DÉLI KÁPRÁZATOK

Mint egy mitológiai lény, úgy ereszkedett le az Appel bácsi az új, villogó esőcsatornán. Lefolyókat szereltek reggel óta a mély pincekatlanba, nem egészen érthető céllal, mert minek az esővizet a mélybe levezetni, amikor magától is oda megy, s hetekig ül a lefolyástalanságban, ahová csak pontosan déli tizenkét órakor süt be a nap. A merőleges mészkőkatlan csak a merőleges sugarakat tudta befogadni. De azokat nagyon. Ilyenkor kigyúlt, lélegzett a mélység, a ferdén nőtt növények levelei mozogni kezdtek, egyik felüket adták a melegnek, a másikat a mélyből meginduló páragomolygásnak. Ilyenkor sűrítetten éltek. Aztán huszonnégy óráig éltek a déli pillanatok emlékéből.

A déli élet hatványozottságába ereszkedett le az Appel bácsi. Nem volt a csőhöz odaerősítve, se szíjjal, se kötéllel, a fényes bádogra kulcsolt lábakkal és kapaszkodó kezekkel jött lefelé, az írnok iroda ablakai éppen oda nyíltak, s a napsugaras gomolygásban Anna, a pinceírnok azt hitte, hogy csodát lát: valami mellékisten jön le a mélybe. Egy groteszk mellékisten, egy puttó és egy ősz főisten keveréke: Appel bácsi kicsi testét ügyesen hozták a hosszú kezek és hosszú lábak, a púpja fölött ősz dróthaja hosszan hátra göndörödött, majdnem vízszintesen, mint ahogy a víz hullámzik, vagy mintha örökké a szél fújná hátra, de a katlanban ez nem jöhetett szóba. Az Appel bácsi féle félistenség a megmerevedett szélfújást, a megmerevedett vízhullámzást hozta a fején, s a nagy púpja tartotta mindezt vízszintesben. A kegyetlen kinövés, a kegyetlen torzulat erre volt hivatva. Mint a földgyűrődéstől felmagasló hegyek, amik magasan tartják az állandóságba fásult szelet.

pinceírnok

Anna, a pinceírnok elhűlve állt az ablaknál: hogy kerül ide az Appel? Miért jött ide a vízfejváros másik végéről? Villamosozott másfél óra hosszat? Vagy ez nem is ő, hanem az őbelőle, Annából életre kelt alakmása, aki lábra kapva fényes csöveken lovagol? Az Appel kétségtelenül Appel, de hogy kerül a fényes esővíz-csatornára? Talán ha a nap odébb megy, az Appel is eltűnik, s elnyugszik minden a párákkal, sugarakkal, levelekkel, káprázásokkal együtt.

Appel Tecával, az Appel bácsi lányával Anna együtt járt iskolába. Az elemi első két osztályába. Anna, az inkább alacsonynak mondható írnok az első iskolaévekben mindig nagyobbnak érezte magát az osztálytársainál, nemcsak azért, mert akkor még nagynövésű volt, hanem mert a négy évfolyammal fölötte járó nővére révén mindenben jártasabbnak, tájékozottabbnak tudta magát: tudta, mi az a SZALACSI, hallott olyanról, hogy bordásfal, s arról is értesült, hogy a bordásfalról le lehet esni, s aki leesik, annak eltörhet a háta, a Balla Évike leesett, és többet nem fog tudni nőni, akkora marad, mint most, és a háta olyan lesz, mint az Appel bácsié.

Anna úgy emlékezett önmagára, hogy jó kislány volt, vele küldték le egy ünnepély után a cserepes virágot az új igazgatónak, akit úgy hívtak, hogy ZAVAGYÁK CIRIL, s neki eszébe sem jutott, hogy sorakozásnál első akarjon lenni, a Bálint Vica húzta a kezét, hogy menjenek inkább elsőnek, húzta a kialakult sorból, először azt sem tudta, hogy a Vica mit akar. A tanító néni az ő haját kapta el, pontosan a tarkója fölött, s a rövid, kunkori szálaknál fogva mind a kettőjüket az ő hajával húzta vissza a sorba. Ezt sokáig érezte, de nem mondta el otthon, mert anyjának a feje fájt, s látta, hogy ehhez a fejfájáshoz képest minden semmi, a tarkója fájásától neki nem kellett belekapaszkodnia a szárítókötélbe, s nem kellett a kezét a fejére szorítania.

