Kállay Kotász Zoltán

DE AKKOR MÁR NEM LESZEL UGYANAZ

2013 december

DE AKKOR MÁR NEM LESZEL UGYANAZ

A belvárosi Balaton utca egyik szürke épületének vasajtós, háborús emlékekkel viselős légópincéjében szervezkedtünk, ötletekkel és idealizmussal csordultig töltve, mivel húszas éveink elején jártunk. A fedőszervet Alba Körnek hívták, és cégbírósági jóváhagyással – akkoriban még a hatalom tűrte a bomlasztó szervezetek működését – hadseregellenes propagandát fejtett ki a katonai szolgálatra kötelezett fiatalok téveteg soraiban. Valójában persze a világ megváltása volt a cél, amit az erőszakmentesség eszméjének elterjesztésével véltünk megvalósíthatónak.

a gyökerek hiányosak

Magánbeszélgetéseink és közszerepléseink során hamar ráébredtünk, hogy előadott gondolataink mesebeli paszulyként törnek az ég felé, és beláthatatlanul távolodnak az emberek által lakott és otthonosnak tekintett eszmei és közérzeti szféráktól. Keresni kezdtük tehát történeti előképeinket, mint hivatkozási alapot, kutattunk, ám azt találtuk, hogy a gyökerek hiányosak, gyengék, és alig-alig kapaszkodnak a toborzótáncokkal, katonai menetelésekkel, bocskoros és lánctalpas ütközetekkel szikesre döngölt hazai talajba. Mit lehet itt tenni? Elhatároztuk, hogy kulturális folyóiratot alapítunk a pusztaság locsolgatására. Társaim a lap elindításával engem bíztak meg.

Átadva magam a sugallatoknak, a pince történelmi szellemének, különös ötletem támadt. „Behívóparancsot” küldtem a várt szerkesztőknek és szerzőknek, a hivatalos, hadkiegészítő parancsnokságok által nyomtatott behívók mintájára nagy vörös betűkkel és a mondatok végén hegyes felkiáltójelekkel brutalizálva a szöveget. A címzett vonuljon be ekkor és ide, hogy a MintHa folyóirat szerkesztőségéhez csatlakozzon. Büntetőjogi felelősség tudatában, pecsét, aláírás, Kotász, körkiegészítő parancsnok!

A behívottak listáján Hegyi Zoltán, Nagy Jenő, Elek István – és Novotny Gergely szerepelt. A megfelelő időpontban a megfelelő helyen, azaz a légópincében hiánytalanul megjelent a társaság, de balul ütött ki az elképzelésem, a leendő szerkesztők nem kívántak szerkeszteni, nem is igen értettek szót egymással, és ilyen felállásban többször össze sem verődtek. A lapot Hegyi Zoltánnal készítettük aztán ketten.

Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy ráocsúdjak: underground akcióm humor-értéke kétséges lehetett némely érintett számára. Hiszen aki kapott már behívót, és nem békében, hanem háborúban, abban hatásosan szerkesztett levelezőlapom sötét emlékeket idézhetett fel.

fortepan 108244

Novotny Gergely kapott behívót, tizenkilenc éves korában, 1944-ben.

A történetet azzal kell kezdenem – a történetet, amelynek lényegi vonulatát jellemző módon Gergely soha nem mesélte el nekem, csak jó tíz évvel a halála után hallottam a fiától –, hogy Gergely apja az a Novotny Emil Róbert volt, akit festőművészként, esetleg a kultúrtörténet iránt mélyebben érdeklődők a KÚT titkáraként ismerhetnek. A festőművész azonban nemcsak festett, hanem metszeteket, például linóleummetszeteket készített, és ez az alkotói módszer, amely valójában rendkívül ősi nyomdatechnika, tehetővé tette számára, hogy iratokat hamisítson. Készültek tehát a hamis menlevelek zsidók, katonaszökevények és más földi ítélet alatt álló egzisztenciák számára, és az apja Gergelyt bízta meg, aki akkoriban leventeként szolgált, hogy a zavaros körülmények között kézbesítse ki az iratokat a stabil és nyilvántartott lakhellyel nem rendelkező címzetteknek.

