Darányi Sándor

WORPSWEDE FELÉ

1991 ősz

WORPSWEDE FELÉ

Brutus seregével már Görögországban táborozott, midőn egy éjszaka sátrában kettévált előtte a gyertyaláng. Az ilyesmi alvilági, jobb esetben síron túli erők műve – a láng közén feltűnt előtte a meggyilkolt mostoha szelleme, megidézte hóhérát Philippihez.

A nevelt fiút nem démoni becsvágy ragadta el, mint Cassiust, csupán beszorult a szabadságnak tetsző államérdek meg a tulajdon lelkiismerete malomkövei közé. Becsülettel őrlődött – végül kardjába dőlt. Példakép lett. A drámát Caesarról nevezte el Shakespeare, de a tragédia hőse nem ő lett, hanem a twilight, a fény és homály határára szorult mellékszereplő, a tépelődő, már Hamletet előlegező legnemesebb római.

az abszolút erkölcs

Mindez azonban gyanús körülmény, figyelmeztető jel csupán, akár a lángba belemártózó sötétség. Miért Brutus? Miért ő lett a hősünk öntudatlan, akaratlan, s mond-e többet arról a világról az ómen, amelyben a gyilkos tisztább lehet áldozatánál? Felment-e minket választásunk a bűnpártolás, a tettessel való rokonszenv alól? Lehet-e adott esetben vagy korban a bűn tisztább a hivatalos erénynél, s ha igen, miféle kor az, értékek micsoda konstellációja? Lehet-e független az erény az értékek elrendezésétől, bennünk volna az a megtisztító erő, amely a választásban a választottat megszenteli, nem fordítva, ahogy a világ és az értékrend sugallja? Mi volnánk karizmatikusak, örök lázadók, nem törvény s fölkent rend? Miféle helyzetbe csöppentünk születésünk által, s belül hordozzuk-e, vagy kívül keressük az abszolút erkölcsöt, önigazolásunk fórumát?

Nem tudom. Ahogy telnek az évek, néha eszembe jut a philippi láng, és hogy közbül, a homályban, fény és sötét közt is lehet élni. Se angyalként, se emberként, mégsem úgy tengődve, mint T. S. Eliot lényei, az üresek. Mert tengődés ugyan ez, de megtisztítja a lélek aszkézise.

Ámítom magam, hogy nem hősök és nem gonoszok, sem hasznosak, sem haszontalanok, még kevésbé teltek vagy tátongók – kortársaim, maga az elkésett nemzedék lett torkig? Vagy csak belőlem áll az a generáció? A hitetlenek, a mindig, mindenben kételkedők, a keserűség szentjei, akiktől csak elvétetett, de helyette nem adatott, ha a kétely kegyelme nem. S ahol a kérdés, nem a válasz az úr, ahol nem a hit, hanem a kételkedés az istenkeresés szolgálóleánya, ancilla theologiae, ebben a kifordult, csak kívülállók számára otthonos világban ez a pár ember erkölcsétől kínoztatva a köztes létbe hátrált, kirajzott a belvilág felé. Mert az elhagyott föld értékrendje meg így szólt:

Hitet tenni beh késő!
Ránk dőlt odva sötétnek.
Nem is izzik, az öl csak,
nagy, kétlángú szövétnek.

daranyi2 0321

Brutusnak is egy útja maradt, akár nekünk: át a láng közén. De a mi ösvényünk nő és férfi lobogása között húzódik, szerelem és halál lengi be kétfelől. S akit követünk befelé, mint Dante Vergiliust: Rainer Maria Rilke.

*

Miért éppen őt? De hát ki mást?

Több volt költőnél, tücsökzenésznél, mert nem festett, nem is cimbalmozott a szavakkal, hanem formákká gyúrta őket. Költészete hangok szobrászata. Fordítva alkotta meg azt, amit Anatole France így fogalmazott meg: ,,A szép járás a szem zenéje”. A hörbare Landschaft, a hallható táj mestere a fogalmak muzsikájával kelt birokra, azt csavarta torzóvá, vad, kietlenségében is ismerős vidékké, amelyen illat árad, édes, keserű.

