Dávid Katalin

TE NÉPEDNEK NEMES REMÉNYSÉGE

MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1988 augusztus]

TE NÉPEDNEK NEMES REMÉNYSÉGE

Szent István királyról faggatom a művészetet, róla akarom megtudni azt, amit a múlt ránk örökített. Természetesen sok száz alkotás kapcsolódik hozzá. De úgy érzem, nem kell lemondanom megidézéséről, mert hitem szerint van olyan periódusa az anyagnak, amely alig néhány alkotás, és képes elénk állítani Istvánt. Ez az Árpád-kor művészete, a 11–13. század: István saját kora, amit felvált a rá még emlékezők néhány évtizede és végül az az idő, amelyben már a történelem sajátítja ki az egykor élőt. Ez a szakasz lehetővé teszi, hogy a valóságtól az eszménykép kialakulásáig követhessük alakját.

két kultúrkör

A magyar művészet korai emlékeit tanulmányozva, közvetlen kapcsolatba soha nem kerültem vele, de annál többet foglalkoztam olyan személyekkel, akik közel álltak hozzá és akiknek értékeit azért ismerhetjük, jelentőségüket azért fogalmazhatjuk meg, mert először éppen István figyelt fel rájuk és értette meg fontosságukat. Hadd említsem a velencei Gellért kiválasztását a csanádi, akkor még marosvári püspöki székbe. Ez a terület hosszú idő óta görög érdekeltségű volt, missziós tevékenységet a görög egyház végzett itt. Ásatásokon kívül helynevek egész sora bizonyítja, hogy a keleti kereszténység legalább évszázados akkor, amikor a terület fölött a hatalmat István megszerezte és ezt a király nyugati térítésének mindenképpen tekintetbe kellett vennie. Olyan hithirdetőt kívánt tehát az országnak ez a része, aki nem idegenként érkezik ide, érti a görög egyház szellemiségét, ugyanakkor biztosítani tudja a király akarta nyugati orientációt. István ezt hallatlan politikai tisztánlátással felmérte és a nála jelentkező Gellértben meg is találta a legalkalmasabb személyt. Gellért a latinnal egyenlően beszélte a görögöt és fentmaradt teológiai munkája, a Deliberatio, amely szentírás-magyarázat és a tüzes kemencébe vetett három ifjú énekét tárgyalja; tanúsítja erős kötődését Bizánchoz. A képek, az attribútumok, amelyeket írásában használ, a keleti és nyugati szimbólumrendszer találkozását bizonyítják. E két kultúrkör egyetlen személyben ilyen páratlan teljességgel találkozott, és ezt látta meg benne István. Ezért ragaszkodott Gellérthez, és ezért volt lehetséges, hogy minden zökkenő nélkül, sérelem és konfliktus nélkül vette át a területet a nyugati keresztény kultúrkör.

stephen is birth chronicon pictum 037

Vajk születése, a Képes krónika miniatúrája

Nem hiszem – bár fenntartom a jogot az elfogultságra –, hogy volt annak a korszaknak nagyobb uralkodója, de azt bizonyosan tudom, hogy a magyarság önállóságának, egyáltalán fennmaradásának az ő államférfiúi zsenialitása volt a biztosítéka. És ezt mondom anélkül, hogy eltúlozni kívánnám egyetlen ember szerepét olyan kritikus, döntő történelmi időszakban, mint volt az ezredforduló, amely ittlétünknek egyben centenáriuma is volt, olyan politikai konstellációban, amelyben komoly erők fogtak össze, hogy a Kárpát-medence ne fogadjon be tartósan, ne legyen lehetőségünk saját, európai értelemben vett államalapításra. Vallomás és egy kis kitérés: a Szent Jobb nekem ezért nemcsak egy történelmi ereklye, hanem kissé szimbóluma állami létünknek. Sokkal inkább, mint a korona és tartozékai. Egyébként hadd említsem meg ezzel kapcsolatban véleményemet: a korona azért jelenthette és hordozhatta azt az értéket, amit ráruháztak az évszázadok, mert kapcsolatban állt Istvánnal, annak ellenére, hogy tudjuk, nem volt az övé. Ez a kapcsolódás lehet csupán egy kis részlet, pl. a koronát egykor díszítő kis kereszt, vagy esetleg a korona ikonográfiái konstrukciója, amit a 11. század végén Istvánra ruházott „apostoli” jelző határozott meg. Esetleg annak a véleménynek van igaza, amely István fejereklye-tartójához kapcsolja. Mindezek találgatások. Egy azonban számomra bizonyos: a történelmi emlékezetnek mindig van igazságalapja. Ezért állítom, hogy a korona nem csupán egy a művészettörténet kiemelkedő emlékei közül, sokkal inkább megtestesülése egy kulturális tradíciónak: olyan örökségnek, amely István személyével áll kapcsolatban. Ilyen hatalmas, majd egy évezredig megrendithetetlen eszmét egy művészeti kincs is csak akkor képes tartósan hordozni, ha annak a történelemben volt valami gyökere.

