S MI TESSÉK RAJTA?
Közérzetszennyezés kémiai biztonságunk ürügyén [2000 augusztus]

KÉRDÉSEK ELÉ (UTÓLAG)
Tudtommal nem vagyok zöld. Nem mintha az más színnél kevésbé rokonszenves volna, sőt, mint szín talán leginkább gusztusomra való — az élet egyik főszereplőjére, a klorofillra emlékeztet. Mégis, színes világban — képek között — élek; némelyikre utalok is majd.
Ez az írás a globális környezetvédelem nagy kérdései közül csupán egyet vesz szemügyre kíméletesen, s mindez nem értékítélet, csupán az írásmű véges terjedelmét és szerzőjének ugyancsak véges tájékozottságát tükrözi. Ebből következően nem kedvelem kevésbé a kémikusokat, genetikusokat és toxikológusokat, mint bármely más szakmát ezen a világon; ellenkezőleg: tudásuk megkülönböztetett érdeklődésem tárgya.
nem hiszik, hogy már mindent tudnak
Nem a hazai peszticid-engedélyezésben és kereskedelemben dolgozó kortársaimról hagyok nyomot; írás közben egy percig sem láttam az arcukat. Mással kell megértetniük, hogy rendkívül sokrétű a munka, amit végeznek. Minden tiszteletem azoké, akiket írásom megérint (akiket most látszólag én, s akik majd engem haladnak meg), feltéve, ha nem hiszik, hogy már mindent tudnak, inkább gondolják, hogy úgyszólván alig valamit, s iparkodnak ez ellen tenni.
AMIRŐL AZ ÜZENET SZÓL
Földünk bioszférája magában foglalja a levegőt, a talajt, a vizeket és az élőlényeket, amelyek benépesítik. 1992-ben 71 országból 1700 elkötelezett kutató (az 1969-ben alakult Union of Concerned Scientists), 104 Nobel-díjas is (közöttük Ernst Mayr, Frederick Sandler és Stanley N. Cohen stb.) fordult a világ közvéleményéhez és hívta fel a figyelmet környezetünk súlyos problémáira. Az 1992-es felhívásnak 1997 áprilisában lett folytatása, belátva, hogy az eltelt öt év eredményei rendkívül csekélyek. Nézzük, melyek a legfontosabb területek, ahol létezésünk, tevékenységünk konfliktusai már nyilvánvalóak!
A KÖRNYEZETI HÁTTÉRSUGÁRZÁS EMELKEDÉSE: mindez a fegyverkezés és atomenergia-hasznosítás — nyomában mutációs és karcinogén hatások[1] — miatt emelkedőben, amelyet súlyosbít a csernobili katasztrófa (Mi legyen a lepukkant atomerőművekkel?) és a megoldatlan nukleáris hulladéktárolás problémaköre (Hová tegyük a dzsuvát, ha hozzánk közel semmiképpen?).
A LEVEGŐSZENNYEZÉS NÖVEKEDÉSE: a klórfluorkarbon-típusú vegyületek (lásd a hűtőiparban, aeroszolokban a freon; talajfertőtlenítésben a metil-bromid) a sztratoszférabeli ózonpajzs rombolásával az UV-sugárzás mértékét emelik, amelynek következménye a mutációs események számának növelésén keresztül a bőrrákos megbetegedések arányának emelkedése, s amely egyúttal csökkenti az immunrendszer hatékonyságát, befolyásolja a növényi fotoszintézist, így a tengeri fitoplankton-tevékenységet is (Hogyan is lesz majd a Nap alatt?). A hagyományos energiatermelés — szén-dioxid produkció (az utóbbi 100 évben koncentrációja a levegőben 260 ppm-ről 360 ppm-re változott) — következményeként fellépő globális felmelegedés (1850 óta 0,3—0,6 °C emelkedés) veszélyezteti a sarki jégsapkákat. A kőolaj-származékok és a szén elégetésekor keletkező kén- és nitrogén-tartalmú gázok savas esőket eredményezve pusztítják az élővizek állat- és növényvilágát (Mire váltsuk le környezetpusztító energiahordozóinkat?).
A VÍZKÉSZLETEK ELSZENNYEZŐDÉSE: a felületi vizek (folyók, tavak, tengerek) és a talajvizek elszennyeződését részben az ipar (bányászat, vegyipar stb.), részben a mezőgazdaság (állattartó telepek szennye, műtrágyázás és növényvédelem) okozza. Ma az édesvizek felét hasznosítjuk. A vízszennyezés 80 országra terjed ki, és a Föld lakosságának 40%-át érinti (Mi él meg bennük, mit iszunk, ha így „haladunk”).
A TERMŐTALAJOK PUSZTULÁSA: 1945 óta a Föld termőtalaj-készletének 11%-a pusztult el. A szakszerűtlen legeltetés miatt jelentősek az eróziós károk. Az öntözés (nem megfelelő ionösszetételű, pl. nátriumban gazdag öntözővíz használata vagy a megemelt talajvízszint miatt az alsóbb rétegben felhalmozódott sók felsőbb rétegekbe kerülése) miatt a szikesedés, a műtrágyázás miatt a talajok elsavanyodása, az ivóvizek nitrát-tartalmának emelkedése és a perzisztens gyomirtó szerek felhalmozódása tapasztalható (Elhasználni vagy fenntartani?).
