TECHNOLÓGIAI FUNDAMENTALIZMUS

Első kép: Egy iskolaépület bejárata. A pasas fülsüketítő zaj közepette felpörgeti az elektromos lombsöprű motorját; a bejáratnál felgyülemlett faleveleket, papírfecniket és cigarettacsikkeket készül eltakarítani. Aránylag ügyesen terelgeti a szemetet az épülettől a járda felé, ám a cigarettavégek megakadnak a beton repedéseiben. Megfordul, és a galád szemetet a megfelelő irányba hajtja, de ezzel sikerül a törmeléket a fűre fújnia, ami még komolyabb nehézségeket okoz. Csikkeket és papírdarabkákat elegánsan keresztülhajtani a gyepen nagy kihívás még egy orkán erejű szelet kavaró gépnek is. Aztán a készülék leáll — ezt nevezik „állásidőnek”. Az idilli csönd pillanatában odasétáltam, és megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy egy seprű vagy gereblye is éppúgy megtenné. „Mit mond? — válaszolta. — Semmit nem hallok, még mindig cseng a fülem.” Megismételtem hát a kérdést. „Biztos — mondta —, de szerintük ezzel az izével eredményesebb vagyok.”
láncfűrésszel kenünk vajat a kenyérre
Talán tényleg eredményesebb. Nem tudom, a szakértők hogyan állapítják meg egy ilyen bonyolult esetben a hatékonyságot. Mindenesetre ha az a cél, hogy megzavarják a köz nyugalmát, töménytelen üzemanyagot égessenek, nagy mennyiségű fekete füstöt állítsanak elő, károsítsák a tüdőt, pénzt dobjanak ki drága és gyakran meghibásodó készülékekre, koptassák az idegeket, megzavarják a társalgást és fellendítsék a hallókészülék-piacot, akkor persze a gereblyék és seprűk labdába sem rúghatnak. Viszont amikor az elvégzendő feladat és a technológia ilyen kevéssé illik egymáshoz, aligha lehet hatékonyságról beszélni. Ilyen esetekben a végeredmény hasonlít ahhoz, amikor „láncfűrésszel kenünk vajat a kenyérre”.

Második kép: bizottsági ülés. Tagja vagyok egy testületnek, amelyet némi extravaganciával Oktatáspolitikai Bizottságnak neveznek. Ide az kerül, akit beválasztanak vagy éppen megbüntetnek, attól függ, ki hogyan értelmezi a tagsággal járó kötelezettségeket. Az egyik gyűlésen mellékesen arra is megkértek minket, adjuk áldásunkat egy tervre, amely az egész egyetemet egyetlen komputerhálózatra kötné, s így mindenki képes lenne számítógép útján kommunikálni mindenkivel anélkül, hogy kilépne a hálóteremből vagy az irodájából. Állítólag a konkurrens kollégiumokban is ezt csinálták. Biztosítottak minket arról is, hogy ez a jövő. Az információ mennyisége, tájékoztattak, félévente megkétszereződik. Erre az információtól túlterhelt világra az elektronikus háló a megfelelő válasz. Kíváncsi voltam, ezért megkérdeztem, vajon tudjuk-e, hogyan hat a számítógép a gondolkodásunkra. Más szavakkal, van-e olyan meggondolásra érdemes dolog, amire a számítógépek nem alkalmasak? Megtanítanak-e például megfelelő mértékben kételkedni magukban a számítógépekben? Vajon ezek a felvezetékezett és behálózott emberek akarnak-e még személyesen beszélgetni? Emlékeznek majd, hogyan kell? Egészséges polgárok lesznek? Képesek megkülönböztetni egy fát egy madártól? És túl az egész dolog nagyszerűségén, vajon mi a kapcsolat információ, tudás és bölcsesség között?

Társaim, akik valamennyien megfontolt emberek, türelmetlenül mozgolódtak. Némi feszélyezett csend után egyikük így szólt:

– Ezt már megbeszéltük, úgyhogy semmi szükség újra előhozakodni a témával.

– Mikor? — kérdeztem. Ismét kínos csend. Senki sem emlékezett, mikor került sor a nagy horderejű beszélgetésre.

– Hát, az egész ott van a szakirodalomban — mondta másvalaki. Kértem, idézzenek belőle. De semmi sem jutott eszükbe. Amit én a témával kapcsolatban különböző szerzőktől — például Joseph Weisenbaum, Theodore Roszak, Neil Postman és C. A. Bowers — olvastam, óvatosságra inthetné a világ tantestületeit. Ám ezeket a műveket a bizottság nem tárgyalta, és másokat sem javasoltak.

