GONDOLATOK A MODERN MŰVÉSZETRŐL
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1989 január]
A botrány, amit okozott a modern művészet, valójában szolid barátkozása volt Európának a világ kultúrájával. Soha békülékenyebb, soha szerényebb művészet még nem volt, mint ez a szerencsétlen kortárs 20. századi, amikor először jött rá a kontinens, hogy van érték kívüle, amit nem a vele való analógiában kell keresni. Először értette meg, hogy nem ura, nem központja, nem egyedül jogos hódítója a földgolyónak. Felfogta végre, hogy a tökéletesség fogalma nem azonos az itteni produktumokkal.
ellentétes szépségeszmény
A politika ezt még hosszan nem értette, még tartotta magát világbirodalmi allűrjeihez, illetve hódolt azoknak, akiknek erre a magatartásra lehetőségük volt, de a művészek kezet nyújtottak a páriák, a rabszolgák felé. Ez az az idő, amikor a múzeumokban Vénusz mellett megjelenik a néger banya faszobra, a csodás görög monumentumok mellett a torz faragású azték totemoszlop. És a gondolkodók, a meditálni még tudók rádöbbennek egy tőlünk teljesen különböző, talán inkább ellentétes szépségeszmény művészetteremtő erejére. Ez a felfedezés mindenkit sokkolt: országokat, társadalmakat, egész Európát, hiszen már 500 éve annak, hogy kitaláltunk magunknak egy olyan eszményképet, amely nemcsak a művészetekben kapott otthont, hanem egész gondolkodásunkat lefoglalta magának. A reneszánsz öt évszázada meghatározta szemléletünket, a művésziről alkotott fogalmunkat. És ezt tette olyan – ránk jellemző – agresszivitással, hogy máig szinte képtelenek vagyunk kiheverni ezt az ideát, aminek eluralkodása befogadó képtelenné tette Európát más kultúrák felé. Így vált királynővé ez a stílus és először csak a mi századunk próbálkozott detronizálásával, amikor hagyományai közé emelte a távoli világok művészetét is. Ez az elszántság kellett ahhoz, hogy létrejöjjön, amit modern művészetnek nevezünk.
Ugye világos, hogy nem a nagy korszakok művészeit kell elmarasztalnunk, hanem a félreértést, ami művészetünk meg nem értésével azonos.
Furcsa kontinens vagyunk ebben az 500 évben: elhittük, hogy értelme mindennek csak azóta van, amióta mi is tudunk róla, legyen az százszor ősibb kultúra Afrikában, Ázsiában vagy az Újvilágban. Már ez a kifejezés önmagában, hogy „Újvilág”, felháborító. Dehogy új, csak nekünk az, mert nem birtokoltuk, mert nem ismertük. És a feketék kontinense, vagy India, Kína, Japán világa: mi fedeztük fel őket és ezzel azt hittük, hogy egyben teremtményeink lettek. A valóság pedig az, hogy máig sem értjük igazi nagyságukat. Logikánkkal, amire pedig büszkék vagyunk, követni sem tudjuk gondolataikat. Ma már talán kezdjük szelíden elhinni, nemcsak ősiségüket, hanem azt, hogy értelmesebbek, mert befogadó képesebbek, mint mi vagyunk. És mintha jövőjük is biztosabb lenne.
Tehát századunké a dicsőség, amely a trónfosztókat illeti. És ezt először a legpregnánsabban a művészet szerezte meg magának. Courbet még a múlt század derekán hiába kérte ki magának, felháborodással kritikusai felé, hogy Tiziánhoz, „ahhoz a felfújt Velenceihez” hasonlítsák, mert fekvő aktjának szépsége Tiziánéktól örökölte a testének formáit alakító géneket. Csak a 20. század művészei tudtak valóságosan szakítani ezzel az 500 évvel, és tették ezt anélkül, hogy valamit is elvesztettek volna, megtagadtak volna abból a múltból. Inkább gazdagították, megtermékenyítették távoli szépségekkel. Egyetemessé tették az európai művészetet, ahogy egyetemes a művészetet teremtő emberi szellem és lélek bárhol a világon. Triviális igazságok ezek, de mindenesetre látványosan megváltoztatták a művészetet.
megváltást hozott térnek és időnek
Hogy mikor vetették el a magot, amelyből mindez kinőtt, nem akarom meghatározni, mert messze vezetne a modern művészetet elindító gondolatok, formák keresése, és oly bizonytalan a hely és a kor, ahol rátalálunk a gyökerekre. Ugyanis szerintem az emberiség egész kultúrája, amitől elfordulni vélt, még az is voksolna mellette. De ha a megérését akarom tetten érni, kétségtelen, hogy a cezúrát három életmű alkotja: Cézanne, Gauguin és Van Gogh művészete láthatatlanul magukban hordják mindazt, amit a 20. század irányzatai bontottak ki. Munkájuk megváltást hozott térnek és időnek azzal, hogy új testet, új ritmust, új másvilágot építettek, új tradíciókat vontak be látáskultúránk gazdagítására. Ha Európa ízlése, igényei és szemlélete nem is követte őket életükkel egyidőben, sőt a belőlük indulók máig sem kedves gyermekei kortársaink többségének, de annyit elértek, hogy az őket tagadó ízlés, igény és szemlélet már nem lehet többé korszerű, és bizonyítottan nincs teremtőereje.
Cézanne-ről írja Genthon István, a mondat azonban mindhármukra vonatkoztatható: forradalmár volt, aki „nem festett soha múzeumi képeket, a múzeumoknak kellett megváltozniuk ahhoz, hogy ez a titokzatos hódító betelepedjék falaik közé”.
Mert így igaz: támadhatták őket művészetet értők és nem értők egyaránt, de akikre hivatkozva támadták, a művészettörténet polgárjogot adott nekik és mindazoknak, akik utánuk jöttek. Kubisták, expresszionisták, konstruktivisták és szürrealisták otthon vannak a sok ezer éves alkotások között. Picasso síró asszonyát láttuk kifaragva Óceánia bálványai között, Chagall víziói felidézik Hyeronimus Bosch látomásait és a Cézanne-képeket csak azért választják el termek Michelangelótól, mert kronológiát követ a rendezés.
KÖSZÖNTJÜK A MA 100 ÉVES DÁVID KATALINT!