A BIODIVERZITÁS CSÖKKENÉSE: az emberi terjeszkedés okozta területfoglalás társulástípusok felszámolásával jár. Az őshonos fajokban gazdag esőerdők pusztítása különösen súlypontos. A „kémiai forradalom” által kellő ökotoxikológiai tudás nélkül a világra szabadított kb. 4 millió szintetikus vegyület és melléktermékeik megsemmisítésének problémaköre, a nem szelektív peszticidekkel történő élőlényirtás, a táplálékláncokban felhalmozódó származékaik (pl. POP- vegyületek) változatos hatásai súlyosbítják a helyzetet. Amennyiben a jelenlegi tendenciák változatlanul maradnak, 2100-ra a Föld fajkészletének egyharmada kipusztulhat (Milyen lesz majd egymagunkban?).
A FÖLD TÚLNÉPESEDÉSE: a bolygónk eltartóképessége véges. A lakosság 8–14 milliárd közötti ingadozását várják, amelyben 20%-ra becsülik az alultápláltak és 10%-ra az éhezők arányát. A Föld népeire kiterjedő (vallásfüggetlen és női egyenjogúságon alapuló) családtervezés tehát sürgetővé, a fenntartható fejlődés megoldása pedig égetővé vált (Önkorlátozás?).
Ha problémáink lehetséges bővülését kellene megjósolnom, akkor AZ AGROBIOTECHNOLÓGIA LABIRINTUSÁRA tippelnék (Áttervezzük-e a környezetünket?). A ma kibocsátásra kerülő transzgenikus élőlényekkel kapcsolatos ökológiai tudásunk éppoly alacsony szintű, mint ami hajdanán a toxikológiát jellemezte a vegyipari „bummnál”, ami nem is annyira meglepő, ha tudjuk, hogy jobbára ugyanazok a cégek a főszereplők, bár hamvát vesztett, idilli neveiket esetleg megváltoztatták.
HOGYAN TÁJÉKOZÓDJUNK?
Bennem a vegyipar termékeivel kapcsolatban alakult ki — igen lassan — szkepticizmus. Becslések szerint évente mintegy 30 ezer olyan vegyületet állítanak elő, amelyek korábban nem léteztek a Földön. Az új hatóanyagok némelyikéből gyógyszer lesz, másokból peszticid, Európában kódolható élelmiszeradalék, kozmetikum, festék, szigetelőanyag, háztartási vegyszer stb. Az élőlényeknek nem volt szükségük, lehetőségük sem — tudom Szabad Jánostól —, hogy alkalmazkodjanak ezekhez az új vegyületekhez, s az evolúció során nem alakult ki olyan fiziológiás vészjelző rendszer sem, amely ezekért megszólalna. A 40-50-es években néhány modellállaton az akut toxicitásvizsgálatok is elégségesek voltak arra, hogy az élővilág számára xenogén, ökotoxikológiai[2] hatásait illetően ismeretlen vegyületek kapjanak helyet az életünkben.
Nincs arról szó, hogy nem végezne — jelenlegi tudásunk szerint — tekintélyes mennyiségű vizsgálatot a fejlesztő. Az állami engedélyezési hivatalok viszont régóta nincsenek már olyan helyzetben, hogy független kontrollvizsgálatok alapján döntsenek. Helyette az EPA (az USA Környezetvédelmi Hivatala) követelményrendszert dolgozott ki, amelyet a fejlesztőnek minősített (GLP rendszer) szigorú dokumentációs kötelezettségeket teljesítő saját laboratóriumokban kell megfeleltetni. Ebből az következett, hogy ma az engedélyezési hivatalok köztisztviselői a fejlesztők „önbevallását” csak adminisztratív módon ellenőrzik. Nem volna baj, ha a szükséges toxikológiai vizsgálataink köre előzetesen olyan pontossággal körvonalazható lenne, hogy mindez kellő biztonsággal működjön. Erről azonban szó sincs. Az új hatásmechanizmusú vegyületek mindig kicsúsznak a rutintesztek hatásköréből, és az ökotoxikológia megfelelő tesztrendszereken fáradozva jelentős fáziskéséssel kullog utánuk, s néha évtizedekkel később próbálkozik a tiltással. Például a rovarölő szerek tekintélyes része hosszú ideig az idegmérgek közül került ki. Mikor megjelent az első rovarokat megbetegítő baktérium (Bacillus thuringiensis) és az első vedlésgátló (diflubenzuron), az addig működő rutin csődöt mondott. Akkor még ezek az új fejlesztések kerültek mindezért hátrányos helyzetbe. Ma viszont az adminisztrációban jeleskedő engedélyező — tapasztalataim szerint — egyre kevésbé képes követni a konkrét helyzetet. A fejlesztők által kitöltött dokumentációk ugyan „teljes” körűek, csupán az nem világos, vajon a speciális kérdésre — amelyet nem tartalmazhat a kérdőív — is válaszoltak-e? Ezt a speciális kérdést a fejlesztőnek magának kellene feltenni, mert erre az engedélyező köztisztviselő honnan jöhetne rá, s vele már nem is kutatók, hanem forgalmazási jutalékra szerződtetett kereskedők egyeztetnek, akik abban jók, mire használható a készítmény, s nem abban, hogy hatásmechanizmusa szerint milyen jellegű speciális környezeti és egészségügyi veszélyt hordoz. Így ma, ha megnézzük a kereskedelmi előrejelzéseket, egyértelműen az egyéb hatásmechanizmusú vegyületek hódítják a rovarölő szerek piacát, mivel toxikológiai tettenérésük nagyságrendekkel lassabb; így van idő minden tevékenységek mozgatóira: a megtérülésre és a jövedelmezőségre.