Tél volt, a háború utolsó, legkegyetlenebb tele, Gergő az utcán bandukolt, kabátja zsebe papirosokkal terhelve. Az egyik kanyarban nyilasok toppantak elé, igazoltatták. Talán fülest kaptak, hogy kit kell lekapcsolni? Nem kizárt. Mindenesetre az igazoltatás után következett a motozás, a belső nagy zseb átforgatása. Amelyben nem találtak semmit… csak egy hatalmas lukat az alján. A kabátzseb lyukas volt, és valószínűleg már korábban, az utcán kipotyogtak belőle az iratok. A nyilasok, biztos, ami biztos, elhurcolták Gergelyt, bezárták, vallatták (gumibottal ütve meztelen talpát), aztán két nap után, amikor az apja, Emil megjelent a nyilasházban, és olyan felháborodással, amely tankönyvszerűen csak ártatlan emberben fortyanhat, számon kérte a parancsnokon a fia fogva tartását, kénytelen-kelletlen, bizonyíték híján elengedték.

helyére illesztem

Az események, ha fiatal korban érik az embert, és érzékeny lelki felületbe csapódnak be, életre szólóan irányt szabhatnak, és Gergelyt, ahogy most utólag szemlélődöm és okoskodom, ahogy helyére illesztem, miként kirakósjátékban szokás, a véletlenül meglelt életdarabkát, valószínűleg orientálták is. Az abszurd, a különös észlelése és bemutatása felé, amely oly markánsan jelentkezett később írói pályáján.

Hogyan él emlékezetemben Novotny Gergely?

Beszélgetéseink többnyire irodalomról, filozófiáról, életfelfogásról szóltak, és csak egészen csekély mértékben családról, magánéletről. Alaposan meglepődtem, amikor egyszer váratlanul – bár az ilyen villámgyors mederváltások szintén jellemezték Gergelyt – a Levendula presszóban megkérdezte, milyen a viszonyom apámmal. Torkomra fagyott a szó… Kevés bonyolultabb viszonyt lehet elképzelni, mint fiúknak az apjukhoz, ám ha a viszony le is írható, többnyire a megfelelési kényszer, a lázadás és valamilyen különös, már-már transzcendenciákat súroló bűvölet háromszögében mozognak a kontúrjai. Nem tudtam egyenes választ adni, mai fejjel viszont ez lehetett volna az áldásos pillanat, amikor átfordítva, Gergelynek szegezve a kérdést utat nyithattam volna – talán a fenti történet elmesélése felé is.

A pillanat elsuhant, és mi visszazökkentünk a szokásos témák közé, amelyek presszóasztal mellett gördülékenyen tárgyalhatók. Irodalom… Novotny minden héten frissen készült, „tollmeleg” írásait vette elő a táskájából, kezembe nyomta, és amikor látta a termékenysége feletti megrökönyödésemet, engem is hasonló tempóra biztatott. Kísérletező prózáim összehasonlíthatatlanul nagyobb sikert arattak nála, mint a hagyományos történetmesélősek, és ha bármilyen rövid, szösszenet-szerű, ám érdekes hangvételű opuszom elnyerte a tetszését, csak annyit mondott: „Tovább, tovább, ebből egy egész regénnyel!”

fortepan 108226 1

Kísérleteim azóta sem dagadtak regénnyé, de mentségemre szolgál, hogy a műfaji kalandozást és határfeszegetést sokkal inkább az ő számára, mint nekem találták ki. Íróemberek mifelénk többnyire úgy vélik, a kísérletezés pusztán habitus és merészség kérdése, pedig legalább olyan fontos az ismereti bázis hozzá. Gergely érdeklődési köre hihetetlenül széles volt, és olyan közvetlenül és lelkesülten tudott beszélni elvont szakkérdésekről, ahogy magyar földön kizárólag politikáról szokás. Nyelvtudása lehetővé tette, hogy fennakadás nélkül kövesse kedvenc tévécsatornája, a francia TV5 műsorait, legyen szó abban zenéről, irodalomról, filozófiáról, biológiáról vagy akár matematikáról. Nyitott volt mindenre, és az új gondolatokat, mint valami két lábon járó biológiai laboratórium, hosszan cirkuláltatta magában, hogy aztán az egyébként kialakult világképéhez kovalens, akarom mondani koherens kapcsolódással az írásaiba csapolja át azokat.

