NEM-HERVADÓ FÜZÉR

I.

Moszkva, Alekszandrov-kert, nyirkos november. Brezsnyev még él. Olyan az az este, mint egy élet utolsó sötétedése inkognitóban. Elkeveredek a síró, fejkendős asszonyok, mogorva férfiak között, öregek, gyerekek téblábolnak, nagy a tolongás.

A hős városok jelképes sírján megtisztító hérosz-áldozat ég éjjel-nappal, a pisla olajláng úgy imbolyog a kavargó sötétben, mint megidézett lélek. Sárga, lila, piszkosfehér krizantémok fonnyadnak a szarkofágokon, a görögök arany virágai. S akkor megérint az ámulat, mi köze ennek a mélyen érző, negyvenvalahány év halottait gyászoló népnek az atomhatalomhoz, amely terpeszkedik rajta.

Ó igen, az ősök szelleme. A múlt nem szobanövény. Nem-hervadó, ragadozó füzérként behatol a mába, felfalja, belénk nő, és végül elsodor. Az árnyakhoz már megtért Gagarin űrsisakja félrebillen, mögüle maga az ókor ásít felém.

II.

Mindezt a velünk élő mitológia kedvéért meséltem el. Amiatt, ami bennünk lapul, és ugyanúgy nem tudunk róla, mint az emberi lehetőségek végletéről, a lélekről. Holott önismeretünk megkívánná, hogy nyitott szemmel járjunk és legalább a tükörben, kultúránkban felismerjük magunkat. Szemléltetőnek elég lesz néhány, kiragadott példa.

ebből készül a koszorú

A karácsony jelentése a szokások alakulása következtében mára elveszítette drámai töltését és párhuzamosan a kereskedelem intervencióival, idillé hígult, csökevényesen azonban él tovább, amint a múlt század végén feléledt a karácsonyi fenyőfa is, amilyet vörös szalagokkal, rongyokkal díszítve Attisz emlékére hordoztak körbe vagy kétezer éve, Rómában. Ha már a fenyőnél tartunk – hogy a holtaknak ebből készül a koszorú, s hogy ezt is, a sírt is virágokkal díszítjük, az újjáéledés és egy biztosnak tudott tavasz szimbolikájaként szintén ókori örökség.

Mindez a szublimáció és a kulturális csökevények kölcsönhatása révén van jelen mindennapjainkban. Szublimáción a közösségnek azt a képességét értem, amellyel egy jelenség értelmezését – azt más összefüggésbe emelve – megváltoztatja. Az ilyen átértelmezések beépülnek a kultúrába, de csak jelképes jelentésük változik, formájuk, azaz struktúrájuk meglehetősen állandó marad. Survivalnek, csökevénynek éppen az ilyen túlélő, korokkal később megéledő spórát szokás nevezni: a varázsló csörgőjét a csecsemő kezében, a szent királyság átvedlését állammá, a karizmatikus vezetőt, aki a papkirály reinkarnációja, s akit a bajban feláldozhatunk és helyette új, áldást és bőséget hozó uralkodót, elnököt, kormányfőt, főtitkárt választhatunk.

III.

A bűnbak feláldozása aztán visszavezet minket a termékenység-mítosz legsűrűjébe. Ez a történet számos változatban élt az ókori keleten, noha az egyes kultúrák a maguk képére formálták az eredeti elképzelés variánsait. Mindez néhány ezer kilométeres térségben, nagyjából ugyanennyi esztendő alatt történt.

A hagyományosan termékenység-mítosznak nevezett történet-típus egyik régi, ha nem a legrégebbi előfordulásának számítanak a sumer Inninnre vagy Inannára és Dumuzira, valamint a vele összeolvadt istenalakokra vonatkozó elbeszélések. A kerettörténet szerint a termékenység letéteményese valamilyen úton-módon elhagyja az ismert világot, távollétét azonban minden teremtett lény megsínyli.

Mind a távozás módjára, mind a tartózkodás helyére, mind a távollét következményeire, mind pedig a termékenység visszahódítására vonatkozólag a legváltozatosabb tudomásokkal rendelkezünk. Bár a különbségek mögött okkal tételezhetünk fel kitapintható típusokat, a toposz olyan egyetemes problémának, mitológiai umverzálénak tűnik, amely a mediterrán népek kultúráiban is felbukkan. A másik egyetemes vonás: a történet problémája és a probléma megoldása egyaránt a, „kint” és a „bent” értékeinek szembeállítása felől érthető meg.

nyomorúságos állapot

A „kint” és a „bent” ellentéte érthetőbbé válik, ha arra gondolunk, hogy egy adott, nyomorúságos állapotból az ellenkezőjébe kell juttatnunk a gondjainkra bízott rendszert. Ez a gondolatmenet vázlatosan így ölt testet az említett mítoszcsaládban: a történetet indító konfliktus többnyire valamilyen vétség, bűn: az vagy az istenség eltávozását okozza a rendszeren kívülre, a másvilágra, vagy általában olyan abnormális következményekhez vezet, ami kiváltja a rend átalakulását „ellenrenddé’”. Az ellenrend úgy változtatható vissza bőséggé, hogy a csapások okát vagy okait felszámoljuk, mire az istenség visszatér az ismert világba, ennek következtében pedig beköszönt a régi virulás.

Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem a munkásőrség feloszlatását, de a jelképes tetthez fűzött, már-már ördögűző remények gyökere – hogy tudniillik elég a bűnbakot elkergetnünk, máris minden rendbe jön –, éppen eddig az észjárásig nyúlik vissza. Archaikus. A mítosz ókori példáinál maradva, a rendellenes állapotok oka lehet akár nemi inzultus, akár vérbűn vagy vérfertőzés, lényegében bármi, ami a szokásjogot sérti. Így Sukalletuda álmában erőszakolja meg Innin istennőt, nem szent nászban egyesül vele; Ábrám viszont – mert életét félti –, rábeszéli feleségét, Szárait, hogy hazudja magát a húgának és ne vonakodjék a fáraó ágyasa lenni. Oresztész megöli anyját, Klütaimnésztrát, