ELMÚLT ÉVSZÁZADAINK SZÉPSÉGEIT KERESVE
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1990 április]
„… gondod légyen a romjaimon lepihenni…
vagy ha sietsz, hát egyszer nézz rám könnyteli szemmel:
lásd milyen lettem hajdani fényem után!”
Janus Pannonius 1458 – Weöres Sándor fordítása
Volt előzménye Leonardónak, Polizianónak, Macchiavellinek és Janus Pannoniusnak, sőt a néhány évtizeddel őket megelőző generációnak is. Hiszen mindannyiuk előtt volt már Dante, Assisi Szent Ferenc, Cola di Rienze, Giotto és a többiek. Dehogy született Minervaként az a kultúra, amely a 15. századtól teljesedik ki. Hacsak a korszak festőinek kulcsproblémáit nézem – test, tér, perspektíva, anatómia: a quattrocento zseniális művészeinek valóságot rögzítő módszereit –, gondolnom kell arra, hogy egy évszázaddal előbb Giotto Madonnája már minden lehetőséget magában hordott, amiből az új szemlélet megszülethetett.
emberközelbe kerül
Giotto nevét említve, meg nem tehetem, hogy ne álljak meg előtte. Mert festményeinek bármelyike megvilágítja az utat, amit a reneszánsz indulását kutatók csak könyvek során át tudnak megfogalmazni. Hogyan válik egyénivé az ábrázolt személy, egy adott történelmi pillanatban hogyan igyekszik a művészet emberközelbe kerülni. A középkor csodálatos misztikumát itt kezdi felváltani a reneszánsz humanizmusa. Szenzációt ígér a képei előtti meditáció.
Visszatérve a reneszánsz előzményeihez, itthon sincs másképpen, mint Itáliában. A korszak kutatói többször rámutattak, hogy a humanista kapcsolatok, vagy az a kereskedelem, amely hozzájárul a művészet importálásához, Mátyás kora előtt valóságos hatóerő volt. Már az Anjouk idejében realitás a szellemi, anyagi áramlás országunk és az új európai kultúrát megteremtő világ között. Itália és Magyarország kapcsolata, még ha rövid időre háttérbe szorul is az Anjoukat követő Zsigmond uralkodása elején, de hamar megerősödik újra, amikor a váradi püspöki székbe az előkelő firenzei származású Scolari András kerül, aki Zsigmond tanácsadója lesz a legfontosabb kulturális és politikai kérdésekben. És nem ő az egyedüli főpapunk akkor, hiszen rokona, Buondelmonte János kapja meg a kalocsai érseki széket, a váradi püspökségben utóda a szintén olasz Prátoi János. Ők és a velük érkezett személyiségek állandósítják a kapcsolatot a két ország között és folyamatos itteni munkát biztosítanak az itáliai művészeknek. Tudjuk, hogy számos olasz mester megfordult itthon, dolgozott Magyarországon, köztük a reneszánsz festészet egyik atyja, Masolino is. Műveik sora bizonyítja a reneszánszot előkészítő új művészet itt létét. A korai olasz befolyásról tanúskodnak Esztergom, Csetnek, Marosszentanna freskói. Az új olasz várépítés tapasztalatait alkalmazzák a Scolari família jelentős egyéniségének, Ozorai Pipónak építkezései. A reneszánsz szobrászat indulását találjuk meg a magyar testvérpár, Kolozsvári Márton és György alkotásaiban. Tehát itthon is megjelent az új szemlélet. Mégis igaz, hogy megvalósulása Mátyás nevéhez kötődik, az ő uralkodása jelenti az új periódust művelődéstörténetünkben.
magyarul gondolkodott
A korszaknak több olyan sajátsága van, ami különösen izgalmassá teszi a művészettörténész számára, de ezek legfontosabbika talán az, hogy egyszerre éljük át, egy időben valósítjuk meg az újat a stílusteremtő Itáliával. És bármennyire vitatható egyetlen személyiségben megtalálni az új létrejöttének okát, mégis bátran vallom, hogy Mátyás személye meghatározó volt ebben. A szellemnek ez a befogadó képessége korán elkezdődött intellektuális nevelésének köszönhető. Mindössze ötéves volt, amikor Vitéz János felügyelete mellett Sanoki Gergely irányította szellemi alakulását. Ő a lengyel humanisták vezéregyénisége. És ez a tény önmagában értékmérő. A gyerek korán megtanult latinul, Liviust, Cicerót, Tacitust olvasott. Jó azonban odafigyelni a történészek megjegyzésére – nekem ez az, ami rendkívül fontos Mátyás egyéniségénél –, hogy latin írás közben is magyarul gondolkodott, a nyelvezet, amit használ, a kifejezések, amelyeket leveleiben alkalmaz, távol állnak a klasszicizáló stílustól. A latin tanítást hamar fel is váltotta a magyar nyelvű oktatás, és ezt szintén kiváló nevelőjének, Vitéz Jánosnak köszönheti.
