Dávid Katalin

JÖVŐT A MÚLTNAK!

1990 nyár

JÖVŐT A MÚLTNAK!

A nagymarosi építkezés mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a táj- és környezetpusztítás nemcsak a jövőnket semmisíti meg, hanem kíméletlen a múlttal szemben is. Hiába volt annyi kiváló régész megfeszített munkája, kevés lett volna ahhoz, hogy megakadályozza történelmünk földbe rejtett nyomainak eltüntetését. Pedig nekünk már nincs feláldozható emlékünk.

*

Úgy adódott, hogy művészettörténeti pályám kezdetétől hosszú évekig olyan helyen dolgoztam, ahol a cél tudományterületem hiányos alapkutatásainak megvalósítása volt, többek között olyan dokumentáció összeállítása, amely elsősorban levéltári anyagból gyűjti össze a művészettörténettel kapcsolatos adatokat. Ez alapfeltétele a múlt megközelítésének mindenütt, de Magyarországon enélkül alig valamiről tudhatunk. A minket ért történelmi katasztrófák elpusztították múltunk nagy részét, csupán néhány építészeti és művészeti emlék élte át a századokat. Hogy mégis rekonstruálni tudjuk a hajdani szépségeket, ennek egyik fontos eszköze a levéltárakban rejtőző anyag, amelynek segítségével függetlenül attól, hogy az emlék teljesen elpusztult, módunk van egykori meglétére, rendeltetésére következtetni. Sőt, a régi térképek alapján, amelyeket a török kiűzése után az elpusztult területekről készítettek, az is megállapítható, hol volt az egykori település, templom, vár stb. Tudniillik e térképeken rajta vannak a dűlőnevek, amelyeket a népi emlékezet őrzött meg a területen, fenntartva e nevekben egykor volt valóságokat. Így pl. „pusztaszentegyház dűlő”, „szenttamás erdő”, „szentpéter puszta” stb. a 18. századból akár a 16. századra visszautal, és a helyszíni kutatás – legyen az terepbejárás vagy ásatás – bizonyosan rátalál ott egy elpusztult emlékre, és lehetővé válik nyomainak feltárása.

legalább romjaiban

Én magam két egykori vármegyét rekonstruáltam így, két olyan területet, mely történelmünk folyamán súlyosan sérült. Az egyik az Árpád-kori Csanád vármegye volt – amit könyvben is publikáltam[1] –, a másik a középkori Zala vármegye[2]. A két megyében több száz egykor volt templom, kolostor, vár helyét lehetett rögzíteni, olyanét, amelynek eddig nyomát sem ismertük. Van ugyanis, ami átépítve vagy legalább romjaiban megmaradt, de amit mi kerestünk és találtunk, az az eltűnt múlt volt. Hihetetlen gazdagságról tanúskodik a kutatás. A két vármegye a középkorban jelentősen beépített terület volt, és ehhez még azt is tudnunk kell, hogy egy templom, egy kolostor vagy vár nemcsak építészettörténeti adat, hanem magában foglalja a művészetek szinte minden ágát; képzőművészetet, ötvös-, textil- és könyvművészetet egyaránt. Hacsak a templombelső előírásos kiképzésére és a liturgiákhoz szükséges tárgyakra gondolunk, már tudjuk, hogy mesterek és műhelyek sokasága működött itt. Természetes, hogy tudnunk kell, mi az oka a középkor ilyen mérvű pusztulásának.

adobestock 470891844 scaled

Csanád vármegyében e kulturális tragédia a tatárjárás és az azt időben rövidesen követő kun lázadás következménye volt, ez az, ami emlékeinket itt szinte teljesen megsemmisítette. Bár a terület újjáépítése gyorsan megtörtént, sőt gazdagodott a 14–16. századokban, de az 1500-as évek derekától a török megszállás a középkor majdnem végleges pusztulását hozta. Tehát két katasztrófa sújtotta az országnak ezt a területét: az első időben gyors végigpusztítás, a második, a török idők jellemzője volt, hogy az első évtizedek harcait a 17. században egyfajta konszolidáció követte.

Már nem állandó hadszíntér a terület, hanem része a török államszervezetnek. Ennek következményeit máig látjuk, hiszen azzal, hogy kultúránk több évszázados kontinuitása itt megszakadt, kimaradt egy művelődéstörténeti korszak, és amikor 150 év után újra bekapcsolódik Csanád vármegye az ország vérkeringésébe, a török megszállás előttről megőrzött gótikát a török utáni új stílus, a barokk váltja fel. A kultúra e sajátos vákuumának nagyszerű példája a szegedi alsóvárosi templom, mely gótikus architektúrájában gyönyörű barokkot őriz.