Hát te ezt mért nem mondtad el itthon, kérdezte az anyja, amikor az utcabeli öreg tanító néni a boltban elújságolta, hogy az iskolában Anna füzetét mutatták meg neki, mint a legszebbet. Elfelejtettem. Mondta, pedig ez nem volt igaz, nem felejtette el, csak valahogy az idő és a szavak sosem voltak egészen jók, s ehhez, hogy az idő és a szavak nem voltak jók, már végleg nem voltak szavak. Kimondható, használatban kipróbált szavak. Másmilyenek lettek volna, de azokkal előhozakodni mindig kockázatos volt.

Anna állt az ablaknál, s nézte, hogy a katlan egyik oldalán másznak kifelé a fények, és arra gondolt, hogy mennyire szorongott, amikor anyja az öreg tanító néni dícséretét mesélte örömmel, mert ha a tanító néni elmond mindent, akkor a Ciptor Eda mamája is elmondhatja, hogy ő az Eda fehér teklagyöngyeiből eltett néhányat, becsukta a tolltartójába, s hiába kérte Eda, ő nem adta vissza, mert úgy érezte, hogy a fehér, fénylő gyöngyök nélkül nem érdemes élni. Eda a mamájával már a kapujukban várta őt, s ő kénytelen volt a tolltartóból a gyöngyöket visszaadni. Érdekes, hogy nem is szégyelltem magam, csak a szívem fájt nagyon és szorongtam, gondolta az írnok.

Omika meghalt

Aztán arra gondolt, hogy Omikánál elő lehetett volna hozakodni mindenféle szavakkal, lettek volna bejáratott, használatban csiszolt szavak, kifejezések, mondatok, de Omika meghalt, Omikát halálba vitték a német férje miatt, aki már 1905-ben elhagyta, Omikával a megbeszélésekben is csak addig juthattak, mint a horgolásban; az elemista Anna horgolta a hosszú láncszemsorokat, de tovább sokáig nem jutott, mert nem volt, aki megtanítsa.

De ez mégis milyen jó volt, mondja hangosan Anna, aztán hátranéz, hogy valaki nem jött-e be közben, és szinte érzi az ujjain a fonal tekeredését, húzódását, az áthurkolás fizikai boldogságát: mentek az iskolából hazafelé, és ő útközben is horgolt, összehúzható tasakocskát varrt a fonalnak és horgolótűnek, az lógott a bal csuklóján, és mind a két oldalán jöttek, ő volt középen, a Bonet Éva azt mondta, menjen el hozzájuk, és neki eszébe sem jutott, hogy előbb haza kéne menni, ment a Bonet Évával, akiről kiderült, hogy a Hangyatelepen lakik, mentek valami nagyívű kanyarral, hátulról mentek be a Hangyatelepre, amit ő mindig elölről látott, illetve nem látott, csak tudta, hogy ott van a függőleges sziklák tetején a bozótok mögött. Hintáztak, játszottak, arra már nem emlékezett, hogy Éva közben ebédelt-e, ő nem volt éhes, semmi éhséget nem érzett. Aztán Éva elvezette egy olyan helyre, ahonnan látszott a Duna, s egy kicsit arrébb menve az ő utcájuk is, a házaknak a tetejét látta, először nem is tudott azonosítani mindent, aztán kezdett aggasztóvá válni, hogy csak nagyon nagy kerülővel találhat haza, hiába látszik innen minden olyan jól. Úgy tűnt, hogy az ő utcájuk és a Hangyatelep két külön világ. Később, amikor azt énekelték, hogy könnyben úszik két szemem pillája, valahányszor emlékszem reája, amikor ennek a dalnak divatja volt, mindig a Hangyatelep jutott eszébe, ahonnan ő olyan magasról látta a Dunát.