Amit Mátyás a magyar történelemnek jelent – egyesítését az európainak és magyarnak –, ebből a nevelésből bontakozhatott ki. Kevés korszakunk volt, ahol egy nagy egyéniségen keresztül e lehetőség együtt élt: a sajátosan magyar, sőt, az öntudatosan nemzeti önmaga tökéletességét az egyetemes kultúra legfrissebb hajtásával kívánta elérni. A korszak kiváló kutatója, Balogh Jolán mutat rá Mátyás minden korábbi műpártolóval szembeni meghatározó vonására, hogy nem tekintette a művészetet pusztán esztétikumnak. Azt vallotta a művészetről és a művelődés egészéről, hogy ezek a nemzet dicsőségét öregbítő tényezők. A „magunk és egész országunk dicsősége”, „országunk haszna” kifejezések adományleveleiben, városalakító rendelkezéseiben utalnak nagyvonalú kultúrpolitikájára, az ország felemelkedését akaró törekvéseire. Tulajdonképpen ez táplálja ambícióját, hogy minden a legnagyszerűbb formát kapja, hogy a nagy mesterek munkájából szülessen meg az itthoni anyagi-szellemi kultúra.
új stílus születik
Mecénási tevékenysége valójában a művészetek minden területét felölelte, de kétségtelen, hogy a vezérszerep az építészeté volt. Mint ahogy ez igaz mindig, amikor új stílus születik. Elsősorban a budai vár reneszánsz továbbépítése volt a célja. A második világháború után előkerült részletek, épületszerkezeti töredékek és a díszítő elemek arról tanúskodnak, hogy ezek az építkezések a legjelesebb firenzei építészek gyakorlatát, architekturális elveit hozták ide. Bizonyos, hogy kapcsolódtak az itáliai nagy generációhoz: a vezér Brunelleschihez, vagy a Palazzo Vecchio gyönyörű udvarát tervező Michelozzóhoz. A faragványok, a fríztöredékek, oszlopfők, a gyümölcsfüzéres ajtókeretek, az akanthusleveles pilaszterfejek, a faragott delfinek, madarak, virágok, és sorolhatjuk a gazdag motívumanyagot, Toscana nagy szobrászainak hatása alatt készültek. Benedetto da Maiano vagy Verrocchio műhelyének gyakorlata kapott teret az épületek dekorálásánál.
A forrásokból tudjuk, hogy a trónterem ajtaján egy évszámos felirat volt, amelynek dátuma 1479. Mátyás építkezései eszerint egyidősek voltak a reneszánsz itáliai meghonosodásával, hiszen Toscanától eltekintve mindenütt a 15. század második felében kezdik az új stílus szellemében az építkezéseket. Rómában, Mantovában, Milánóban a hatvanas években, Nápolyban, Velencében, Bolognában csak a hetvenes-nyolcvanas évek a reneszánsz térhódításának kezdetei. Közismert adat az urbinói palota egyidejűsége Budával. De emeli a Mátyás-kori művészet jelentőségét a közvetlen toscanai eredet, és a kutatók legtöbbje bizonyos abban, hogy a firenzei Palazzo Vecchio dísztermei egyidősek Buda freskókkal díszített, faragott kazettás mennyezetű tróntermével. Összehasonlításra már csak a töredékek és az egykori leírások adnak lehetőséget, de ezek bizony magasra emelik a korabeli Európában hazánk kultúráját.
megmaradt fragmentumok
Buda energiáját gyönyörűen bizonyítja a tény, hogy innen terjed el, gyűrűzik szét az egész országba az új művészet: Egervártól Csíkszékig, Bánfától Gyuláig keresve az emlékeket, ma már csak azért nem láthatjuk összefüggő egésznek, mert a történelmi pusztítás megsemmisítette múltunk szépségeit. Ez a megállapítás a mai Magyarország egész területére igaz, valójában a Felvidéken és Erdélyben kell keresnünk a török hódoltság előtti évszázadaink emlékeit, amit a harcok valamennyire, de a hódoltság maga nem sértett meg. Néhány kivétel csupán, néhány vár- és lakóház-részlet: Pécsett, Siklóson vagy a későbbi évtizedekből a Nádasdyak egervári és sárvári palotáját említhetjük, Sopron, Győr, Kőszeg épületeinek egy-egy részlete, a Perényiek sárospataki vára kapcsolódik ide. Sorolhatnék megmaradt fragmentumokat még jó néhányat, de ezek már a múzeumokba kerültek vagy helyükön maradva is csak látványok, elvesztve azt, ami létükben a legfontosabb volt, hogy használták őket, szolgálták az embert. Mert az anyag megváltása felhasználásában rejlik.