Több volt költőnél. Látnok volt. Elhatolt az ősminőségig, és vissza is tért belőle, majd ismét útra kelt, mint Kalüpszóhoz Odüsszeusz – és egyszer ottragadt. Nemcsak hirdette, hogy két világban élünk, hanem egyként meg is mutatta a kül- és belteret, a külső alakzataival, sziklákkal, gyökerekkel, bércekkel, forrásokkal téve otthonossá a bensőt. A két táj közül az utóbbit tartotta a valóságnak, vagy a valóság képének az emberben, a külsőt pedig csak a tükör tükrözésének. S ahogy a bel- és külvilág határán él az ember, ugyanő áll két másik minőség között, élet és valóság választóvonalán a halállal. E csak félig áteresztő hártya felé törekedve, ozmotikus lények, akik vagyunk, csak az odautat ismerjük.

Költő az, aki vissza is tér a valóságból, a halálon túlról. És nála is több, aki egyesíti a két birodalmat, a határhártya embere – kalauz, alvilági révész, innen és túl egyként ismerős. Kontyos Kharón, ki-be járó nyughatatlan, mi hajtja, mint ő a ladikját? Ki evezi őt abban az asszonyi tájban, melynek domborzata még születés-előtti?

*

Lényeg viharzik át. Ó, mennyi mindenki vagyunk! És mennyi hebehurgyaság jár a megszólalással. Akinek jó a lelkiismerete, ne is írjon. Csak aki nem vállal cinkosságot a léttel.

legbelül rendíthetetlen

Amikor először vettem kezembe Rodin-monográfiáját, az első, ami szemembe tűnt, a mottóul választott Emerson-idézet volt. ,,A hős legbelül rendíthetetlen.” Aligha véletlen, hogy néhány évtized múlva Kerényi Károly ugyanezt a mondatot tűzte a Hérósztörténetek homlokára, ő, aki oly sokat köszönhetett a Rilkében feltámadt és továbbérzett görög lélektannak.

Ennek az embernek mindene félig mitológia. Az ókor, de Hölderlin óta bizonyosan a legnagyobb mitográfus, és ha Claude Lévi-Strauss komolyan vette volna a tulajdon mítoszelméletét, nem Freud letapadt figyelmű Oidipuszát, hanem Rilke Hermészét állította volna évezredes változataival párhuzamba.

S ez a másik végtelen csupán kezdetben antik, míg az ókori a lélekbe beléhelyezett. Később, mire kikopik belőle, már csak a bányamély marad, a csupasz, kietlen mélység, önnön tágabb valónk, amelybe belehalunk, amerre elvonulunk – akkor tűnik el verseiből a görög szivárvány, s marad a tragikum poézise, a modern óda. Kezdetben ,,wesenlose Wälder”, lénynemlakta erdők karéjában történik az örök történendő, a végzet tágöblű terein; ,,und diesen einen Weges kamen sie”, suttogja halkan, hirtelen az Orpheus..-ban, s ezen a többsincs úton jöttek ők, de úgy, hogy az ember hátán végigfut a hideg, szava elakad az isten, a kísértet-asszony meg a határt átlépett költő-ős láttán.

daranyi3 0321

Később már nincsenek fogódzók, a csillagképek neve is idegen: Lovas, Bot, a Gyümölcskoszorú, a Bölcső, Égő Könyv, a Bábu s az Ablak.

Lent pedig, arra a déli égbolton, akár az
áldott kéz tenyerén tisztán ragyogó M,
ott az Anyák jelképe…
(Szabó Ede fordítása)

*

Ha azonban az egyik fele mitológia, a másik meg képzőművészet. Meg merem kockáztatni, hogy képzőművészeti kapcsolatainak belehallása nélkül Rilke majdhogynem érthetetlen, vagy legalábbis félreérthető, pusztán élvezhető, a fogyaszthatóság határáig. Ahhoz viszont, hogy nem a költészetből vett, látszólag idegen eszközökkel kívánjuk magyarázni őt, előbb meg kell vívnunk a következő csatát.

Ha történelem mindaz, ami elég perverz ahhoz, hogy megtörténjék – s korunk ezt látszik igazolni –, a művészet pedig nem több, mint ami az átlagembernek nem jut eszébe, akkor közös nevezőjük, a művészettörténet ugyanúgy két műfajból meríti a legrosszabbat, akár az opera.

A művészettörténet ettől még lehet népszerű és életerős. Az opera is az. Mindaddig csapnivaló marad azonban, míg a műtárgyakról önnön minőségük szerint nem tud írni. Ehhez azonban tisztázni kell, melyek ezek a minőségek? Képről ugyanis csak képben, metaforikusan szabadna szólni, szoborról pedig szoborban – és itt megtorpanunk. Nem azért, mintha a nyelv jellegénél fogva lenne erre a feladatra alkalmatlan, hanem mert nem tudjuk, mi a kétféle ábrázolási mód között a különbség. Mitől kép a kép és szobor a szobor?

Könnyű volna azt tartani, s éppenséggel megvédeni sem lehetetlen, hogy a festészet két-, a szobrászat meg háromdimenziós műfaj. Az egyik cselekményes és metaforikus – a csendélet a cselekmény mélypontja, a csatajelenet a metaforáé –, a másik emellett még megtestesülés is: a testet öltött képzelet. Ha tehát írni akarunk róluk, e megkülönböztetés szerint helyes eljárnunk, bármi legyen is a következmény.

sovány és lapos

Nekem azonban ez így túl sovány és lapos. Így ugyanis épp a műtárgy igazi dimenziói vesznek el, az a lényeg, ami a képet képpé, a szobrot szoborrá teszi, s helyettesítjük e szubsztanciákat fizikai kiterjedéssel. Továbbá, cselekményesen és metaforikusan írni mindenki tud, megtestesülésben gondolkodni azonban nem – vagy mégis?

Melyek hát ezek a dimenziók? Melyek a lényeg azon tengelyei, amelyekhez képest ölti fel a tárgy egyik vagy másik műfaj köntösét? A válaszért a vallástörténethez kell folyamodnunk.

Trencsényi-Waldapfel Imre írja Christophorus című tanulmányában, hogyan cipelt egyszer át Reprobus, az óriás egy kisgyermeket a megáradt folyón. Már a gázló derekán járt, mikor hirtelen úgy érezte, irtózatos súly nyomja a vízbe. ,,Ne csodálkozz, Reprobus” intette a gyermek, ,,a világ minden terhét cipeled most a válladon”. Így kapta az óriás a keresztségen a Kristóf, azaz Krisztus-hordozó nevet, amiért Jézust átsegítette a túlpartra.

A transzcendens mint teher, fizikai súly áttételesen megjelenik egész kultúránk érdeklődésében. Nemcsak az ismeretterjesztő irodalomtól a költészetig ívelő parabola, hanem az ismerttől az ismeretlenbe forduló kíváncsiság is ugyanoda mutat: a láthatatlanra. Ahová figyelünk, ott van a súlypont, a minket vonzó tömeg. Ez a pont pedig valahányszor megnyilvánul, megjelenik vagy az epifánia más formáját ölti, lévén anélkül merő tartalom, a súlyával érezteti jelenlétét. Azt gondolom tehát, hogy szobrászat minden, ami azért súlyos, mert megtestesülés.

daranyi4 0321

A festészet képzelet. A szobrászat a képzelet megtestesülése. Saját minőségét ebből nyeri, nem abból, hogy háromdimenziós. Ha kultúránkat olyan koordinátarendszernek látjuk, amelynek magassága a láthatatlantól a láthatóig, a tartalomtól a formáig ereszkedő megnyilvánulás, szélessége a rend és a rendetlen végletei, mélysége pedig a szép és a csúnya, akkor valamiféle összhang bontakozik ki szemünk előtt.

A láthatatlan súlya adja a szobrászat Gewichtjét, a tömeg élményét, amely a festészetből teljességgel hiányzik – ezért oly szokatlan az absztrakt festészet, amely a láthatatlan szokott láttatása, a szép mint megnyilvánulási mód helyett más kategóriákhoz, a rendhez meg az elvonthoz folyamodik. Ezekben jeleníti meg a láthatatlant, már-már a matematikai leképezés csírátlan tisztaságával, melyet többé nem szennyez be emberi fájdalom – isteni, de tőlünk elrugaszkodott. És persze ugyanezért van több köze a neorealizmus akármelyik förmedvényének az élethez, mint a legfinomabb absztraktnak.

Nem kevesebbet állítok tehát, mint hogy a szobrászat transzcendensebb a festészetnél, lévén saját minősége a megnyilvánulás befelé vezető dimenziója. E háromtengelyű kultúra-ábrázolás szerint ugyanakkor a harmóniának három fajtája létezhet: a szép, mert rendetlen természet, a csúnya, mert rendes civilizáció, a szép és rendes klasszikus eszmény, negyedik eshetőségnek pedig még mindig ott a káosz, amely csúnya és rendetlen.

ott a megtestesülés

,,’A Szép: igaz s az Igaz: szép!’ – sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” – ajánlotta a derűlátó Keats. Ehhez képest Rilke más útra tért, mikor kimondta: „Mert hisz a Szép nem más, mint az Iszonyú kezdete, mit még elviselünk”. Szoborban írt, egy dimenzióval túl a képi minőségen, mert szavaiban minduntalan ott a megtestesülés, a -tlen megnyilvánulása. Verseiben ez a -tlen aránylik úgy a testhez, ahogy az iszonyú a széphez, a káosz pedig a rendhez: minőségei egymás függvényei. Ami megkülönbözteti más költőktől, az a láthatatlan mázsányi súlya, e más minőség alakító ereje prózáján és versein. Ezt a -tlent pedig domborzat formájában ábrázolta, topológiának, felületként – a lélek tájrajza ugyanúgy a Teremtő szobrászi kezét dicséri, ahogy a szurdok mélye vagy az izzó lapály.

Két világban élünk. Aki térben mutatja fel a szépet és az iszonyút, a kuszaságot és a rendet, de nem a fizika, hanem a láthatatlan erőterében, ahol maga a fizika válik a lényeg metaforájává, az nem festő, mert nem csak mázol a szavakkal. Noha Rilke faképnél hagyta Rodint, az tovább kísérte ösztönében, nyughatatlanul. Kint elváltak, bent – egybeforrtak.

*

Az igazi baj mégsem az, hogy nem könnyen teszünk különbséget kép és szobor között. Hanem hogy pongyolák vagyunk. Itt van mindjárt a kortárs fogalma.

Az oslói Kortársi Képzőművészeti Múzeumban – szecessziós gránit banképület – ott lóg Odd Nerdrumnak is egy szénrajza. Talán önarckép, az egész olyan rembrandtos – nyilván véletlenül került a gyűjteménybe, annál a véletlennél fogva, hogy Nerdrum 1944-ben született.

Hasonló véletleneket a művészettörténet jócskán ismer. Az igazán nagyok ideje sosem érkezik el. Kívüle élnek, ezért aktuálisak örökké. Bruegel modern; El Greco csak annyira barokk, amennyire malomkőgalléros modelljei azok, de hát mennyire határozza meg a művész milyenségét az a szerencsétlen körülmény, hogy önmaga kifejezéséhez tárgyat választani is kénytelen?

daranyi5 0321

Fogalmaink értelmetlenek, és valahogy nem túl alkalmasak arra, hogy azt a lényeget írjuk le velük, amelyet Rilke esetében négy folyó találkozásával vagy négy, fatörzsnyi nyaláb összefonódásával érzékeltethetünk. Ezek a testként megjelenőhöz való vonzalom, a halál, a nők és a táj.

Az elsővel már foglalkoztunk, lássuk most a többit.

Akit lenyűgöz az időbeli meg az időtlen viszonya, bizonyos rendet kell tartson elképzelései között. Saját harmóniáját – érzései szépsége mellett – ez a rend teszi félreismerhetetlenné. Vízjel ez, láthatatlan bélyeg, amit a maga művének megjelölésére ki-ki használ.

Ugyanakkor nem lehet vitás, hogy ilyenkor elsősorban életet és halált kell a gondolkodónak a maga rendjébe illesztenie. Mi az egyik, mi a másik? Melyik az időhöz, melyik az időtlenhez kötött? Az időtlenhez képest mit takar a lesz, a volt, a van? Minél koherensebb választ ad erre a költő, annál nagyobb elme.

A Duinói elégiákban az erősebb lét közelében összegző Rilke az időn olyannyira kívül eső minőséget szólít meg, amennyire egy kortársak nélkül maradt nagynak is csak ereje végső megfeszítésével sikerülhet.

Dicsérd hát a világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant,
néki te nem nagyzolhatsz pompás érzésekkel, mert a
Mindenségben, hol ő érzőbben érez, jövevény vagy.
(Szabó Ede fordítása)

– tanácsolja, világosan értésünkre adván, hogy a két létforma kvalitása nem ugyanaz. De hozzájuk képest más a vég is. Hátrahagyott versei közül a Jer hát, te végső, elfogadlak ennek… kezdetű, teljes összhangban a Tizedik elégia halálon túli lét-ábrázolásával, ismét valami más minőséget sugall, valami távolodót, kilépőt, elhagyót, befelé haladót végleg. Szemben az Angyal meg a költő világával, e harmadik létforma úgy fordul magába, akár a múlt.

mint három merőleges

Mintha a mi percnyi létünk két örökkévalóság közé szorult volna. Mintha van, nem-van és nincs állapotai közül mi a középsőt élnénk, de csak az első meg a harmadik volna örök. S ez a három egymást kizárná ugyan, de nem mint ellentétek, hanem mint három merőleges. Mintha a lesz időtlenségéből a voltéba tartanánk, közbül a van kurta felvillanásával. S ha az idő három nézetét a három minőséghez rendeljük, akkor jutunk a furcsa következtetésre, hogy a lesz világa a van, a van minősége a nem-van, a volté meg a nincs.

Idegen gondolatok ezek, de szörnyű erősek. Mert azt könnyen átláthatjuk, hogy az a bizonyos határhártya csak a múlt felé ereszt ki bennünket. Azután egyszer csak feldereng, hogy a hasonlat másik fele sem sántít. Adott egy, a miénket meghaladó minőség, mely oly beláthatatlan számunkra, mint a jövő. A vannak ez a birodalma, a valóság a miénkbe átváltozván létezővé degradálódik, ebből fakadó tolóereje azonban meg is tartja jövőnek, nem közelíthetünk hozzá. A létező pedig töredékes torzképe csupán a levőnek, aminthogy a földi igazságosság is betegesen kétértékű az istenihez képest, amely emerre – ismét – már-már merőleges: ellentétek egysége, ám azok tagadása is egyszerre.

Valami hasonlót pillantott meg az értékek világából József Attila, mikor azt írta:

Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Nála teremni csak a lehetőség tud, a jövő; a kiteljesülés a semmi ágán vacog, s a csillagok talán azért gyülekeznek köréje, mert lehetőségéről nem tud már; de a lét a pusztulás színtere. Van, nem-van és nincs között temporalitásukban nem lelünk különbségre, van, lesz és nincs között igen. József Attila nekirugaszkodása nem a teljes tapasztalatot írja le, megtörik az időn – Rilkéé ellenkezőleg. „Lét csap át; ez sors; sors születése” nyugtázza megrendülten a kezdet pillanatát Erosz című versében; igen, a mi létünk, az alig szikrája van és nincs pólusai között.

daranyi6 0321

*

Férfinak női érzést tanulni a legnagyobb titok. Az erő útjai nappal kanyarognak, könnyen követhetők. A finomságé, az érzékenységé éjféli ösvény, holdsütötte. Más a nő férfiszemmel, mint a saját szemében: magukról az igazat a másiktól tanulják, mintha tükrök záporoznák egymásra a drága fényt, amelyet csak a másik gyújthat bennük, láthatatlan gyertyák özönét. És mi sem igazabb és borulékonyabb, mint az egyszeri szentségének az a kultúrája, amit a nő elvehető ártatlansága ihletett.

Százféle szabadság létezik, ám van köztük egy, amely egyensúlyt tart a nemek között: egyikünké sem, mert az emberé – szélcsend a szárnyverésben. Abban a szabadságban ott vibrál, de ki is huny mindkét fájdalom, a kifosztásra ítélt férfié meg a csalódásra szánt nőé is. A fájdalom emléke zsong benne, mégsem e zsongás maga. Több nála. Túlnőtt, mert emberi. Annyival magaslik a más, partikuláris igazságok fölé, amennyivel az ember több a neménél. Ez a Túlsok, amely felé az ember részeg növény módjára kapaszkodik, csak a veszteségben ismerhető fel. Ezért nincs természetesebb az elviselhetetlennél.

a nők dicsérete

Rilke a nőkön olyasféle lényeket ért, akiktől független a nemiségük: éteriek, akár Burne-Jones vagy Puvis de Chavannes légiesen erotikus szoknyás alakjai. Nem csorbulnak ezáltal, nem csonkák, de nem is nőstények – vihorászó fruskák inkább, akik utána is tiszták maradnak, csakúgy, mint előtte; lényegük a tisztaságuk, s ez érinthetetlen, mert tőlük elvehetetlen. Egy felsőbbrendű állapot rabjai, akik veszteségükről valamit tudván, hermetikus elzártságukból búsan vágynak a szabadulásra, elvágyódásuk azonban eleve csalódásra ítéltetett: mert ha százszor odaadják magukat a férfinak, akkor sem szabadulhatnak önmagukból. Függésük az alacsonyabb, mindössze őket segítő léttől a költészet maga, a költő pedig csupán szavakba önti ezt a függést, amely minőségét tekintve vigasztalás, noha forma szerint a nők dicsérete.

De miért a távolban kereste önmagát? Miért folyton másutt? És tekinthetjük-e utazásait is a magakergetés öntudatlan vetületének? Vagy, ha lányhangon szólongatta a messzeség, talán a nőt kereste önmagában, azt a szirént, aki szólni is tanította? A dal forrásvidékét, meglehet. Mert ez a hűtelen hűség, amely akarata ellenére kötötte egy egész nemhez, ugyanolyan eltéphetetlenül bilincselte a láthatárhoz is. Ez szakította el egyikőjüktől és vezette el a másikukhoz, mintha tárgyak, ugyanegy megfoghatatlan, mégis egy-tapintású lényeg kivetülései lettek volna szerelmei, és mintha tárgy lett volna ő maga is, a végzet drótján rángó báb. Leghőbb vágyát, hogy egyé lehessen, feladatta vele a balsors, s ő sorozatos engedetlenségéért éppen a leggyönyörűbb jutalmat kapta: a belenyugvás kétélű mámorát. Úgy öregedhetett, hogy közben egy pillanatra sem kellett szem elől tévesztenie önmagát.

*

,,Az voltál-e, aki vagy?” – kérdezték bírái Tit négyezerhétszáz esztendeje. „Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni, és nem sikerült” – felelte ő.

Ismerős ez a csőd.

Keresem, de nem találom. Követném, de nem bírom. És akkor eszembe jut, hogy Duinóba Worpswedén keresztül vezet az út. A német Gödöllőn, azon a művésztelepen át, ahol Rilke egy táj lélekrajzába fogott, s helyette a lélek tájrajzához érkezett. Felkerekedünk hát, kettesben azzal, akit a benső lánynak nevezett. Észak felé iparkodunk. Néha csak ülünk az idő vízválasztóján, fenn a gerincen, és nézzük, mint szivárog alá cseppenként, válik patakokra, árad áganként, s önti el végül a medencét egyetlen hömpölygő rohammal. Máskor betérünk a passaui dómba, ahol a boltozatot nem ívek tartják, hanem a dialektika, két gyengeség, amely egymásnak feszülve maga a végtelen erő, Leonardo szerint; férfi és nő egymásnak feszülése. A sima oszlopokon felkúszik a szem, azután az oszlopfőkhöz érve egyszerre izgága díszítményekbe robban szét a kő hallgatása, mindaz, amit a gótika csipkékkel, akantuszokkal, indázó utalásokkal és érvekkel ellensúlyozott volna isteni tökéllyé. De nem is más az építészet, mint a szenvedély formakincse, a szemtelen Bramantétől a szenvtelen Gropiusig; csak amit itt a cirádák viharával elmondott, mert magába fojtani nem bírt az építész, azt, akár a boltívet, a Bauhaus már letagadta. Az emberi gyarlóságot, amely folyton egymásban keres menedéket. Be cool.