egyre koncentrálódik
Ma 20-40 millió dollárba kerül egy peszticid-hatóanyag kifejlesztése. Gyógyszerkutatásban ezt 300 millió dollárra és 10-12 évre becsülik. A kamatokkal együtt a befektetett pénzek mintegy kétszerese kell, hogy megtérüljön. Különösen drágák a krónikus toxicitási vizsgálatok. Nem is csodálható, hogy a peszticid-világpiac kétharmada a legnagyobb gyógyszer- és növényvédőszer-gyártó multinacionális cégeknél (Monsanto, Aventis, Novartis, Astra/Zeneca, Du Pont, Dow AS, BASF) összpontosul, a saját tömegtől gerjesztve egyre koncentrálódik, s ma éppen a szemünk láttára szippantja be a biotechnológián keresztül a növénytermesztés kulcsfontosságú elemét, a vetőmagtermesztést. A hírek szerint éppen ez év januárjában roppant össze a Novartis és az Astra/ Zeneca közötti vékony fal (az egyesülő agrorészleg, lásd mint Syngenta).
Tudásunk bővülésével — amint ez általában a bizonyosság szintjén prognosztizálható — több grandiózus felfedezésről hámlott le a kályhaezüst hamvassága. Emberen is rákkeltőnek bizonyult az azbeszt (tüdőrák), amellyel előszeretettel szigetelünk (házgyári lakásainkba jelentős mennyiséget építettünk be, azbesztszálakat találhatunk vízhálózatunk eternit csöveiben is); a benzol (leukémia), amely ma is ott van néhány növényvédő szer formulációban, mint a csomagoláson fel sem tüntetett oldószer; a vinil-klorid (máj- és tüdőrák), amely műanyagaink (PVC) egyik sztárja; a cyclosporine (lymphoma, bőrrák), amely „csúcsgyógyítási” technikánk heroikus zsákutcájában, a szervátültetésben kulcsfontosságú immunszupresszív gyógyszerünk; a diethylstilboestrol (DES, mell- és ivarszervi rákok) nevű „magzatvédő” gyógyszerünk, amely annyi bajt okozott, amíg végre „leváltották” a szteroidreceptorokon ható mai fogamzásgátlóink (ivarszervi és májdaganatok) és messze még a felsorolás vége. De mit mondanánk a veszélyes szakmáknak — az uránbányászokon (tüdőrák), aszfaltozókon (tüdőrák), egészségügyi dolgozókon (leukémia, hepatitis és bőrrák) túlmenően az alumínium- (tüdő- és húgyhólyagrák), a bőr- (leukémia és orrüregi daganatok), a bútor- (orrüregi daganatok), bizonyos festék- (húgyhólyagrák), a gumi- (leukémia és húgyhólyagrák), a vinil-klorid- (máj angioszarkóma) gyárakban dolgozóknak, ha nem kellene szépíteni kilátásaikat. Ilyesmi a civilizáció ára? Eléggé bizonytalanok vagyunk.
Lehet-e bizonytalanságunkhoz Bruce Ames munkásságának köze? A világhírű teszt kidolgozója, aki pályafutásának elején szigorúan közelített a vegyületek (ezen belül a peszticidek) mutagén hatásaihoz, idősebb korára az ellenkező véleményének adott hangot. Rendkívüli hatása azonban a kutatók gondolkodására pro és kontra sem tagadható. Munkatársával, Lois Golddal együtt az USA szenátusa is meghallgatásra hívta. A kérdés úgy hangzott: mi az igazság a környezetszennyezés, a peszticidek és a rosszindulatú daganatos betegségek összefüggését illetően?
A rosszindulatú daganatos megbetegedések száma összességében nem emelkedik a világon, csupán három esetben mutatható ki növekvő tendencia, ezek a tüdőrák (dohányzás), a melanoma (UV-B sugárzás) és a non-Hodgkin lymphoma (rosszindulatú nyirokszervi betegségcsoport). Ez utóbbi oka jelenleg nem ismert, de néhányan ezen a területen jelölik meg a mutagén vegyületek következményeit. Magyarországon ehhez képest — ahogy Farkas Ilonától tudom — a 40-49 éves férfiaknál az összes daganatos eredetű elhalálozások száma 1965—1997 között szinte lineárisan a háromszorosára nőtt (hasonló mintázatot mutat a cukorbetegség és a különféle májbetegségek). Ezen belül 1975 és 1995 között a tüdő- (4169-ről 7551-re), az ajak- és szájüregi (462-ről 1419-re) és az emlődaganatok (1674-ről 2265-re) száma növekedett erőteljesen. 1993-ban a magyar férfiak az első, a nők a második helyet foglalták el a daganatos eredetű halálokok WHO szerinti statisztikájában. Napjainkban — ahogy Dési Illés tájékoztatott — a rosszindulatú betegségek aránya a halálokok között tovább emelkedett, s ma már annak 22%-át (több mint évi 30 ezer ember) teszi ki. Jelentősen nőtt a tüdő-, vastagbél/végbél- (okok között a rostszegény táplálkozás) és méhnyakrák (többnyire vírusos eredetű) aránya.
Ames és Gold úgy gondolják, hogy a rosszindulatú daganatos betegségek főbb okai:
- A dohányzás (az összes rákfélék harmadának, a tüdőrák 90%-ának okozója): túl a benzpirének mutagén hatásán, a füstben lévő nitrogén-oxidok lekötik a szervezet antioxidánsait;
- A kiegyensúlyozatlan — zöldséget és gyümölcsöt nem tartalmazó — táplálkozás: antioxidánshiány áll elő (C-, E-, B12-vitaminok, folsav és karotinoidok), következményeképp a DNS-javító funkció romlik:
- A krónikus betegségek (fejlődő országokban): a gyulladásokban tevékenykedő fehérvérsejtek (főként fagociták) oxidatív mutagéneket bocsátanak ki;
- A hormonális faktorok: a reproduktív hormonok a mell-, prosztata-, petefészek- és endometrium-daganatok kialakulásában vesznek részt, és ezek az összes rákos betegségek 20%-át teszik ki.
A kilencvenes évek végéig vizsgált vegyületek fele bizonyult patkányokon daganatkeltőnek. Ames és Gold szerint azért, mert túlságosan nagy dózisban vizsgálják ezeket. Ötöt emelnek ki csupán a többi vegyület közül: benzol, kloroform, formaldehid (pl. a légkondicionáló gépek tevékenysége kapcsán), TCDD (2,4,7,8- tetraklór-dibenzodioxin), tetraklór-etilén (Patyolatokban használják száraztisztításra). Szerintük a patkányokon mért eredmények csupán figyelmeztetőek, s habár a metasztázisok természete patkányban meglepő hasonlatosságokat mutat az embernél, mégis további rizikóelemzést igényelnek. A mindennapi táplálkozásunk során igen nagy mennyiségben jutnak természetes eredetű mutagén vegyületek a szervezetünkbe — mondja Ames és Gold. Nehezen védhető teóriájuk azonban elsősorban kávéra és több fűszerre (mustár, bors, gyömbér, szerecsendió, torma, tárkony, édeskömény) vonatkozik, s másodsorban — antioxidáns hatású vitamintartalmuk miatt alig hihetően — káposztafélékre (bimbóskel), fejessalátára vagy csonthéjas és almástermésű gyümölcsökre.
keresztbemutogatás
Gyakori tehát a jelenlegi tudásunkra alapozott ellentmondásos magyarázkodásban („Ilyen az élet. A természet sokkal inkább igénybe vesz bennünket, mint néhány szintetikus anyag.”) a keresztbemutogatás: miért erről/arról a lényegtelen, kevés embert érintő faktorról értekezünk, hiszen a dohányzás is biztosan rákkeltő, mégis költségvetési bevétel miatt veszni nem hagyott személyes privilégiumunk, vagy miért nem beszélünk a radonról (tüdőrák), amely salakbeton házaink falaiból leselkedik ránk? Eszerint persze „megmagyarázhatatlan” bűnt már aligha követhetünk el, mert minden nagyobb szabásút megvalósítottak előttünk.
Más is van persze; a fejlődési rendellenességeket (teratogenitás) okozó vegyületek sora, amelyek közül a thalidomid hatóanyagú nyugtató (CONTERGAN), valamint a 2,4,5-T+2,4-D gyomirtókat és TCDD gyártási szennyezőt tartalmazó vietnami dzsungellombtalanító az AGENT ORANGE története lehetne a leginkább ismert (nem csupán érdeklődésünk hiányából származóan nem az). És ezek csak az emberre vonatkozó bizonyosságok, de előttük ott mutatják magukat az állatokon végzett kísérletekből ismertté váló negatív tapasztalataink. Ezekről azt mondják: emberen nem biztosan olyanok.
MIT ÉS KI BIZONYÍTSON?
Ártalmatlanságot vagy ártalmasságot? A különbség messze nem szónoki! Ha ugyanis ez utóbbit, akkor nekünk van teendőnk (és persze ki finanszírozza, ha az állam, mint tudjuk, erre képtelen), de ha az előzőt, akkor felvetéseinkre a gyártónak van komoly tennivalója. Ma úgy fest, hogy egy vegyület megjelenésekor az ártalmatlanságot (EPA deklaráció, de szerintem skandináv gyakorlat) kell a fejlesztőnek — a kor tudásszintjén — bizonyítani. Később viszont, ha valamely független laboratórium felveti annak lehetőségét, hogy probléma van egy környezetünkbe került vegyülettel, a kereskedők (a gyár fejlesztői már régen mással foglalkoznak) tőle követelik az ártalmasság bizonyítását. E tétova szerepcserében viszont eredendő óvatosságunk oldódik fel az örökké felkészületlen és laikus múltban. Az EPA időnként re-regisztrációs akciókat indít, hogy a kor toxikológiai követelményeinek megfeleltesse a már környezetünkben lévő engedélyezett technológiákat. Nos, a világ legnagyobb környezetvédelmi hivatalának kapacitása csupán a vegyületek 5%-ának évenkénti ellenőrzésére elégséges. Tessék számolni, és ekkor még eszünkbe sem jutott a csupasz majom mellett élő seregnyi faj, amely neki abszolút kiszolgáltatott.
simulékony engedélyezési procedúra
A gyógyszerek használatakor eldönthetem: vagyok-e annyira beteg, hogy az esetenként meghökkentő mellékhatásokat megkockáztassam. De mikor például frissen fogyasztandó zöldségféléinket és gyümölcseinket kezelik peszticidekkel, már nem önként döntök. Helyettem teszi ezt az ország egészségvédelemtől drákói szigorúságú, esetleg a „termelésnek” alárendelt, simulékony engedélyezési procedúrája, messzemenően bízva a csöppet sem triviális — sőt utópisztikus — termelői (toxikológiai!) tudásban és fegyelemben.
MENNYIRE LEGYEN BIZTONSÁGOS?
Zéró-tolerancia vagy elfogadható szermaradék? Az egyik oldalon azt kell megfontolnunk, hogy mutagén vegyületeink egyetlen molekulája kiválthatja a hatást, s nagyon szerencsétlen esetben transzformált sejt jön létre, amely várja az őt aktiváló stimulust, hogy daganattá fejlődjön (ehhez persze — kicselezve a detoxifikációs kapacitásunkat — el kell a sejtbe jutnia, speciális módon be kell avatkoznia annak örökítő rendszerébe, majd eredményesen rejtőzködni az immunrendszer elől, amíg a promóció be nem következik). Itt azt is mondhatnánk (ha van helyettesítő technológiánk), hogy nem reszkírozzuk ezt a „kis gyanúsat”, azaz kitiltjuk környezetünkből. E tiltás azonban lehet csak magunkra méretezett. Úgy ítélkezünk, hogy gyártani lehet, és egyik szemünket becsukjuk, mikor exportáljuk (így érkezik pl. Magyarországra Dániából parathion-methyl, Olaszországból és Németországból atrazine). Esetleg az előállítást is tiltjuk, ekkor még kitelepíthetjük a gyártási kapacitásunkat (pl. DDT-, HCH-, paraquat-technológia-transzfer) valamely fejlődő országba (lásd Brazília, Mexikó, India és Kína), amely az általunk ismert veszélyekről mit sem tud, azaz örül, hogy bevették a „Nagy Buliba”. Később majd rafinériánk eredményeként visszakaphatjuk a kiajánlott bóvlit, trópusi gyümölcsfélékben (narancshéjban,) élvezeti cikkekben (kávé, kakaó, mogyoró) és a tenger gyümölcseiben érkező szermaradékként. Ez a gagyizás, amely a Velsicol példáján keresztül vált ismertté, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára a peszticidgyártás bizalmi tartalékait nagyjából felélte.
xenobiotikumok
De térjünk vissza a mutagenitás természetéhez: ha vegyületeket baktériumsejteken vizsgálunk, koncentráció-függő képet kapunk. Ennek oka az, hogy tenyészetünkben érzékeny és toleráns egyedek fordulnak elő. Minél nagyobb mennyiségű sejttel dolgozunk, annál kisebb koncentrációban mérhetjük ki a mutagén hatást, hiszen az igen érzékenyek abszolút száma emelkedik a tesztben. Nálunk sincs — bizonyos értelemben — másként. Az a vegyületmennyiség, amelyet az „átlagos” még lazán leküzd, az érzékeny számára lebírhatatlan akadály. A vörösbor is tartalmaz mutagén anyagokat, az egészséges szervezetben azonban a DNS-javító mechanizmusok ezt még kezelni tudják. Az érzékenyek sejtjeiben ezzel a javító funkcióval lehet baj, s számukra a mai xenobiotikumokban gazdag környezetünkben kevés az esély.
Másik oldalon viszont ott van, hogy „termelni” kell, közösségünknek gondoskodni bizonyos mennyiségű emberről. Ehhez a kor különböző fejlettségű technológiákat kínál: gazdagok drága, korszerű; szegények olcsó, kukázott technológiákkal kapcsolt kisebb-nagyobb rizikóval élnek együtt, bármennyire is demagógiának hat ez a megállapítás.
Azt is mondják, ez a mai már rizikó-társadalom, azaz technológiáink többsége (némelyek szerint mindegyike) — terebélyes tudásunk harmatossága miatt — magában foglal valamilyen nagyságú veszélyt. Ha nincs abszolút biztonság — gondolkozik logikusan a jó köztisztviselő —, állapítsuk meg az „elfogadható napi felvételi értéket” (relatív biztonság), amely aztán élelmiszereink és ivóvizünk belenyugvással fogadott szermaradék-értékeiben köszön vissza. Mit jelentenek tehát küszöbértékeink? Jelenlegi tudásunk szerint termelési célokból felvállaltatott rizikót, amelyre orvos-statisztikusok rizikóelemzéssel azt mondhatják: még elviselhető. Az EPA szerint egymillió felnőttből és tízmillió gyerekből egy-egy (az adott ügyben legérzékenyebbek) hullhatnak. Az elfogadható napi felvételi értéket az átlagos testsúlyú ember, átlagos mennyiségben fogyasztott élelmiszerfajtákban és átlagos ideig veszi magához. Ennek legkínosabb problémája, hogy átlagos ember, mint a legendás „állatorvosi ló” is, fiktív, nem konkrét lényként gondolkozunk róla. Hamar kiderülhet, hogy táplálkozási szempontból jelentősen eltérnek a különböző nemzetek átlagemberei. Mennyi fókazsírt, paprikát vagy avokádót fogyaszt az átlagember, ha eszkimó, magyar vagy ausztrál? Továbbá, kérdezzük most populizmusra hajlóan: elfogadhatóan tudja-e a rizikót elemző — számokba feledkező — statisztikus magyarázni nekünk, hogy szerettünk sajnos az az egy túlérzékeny a millióból, akiről ő gazdasági érdekre való tekintettel lemondott? Így működne az egészségügyi pénztár morózus, rossz közérzetű logikája, amelyet nem utasíthatok el élből, de meg kell kérdezzem: tartható-e álláspontunk, ha van veszélytelennek ismert helyettesítő technológia? Ilyen fajta mérlegelés eredménye Van Houtven és Cropper (in Pintér et al. 1998) után, hogy az azbeszt vagy bizonyos növényvédő szerek betiltásával egy emberi életnek a megmentése 40-50 ezer dollárba kerülne. Csöndes tűnődésemet a Székács Andrással folytatott beszélgetés hangosítja: hogyan hozható közös nevezőre az azbeszt (amit mindenhová beépítettünk) a sokféle peszticiddel (némelyikből egy, másokból ezer tonnát használunk fel)? Hol keletkezik a kár (nálunk aligha, hiszen originális hatóanyagot, amelyet mi fejlesztettünk ki — tehát nálunk „ketyeg” a megtérülési kötelezettség — alig gyártunk)? Mennyi lehet a betiltáskori (annak elmaradásakor már látom) haszon, amelyet, tartok tőle, ez a számítás elfelejtett számba venni? Tulajdonképpen mennyit ér egy emberi élet: egyévi bérünket, kétévit stb.? Jellemezné (ha kiemelte) ez a szemlélet kémiai biztonsággal foglalkozó hazai egészségügyünket? Sokféle vegyi ártalom létezik — vonhatjuk le az illúziókat nélkülöző konklúziót —, s valamelyik érzékeny kategóriájába előbb vagy utóbb majd csak valamennyien, akikről — mint töredék százalékról — sorban lemondanak, beleesünk. Ma többen 15% körülire teszik azt a plusz halandósági arányt, amely valamilyen környezeti ártalommal hozható kapcsolatba. Van ennek köze — legalábbis a „drágán fenntartható érzékeny” népességről való nesztelen lemondás közben — az eutanázia gondolatához?