Valóban Appel bácsit látta az előbb, vagy a déli káprázat játszott vele? Végül is Appel bácsi megkerülhetetlen, az első iskolaévek emlékgomolygásába mindig beúszik, de ilyen élesen még soha. És most nem is gondolt semmiféle gyerekkorra, a gyomrában, kezében, lábában sem motoszkált semmi; sem mozdulat, sem illat, sem hang nem babonázta, tette a dolgát, mint ilyenkor mindig, valami felé éppen nyúlt vagy fordult, amikor Appel bácsi az ablak látóterébe beereszkedett: új színnel, új jelentéssel gazdagon. Ez már nem a zöldségboltos Appel bácsi volt, aki tulajdonképpen mindent árult: kenőszappant, VlM-et, száraztésztát, de a legkelendőbb mindig a friss zöldség és gyümölcs volt. A kis kóceráj bolt mindig tele volt vevőkkel, a nagyfiúk is rákaptak, hogy Appelnál beszéljék meg a BMT eredményeket, néha az ajtóban álltak, és nagyot fütyültek, hé, itt vagyok a Púposnál, gyere át, kiabálták a többieknek. Az asszonyok az Appel bácsit Pistának szólították.

Appel bácsi váratlanul jelent meg, váratlanul kúszott be a fénynyalábok mentén, semmi előjel nem mutatkozott, aztán eltűnt, felszívódott, mint a párák.

Appel Teca még nem sántított, amikor elsőbe jártak. Kis növésű, de erős hangú gyerek volt. EL-ME-GYEK, MOND-TA AZ E-GÉR, szótagolta nagy hangon az olvasásleckét, de nem ment, sehogy sem ment, lári-fári, mondta türelmetlenül a tanítónő, LÁ-RI-FÁ-RI olvasta bele készségesen a leckébe Teca, akkor még mindnyájan gyanútlanok voltunk, gondolta az írnok.

Ki lakik közel az Appel Terézékhez?, kérdezte a tanítónő, s ő gyanútlanul jelentkezett, pedig az Appel Terézéknél még sose járt, csak a boltjukban, de úgy lehet, hogy Tecáék ott is laknak, hol ez, hol az tűnt föl a pult mögött, s valami hátsó ajtók nyikorogtak mindig.

MONDD MEG A SZÜLEINEK, HOGY TERÉZ NEM TANULTA MEG AZ OLVASÁST. Anna ilyen feladatot még sosem kapott, s ahogy visszaemlékezett, sosem árulkodott. Nemcsak a rossz szándék hiányzott belőle, hanem irtózott az árulkodós hanghordozástól, nem volt meg benne az árulkodósok célszerű, szereplős aktivitása.

enyhe csikarás

Mondd meg a szüleinek, hogy Teréz nem tanulta meg az olvasást, ismételte magában az írnok, és itt volt minden, amit akkor érzett a gyomrában, kezében, lábában: enyhe csikarás, izzadás, nehézség; nem csatlakozott senkihez, hagyta Bonet Évát is elmenni, a Tecához meg végképp nem csapódhatott. Egyedül kellett a feladattal megbirkóznia, azt se tudhatta előre, hogy fog-e sikerülni. Izgult, félt és szégyenkezett. Háromszor sétált el az utca túloldalán, meg akarta várni, míg a nagyfiúk elmennek, de ha egy-egy elment, mindig jött helyette másik, az ajtóban rágták az Appel tökmagját, köpködték ki a héját a járdára. A táskája már elviselhetetlenül nehéz volt. Aztán, mikor az ajtó üres lett, tudta, hogy tovább nem várhat, átfutott az úton, és kalapáló szívvel bekiáltotta a boltba: CSÓKOLOM. APPEL BÁCSI, A TANÍTÓ NÉNI AZT MONDTA, HOGY A TECA NEM TANULTA MEG AZ OLVASÁST.