amit őriz az emlékezet

Zala vármegyében a pusztulást más történelmi körülmények okozták. A tragédia döntően a török időkre esik, tehát a 16–17. században semmisülnek meg művészeti emlékei. Ebben az időben ez a megye, szemben az összehasonlításul választott alföldi területtel, állandó harcok színhelye: végvárai a török permanens betöréseitől szenvednek, és a megyének az a része is, amelyik török kézre kerül, inkább hadszíntér, mint része a török birodalomnak. Sokat foglalkoztam a terület lakosságának történeti emlékezetével, mert a kutatás ezen keresztül sok jelentős adatot kap. Az emberek itt mesékben, mondákban a török időket őrzik, mint egész múltjuk temetőjét. Jellemző, hogy a legtöbb várhelyet, legyen az bármilyen korai, mint török várat emlegetik. Ha a szántás csontokat vet fel, legyen jóval korábbi a temető, törökökkel kapcsolatos mondákat kötnek hozzá: ,,itt temették el az elesett törököket”, ,,itt siratta meg a török basa a lányát és kíséretét”. Legyen bármikori a régészeti lelőhely, úgy mondják, hogy ,,a törökök vagy a törökök elől ásták el ide és ide a kincseket” vagy ,,dugták el a harangokat”. Szinte minden faluban tudnak egy titkos alagútról, amely annak idején a menekülésüket segítette. A legtöbb régészetileg értékelhető terület a nép körében a török időkhöz kötődik, ez az, amit őriz az emlékezet, és ez teszi lehetővé egy elpusztult templom, vár, település helyének rögzítését.

Pedig micsoda gazdagságról tanúskodik a néhány megmaradt és az adatokból rekonstruált emlék! Az ezekről megrajzolt térképet nézve, nem a stílus, hanem a gazdagság szempontjából szeretem e területet Toscanához hasonlítani. A 11. századtól már folyamatosan él a települések egész sora, amelyeknek megmaradt emlékei a román kori hazai művészet sajátos formavilágáról tanúskodnak: Egregy, Kehida, Kallósd, Bőde, Pola, Mindszent templomai a korai magyar középkor egyéni stílusalakulásának emlékei. Az igazi prosperitás a 14. században éri el a területet, nemzetközileg is jelentős kulturális fellendülést biztosítva. Ekkor erősödnek meg azok a nagynemzetségek, az Egerváriak, a Kanizsaiak, a Szentgrótiak, akiknek építkezései a gótikának, a középkor másik nagy stílusának adnak otthont hazánkban, sok esetben úgy, hogy bővítik a korábbi épületet. Szép példája ennek a csesztregi templom, a pakodi, a zalaszabari, a szentgyörgyi, a tárnoki, a salomvári, a zalaháshágyi plébániák, amelyek ugyan megrongáltan, romosan, de megérték a török kiűzését. Történetükhöz így hozzátartozik az is, hogy mai formájukban a 18. században, a régi maradványok felhasználásával épültek újjá. Az így megmaradtak nem egészen egyharmada annak, aminek nincs nyoma, de egykori meglétüket különböző módszerekkel sikerült rekonstruálni. Köztük olyan reprezentatív együttesek pusztultak el, mint a hahóti, a rajki monostorok, a szemenyei ferences kolostor, Peleske, Buzádsziget és Szentgrót vára, a türjei monostor, a keresztesek monostora Újudvaron, a kerkaszentmiklósi vár, a csatári monostor, a reszneki vár stb. Mindezek analógia nélkül állnak, nem maradt semmi megközelíteni egykori pompájukat.

adobestock 475319572 scaled

Végigvizsgáltam a veszprémi püspökség török utáni egyházi conscriptióit, azokat, amelyek a zalai plébániákkal voltak kapcsolatosak. Az átnézett kb. száz település között egy sincs, amelynek egyháza ne romokban feküdne a 17. század végén. Az összeírást végző klerikus rendszerint így fogalmaz: ,,a templom régi, és most romokban hever,” vagy ,,rommá égett és a romok már nem is látszanak” stb. Ahol az újjáépítés megtörtént, ennek módját is feljegyzik: „részben régi romokból, részben adományokból épült fel a templom”, vagy konkrétan megírják, hogy „a szentély új, a hajót pedig régi romokból renoválták”. Ezeknek a leírásoknak külön értéke, hogy azoknál a templomoknál. amelyek újjáépítése lehetetlen, mert olyan mértékben elpusztultak, a conscripciót végző bizottság feljegyzi az elpusztult templom titulusát, vagyis hogy kinek a tiszteletére volt egykor felszentelve. Ebben az időben, tehát a 17. század végén, visszamenőleg mintegy 150 év után a helyiek még őrizték tudatukban településük egykori védőszentjét. És ez rendkívül fontos adat művelődéstörténetünk szempontjából.