VAN-E HAZAI PÁLYA?
Bizonyára, bár peszticid-engedélyezést illetően megközelítőleg sem olyan független, mint a 60-70-es években. Ehhez akkor ott volt Nechay Olivér széles látókörű toxikológiai tudása és Nagy Bálint (a növényvédelem sok utólagos vitát kiváltó, de tagadhatatlan szakmai érdemet szerzett miniszteriális megszervezője) kíméletet nem ismerő becsvágya. Peszticid-engedélyezésünk szigora — a DDT- nek a világon elsőként való betiltása után — legendássá vált. Ma ennek emlékeiből próbálunk élni. Nézzünk néhány tényt:
termelői fegyelmezetlenség
Magyarországon a nagyüzemi termelés időszakában 1,5-2% között ingadozott a megengedett peszticid-maradékot meghaladó termékek aránya. 1993 és 1994-ben ez 5-6%-ra emelkedett, 1996-ban 4% ez az érték, amelyből 2,3% nem engedélyezett technológiák alkalmazásából ered (kritikus termékek: fejessaláta, üvegházi zöldségfélék, csemegeszőlő). 1997 tavaszán primőr zöldségfélékben 16,5%-ot mértek, amelyből 5,6% a magas érték és 12,6% a nem engedélyezett technológiák alkalmazásából származott. Aggasztónak is nevezhető a termelői fegyelmezetlenség fokozódása, amely kellő átgondolást nélkülöző peszticidkereskedelmünk és laikus szerhasználatunk következménye.
A fejessaláta, a rendszeresen mért vészjóslóan magas szermaradék-értékek (nálunk pl. chlorothalonil, dimethoate, ditio-karbomát, folpet, oyamyl — néhány kiemelkedő értékük Tiszaújvároson 92,5 mg ditio-karbomát/kg, Miskolcon 31,8 mg ditio-karbomát/kg, Budapesten 16,5 mg folpet/kg) miatt lassan kerülendővé válik Magyarországon. Kertelés nélkül: köztisztviselőink máig nem néztek szembe azzal, hogy környezetünkben ugyanazokkal a veszélyes mérgekkel limitált számú (ellenőrizhető), felkészült növényvédő szakmérnökök helyett ma 200 ezer körüli (ellenőrizhetetlen) — ebből a szempontból laikus — gazda tesz-vesz.
atrazine a vízhálózaton át
1998-ban jelent meg helyzetelemző közlemény, amely szerint 17, ősszel megvizsgált nyersvízminta közül 3 afrazine-tartalma meghaladta az EEC limitjét, s egy a magyar szabvány szerintit is, amennyiben a buki-szigeti (Vác) víztároló 5,7 ppb atrazine mellett 3,3 ppb prometrynt (gyomirtó) és 0,3 ppb diazirtont (rovarölő) is tartalmazott. Hovatovább a szerzők azt írják, hogy legalább egy peszticidet (továbbiak a 2,4-D és az MCPA gyomirtók) illetően a vízminőség az EEC-mércét nem teljesíti Verőcén, Surányban, Tökölön, Gödöllőn, Sárváron, Szolnokon és Egerben (Felsőtárkány-Felnémet). A nyersvíz tisztítási folyamatokon megy keresztül, de a hazai víztisztítókban az afrazzne-tartalom töredéke (kb. 5%) bomlik le csupán, azaz a tároló ellátási körzetében az IARC és EPA által egyaránt rákkeltéssel gyanúsított (hímpatkányban emlődaganatot, nősténypatkányban vérképzőszervi és méhrákot okoz) atrazine a vízhálózaton át a házhoz jön.
VAN-E MEGOLDÁS?
A válasz egyértelműen igen, ha tudásunkat megfelelően használjuk. Ma háromféle növényvédelmi technológia közül választhatunk. Ezek a hagyományos kémiai, az integrált, valamint a biotermesztés által engedélyezett ásványi és biológiai növényvédelem.