daranyi7 0321

*

Régi francia könyvecskék dicsérik részenként az asszonyi szépséget, a fül, a kebel, a köldök hamvát, mintha bizony az egész csupán összege volna az összeadandóknak, nem sokkalta több.

A tájrajz és a nő domborzata azonban a kimondatlanban még ugyanazok, s csak a kimondás által csúsznak szét metaforává. „Bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait”, kiált fel József Attila ugyanarra a küszöbre érve, ahonnan Rilke továbblépett.

A rilkei lépés: a világ kifordítása, a határhártya átlépése, a Túlnan meg a belvilág egyesítése. A valóság összevonása a halállal, s mindez egy asszonyi hegy-völgyű táj színterébe helyezve. Valami nagyon ősi, a sírokon táncoló szerelemistennő, Aphrodité Epitümbidia, meg Zeusz Katakhthoniosz, az Éjféli Napként imádott Atya találkozik azon a belső téren, amely az anyaméh bérceire vezeti fel a férfierőt:

Ó, döntsd el, hogy fordítva, bent,
az ellen-égig érjen e sudár,
öledben, hol felmagzik csodaképp.
Vad, furcsa táj ez, minőt csak a jósnő
lát gömbüvegben. Ama belső,
melyben a csillagok küntléte ég
(Jékely Zoltán fordítása)

– szólítja meg társát és párját a megistenülésben, kéj őshegységének nevezve őt a Hét versben.

S ez az őshegység tornyosul fölénk a Tizedik elégiában is, immár komoran és rejtelmesen. A halott elhagyja a várost, melynek palánkján túl kezdődik a valóság, s egy kedves lányka, egy ifjú Panasz karján vág át a síkon, a bérc felé, amely annyival magasodik fölébük, amennyivel a gyötrelem nagyobb a panasznál. Kéj és kín sziklás vidékén, útközben még megismerkedik emez árny-lét lakóinak legendás múltjával, csillagképeivel, mintha a köztes létben maga az éjszaka varázsa porzana rá. Megismeri az öröm forrását – „Sodró víg folyam ez az emberi tájban” –, ám a szurdokból már „csak maga hág fel az Ős-Kín bérci ködébe”. Így veszítjük szem elől, mindörökre.

mindent kockára téve

S nem maradnak belőle, csak a számok. Mi mindent láthatott révülten abban a pár röpke hétben, amelynek eljövetelére tíz évig várt, mindent kockára téve? A muzoti kőtoronyban, ahol gerincszakasztó igyekezettel 1922 februárjában megírta a hat utolsó elégiát, s két újabb rohamban még ötvenöt Orpheus-szonettet? Sosem tudjuk meg.

*

Worpswede felett tehéntrágya szaga száll. A falu már a tavaszra készülődik; az eke zsíros barázdákba teríti szét a föld fekete húsát. Mikor ott járunk, aznap otthon vagyunk, van helyünk egymásban s a világban. Teát szopogatunk egy vendéglőben, a fogadósné büszke mosollyal igazgatja ablaka párkányán a műanyag azáleát. Felsétálunk a hegytetőre, egy erdőmester emlékoszlopához, a táj mint képeskönyv terül szét előttünk, sárga lapok benne a tarlók, zöld a ciher meg a csenderes erdő. Itt is, amott is bóklászók bukkannak fel a dűlőutakon; mint ébredező hangyaboly még dermedt lakói télutón, magunkfajta álmodozók róják a vidéket a szemhatárig. S többé nem a vágy tisztátalan, csak a remény.

kép | Rene Bertholo művei, wikiart.org