– Elég későn tanultam meg vezetni, és előtte tartottam tőle, hogyan válok be a volánnál, de aztán simán ment minden – mesélte, amikor az Orbán-hegyen megálltunk a kocsija mellett, és invitált, hogy szálljak be. – Első autómmal, az öreg Wartburggal bejártam Norvégiától Dél-Franciaországig fél Európát.

zenetanárként

Ám nemcsak a motorizációba vágott bele Gergely akkor, amikor mások legfeljebb a hintaszék irányításával ismerkednek, bőven a nyugdíjas éveit taposta már, amikor tanítani kezdett. Hosszú zenei pályáján felgyűlt ismereteit adta át zenetanárként tizenéveseknek.

Az tud igazán tanítani, aki örökké nyitott a tanulásra.

Hogyan él emlékezetemben Novotny Gergely?

Beültünk a Levendulába, ahol éppen akkor rajtunk kívül egyetlen másik vendég tanyázott csak a kiszolgálótérben, a Részeg Színész. Részeg Színésznek pocsék napja lehetett. Először a játékautomatánál próbálkozott, kitartóan püfölte, s amikor az nem vette fel a kesztyűt, csak csipogott és villogott egyhangúan további húszforintosok után érdeklődve, belénk kötött. Semmi nem tetszett neki: se az, hogy üdítőt iszunk és sós mogyorót rágcsálunk, se az, hogy szemüveg csúszkál az orrunkon, se az, hogy a Holmi folyóirat hever előttünk az asztalon, se az, hogy egykori direktora, Siklós Olga nevét emlegetjük belterjes diskurzusunkban.

A söröspultra könyökölve eregette felénk gunyoros megjegyzéseit, és bennem már mendegélt fölfelé a pumpa, méregettem R. Sz.-t, vajon elmebeteg-e, aki mentesíthető a felelősségre vonás alól, avagy… Gergely azonban csak nézett. Végtelen szelídséggel nézte Részeg Színészt, ártatlanul, és…

És itt tennék némi közbevetést. Gergely, miként korábban megfigyeltem, óvakodott attól, hogy másokat minősítsen. Ez valóban óvatosság volt, mert megfigyelőképessége és szatirikus hajlama egyébként pontos és eleven látleletek megfogalmazására tette alkalmassá. Megtörtént esetként említhető, amikor sokadszori unszolásomra, hogy mi a véleménye róla, egyik irodalmi folyóiratunk – melynek kiadójába ő is, én is bejárogattunk – főszerkesztőjét, T. P.-t ennyivel jellemezte: „Hihetetlen nagy porfelhőt kavar maga köré, amiben aztán eltéved.”

fortepan 108243

Gergely tehát végtelen szelídséggel nézte Részeg Színészt, ártatlan, de azért egyfajta tudós kíváncsisággal átitatott csodálkozással, ahogy zoológus figyelné a cserebogarat, ha az minden bevezető nélkül klarinétozni kezd. Ez a szelídség, melyről, mint kikezdhetetlen páncélról, a leghegyesebb sértések is lepattantak, no és a pincérnő néhány csitító szava teljesen demilitarizálták R. Sz.-t, aki fél óra múlva bekövetkező távozásunk alkalmából hosszasan és könnyekig hatódva búcsúzott tőlünk. Neki még akadt a Levendulában némi innivalója.

szeretett levelezni

Presszók voltak a törzshelyeink, kerthelyiséggel, ahova derült időben ki lehetett ülni, mert Gergely szerette a természet közelségét. Mindenféle rendű és rangú, hasznos és haszontalan növényeket, virágokat, bokrokat, fákat… Talán leginkább a fákat! Rendszeresen találkoztunk nagy fák alá kihelyezett kicsi presszóasztaloknál, de emellett időnként postai levelet is kaptam tőle… Valószínűleg szeretett levelezni, és ezt a formát találta alkalmasnak a pontosabb és érdekesebb megfogalmazást kívánó eszmecserékhez.