a személyéből kialakult eszme

Hogy István mit jelent országunknak, magyar létünknek: ezt segít megérteni ikonográfiájának megvizsgálása, vagyis az a kép, amit róla a művészet megfogalmaz, s ehhez elegendő az Árpád-kori anyag áttekintése. Ha azonban az ikonográfiát a képzőművészetre szűkítem, tehát csupán a művészettörténeti emlékekben keresem, nem tudom igazán megközelíteni. A képzőművészetben ugyanis egyetlen olyan alkotás maradt, amelyiket az készítette, aki személyesen ismerhette: ez a koronázási palást – egykor miseruha – István-ábrázolása. Több korabeli műről nem tudunk, pedig a kortárs megfogalmazás becses igazán. A későbbiekben ugyanis már nem őt, hanem a személyéből kialakult eszmét fogalmazza meg a művészet. Ez nagyon értékes, mert rávilágít arra, hogy az utókor – igen korán, már mintegy fél évszázaddal halála után – milyennek látta mint történelmi személyiséget. Ez azonban valóban a személyiséghez és nem egyéniséghez visz közelebb. Ha pedig ez az utóbbi is érdekel, akkor nem maradhatok meg az egyetlen képzőművészeti kortárs alkotás mellett, az irodalomban is kutatnom kell utána. És vannak ilyen emlékeink.

4818117445 2390730574 k

Dimitris Kamaras, flickr.com

Hallgassunk meg két kortársat, hogyan nyilatkoznak róla!1

Az egyik a császári családdal rokon merseburgi püspök, Thietmar volt, akinek krónikája 908–1018 közötti évek történetét örökíti meg. Köztudott róla – a történettudomány ezért tartja különösen értékesnek művét –, hogy mindenkit igencsak szigorú etika alapján, szókimondó nyíltsággal ítélt meg. A mérce tehát olyannyira magas, hogy valóban kiváló kell legyen, akit méltónak talál jó szóval illetni. Így például István szüleiről, Gézáról és Saroltáról lesújtó a véleménye. Géza „roppant kegyetlen, aki hirtelen haragjában sokakat megölt. Mikor pedig kereszténnyé lett, e hit megerősítése érdekében tombolt alattvalói ellen.” Ez a megjegyzés külön is megvilágítja Thietmar egyéniségét, akit nem tesz elfogulttá kereszténysége, tehát elítéli Gézát a hit erőszakos terjesztéséért. De hallgassuk őt tovább „Szerfölött szorgoskodott (Géza), hogy a lázadókat megfékezze, az istentelen szokásokat eltörölje.” Püspökünk azonban ezt nem helyesli, mert a fejedelem kezét közben „embervér fertőzte meg”. Nem ír kegyesebben István anyjáról sem, a szépségéről híres Saroltról. Hiszen „a szép úrnő szerfölött ivott… egy embert pedig haragos indulatában meg is ölt. Ez a fertőzött kéz jobban tenné, ha orsót forgatna”.