Appel bácsi a pult mögött állt, valakiknek a félig takarásában, könyökök és vállak mögül tűnt elő a hegyes orra, göndör haja, hegyes mellkasa. Szólni nem tudott, mert mint a rémes fúriák fordultak Anna felé a kötényes, szatyros, kosaras asszonyok, valamire várhattak, valami friss árura, Anna nem számított rá, hogy ott vannak. Megsemmisülve állt az ajtóban. Egyszer ezt valakiknek úgy mesélte, hogy megszólalt a görög drámákból a kórus; a kötényes asszonyok kiabáltak, először össze-vissza, aztán majdnem egyszerre:

MIT AKAR EZ ITT?!

ÁRULKODÓS

ÁRULKODIK AZ OSZTÁLYTÁRSÁRA

HOGY NEM SZÉGYELLI MAGÁT!!

Anna akkor hazavonszolódott a nehéz táskájával. Később, amikor már jól bejáratott szavai voltak, azt mondta, hogy ő időben megtanulta, hogy nem kell minden feladatnak eleget tenni. Van, aminek nem is szabad. Az igazi feladat azt a feladatot felismerni, amit teljesíteni nem szabad.

Appel Tecával a barátság nem szűnt meg, Tecáéknál mintha nem is lett volna jelentősége az árulkodásnak. Bálint Vicáékhoz mentek játszani. Bálint Vica nagypapájának új háza volt, emeletes, valami egészen csillogó anyaggal bevakolva, ha rásütött a nap, mintha apró csillagok villogtak volna, aztán ez a fényesség bemattult, kerek kis pókhálócskák szőtték be az egész házat, hogy ezek a kis hálók hogyan keletkeztek, az rejtély volt, mert pókot vagy egyéb rovart sosem lehetett látni. Más ilyen talányok is voltak a Midó-házban, milyen ez a név is, gondolta Anna, mért nem Mirédó mindjárt? Midó a Bálint Vica nagypapája volt, a nagypapám perfekt orosz, mondogatta Vica, és hogy van testvére, hogyne lenne, van egy öccse, de menhelyen van. Perfekt orosz és menhely, ilyeneket mondott a Bálint Vica, meg hogy kiknek van az osztályban a legszebb házuk, és Anna tudta, hogy mit vár, hogy az övéké a legszebb, de azért sem mondta. Nem lehetett tudni, hogy Tecának hol az apja, Teca az anyjával egy kis egyszobás lakásban lakott a nagyszülőkkel együtt, a háztulajdonos nagyszülőkkel, akik az egész házat bérbeadták, földszinten, emeleten, mindenhol. Midó egy kicsit félelmetes volt a nagy szögletes kövér fejével, mintha a Vica anyja is félt volna tőle, s mintha ez a félelem összefüggött volna a perfekt orosszal és a menhellyel. A betonos udvar a ház és a kert között húzódott, a kert olyan magas volt, mint az emelet, az emeleti gangról lehetett egy fahídon a kertbe átsétálni. Amikor a kertbe átértek, akkor már minden nagyon jó volt, kikerültek az öreg Midó látóköréből is, s Vica is megcsinálta már a mutatványát: a fahíd korlátját megfogva átlendítette magát, és fejjel lefelé lógott a kibetonozott mélység fölött. Anna ettől valóságosan rosszul lett, és visítani szeretett volna, vagy szólni a Midó bácsinak, hogy tiltsa már meg ezt, de egyszer látta, hogy a Midó néz ki a konyhaablakon, és látja a fejjel lefelé lógó Vicát, és nem szólt semmit, se akkor, se később. A kertben voltak jó helyek, dzsungelesek és ritkásabbak, s középen volt egy kőépítmény, amiről azt lehetett hinni, hogy kút, derékig ért, s behajolva lehetett kémlelni a mélybe, hogy csillan-e valami vízféleség. De Vica azt mondta, hogy ez nem kút, hanem ez a pincéjük szellőzője. Anna itt is borzongott, mert a feketeségből kiérezte azt a mélységet, ami Vica lógó feje alatt is ott várakozott.