A KÉMIAI NÖVÉNYVÉDELEM sokféle lehet. Ellentétben több kollégámmal, úgy gondolom: a kor toxikológiai követelményeinek megfelelő (ez nálunk 36%), szintetikus hatóanyaggal biztonságosabb védelem valósítható meg, mint némely, a biotermesztés által favorizált természetes eredetű készítménnyel. Ma a peszticidek piacán túlkínálat van. A világ 700 körüli hatóanyagot és 50 körüli biológiai ágenst kínál növényvédelemre. A márkanevek száma ezt több ezerszeresre emeli, s laikusok számára lehetetlenné teszi az eligazodást a peszticidek területén. Tény, hogy Magyarországon a folyamatosan elmulasztott regisztrációs procedúra miatt kb. 400 hatóanyag közül választhatunk (ennek szermaradékszintű monitorozására, azaz kémiai biztonságunk megteremtésére Magyarország sohasem volt képes), s kulcsfontosságú kártevők ellen — teljességgel feleslegesen — esetenként 40 körüli párhuzamos technológiával is rendelkezünk. Ma a nálunk engedélyezett peszticidhatóanyagok 22%-át azonnal be kellene tiltani, s további 9%-kal igen sokféle ökotoxikológiai probléma van.
a rizikó vállalása felé kalauzolnak
Ezért is rendkívül fontos egy vegyület engedélyezési eljárása, amelynek során környezet-egészségügyi paraméterek figyelembevételével, jól vagy rosszul (többnyire hiányosan) elvégzett rizikóanalízis alapján döntenek. Képzeljük magunkat abba a helyzetbe, hogy menekülés közben mocsárhoz érkezünk. Biztosan elveszünk, ha megállunk, de 90% esélyünk van a túlélésre, ha vállaljuk, hogy találomra átkelünk a mocsáron. Nem haboznánk, de eszünkben sincs (a 10% ekkor súlyos kockázatnak számít) gondolomra elindulni, ha ismerjük a benne kanyargó biztonságos utat. Valami ilyesfélét érzek, amikor több tucat technológiát is látok egy-egy kártevő neve mellett a magyarországi (rizikó/szükség-típusú hasonlítgatástól mentes) engedélyezési gyakorlat eredményeként. És hajlandó vagyok azt hinni, hogy a gyakorlatban járatlan, ezért feleslegesen elnéző egészség- és környezetügyiek minden esetben a rizikó vállalása felé kalauzolnak, pusztán azzal, hogy nem tesznek a jobb ökotoxikológiai értékekkel rendelkező növényvédő szerekért. Ma a világ peszticidpiaca úgy fest, hogy csupán a kritikai tudás védhet meg a felkínált környezetszennyező technológiák ellen. Ez ma Magyarországon hatósági szinten hiánycikk.
Az INTEGRÁLT NÖVÉNYVÉDELEM eredeti megfogalmazásában a biológiai növényvédelemre helyezte a hangsúlyt, amit szelektív kémiai eljárásokkal egészített ki, miközben az irtás fogalmát a szabályozásra váltotta. A kifejezés mára meglehetősen kiüresedett, a nagyszerű elvet nem sikerült konkrét gyakorlati tartalommal megtölteni. Napjainkban egyéni elképzelések szerint, a hatóanyagokkal (gyártókkal) szembeni változatos alapú szimpátia alapján a legkülönfélébb „integrált” technológiák léteznek, s aligha van olyan cég, amely az efféle lózungokat ne igyekezne a saját imázsához felhasználni. Radics Lászlótól tudom, hogy a piac világosan el tudja különíteni a bio- és a hagyományos termék fogalmát. A kettő közötti átmenetben azonban elbizonytalanodik, így a pénztárcáját sem nyitja meg erre a célra. Nem csodálkozom (létezik már valahol a „tudatos” fogyasztó?). A korunk toxikológiai tudása szerint kémiai úton védett, biztonságosnak gondolt terméket akár „integráltnak” is nevezhetjük. Igaz, hogy ekkor a nem effélét nem lehetne — jó lelkiismerettel — piacra vinni. Mondom ezt azért is, mert a Magyarországon engedélyezett növényvédő szerek jegyzékében különös, az „integrált” növényvédelem céljaira ajánlott, az EPA szerint emberen lehetséges rákkeltő peszticideket tartalmazó hatóanyag-listára bukkantam (pl. captan, chlorothalonil, clofentezine, folpet, procymidone, propargite). Ebből nemhogy bukszanyitogatóan környezetbarát, de a felhasználót és fogyasztót kímélő növényvédelem sem valósítható meg.
A BIOTERMESZTÉS a közhiedelemmel ellentétben szintén engedélyez bizonyos fokú növényvédelmi tevékenységet. Közülük:
- a permetezhető olajokban különböző másodlagos növényi anyagok oldódhatnak, amelyek önálló karaktert adnak azoknak. Madarak esetében veszélyesek a tojásokra rakódó, permetezhető olajkészítmények — de az LTV-kijuttatás (Ultra Low Volume) olajokra épülő formái is —, amelyek eltömve a tojáshéj pórusait az embrió oxigénhiányos állapotát idézik elő, amely pusztulást és fejlődési rendellenességet is kiválthat. Ebből a szempontból a tisztított és tisztítatlan olaj- származékok között nincs különbség;
- a fungicidként alkalmazott immunmoduláns rézsók nem tekinthetők a biotermesztés eredeti elképzelése szerint elfogadhatónak (kitagadása éppen folyamatban van), amelyhez hozzátehetjük, hogy sok esetben egyéb nehézfémekkel (pl. ólom) is szennyezettek lehetnek;
- a növényi eredetű rotenoidok a National Cancer Institute (USA) szerint gyenge összefüggésben vannak bizonyos daganatfajtákkal, és a Sax-Lewis féle teratogén-listán megtalálhatjuk. Mindezek megerősítik, hogy egy vegyület természetes eredete még nem garancia környezetbarát voltára;
- a botanikai peszticidek (növények extrakciójával készülő védekező szerek, pl. neem) legjelentősebb problémája a nehezen garantálható összetétel mellett az esetieges szennyezettség mikotoxinokkal. Ezek közül a legveszélyesebbek az aflatoxinok, amelyek mint általában az avasodó olajos-magvúaknál, itt is előfordulhatnak. Mindez — ismerve az aflatoxinok rákkeltő hatását — azonnal átsorolja a bioterméket a „nem-kívánatosak” közé, illetve biztosíték szükséges arra vonatkozóan, hogy a készítmény ilyen szennyezettsége nem áll fenn.