Szigorú a mérték, amivel kortársait megítéli. Semmivel sem kedvezőbben nyilatkozik a cseh és lengyel uralkodókról, sőt – szász létére – a németekkel szemben sem elfogult: „Átkozott sváb tömeg, amely a rablásra mindig kész!”

nagyvonalúság

Milyen lehetett az az ember, akiről e kényes ízlésű, szigorú főpap jót mond? Igencsak magasra emeli első királyunk jellemét, személyiségét, ahogy róla Thietmar nyilatkozik. Mindössze két mondat az Istvánra vonatkozó rész, hiszen itt az Istvánnal szembenálló Gyula meneküléséről ír Bátor Boleszláv udvarába. „Midőn Gyula a feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől, Istvántól, mintegy ajándékképpen megkapta. SOHASEM HALLOTTAM VALAKIRŐL, AKI ÍGY KÍMÉLTE VOLNA A LEGYŐZÖTTET!” A „szeresd ellenségedet”, a bosszúállás akaratának teljes hiánya az, amiről ez a két mondat tanúságot tesz, és arra utal, hogy István e nagyvonalúsága miatt feltűnő egyénisége volt korának. A róla írottak nem ismételhetők, egyedül rá vonatkoznak, nem tudok arról, hogy akárcsak hasonlót írtak volna a korszak bármely más uralkodójáról, azokról, akiket „legyőzhetetlennek”, „dicsőségesnek” tituláltak, mert hatalmuknál fogva megillette őket az ilyesféle jelző. De kivételessé e jelzők által nem váltak: a kivétel István volt.

32567346372 da51f76892 k

Dimitris Kamaras, flickr.com

Akkor és ma is. Ugyanis ez az a tulajdonság, amely kortalanul naggyá teszi az embert.

Thietmar mellett a történettudomány a liége-i származású Leodvinra is hivatkozik, amikor felidézi első királyunk alakját, karakterét. Leodvin, aki bihari püspök volt, hozzávetőleg tíz évvel István halála után került Magyarországra, mégpedig olyan környezetbe, amely joggal lehetett elfogult Istvánnal szemben. Az ő parancsára megvakított Vazulnak fia, Endre fogadta udvarába Leodvint, aki tehát így olyan politikai közegbe került, amelyben friss volt még a harag a Vazul ellen hozott ítélet szerzőivel szemben. Leodvin nem ismerte Istvánt, amit róla tudott, hallomásból, éspedig ebből a környezetből vette. 1050-ben, Endre koronázása után részt vett a koronázási helyszín, a székesfehérvári bazilika kincstárának számbavételében. Endre személyes parancsára külön megvizsgálta az ott őrzött ereklyéket és utánanézett eredetüknek. Így kerültek kezébe azok az ereklyék is, amelyeket bolgár hadjáratából István hozott magával. Leodvin erről így emlékezik meg: „Midőn a konstantinápolyiak zsákmányoltak és a legyőzött bolgár várost kirabolták, István elfordult a fosztogatástól. Belépve a Szent György templomba, az itt talált ereklyéket elhozta, gondozta és keresztényi tisztelettel egész életén át megőrizte.” Ebben a jellemzésben nem István ereklyetisztelete az értékelendő, hanem az, hogy nem volt meg benne a kincsszerzés vágya, hogy nem vetette magát a legyőzött ellenség vagyona után. Elfordult ettől a magatartástól, ami pedig természetes volt abban a korban. Nem élt a rablás, a fosztogatás győztesnek kijáró „jogával”.

Nem lehet kellően hangsúlyozni, hogy Leodvinnak ez az értesülése egy minden személyi szimpátiától mentes környezet véleménye volt Istvánról, de olyané, akik között még éltek az őt személyesen ismerők.

Amit e két író megfogalmaz róla – István nagyvonalúsága, szellemi szabadsága –, akár korunk szentjévé is tehetné.

népe önállóságát védte

Nehogy azt higgyük azonban, hogy egy ájtatos, jámbor, vallásosságában minden világit megvető úr volt a mi első királyunk. Szó sincs erről. De bizonyos, hogy mindenekelőtt államalapító volt, és ez kemény feladatokat jelentett abban az időben is. Kedvesen írja intelmeiben fiának: „… gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, NEM TAPASZTALTAD A HADJÁRATOK FÁRADALMAIT S A KÜLÖNFÉLE NÉPEK TÁMADÁSAIT, MELYEKBEN ÉN SZINTE EGÉSZ ÉLETEMET BETÖLTÖTTEM…” (Kurucz Ágnes fordítása). Persze ezek a háborúk a korszak keresztény királyeszméje szerint jogos küzdelmek voltak, hiszen a kereszténységet és országa, népe önállóságát védte velük. S ha átgondoljuk e háborúk hadi sikereit, egy megfontolt, a stratégiát-taktikát bölcsen értő vezér alakja áll előttünk. Milyen érdekes, hogy a művészetben mégsem így jelentkezik: a célját ismerő, országvédő hadvezér alakjaként. Ezt a jelzőt az idők folyamán Szent László kapta meg, akit vitézként, lovagkirályként, hadvezérként ábrázolnak, szemben a békés, bölcs alapítóval.

