DÁVIDOK ÉS GÓLIÁTOK? KICSIK ÉS NAGYOK VÁLSÁGVIHARBAN

Nemrégiben Moszkvában jártam felolvasni. Első utam volt ez a muszkák földjére, és bár a rengeteg úton-útfélen hallott anekdota, valamint az orosz kortárs és klasszikus irodalom, melynek mindig is nagy tételben voltam fogyasztója, alaposan felkészített a közegre, az élet a maga sokarcúságában meglepett. Vendéglátóim rögtön elmondták, hogy a százhetvenmilliós ország lakosságából tizenhárommillió él a fővárosban, ami pedig a GDP hetvenöt százalékát illeti, az nagyjából egymillió moszkvai kezében összpontosul. Érzékelhető is, hogy a mindenfelé eszelősen keresztbe-kasul parkolászó kocsik között rengeteg a vadiúj dizájnnal tüntető Mercedes, BMW, Volvo, Audi. Itt láttam életemben először csak úgy, az utcán állni egy Lamborghinit (biztos, ami biztos, a karosszéria eltéveszthetetlen citromsárgában pompázott), közvetlenül mellette pedig egy Jaguár ragyogott, úgyhogy azon az öt-hat négyzetméternyi területen mindösszesen százmillió forintnyi rubel posztolt az aszfalton. Minden ötödik kocsinak álltó nap jár a motorja, a vezetőülésen nyilván a sofőr szundikál, melegen tartva a járgányt a maga és a bármely percben várható Főfőnök számára. Akit idegesítenek a budapesti forgalmi torlódások, közlekedjen kicsit Moszkvában!

Garantálható, hogy a hat- vagy nyolcsávos sugárutak araszoló káosza után úgy érzi majd, egy kiadós lánchídi dugó mindössze kisvárosi tötyörgés, vihar a biliben.

Putyin és konvoja

Míg Brezsnyev idején pusztán a központi útvonal legbelső sávját tartották fönn elnöki használatra (a dácsától a Kremlig és vissza), ma a teljes útvonalat lezárják, míg Putyin és konvoja végighajt rajta. Támad is nagy szitkozódás az alanyi közlekedők körében, de mindenki végigvárja a sorát, mit is tehetne! Az elnöki sáv területére még a legnagyobb dugó idején is tilos ráhajtani, a Kreml falain belül pedig sípszó figyelmezteti a kijelölt járdáról letérő turistát – rossz útra tévedt. Amúgy is „az erősebb kutya ugat”-elv alapján közlekedik mindenki errefelé, a nagyobb és zömökebb felépítésű kocsi ledudálja maga elől a kisebbeket.

A státusz-szimbólumok között előkelő helyet foglalnak el a csillivilli Pajerók és Landroverek, melyeket többnyire csak fél kerékkel a járdára felrúgtatva parkolnak le gazdáik, ezáltal is benyújtva földfoglalási igényüket. Ők bizony, ha van születésnap, ha nincs, ha van válság, ha nincs, mindenképpen kiveszik jókora szeletüket a gazdasági habos tortából.

Az említett gyönyörű autók többnyire rettentő mocskosak a szmogtól, de a járó motorok és a városra nehezedő szürke ködgomolyok közötti összefüggést az orosz embernek hiába is magyarázzák, nem érti. Az ökológia nem igazán érdekli azt, mondják az itteni barátok, aki egyelőre lónagy hordó olajon ücsörög. Moszkvának nemcsak a levegője mocskos; a piros lámpánál ablakmosó vizét feltöltő úrvezető kezéből azonnal kihull az üres műanyagkanna, a cigarettadobozok földön végzik, a füstüveg ablakú csodajárgányok automatikusan nyíló ablakán palack vagy köpet röppen ki. A járdákon ennek ellenére hallatlan tisztaság uralkodik. A házmesterek tavasszal elkotorják a hó alól kikavarodó rengeteg mocskot, feltöltik a virágládákat, szép fehérre mázolják a járdaszegélyeket. Amúgy is minden tele van egyen-kezeslábast viselő kazah utcaseprőkkel, akik szinte vetődve, röptében kapják el a félrepöccintett csikket.

