méret –, ebben törik meg a magokat, vagy püfölik nyúlós, ruganyos pürévé a nagy adag főtt ignámot. Az ignám burgonyaszerű, vaskos gyökér; jól megtörve, masszává dolgozva – és ekkor már fufu a neve, legalábbis az én togói barátaim mina nyelvén – mindannyiunk kedvenc étele. A két nővér, Rosa és Béatrice mára éppen fufut készít; segíteni akarok, és szeretném is kipróbálni, milyen érzés hosszan, ütemesen, fáradhatatlanul verni, hatalmas doronggal hajlongva a térdig érő famozsár előtt, a tucatnyi ember vacsoráját adó pürét. Mi tagadás, nehéz. Rosa és Béatrice nevet gyakorlatlan mozdulataimon, hamarosan ki is szedik kezemből a mozsártörő fadorongot, nem nézhetik, hogy egy fehér nő házimunkát végezzen.

sápadt a gyengeségtől

Aggasztónak tartom Béatrice arcszínét. Ha egy fekete bőr sápadt a gyengeségtől, akkor már olyan, mintha mindjárt kimenne belőle az élet. Próbálok zsörtölődni vele, miért nem volt hajlandó orvoshoz menni, hiszen pár napja ott járt Galmiban az amerikai kórházban, de azt mondja, undorítónak talált mindent, már kinn, a kórházkapu előtt, és úgy döntött, inkább be sem teszi a lábát. (Bezzeg Togóban jobbak a kórházak… Béatrice és családja szerint ott minden sokkal „civilizáltabb” – ők mondják így –, mint itt Nigerben; nem tudhatom, igazuk van-e.)

Galmi mintegy száz kilométerre van a mi mélánktól, átvágva a szavannás tájon több mint kétórás zötyögő út az ócska terepjárón, de megéri, ott van az egyetlen megbízhatónak hírlő kórház egész Nigerben; az amerikaiak tartják fönn. Béatrice a francia Monique-ot kísérte, aki 41 fokos lázban égő kislányát, Kilissant vitte oda. Az volt a terv, hogy egyúttal Béatrice-t, a kislány dadusát is nézzék meg az orvosok, de ennek dadusunk ellenállt. Nem értettem pontosan, hogy Monique miért nem indult hamarább útnak, én már mondjuk 38,5-nél fölnyaláboltam volna a gyereket, de ezek a régi afrikások nagyon blazírtak, Monique aztán különösen, úgy találja, hogy négyéves kislánya szívós darab, meg különben is, az csak edzi a testét, ha magától próbál ellenállni a betegségeknek.

Baj esetén mindig Galmiba kell menni; a mi kis bozótfalunkhoz legközelebbi város, Tahoua kórháza igencsak rossz hírű. Nemrég mesélte valaki, aki jobb híján ott ápoltatta magát – időnként hárman fekszenek egy ágyban –, hogy infúzió kellett volna egy betegnek, de nem tudtak adni, mert nem volt több tű. Másnap, amikorra lett tű, kiderült, hogy cső nincsen. Meg kellett várni, míg az a beteg, aki infúzión volt, meghal. Ezt az orvos meg is mondta az infúzióra még az élet reményében várakozónak, aki – csodák csodája – sorra került és meggyógyult.

Galmiban kiderült, hogy a kis Kilissannak maláriarohama volt. A helybéliek egyszerűsítése valószínűleg nem megalapozatlan, ha valaki gyengélkedik, láza van és rázza a hideg, annak csak váltóláza lehet. Közelről nem is látszik olyan vészesnek, ha jön a roham, be kell szedni a Nivakint, 2-3 nap, és elmúlik a baj. A betegségbe elvben nem lehet belehalni, persze más a helyzet, ha nincs Nivakin. A bozótmélyi kistelepüléseken ez előfordul, ide ritkán jutnak el a gyógyszerek.