Harmadik kép: Washington. Egy magas rangú köztisztviselő ismerteti az országos információs szupersztráda terveit. Beszéde tele van high-tech kifejezésekkel, mega-ez, mega-amaz. Komoly külsejű hivatalnokok, vállalati megbízottak és technikusok pillantanak egymásra, és jóváhagyólag bólintanak. A sajtó képviselői lelkiismeretesen jegyzetelnek. Tévékamerák rögzítik az eseményt. Az elhangzó kérdések többnyire a hallgatóság bámulatát fejezik ki. A kérdésekre adott válaszokból kiderül, hogy a szupersztráda kiépítésének fő okai, hogy: 1) az amerikai gazdaság „versenyképesebb” lesz tőle, mert az információ hiánya az oka minden bajunknak; és 2) a dolog elkerülhetetlen, a folyamatot nem lehet megállítani.
lombseprűzők és internetezők
Ami azt illeti, én se nem támogatom, se nem ellenzem az elektromos levélseprőt, a számítógépeket, a hálózatokat, az információ korszakát. Az én célpontom a fundamentalizmus, ami nem csak a bigott hívőket sújthatja. Áldozata lehet tanult ember is, ha nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket, például miért is csináljuk azt, amit csinálunk, hogyan csináljuk, illetve mindez miként befolyásolhatja hosszú távú esélyeinket. Mi, lombseprűzők és internetezők mindnyájan hajlamosak vagyunk fundamentalistákká válni, mert talán öntudatlanul, de vonakodunk rákérdezni az eszközeink és céljaink közti kapcsolatra.

Az első kép a túlzásba vitt technológia nyilvánvaló esete, amikor az eszköz és a cél nem illik egymáshoz. A mélyben rejlő probléma azonban az, hogy az ipari társadalmak bővében vannak az eszközöknek, de nem tudják, mi a cél. Képtelenek vagyunk elválasztani a „lehet” és a „kell” fogalmát, mintha technikai immunhiányban szenvednénk, és képtelenek lennénk feltenni a kérdést, mit is kellene tennünk.

A második szituációban a tanács nem tudta, milyen hatást gyakorolnak a számítógépek a ránk bízottakra és távolabbi ökológiai kilátásainkra. Minderről fogalmunk sem volt, és vonakodtunk tájékozatlanságunkat őszintén bevallani, ám ami még lényegesebb, azt sem tudtuk, vajon a technika jó vagy rossz célt szolgál-e majd, és ha jó cél érdekében használjuk, hogyan tegyük. Csábít minket a kényelem, elvakít az ötletgazdagság, nem vagyunk felvértezve megfelelő elméleti tudással, és nem akarunk a társaink szemében maradinak tűnni, ezért ki vagyunk szolgáltatva a „haladás” kiárusítóinak anélkül, hogy a leghalványabb fogalmunk volna a haladás célállomásáról.

A harmadik esetről is ugyanez mondható el, csak nagyobb méretekben, mivel immár az „információs szupersztráda” küszöbén állunk. Kedves és jóindulatú emberek meggyőződése, hogy ez maga a csúcs. De vajon milyen mércével mérhetjük ezt a vállalkozást? Mindent összevéve, segít majd minket a fennmaradásban és egy egészségesebb, polgáribb és fenntarthatóbb kultúra létrehozásában? Ebből a szempontból fontos tudnunk, hogy a mostanra már kiépített szupersztráda forgalmának jelentős része a pornográfia terjesztését szolgálja. Továbbá az „információs szupersztráda” kifejezés arra ösztönöz, hogy összehasonlítsuk az 1956 óta napjainkig épülő, államainkat összekötő autópályarendszerrel. Ha őszinte számvetést akarunk készíteni a tényleges költségekről, nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy az útrendszer hozzájárult a következő problémákhoz:

• a környező városok pusztulása
• halálos balesetek
• a környezet biológiai diverzitásának károsodása
• a tájkép pusztulása
• a városiasodás elburjánzása
• levegőszennyezés
• savas esők
• zajszennyezés
• globális felmelegedés
• a kiterjedt vasúthálózat tönkretétele
• az autó-lobby korrupciós hatása a politikára
• az importált olajtól függés külpolitikai következményei

Mi, az autópályát létrehozó döntés támogatóinak gyermekei, azt kívánjuk, bárcsak őszintén megvitatták volna a tervet már 1956-ban. Évek múltán gyermekeink és unokáink vajon azt kívánják majd, bárcsak meggondoltuk volna az „információs szupersztráda” megépítését? Nem tudhatjuk biztosan, de találgathatunk.