égből aláhulló vízum

Ez rögtön egy másik problémát is felvillant. Mikor a magasan kvalifikált, szakszervezetbe tömörült német melósnak derogált ablakot, csatornát, vécét pucolni, megjelentek a török vendégmunkások, akik zokszó nélkül vállalták a küldetést, jelenleg viszont már komoly a társadalmi súlyuk, nem kevés fejtörést okozva ezzel a befogadó országnak. Hasonló a helyzet Franciaországgal, ahol az egykori gyarmatokról beözönlő emigránsok kallódó fiatal generációja remekül megérti magát az alvilággal, és bandákba tömörülve, autókat borogatva-gyújtogatva seperc alatt ráhozza a frászt egy egész országra kormányostul-mindenestül. A legális, illegális, fél-legális bevándorlók tömkelege egyelőre, úgy tűnik, nem okoz fejfájást az orosz vezetésnek, a frissen érkezettek menekülttáborokban, embertelen körülmények között várják az égből aláhulló vízumot vagy a kitoloncolás rémét. Így is nőttön nő azonban a jobbára muzulmán hitű lakosság számaránya, és könnyen megjósolható, hogy előbb-utóbb a nagy Medvének is meggyűlik a baja a világszerte hatalmas problémaként jelentkező integráció-kérdéskörrel.

Az Arbaton, költők és más lobogó hajú művészek hajdani gyülekezőhelyén járva, elhaladva Puskin és kedvese finom szobra mellett, átbújva a kétembernyi magas Bulat Okudzsava zakózsebbe-gyűrt-kéziratos alakjának hóna alatt, egy arab feliratú, keleties cégtáblájú szórakozóhelyhez értem, amelynek táblaüvegei rezegtek az egzotikus melodikájú hip-hop zenétől, és hátborzongatóan jól lehetett látni, hogy odabenn szilaj sziluettek úgy járják a mártogatóst, mintha a csecsen hegyek közt volnának. Megfordult a fejemben, vajon pohár borral vagy éles késsel fogadnának, ha az utcáról betoppannék, és jelezném, hogy egy-két tánclépést vándor létemre szívesen eltanulnék. Moszkvai ismerőseim utólag hümmögtek: nem kizárt, hogy a keleti népek legendás vendégszeretete jegyében szíves fogadtatásban lett volna részem. Más kimenetel sem kizárt persze, jobb nem játszani a tűzzel. Moszkva azonban jelenleg gyűjti maga alá ezt a tüzet…

Orosz tolmács-fordító barátunk, aki mellém szegődött, hogy a várost megmutassa nekem, sok mindent megvilágított abból, ami ma történik-történhet arrafelé. Ő maga is Putyin főnökre szavazott, mert fél a dübörgő kommunista, illetve szélsőségesen nacionalista erők hatalomra kerülésétől, a terror és az anarchia esélyétől, mert korábbi kórlapokról tudható, hogy minden ilyesmi súlyosan károsítja az orosz ember egészségét. Háromnegyed órát keringtünk, míg megtaláltuk a pár házból álló „franciás” negyedet, ami engem jóval kevésbé izgatott, de fejet hajtottam kísérőm kétségbeesett igyekezete előtt, amellyel az európai kultúra délibábjába kapaszkodott. Megszemléltük Bulgakov regényének egy-két helyszínét, hosszan kerestünk, de nem találtunk egy egyetem-alapításnak szentelt emléktáblát, majd elzarándokoltunk az orosz felvilágosodás vezéralakjainak szobrához.

Mi tagadás, lényegesen jobban csábítottak az utunkba kerülő, telibe festett falú, időtlen, hagymakupolás templomok és kolostorok. A rendszerváltás után fellángolt az ortodoxia reneszánsza, az állam szimbolikusan tesz is gesztusokat az egyház felé, újjáépítette például a hatalmas Megváltó Krisztus Székesegyházat, amelynek eredetije helyén uszodát hozott létre a szovjethatalom. Nagy ünnepek idején ma is kilométeres zarándokmenetek özönlenek a főváros nevezetesebb kegyhelyeihez. Köznapon a templomjárás inkább idősebb asszonyok szokása, mondja kísérőm, úgyhogy az a fajta meditatív nyugalom, amely a szent terekbe lépve elborít, nem jellemzi a lélekszakadva nyüzsgő köznapi életet. Mindamellett szombaton egy keresztelőre, vasárnap ortodox misére térek be egy-egy templomba, és a szertartás közvetlensége igencsak megérint. Persze, az ikonosztáz tárul és zárul, a pompa és hierarchia nyilvánvaló, de ki-ki személyes kis gyertyáit helyezi el a számtalan ikon valamelyike elé, hajbókol, csókolgatja a képet. A gyónás zavarba ejtően majdnem nyilvános, az éppen soron következő a pap fülébe mondja vétkeit, nem is mindig túl halkan. Feloldozáskor a pópa a bűnbánó fejére borítja díszes miseruhája alját. Mindenki tesz-vesz, egy diakónus-féle recitál, goszpogyí-pomílúj, goszpogyí-pomílúj, goszpogyí-pomílúj, és amikor elég már, a pap barátságosan leinti. Félhangosan, de gyönyörűen énekel négy szólamban a négy hölgynyi kórus, nem látok pózokat, pöffeszkedést, színpadiasságot.