józan eszemnél voltam-e

Szívem minden testi megpróbáltatás ellenére Afrikáé, de ahhoz azért nem ragaszkodom, hogy begyűjtsem a váltólázat. Ennek megelőzésére kezdetben egy Lariam nevű gyógyszert szedegettem, a trópusi betegségek központjának javallatára, ahol azt mondták, ezzel kell kezdeni, két hónapon át, annál tovább nem érdemes, mert nem fog hatni, akkor át kell térni a Nivakinra. A gyógyszerek mellékhatásairól nem szóltak. Én ugyan elolvastam a Lariam papírkáját, s ott igen hosszú lista volt esetleges hangulatváltozásokról – nyomottság, depresszió, feszültség –, de nem vettem komolyan, el is feledkeztem róla. Hans juttatta eszembe, aki kérdezte, nem vagyok-e nagyon letört, mert a Lariam általában így hat az emberekre. Énrám?, ugyan, dehogy; be nem vallottam volna neki, hogy naponta megkérdezem magamtól, mit keresek itt, józan eszemnél voltam-e, amikor mindenáron Afrikába akartam jönni, mással sem telik az időm, mint a rovarok elleni háborúval, örökös, kisebb-nagyobb sebeim ápolásával és a szorongással, hogy jól csinálom-e az óvodát. Néha az jut eszembe, olyan ez itt nekem, mint egy magamra mért börtön, kolostor, önsanyargatás. Gyerekkoromban előfordult, hogy azt hittem, szerzetes is tudnék lenni, elvonulva a világtól egy sziklabarlangban, gyökereken élve és a mindenséggel foglalkozva; úgy látszik, nem nőttem ki romantikus álmaimat, tessék, itt a megvalósulás, birkózzam meg vele.

Hans kérdése világosságot gyújtott elmémben. Lélek és kémia. Talán nem is velem van baj, nem azzal, akivel legintimebben töltöm összezárva az életemet, örök harcban, hogy tudjam, kivel állok szemben, hanem csupán vegyszerhatásról van szó, az idegvégződések közötti kémiai üzenet módosulásától olyan súlyos és nehéz nekem itt minden. Rossz drogokat ne fogyasszon az ember. Abbahagyom a Lariamot, áttérek a Nivakinra, annak viszont látás- és memóriazavarok a mellékhatásai, és nem is biztos, hogy védelmet nyújt, mert a paraziták már hozzászoktak, de azért mégiscsak csökkenti az esélyeiket.

Afrikában azt mondják, furcsa, hogy a nagy nemzetközi gyógyszerkutató központokból nem hallani híreket malária-kutatásokról; feltehetően senki nem lobbizik ezért, nincsenek gazdag támogatók, hiszen ez csak a világ nyomorult földrészeinek a betegsége. Számokban mérve jelentős ugyan a pusztítása, de nem a nemzetközi piacon magasan jegyzett emberéletekben. Afrika lakosságának 93%-a maláriás. Hogy hányan halnak bele csak azért, mert nem volt gyógyszerük, arról nincs adatom, de Afokar és Raliou családjából északról három halálhír is érkezett az esős évszak végén, amikor mindig a legjobban pusztít a malária. A tuaregek északi bozótfalvaiba a rebellió ideje óta nemigen jutnak el gyógyszerek, de ha valaki el is vánszorogna az agadezi kórházig, megeshet, hogy zárt kapukat talál, mert sztrájk van, az egészségügyiek, akárcsak a tanítók, négy hónapja nem kapnak fizetést, az államkassza üres. Raliou egyik húga – ,,egy reggel meghalt, csak úgy, nem tudjuk, mitől” – egy csecsemőt hagyott maga után, a bozótfaluban nem volt több szoptatós asszony, a kisgyerek éhen halt, néhány nappal az anyja után. Ez így szokott lenni. Ha megpróbálják etetni, akkor a tébécés tehéntejtől, a nemtudommilyen bacilusos kecsketejtől, a szennyes vízzel mosott pohártól vagy fakanáltól hal meg – cumisüvegnek híre sincs erre, jobb is, tisztántartási lehetőség híján –, de csecsemők póttáplálásával nem is szoktak próbálkozni. Ha egy fiatal anya meghal, a család tudomásul veszi, hogy a kicsinek az anyja után kell mennie, ilyen a világ rendje. ,,Végül is csak egy nő volt meg egy csecsemő”, mondta Afokar, korántsem szívtelenségből; egy családfenntartó halála sokkal nagyobb csapás a család maradékára nézve. Az életnek nagy súlya van, a halálnak kicsi.

A fontos délutáni programok közé tartozik a látogatás a postára, hetenként egyszer vagy kétszer. Postakocsi hétfőn és csütörtökön jön falunkba, leadja, amit hozott, viszi az elmenőt. Illéla komoly járásközpont, nem deríthető ki pontosan, mekkora a lakossága, van, aki hétezerről, más tízezerről tud. Engem meglepnek ezek a számok, sokkal kisebbnek gondolnám a falut, ahogy a süppedő homokban bejárom a széles, üres utcákat.

beleragad

A postához vezető út tízegynéhány perces séta az ámyéktalan, homokfútta utcákon és tereken, mindenütt ugyanaz a száraz kóró nő, apró bogáncsai beleragadnak az ember szoknyájába, olyan undok növény, hogy még a kiálló bordájú, kicsi tehenek és az unott képű kecskék-birkák is elfordítják tőle a fejüket, inkább a homokban heverő szakadt, sötétbarna nejlonzacskókat piszkálgatják.