Maradt azonban egyetlen csoda, amelyet, annak ellenére, hogy a többi egykorút nem ismerjük, mégis, ha a valaha létezett legszebbnek nevezzük, nem tévedünk: Bakócz Tamás érsek által a 16. század első éveiben Esztergomban építtetett kápolna a firenzei reneszánsz egyik gyöngyszeme, „… betetőzése mindazoknak – írja Balogh Jolán, a kápolna monográfusa –, amelyeket a firenzei építészek a görögkereszt alakú templom tökéletes szerkezeti megoldása érdekében kifejtettek”. Reneszánsz emléknek nincs jelentősebb analógiája, mint Toscana fővárosának művészete, és ha ebben az összehasonlításban a „tökéletes” jelzőt kaphatja, bizonyosan egyetemes értékű. És külön kedves nekem azért, mert bár tudom, hogy mestere itáliai építész volt, tudom azt is, hogy csak Magyarországon épülhetett olyanná, amilyen: ugyanis sajátos szépséget, méltóságot és festőiséget, színt és ünnepélyességet a hazai vörösmárvány ad neki.
barokk belső
Bármennyi volt vagy lehetett a reneszánszban született emlék, mégis ez az a művészeti korszak, amely nem bontakozhatott ki soha teljességében itthon. Míg az előző nagy stíluskorszakok uralkodóak voltak és megérték önmaguk teljes kibontakozását, tehát még a sajátos hazai jegyekkel is gazdagodhattak, addig a reneszánszból elvette a történelem az életéhez szükséges időt. Az a két évszázad, ami uralkodását Európában jelentette, néhány évtizedre szűkült nálunk, és amikor a török után, a 18. században az elpusztult országot újjá kellett építeni, az már új szemlélet, új stílusváltás idejére esett. Azt szokták mondani, hogy ott van Közép-Európa, ahol a barokk templomok határozzák meg a települések képét, ezt úgy módosítom, hogy ahol a gótikus templomokat barokk belső díszíti, az bizonyosan Magyarország.
És mégis – milyen csodája művelődéstörténetünknek – soha egyetlen stílus sem tudott magyarabbá válni, vagy helyesebb így fogalmazni: egyetlen stílusban sem született sajátosabban helyi forma, mint a reneszánszban. Oka megkereshető abban, hogy itt az itáliai reneszánsz a török alatt összetalálkozott egy idegen motívumkinccsel, és ebből a találkozásból teljesen új szemléletű művészet született. Ez a művészet azután elborította szépségeivel a textileket, az ötvöstárgyakat, a könyvtáblákat és címeresleveleket, a templomok festett-faragott mennyezeteit, szószékeit, az ajtók, ablakok kereteit. Ott látjuk a kolozsvári Farkas utcai templomban, a polgárházak kőfaragványain, a szentgericei, gyalakutai, a nagyfülpösi templomok kazettáin, Lorántffy Zsuzsanna terítőjén, Bethlen Kata kelengyés ládáján. Ha megállunk a Nemzeti Múzeum történeti kiállításán Apafi György síremléke mellett, és megnézzük a tumba felső faragását, láthatjuk, hogy a párna, melyen a halott, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György tanácsosa nyugszik, ilyen magyar reneszánsz hímzéssel díszített. Kőbe faragva, hisszük, elpusztíthatatlanul.
Minden korszak stílusa, a közös eszmei indíttatás, a közös szakmai-technikai ismeretek miatt azonos jegyeket mutat mindenütt, ugyanakkor a sajátos hazai, helyi tradíciók, a kulturális-gazdasági eltérések miatt mégis más a stílus alakulása, szépségeszménye, tartalmi-formai belső élete országonként. Közös és sajátos egyszerre a művészet mindenütt. Egy van, ami kizárólagosan csak itt alakulhatott, és ez nem egy speciális helyi irányzata az egésznek, hanem új és más: a reneszánsz művészetnek ez a világa a miénk. Úgy mondta egy külföldi kutató, hogy ha valaki a reneszánszot akarja megírni, mint minden más korszaknál, meg kell ismerkednie a földrajzilag-történelmileg kialakult sajátságokkal. A meglepetés ott éri e stílus kutatóját, amikor a magyarországi, virágokkal borított reneszánsz művészettel kerül szembe. Új fejezet a tanulmányban, ami nem folytatható a következő fejezetben sem. Egyedüli.