az éjszaka leple alatt

A KGB épületének környékére érve vezetőm elmeséli, hogy a titkosszolgálatnak egyetlen ízben volt hálás. Pár száz méternyire az állambiztonság székhelyétől egy vállalkozó úgy vélte, engedély nélkül is tágíthatja kicsit üzlete raktárterét. Elkezdte kitermelni a földet, és az éjszaka leple alatt teherautókkal vitette el a kikanalazott talajt. Nyakon csípték, dutyiba tették, de meglehetősen elgondolkodtató, hogy ez a fickó, pénze oltalmában, milyen sebezhetetlennek vélhette magát, s nyilván nem ok nélkül. A fekete humor azért nem hagyja el orosz barátainkat – az egyik közeli kávézó homlokzatán ez a felirat olvasható: Kofe Grill Bar, azaz KGB.

Kísérőm kialvatlan, szeme vörös, az általa forrófejű handabandázóknak tartott kormányellenes tüntetőkről készült tudósítást nézte egész éjszaka az ellenzéki tévén, a császári-királyi ugyanis nem adta. Az a baj, hogy az emberek joggal fordultak el az értelmiségtől, mert a szimpatikus Jelcin-korszak idején, mikor az ország gazdaságpolitikai mélyrepülésbe kezdett, az entellektüelek hada hirtelen szétspriccelt külföldre. Ő maga is Magyarországon dolgozott évekig. Az egyszerű melós persze nem mehetett sehova, megitta szépen a levét a nem-nagyhatalmi pozíciónak. Aztán jött a nagy bekeményítés, az olajjal rendelkező államok megregulázása: a jelenlegi rendszer. Barátom nem szeretne szegény országban élni, márpedig keleti olaj nélkül Oroszország álla felkopik. A Gum áruház retro-éttermében eszünk, falra pingált úttörőnyakkendős kölkök ikonosztáza mellett. Orvosságízű Bajkál üdítő, savanyú borscs marhahússal. Luxus ez persze a valódi szocializmushoz képest, brokkoliról, tiramisuról, miegymásról nem is álmodtak akkoriban. De a nosztalgia-hangulat hódít. Maga az áruház a legelegánsabb nyugati passzázsokat idézi, Estéé Lauder és Givenchy, karácsonyi girlandok, díszek és amerikaias moziplakátok közt masírozunk. Kilépve lefotózom az egyik szép kis hagymakupolást, mégpedig a mellette álló épülettel együtt, melyen kétfejű birodalmi aranysas ágaskodik, s persze ráfér a képre a vörös csillagos Kreml-torony is.

Majd hazajövök kicsi házunkba, amelynek megépítésére évekig készültünk-gyűjtögettünk, egyetlen cserépkályha fűti ki a két szintet, saját fúrt kútból jön a vizünk, emésztőnk szűrt vizet szivárogtat a talajba. Próbálunk meghúzódni, szelektíven gyűjteni a szemetet, komposztálni, magunk termelgetni zöldséget-gyümölcsöt, lassan állatokat beszerezni, önellátás-közeli mikrokörnyezetet vonni magunk köré. Olajunk nincs, aranyunk sincsen. Plasztikus persze egyik humoristánk hasonlata: ha beszállunk egy liftbe, amelyet két King-Kong teledurrogtatott, teljesen mindegy, ettünk-e hagymás babot vagy sem. Mit is lendíthet a mi pár négyzetméternyi minirendszerünk azon a mérlegen, melynek túlsó serpenyőjében a stadionnyi moszkvai metróállomások nyüzsgését meg tengeralattjárók, űrszondák és anyahajók izzó, bömbölő motorját találjuk? És ugyanez van a tíz bolygónyi ökolábnyomú Egyesült Államok oldalán. Apró és cseppet sem harcias Dávidok, akik vagyunk, Góliát lába ujját sem trafálnánk el légypiszoknyi parittyánkkal. Nem is küzdeni akarunk, csak élni még az olajtartalékait hamarosan kiszipolyozó, parittyakavicsként űrbe zúgó galaxison.

felső kép | neiljs, flickr.com