Az illélai tájban a technikai civilizáció egyetlen látható jele a kórókba, bokrokba, faágakba akadt milliónyi viharvert nejlonzacskó. Az utcai soványka kis szemétből – mert itt szemétből is kevés van, semmi nem kidobandó, mindig minden felhasználható még valamire – a szél fölkapja, táncoltatja, ide-oda fölakasztja, letépi, továbbröpíti ezt a természet számára emészthetetlen terméket, az egyetlen tárgyat, amelyből a jelek szerint bőség van. Minden árus minden áruhoz ad egy barna nejlonzacskót, nyilván ők is ingyen kapják, az üres, kelletlen zacskókat pedig mindenki csak úgy szélnek ereszti. Ha környezetszennyezésről próbálnék beszélni, hülyének néznének. Nigeri hazámban a kimerült elemek mérgező fekete ragacsát szemfestéknek használják, az akkumulátorban lévő savat pedig sebekre kenik, gyógyírnak.

A posta felé menet egy hatalmas, üres térségen átvágva jobbra az illélai börtönt láthatom, nem nagyon ijesztő, csak abban különbözik a többi földszintes vályogháztól, hogy kerítése vasháló, nem döngölt agyag. Talán az átlátszóság kedvéért.

A kerítés mögött a tűző napon férfiak tesznek-vesznek, van, aki fát vág, van, aki a famozsárban töri a kölest (ez nagyon megalázó lehet neki, a mozsártörés kizárólag női munka), vannak, akik csak állnak, ülnek, talán beszélgetnek. Messziről nézve – a térség nagy, mondom, itt mindent nagyon tágas perspektívákban kell elképzelni, az örökös, tompán vöröslő rozsdaszínekben, és homok által homályosan; a levegő földtől mennyekig telítve a sivatag finom porával – semmi szörnyűség nem látszik, még az sem tudható, hogy melyik az őr, melyik a rab; ha nem mondták volna, hogy ez a börtön, nem biztos, hogy ráismertem volna.

leplezetlen kíváncsisággal

Az utcán mindenki megbámulja virító fehérségemet. Itt, a börtön, a prefektúra, a posta körzetében viszonylag messzebb vagyok az én negyedemtől, tehát kevésbé ismernek, s leplezetlen kíváncsisággal néznek. Nyilván esemény vagyok a faluban, a fehér nő, állítólag óvónő, teljesen bolond, mindenkinek széles mosollyal köszön, Náuninko – Láhéjjáló, de ennél többet nemigen tud hausszául, viszont sétál ide-oda és szívélyeskedik.

Mindenkinek előre köszönök, ez az illemszabály az egész világon, bármely faluban, bármilyen bőrszínek között, a messziről jött kívánjon először jó napot. Aztán, ha kelletlen vagy elmarad a válasz, el lehet gondolkodni, hogy miben van a hiba. Alapos a gyanúm, hogy ilyenkor bizony az idegen képem nem tetszik. Vannak tekintetek, amelyekben a bőrszínem elleni indulatot látom, vagy legalábbis ezt képzelem, és szerintem nem is tévedek. Az ember tudja, hogy miért néznek rá úgy, ahogy néznek.

Szűkebb negyedemben, a falu nyugati végén, azokon a tereken, utcákon, ahol naponta többször végigmegyek, már kezdik megszokni kirívó látványomat. Az iskolám előtti – két-három felnőtt futballpálya méretű – tágas tér egyik oldalán van két fa, ezek árnyékában mindig üldögél vagy féltucatnyi asszony. Ők felügyelik a fizetős kutat, és egyúttal nyilván alaposan szemmel tartják a tér eseményeit is, köztük az én döngő kapum gyakori nyitását-csukását, nézik, ahogy szállingóznak reggel, viháncolva távoznak délben a gyerekek.

Az első hetek óvatos távolságtartása után már előfordul, hogy mielőtt én köszönnék oda: Náuninko – ezt délután és este kell mondani és akkor, ha többeknek szólunk, egy személynek déltől kezdve azt mondjuk: Náúní –, a fa alól a nők már maguktól kiabálják nekem a köszönés első felét, és akkor rajtam a sor, hogy mondjam a választ, a bájosan elhúzott, dallamos Láhéjjálóóóó-t.