Egyszer kitért rá – levélben –, hogy az utóbbi időben a hazugságról elmélkedik. Arról, hogy a hazugság mennyire alapvető az életben. Mi erről a véleményem? – kérdezte a lap alján. Válaszomban kifejtettem, hogy tökéletesen egyetértek vele, én is megfigyeltem, hogy a hazugság milyen mélységesen áthat mindent… Társadalmi malterrá vált, amely már összetart, pedig alapvetően emberi viszonyokat szétziláló romboló erő lenne… Ilyesféle okosságokat teregettem a papírra, amit aztán elküldtem a Kökörcsin utcába, ahol Novotnyék laktak. Rövidesen újabb boríték érkezett tőle, kézírással. Tájékoztatott, hogy félreértettem. Ő az evolúcióra gondolt, arra, hogy az egész evolúció, sőt, az élet létrejötte az Anyag Hazugsága.

El lehet képzelni, mennyire megdöbbentett Novotny gondolata – az azonban már kevésbé, hogy könyvet ír róla. Írta, félretette, átformálta, megint elfektette, javítgatta az anyagot, mígnem sokévi munka után a kötet elkészült, és az Egy képtelenség diadalmenete címet kapta. A postás vastag borítékban elhozta nekem, ahogy még számos más címzetthez, az öreg ugyanis többfelé pályázott vele, keresve a kiadókat és a potenciális ajánlókat, akik tekintélyükkel és véleményükkel a mű mögé állva lendíthetnek a kiadáson. Gergely a tanulmányát bőséges irodalomjegyzékkel látta el, a felkért ajánlók viszont – továbbá akikhez rajtuk keresztül eljuthatott a munka – a témát felfedezve, és különböző megközelítésekben tárgyalva, valahogy elfelejtették Novotnyt, mint ihletforrást említeni. A Hazugság alapvető az életben? Gergely, sajnos, el kell mondanom neked, most már nem papírra róva kézírással, hanem elektronikus adatrögzítőre pötyögve az üzenetemet, a kézbesítést pedig az angyalokra bízva: az Önzés is.

fortepan 108267

Valamikor a 90-es évek közepén Gergely egyik versét beválogatták a Szép versek antológiába. Gergely ezt csak utólag és véletlenül vette észre, mert tiszteletpéldányt nem kapott. Mikor besétált a Magvető kiadó szerkesztőségébe, az ügyeletet tartó fiatal hölgy így fogadta:

– Jaj, hát magáról senki nem tudott semmit! A címét se tudtuk kinyomozni, már úgy hittük, hogy külföldön élő magyar… Ezért nem küldtünk tiszteletpéldányt!

Igen, Gergely élhetett volna akár a Holdon is, annyira külön szálon, kívül futott a bajtársi ismeretségek összegubancolódott csomóján, ezen az együtt vonszolódó, kényszeredett és pállott gombolyagon, ami nálunk az irodalmi élet.

Mi lett volna, ha… Ha a zseb nem lukas… Ha a menlevelek eljutnak a címzettekhez… Ha a menlevelek eljutnak a nyilasokhoz… Ha az apa nem készít iratokat… Ha az apa nem megy be a nyilasokhoz… Ha a huszadik század elmarad…

abszurd és kísérletező művek

Ha Novotny Gergely abszurd és kísérletező művek helyett hagyományos történeteket mesét… Ha magába húzza a gombolyag… Mi lett volna, ha? Nem tudni, nincs ellenpróba. Amit annak remélnénk, az se az… Ahogy Távlatok című prózaversében ő maga írta: „Csalódni fogsz, a feltámadás után már nem leszel ugyanaz.”

Tuzséron, gyerekkorában Gergely a helybéli pásztoroktól megtanult furulyázni, olyannyira, hogy rövidesen a hangszer virtuóza lett. Később, évtizedek múltán is előkerült néha a „száraz fa”, mígnem az egyik kis házikoncert után kijelentette, hogy most furulyázott családi körben utoljára. Többé nem fog.

Vajon miért? Soha nem derült ki.

kép | Fortepan / Adományozó: Makovecz Benjamin