Ilyen a karakter – és milyen a külső, amelyben ez megtestesült? Mint említettem, egyetlen egykorú ábrázolásunk maradt, azon a koronázási paláston, melyet a rajta levő felirat szerint 1031-ben készítettek miseruhának a székesfehérvári bazilika számára. A királyt medalionban látjuk, alakja mellett a felirat STEPHANUS REX teszi bizonyossá személyét. A háromnegyed alakos hímzés, a technika megszabta lehetőségeken belül, egyéni vonásokat mutat. A palást kutatói erre többségükben rámutattak: a bajusz és a szakáll formája, a szem és a szemöldök kiképzése, a magas homlok, a kissé hajlott orr, az aránytalanul nagy fülek elegendő bizonyítéknak tűnnek, hogy ha volt is a hímzéshez minta, készítői nem hanyagolták el az egyéniség jellegzetességeit. A kutatók megemlítik, hogy a személyi sajátságokat már azért is tekintetbe kellett vegyék, mert a királyné felügyelete alatt dolgoztak, akinek nyilván ambíciója volt kettőjük alakjának hű megörökítése. A király öltözetét is rekonstruálhatjuk: ujjas tunikát hord, amelyet öv szorít alakjához. Fölötte palást, mellén áthúzódó szalaggal, ez azután a jobb váll fölött kapcsolódik. Számomra legjelentősebb a koronája, amit a kutatók jócskán vitatnak, hogy mennyiben lehetett ennek modellje a király valóságos koronája. Magam úgy hiszem – s véleményemmel nem állok egyedül –, hogy ez az ékköves, gyöngyökkel díszített sapkakorona első királyunk koronája volt. Ennek nem szól ellene, hogy a paláston több szent fejét azonos korona díszíti, ugyanis ennek a korszaknak sok ábrázolása bizonyítja: ez volt az uralkodói koronák legáltalánosabb formája. Tehát ez valóban típuskorona, de olyan, amely a korszak általános típusát tükrözi. A király jobb kezében lándzsa, baljában kereszttel megjelölt országalma, – ezek az uralkodót megillető felségjelvények.

screenshot 2023 11 15 at 101356

Kalocsai Királyfej

Mindenképpen úgy kell erre az ábrázolásra tekintenünk, mint az egyetlen egykorú ránk maradt István-képre.

Jelentős emlékünk az a Királyfej, amely a kalocsai középkori 12. századi székesegyházhoz tartozott. Az életnagyságnál kisebb, 18 cm magas vörösmárvány szobor hosszú, kissé hajlott orrú, ívelt szemöldökű, magas homlokú, szakállas, bajuszos arcot ábrázol, akinek abroncskoronáját négy kiemelkedő kereszt díszíti. Kétségtelen, hogy a fej alapvonásaiban sok hasonlóságot mutat a palást István-ábrázolásával, s bár nincs bizonyítékunk, hogy a szobor első királyunk portréja, a kutatók zöme, magam is, az István-ikonográfiához soroljuk. Az azonban kétségtelen, hogy ez az arctípus az Árpád-ház jellegzetességeit őrzi. Bizonyítja ezt az a fejrekonstrukció, amelyet III. Béla koponyája alapján készítettek, s amely a palást ábrázolását, a kalocsai Királyfej vonásait és harmadikként a Szent László ereklyéjét őrző herma arcát tükrözi. Így bizonyítva látom, hogy ez a három mű átörökítette, illetve megőrizte az első magyar királyi család sajátos vonásait.