újra kell szentelni

Valami közelebbit ezekről. Segítségükkel sok esetben tudni lehet, hogy kik voltak a templom egykori alapítói, következtetni lehet a település lakóinak főfoglalkozására stb. Most azonban csak egyetlen tulajdonságát említem részletesebben, mint egyikét azoknak, amik olyan jelentőssé teszik a kutatás számára: a titulus nem változtatható meg. Ez elsősorban a középkorra érvényes szabály. Ha a templom leég vagy bármi olyan történik vele, hogy újra kell szentelni, mindig a régi titulust kapja vissza. Nagyon ritka esetben változik: pl. a település teljes pusztulásakor, vagy ha új telepesek érkeznek egy kihalt helyre, akik magukkal hozzák otthoni patrónusuk kultuszát stb. De ilyenkor is az a gyakorlat, hogy bár a templomnak új neve lesz, a régi búcsúnapot is megtartják.

Mármost ez az állandóság teszi lehetővé, hogy egy terület művelődéstörténeti tradícióira következtethessünk akkor is, ha semmi írásos anyag nem maradt fenn a régmúltból. Egyetlen példa megvilágítja ennek jelentőségét. A korai középkorban, amikor ez még missziós terület, a templomtitulusokból szinte bizonyosan megtudjuk, hogy melyik kultúrkör – Bizánc vagy a nyugati egyház – érkezett ide elsőként. A bizánci missziós templomok Keresztelő Szent János, illetve Szent Demeter tiszteletére voltak szentelve, míg a nyugatiak Szűz Mária vagy a missziót végzők által különösen kedvelt szent tiszteletére állítják fel templomaikat. Kivétel a hagiográfia két kiemelkedő személyisége, Péter és Pál apostolok, akikhez különleges konvenciók kapcsolódnak.

vz4

Több olyan térkép megrajzolására került már sor, amelyek a bizánci egyház nyomait mutatták hazánkban. Zala vármegye egyik központja volt ennek a hatásnak. Nyolc Keresztelő Szent János temploma bizonyosan missziós eredetű, és emellett a két neves orvos szent – Kozma és Damján – is megjelenik itt, ami már a bizánci kultúra meggyökeresedéséről tanúskodik. Hogy mikor alakulhatott ki ez az erős kapcsolat, mindaddig pontosan nem tisztázható, amíg a régészet nem tud a feltárásokkal több nyomot adni. Bizonyos eligazítást azonban az írásos anyagból is kapunk, és segít a néhány előkerült lelet. Bizonyítani tudjuk, hogy a 6. században már él itt a keleti kereszténység, megelőzve a 9. századi frank uralmat. Ez utóbbi, bár egyértelműen nyugati orientációt hoz, de itteni – zalavári – központjában a keletről érkezett Metód oktatta papjelölteket. Ma is őrzi a szent püspök emlékét a környék, hiszen Zalavár határában, a középkori vár helyén áll tiszteletére egy emlékmű. A honfoglalás után, a korai magyar kultúra gyökereinek meghatározásában pedig Bulcsú, e terület ura volt a kezdeményező, amikor a 10. század közepén Bizáncban megkeresztelkedett, és a vele ideérkező papok egy új életforma indulását segítették. Bulcsú az akkori idők egyik legnagyobb egyénisége volt: vendégbarátja és patríciusa Bizáncnak, szövetségese Konrád lotaringiai hercegnek, aki Wormsban személyesen fogadta, és gazdagon megajándékozta, sőt szövetségese Herolt salzburgi érseknek, és amikor a tragikus Lech-mezei ütközet előtt bajor földre lép, a bajor urak között több pártfogója akadt a zsarnok Ottó királyt támadó Bulcsúnak. És még valamit róla: tragikus személyes sorsa elindítója lett európai jövőnknek. Kevesen tudják ugyanis, hogy a Lech-mezei csatavesztés döntött tulajdonképpen arról, hogy hazánk erős és korai bizánci kapcsolódása ellenére végül mégis Nyugat felé nyitott kaput. Az történt, hogy Konstantin császár, aki adót fizetett a magyaroknak, mert így kívánta szilárdítani a keresztényi szövetséget velünk, felmondta az adófizetést, amikor a németektől információt kapott vereséget szenvedett seregünkről. Ekkor mi megtámadtuk Bizáncot – a krónikák Botond párviadala kapcsán emlékeznek erről –, Bizánc elvesztett bennünket, és ezzel együtt vesztette el népünket a keleti egyház. Ettől datálódik az Árpád-ház új külpolitikája, amely Magyarországnak a nyugati kereszténységbe való békés beépülését indította el: Taksony fejedelem, István király nagyapja Rómától kér missziós püspököt.

*

A természet–ember–jövő kapcsolatának védelme, minden, ami „Liget-Magyarországot” teremti meg, minden tett, ami földet, vizet, levegőt ment át utódainknak, megőrizni segíti azt az egykor volt életet, amelyet elfeledett temetők, földbe süllyedt települések, törött cserepek, faragott-kopott kőtöredékek még közvetíteni tudnak a múltból.

  1. Dávid Katalin: Az Árpád-kori Csanád vármegye művészeti topográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.
  2. Dávid Katalin: Adatok Zala megye középkori művelődéstörténetéhez. Zalai Gyűjtemény. 1976. 6. Régészeti tanulmányok. 157–169.
kép | adobe.com