A természetes és a szintetikus eredetű peszticidek között keskeny a határ. Gyakori, hogy a peszticid-fejlesztés növényi eredetű anyagból indul ki, lásd: nikotin-klór-nikotinil-származékok, piretrumok-piretroidok stb. A természetes eredetű vegyületek toxikológiai megítélése hasonló szigorúságú kell, hogy legyen, mint szintetikus származékaiké, s elvileg sem jelentenek nagyobb ökotoxikológiai garanciákat, mint az előzők.
PALACKPOSTA
- ENGEDÉLYEZŐKNEK: Az FVM, EM és KÖM a három engedélyezésben érdekelt minisztérium. Az FVM a termelésért felelős, amit igazából „túlteljesít”: peszticidek vonatkozásában övé az első és az utolsó szó. Az EM és KÖM nem voltak rászorítva, hogy a peszticidek alkalmazásával kapcsolatos felelősségükkel azonosuljanak, ezért gyakorlati ismereteik (a vállaltatott rizikóval szemben mekkora a szükség?), s ebbéli hatásuk csekély. Lehetnének messze szigorúbbak, ha végre elhinnék, hogy az ő felelősségük a felhasználók, fogyasztók és környezetünk érdekképviselete/egészségvédelme. Sajnos nincs okom arra, hogy számítsak a bármikori kormányzatfüggő környezet- és egészségvédelemre. Nem azért, mert számtalan ott dolgozó barátom belátó képessége sem győzött meg ennek ellenkezőjéről, pusztán azért, mert nem látom az esélyét, hogy szemléletük felülkerekedhetne a kérdésre gazdasági okokból is vaksi, napi politika zűrzavarán. Lehet-, ne ez másként?
- SZERKÉPVISELŐKNEK: Több barátom dolgozik önök között (még ha szövetségük — kissé gyerekesen — persona non gratának nyilvánított is), hiszen — néhány évtizede — kutatóként a szelektív peszticidek fejlesztésében dolgozom. Tudniuk kell, hogy szereptévesztésük jelentős: anyavállalataik kutató-fejlesztői messze jobban tolerálják a véleményem (pl. ugyanabban az európai piacon megjelenő könyvben), mint kereskedelmi szövetségük. Nem gondoltam soha, hogy a szerforgalmazók között tudatos környezetszennyezők dolgoznának, sőt tapasztalataim szerint talán önök tudják legjobban, mi a probléma üzleti vetély- társaik termékeivel. Azt is tudom, hogy az európai uniós országok átlagához képest négyszer kisebb támogatottságú mezőgazdaságunk képtelen megvásárolni a korszerű termékeiket. A kérdésem mégis így hangzik: jól gondolom-e, hogy önök közül a legnagyobbak portfoliója 30% körüli ökotoxikológiailag elavultnak számító terméket tartalmaz (kevesebbet dicséretesen csak az American Cyanamidé), s több generikus (lejárt szabadalmú) hatóanyag közös forgalmazásán keresztül e kétes dicsőségű üzleten osztoznak?
- DRUKKEREKNEK: Meglepőnek tartom, hogy a természet- és környezetvédőket, valamint az ökológusokat mennyien keverik össze. Míg környezetvédők számára ez könnyen vállalható, addig az ökológia területén ismertséget szerzett kutatók általában kitérnek a megszólítás elől, s azt mondják, ők igazából nem ökológusok, s nálunk több mint hiba, hogy ez a szakma nem is igazán működik, kiváltképpen a gyakorlati területeken. Itt nem az egyetemi képzésünk hiányosságaira, hanem az elhelyezkedésükkel kapcsolatos munkahelyek hiányára kell felfigyelnünk. Nincs okom, hogy higgyek abban: a civil környezetvédelmi mozgalmak aktivistái képesek az ökológusok által be nem töltött űrt belakni. Úgyszintén nem azért, mert számtalan abban hittel tevékenykedő barátom nem győzött meg ennek ellenkezőjéről, hanem mert ez a mozgalom tényleges küldetését feledve sokszorosan megosztott, prioritásait nem igazán ismeri, vagy nem tudja megfelelően kommunikálni, többnyire önjelölt szóvivői között túlteng az éteri általánosságok szintjén szimpatikusán bolyongó művész/társadalomtudós, az energikus politikai niche kereső, az elkötelezett mozgalmár, csak a természettudományokból kinövő új szakma várat még magára, amely érti is (nem csak érzi), amiről szó van.
- TANÍTÓKNAK: A konkrét tudásunkban hiszek, nincs választásom. Abban, hogy képesek leszünk elválasztani a fontosat (az emberöltőt) a lényegtelentől (a perctől); abban, hogy mindez eljut, és nem hagyja hidegen minden változások lényegi mozgatóit, a tanítókat. Az ő küldetésük, hogy a környezetünk iránti felelőtlen magatartás lebírására tanítsák a következő generációkat. Ebben bízom.