politikai csapda

Az István-ábrázolás következő alkotásával már a történelembe lépünk, amikor nincs realitása az emlékezetnek nincs személyi kapcsolat István kora és a mű születésének ideje között. Itt azzal szembesülünk, amellyel a tisztelet, a tudatosan alakított szemlélet ruházta fel. A 12. század végén, III. Béla idején készült el az esztergomi bazilika díszkapuja, a porta speciosa, és ennek ívmezejét díszítő alkotáson Magyarország Máriának történő felajánlását látjuk. A Patrona Hungariae első ábrázolása: a képtér közepén trónoló Madonna egyik oldalán Szent Adalbert püspök, a másik oldalán István király áll. Hosszú talárt visel, rajta bíborpalást, amely a jobb vállon csattal kapcsolódik össze. Orra, szemöldöke, homloka megismétli a palástról és a kalocsai Királyfejről ismert jellegzetességeket. Ez különben az utolsó olyan ábrázolás, amely még átvette a korábbi vonásokat. A király kezében mondatszalagot tart: „Kegyes Szűz, fogadd el országom kormányzását.” Minden bizonnyal igaz, hogy István nem ajánlotta fel az országot Máriának, személyéhez ez az aktus az 1080-as évek elején írt legendában kapcsolódik először. Ebben az időben ugyanis fennállt a veszélye, hogy VII. Gergely, a nagy reformpápa, aki találhatott Szilveszter iratai között utalást arra, hogy a korona kérésekor István Szent Péternek felajánlotta az országot, politikai tőkét kívánt ebből kovácsolni. A pápa erre a felajánlásra hivatkozva, egy esetleges hűbéri függés elfogadása esetén Gézát és Lászlót biztosította, hogy őket tekintené – a megkoronázott Salamonnal szemben – Magyarország királyának. Lászlóék pontosan látták a politikai csapdát és ezért az akkor készülő, a szentté avatáshoz szükséges István-életrajzban módosították a Szent Péter javára tett felajánlást. Helyette István magát és királyságát „az örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte.”2 Ebből azért az is bizonyossá válik, hogy a Patrona Hungariae gondolata az ország függetlenségének megvédése érdekében született.

portrayal of stephen i king of hungary on the coronation pall

A koronázási paláston fennmaradt korabeli ábrázolása

A 13. század emlékei közül és így a korszakból utolsónak a középkori István-ikonográfia talán legreprezentatívabb alkotását említem még: az úgynevezett bambergi lovas szobrot, a helyi székesegyház fából faragott plasztikáját. A templomot István sógora, II. Henrik kezdte építtetni és teljes befejezéséig 200 év telt el. Ekkor, a 13. század első felében készültek kiemelkedően legszebb díszei, köztük a lovas szobor is. Véletlen, hogy ebben az időben is volt Bambergnek személyi kapcsolata hazánkkal. Ekkor ugyanis püspöke, Ekbert a mi II. Endrénk sógora. A 19. század közepéig általánosan elfogadott vélemény volt, hogy a lovas alakja Istvánhoz kapcsolódik, neki kívánt emléket állítani a püspökség. Ekkor azonban felvetették, hogy esetleg Szent Györgyöt, vagy talán III. Konrád császárt ábrázolja a szobor. Számomra szinte vitathatatlan az eredeti azonosítás. Bambergben ugyanis fentmaradt egy verses elbeszélés, amely szerint István még pogányként ment a bajorokhoz megkérni Gizella kezét. Nem ismerve a hely misztériumát, végiglovagolt a templomon, de az örökmécshez érve, az oltáriszentség előtt lova megbokrosodott. Ekkor értette meg, hogy szent helyen jár és ez a megvilágosodása vezette a keresztséghez. Mármost, hogy a monda ihlette a szobrot, vagy ellenkezőleg, a szobor alakította a monda történetét, nem lehet tudni. Bizonyos azonban, hogy a kettőt a helyi hagyomány évszázadokon át összekapcsolta. És a szépséges ifjú alakjában olyan eszményt örökítettek meg, aki méltó volt, hogy feleségül vegye a német császár húgát, Gizellát.

Közvetlenül a mohácsi vész után így szól Istvánról a karthauzi Névtelen Barát:

Üdvözlégy boldog szent István király, te népednek nemes reménysége… Krisztusban kérünk, imádj ez te népedért, hogy egy ellenség se légyen ragadozó ez te néped között. Ámen.

1 Az adatokat Győrffy György: István király és műve című könyvéből vettem át.
2 Részletesen ismerteti a problémát Györffy György i. m.
felső kép | Philip Bouchard, flickr.com