Annát másik iskolába adták, oda, ahová a testvére is járt, Teca, Vica, Bonet Éva eltűntek a látóteréből, az Appel-bolt is becsukott, ilyeneket lehetett olvasni a táblákon, hogy KÖZÉRT, ZÖLDÉRT, az öreg Midó a 48-as centenáriumi ünnepségen a Törley nagy csarnokban a tribünön ült, senki sem tudta, hogyan került oda.

kurva Midó

A szomszédasszony egyik nap átment Annáékhoz, és azt a hírt hozta, hogy az Appel Teca beleesett a Midóék pinceszellőzőjébe. Bujócskát játszottak, és Teca azt hitte, hogy meg tud úgy kapaszkodni a kőperem szélében, hogy a teste csak úgy lógjon a mélység fölött. A Vica kereste és sehol sem találta, aztán már azt hitte, hogy hazament, felhagyott a kereséssel. A Midó talált rá, amikor este a söréért lement. Tecának a combcsontja tört össze szilánkosra, azt mondják, hogy sosem lesz ép a lába, mondta a szomszédasszony. Az írnok emlékezett rá, hogy akkor gyerekként azt mondta, hogy az a kurva Midó. Az a kurva Midó, mondta most is, hangosan, és a háta közepétől a sarka végéig érezte megint a hideglelős borzongást, amit olykor a Midó-házban érzett.

Csókolom, mondta egy ismerős hang, és amikor megfordult, ott állt szemközt az Appellal, az igazi Apellal, csókolom Annuska, mondta örömmel Appel.

– Appel bácsi, hát tényleg maga volt az a csatornán? Azt hittem, tévedtem.

– Hát lehet engem összetéveszteni valakivel? – nevetett Appel, igazi jókedvvel.

– De mit csinált ott az esőcsatornán?

– Eljátszottam a mesebeli manót. Huh, Annuska, én vagyok a manókirály. Mindenkit el tudok varázsolni.

– El is hiszem – mondta az írnok kertelés nélkül –, amióta megláttam, itt állok és tűnődöm, gondolkodom és tűnődöm, az is eszembe jutott, amit rég elfelejtettem, és olyanokat is tudok, amiket eddig sosem tudtam. De lehet, hogy tudtam, csak nem gondoltam rá. Nem félt, hogy leesik a csőről, vagy hogy a cső kiborul magával együtt?

– Megkocogtatom a csatornát, és már a hangjából tudom, hogy elég szilárd-e. Tíz éve vagyok bádogos, Annuska, és még a hajam szála se görbült.

– Elhiszem, ezt elhiszem – mondta az írnok, és újból megnézte, közelebbről is megnézte az Appel bácsi haját, ami ugyanúgy fodrozódott, mint egy órával ezelőtt. Mint a Rajna, gondolta magában, a Rajna, amit még sosem látott, de A Rajna kincsét már hallotta. Ezen tűnődött egy keveset, hogy hogy jön ide A Rajna kincse, amikor megszólalt a telefon, és nyomban eszébe jutott, hogy nem adta le a déli jelentést, amit pontosan akkor szokott a központba továbbítani, amikor a napsugarak betöltik a katlant, és a fények meg a párák összegabalyodnak.

Igen, itt a kőbányai pince, mondta a telefonba.

Elnézést, elfelejtettem. Nem, ez még nem fordult elő.

Tudom, hogy ez az egyik legfontosabb feladatom.

Máskor nem fog megtörténni.

Diktálom: Kiszedve: 374000 darab

Ebből: Első osztályú 350000 darab

Második osztályú 9500 darab

Úszó: 7700 darab

Törött: 6800 darab

Mondja, Annuskám, van aki ezt megszámolja?, kérdezi Appel, mert még mindig itt van. Fenét, mondja az írnok, az a fontos, hogy az összeadás stimmeljen.

– A villamosjegyekért jöttem be, mondták, hogy itt kapom, nem tudtam, hogy magát találom itt. Hát maga is jó messzire utazik mindennap.

– Majd ez is véget ér. Ha kiszedik mind az öt milliót, majd nem kell kijönni. Tessék mára két átszálló, és holnapra is kettő. Itt tessék aláírni.

felső kép | Arthur Rackham, illusztráció a Pán Péter a Kensington Parkban c. könyvhöz, wikimedia.org