Először talán azt gondolják majd, bárcsak tisztábban láttuk volna a szupersztráda céljait. Milyen problémák megoldására szántuk? Milyen vezérelv áll mögötte, és vajon támogatná vagy aláásná a nyugati kultúra más, az igazságossággal, becsületességgel, toleranciával, vallási szabadsággal és demokráciával kapcsolatos alapelveit? Visszanézve úgy látszik, az autóút mögött álló okokat nem sokat vitatták. Ellenkezőleg, a „nemzeti biztonság” és a „gazdasági versenyképesség” ötvözeteként hirdették, és ezeket a kifejezéseket több mint ötven évig használták a viták megelőzésére, bár mögöttes szándékaikat jobb lett volna nyilvános vizsgálatnak alávetni.
a két fülünk közti távolság
Másodszor, leszármazottaink kíváncsiak lehetnek, miért voltunk úgy megbabonázva a lehetőségtől, hogy nagy mennyiségű információt mozgathatunk a fény sebességével. Milyen információt és mi célból szükséges ekkora mennyiségben, ilyen sebességgel továbbítani? Mekkora sebességnél és nagyságrendnél válik az információ tudássá? Vagy bölcsességgé? Lehetséges, hogy a bölcsesség fordított arányban áll a sebességgel és a mennyiséggel? A hátráltató tényező a rendszerben mindig is a két fülünk közti távolság lesz. Milyen sebességgel tudjuk feldolgozni az információkat vagy átfutni a napi információáradatot, hogy megtaláljuk a számunkra fontosat vagy helyeset? Ésszerűbbnek látszik a lehető legkisebb mennyiségű információt, amely még megfelel a lehető legtávolabbi céljainknak, akkora sebességgel mozgatni, hogy agyunk képes legyen hasznosítani, és a jó cél érdekében felhasználni. Ez a sebesség valószínűleg kisebb, mint a fényé. Ami távolabbi ökológiai kilátásainkat illeti, a lassan, türelmesen feldolgozott információ lehet a legértékesebb, hiszen azon eltöprengünk, néha rágódunk, és idővel a kulturális tapasztalat részévé válhat.

Harmadszor, az eljövendő generációk azt kívánhatják, bárcsak rákérdeztünk volna, hogyan oszlanak meg a szupersztráda költségei és a haszna. Ha visszaemlékezünk, az országos autóút-hálózat valóságos áldás volt az építőipar, az autógyárak, az olajtársaságok, biztosítótársaságok és autógumigyárak számára. De akik nem engedhették meg maguknak, hogy autójuk legyen, és vonatot, buszt kellett használniuk, korántsem nyertek ennyit a dolgon. És végül határozottan hátrányos volt a sok sávos sztráda miatt lebontott vagy kettévágott települések lakói számára. De nem használt az áthelyezett munkahelyük miatt életük nagy részét ingázással töltőknek sem. Következésképpen utódaink elvárhatnák, hogy feltegyük a kérdést, vajon igazságos lesz-e a hozzáférés ehhez a szupersztrádához. A szegények is elérhetik majd? Segít, hogy társadalmunk többé-kevésbé igazságos legyen? Fenntartható? Vagy azt kell majd mondanunk, hogy akár „a mai technikai elit által használt számítógépek… olyan eszköz, amelyet a jelenlegi korszellem legkonzervatívabb, valósággal reakciós ideológiai összetevőinek racionalizálására, támogatására és fenntartására használnak”?

És végezetül, utódaink talán elvárnák, hogy meggondoljuk, képes-e az informatika által elvárt szabványosítás és uniformizálás egységesíteni gondolatainkat és nyelvünket is. Túlélik-e az egyes kultúrák anyanyelvi „információi” az informatikai szupersztrádát? Képesek-e az egyre inkább szabványosított társadalmak megőrizni kulturális különbségeiket?
a szerződés apróbetűs része
A huszadik század valóságos szemétdombja a saját idejükben megfelelőnek hitt, kedves és jóakaratú emberek támogatta, elhibázott technológiákból alakult. Az autók, a hidrogénbomba, a mérgező vegyianyagok és a televízió a nagyszerűség ígéretével kecsegtettek. Nagyrészt hibásnak bizonyultak, mert túlságosan jól működtek. Túl sok lett belőlük, túl hatásosan szolgáltak egyetlen célt, vagy beavatkoztak olyasmibe is, amire nem voltak megfelelőek. Százmillió autóval talán még rendben van a világ. De ötszázmillió autóval több a probléma, hogysem felsorolhatnám, és ezek megoldására kevesebb esély van, mint bárki hinni szeretné. Ezenfelül az említett technológiák mindegyike előre nem látható ökológiai és szociológiai, helytelenül „mellékhatásoknak” nevezett problémákat idézett elő. „Mellékhatás” nem létezik, mint ahogy sok technikai baleset is valójában „normális eset”. Az adott emberi tévedések és Isten beavatkozása mind előrelátható események. Amit egyesek a technika „mellékhatásának” hívnak, valójában a szerződés apróbetűs része, amikor azt hisszük, csak kényelmes sebességet, biztonságot és gazdagságot vásárolunk.

Garrett Hardin kérdése: „És akkor mi van?”, a technikai civilizáció szemében a legdurvább eretnekség. De ahogy a dolgok állnak, a nanotechnológia, a génprogramozás, a virtuális valóság-gépek és az információs szupersztráda nyújtotta választási lehetőségek között egyetlen korábbi társadalomnak sem volt még akkora szüksége erre az eretnekségre, mint a miénknek. Információs szupersztráda: és akkor mi van? Ha megfosztjuk a „hyper” külsőségektől, az információs szupersztráda is csak az érintkezés egy bonyolultabb, kiterjedtebb és drágább módja. De végeredményben a szupersztrádán folytatott párbeszédet is úgy kell megítélni, mint mindenfajta kommunikációt: nem mennyisége és sebessége, hanem intelligenciája, bölcsessége és inspirációs lehetőségei alapján.

kép | Renée C Byer, lensculture.com