A két kút között félúton egy cementlap a homokban, ezen szoktak mosni a fiatal férfiak, körülöttük a szappanos tócsát mindig lefetyeli négy-öt kecske, birka, vagy kósza szamár. A sarkon Dogo üldögél, de még nem értem oda, keresztülvágva a téren egyelőre az asszonyoknak integetek, egyikük – két kézzel magasba emelve apró gyerekét – kiabálja felém: Moussa, Moussa, gondolom, a kisfia neve, be akarja mutatni nekem, ez szívélyes hívást jelent a fa alá, boldogan közeledem. Aztán tisztes távolban mégiscsak meg kell állnom, mert a kisgyerek éktelen üvöltésbe fog, a színtelen szellemarc megrémíti. Mindannyiunkból kitör a nevetés, elnyomja Moussa sírását, kedveseket mondunk egymásnak a nőkkel, ők hausszául, én franciául, nem értjük a szavakat, de értjük a lényeget, minden rendben van, mehetek tovább.

jókat mosolygunk

Dogo, nagy darab, szép öreg férfi, békésen üldögél a gyékényen elhelyezett árui előtt, cigaretta, gyufa, cukorka, zseblámpaelem, néhány kupacka földimogyoró. Dogo ért egy csöppet franciául, de inkább haussza nyelven válaszol. Időbe telt az ő meghódítása is, s mert ismét visszaszoktam a cigarettára, alkalmam volt guggolgatni mellette a komótosan lebonyolított vásárlás idejére; nem sokat beszélgetünk, de jókat mosolygunk egymásra, az ilyen kapcsolatok erősítik a népek barátságát.

Néha túlzónak találom a saját széles mosolyomat. Az agyam csak utólag regisztrálja, hogy már megint mi van: hatalmas vigyor a képemen, végtelen jóindulatomat bizonyítandó, akár a hajdani szerencsétlen szerecsenen, akit vademberként mutogattak a kíváncsi fehérek úri társaságában; mit tehetett volna egyebet, vigyorgott szegény. Ha a környezetből mindenki csak gyanakvóan fürkészi, bizony, megszeppen egy kicsit a halandó, és szeretné valahogy kifejezésre juttatni, hogy kérem szépen, én is ember vagyok, és semmiben sem akarok ellenetek törni. Aztán jóindulatom heve alábbhagy, úgy látszik, már kezdek itthon lenni, mert leállók veszekedni egy hausszával. Soha többet nem vásárolok nálad, mondom dühösen a keddi piacon egy narancsárusnak, aki csúnyán át akart verni, és végül, szándékánál kisebb mértékben ugyan, de át is vert. Azt még elfogadom, hogy bőrszínem miatt nekem mindig magasabb árat mondanak, mint a helybélieknek, ez valahogy akár rendben is lenne, az európai segélyek rám jutó részének tekintem, és szívesebben fizetek így közvetlenül a polgároknak, mint a mindig gyanús államnak, de azért ne nézzenek hülyének, és adják ide korrekt módon a visszajáró pénzt. Rosának elmesélem a kalandomat, rám is szól, hogy na látja, miért ment nélkülem a piacra, aztán nagyon határozottan úgy dönt, hogy én oda többet ne járjak, ő úgyis kimegy minden kedden a hetipiacra, ha nekem kell narancs, ő megveszi normális áron. Nem mindegy, hogy 20 frank vagy 50 darabja, neki húszért adják, ne kerüljön nekem se többe; Rosát minden pocsékolás őszintén fölháborítja.

Az utcákon gyakran követ gyereksereg, lehet, hogy én vagyok a falu bolondja? Óvatosan lépkednek mögöttem, ha visszafordulok és rájuk nézek, hátrariadnak, ezen aztán együtt nevetünk, bár akad kiskölyök, aki továbbra is rémülten figyel, készen arra, hogy idejében elfusson. Sosem lehet tudni, mi telik ki tőlem. Van, aki hozzám merészkedik, nyújtja a kezét, ritka esemény egy fehérrel kezet fogni, a többi gyerek pár méterről lesi, mi lesz, lám, nem történt semmi veszedelmes, erre ők is odacsődülnek kezet rázni.

A kézfogás fontos dolog, egy sovány kis öregasszony is mindig elkap a faluban, ő aztán el sem ereszti a kezem, szorosan tartja, hosszan rázza és beszél, beszél, mondhatom én, bán ia haussza bá, hogy nem tudok hausszául, abba nem hagyná a szöveget, látszik, hogy kicsit kelekótya, ő a falu bolondja, nem én, a gyereksereg mégis engem követ az utcán. Így ismerkedünk a vöröslő homokban, kósza kórók és sovány kecskék között, vagy mindegyikünk bolond, vagy egyikünk sem.

kép | shutterstock.com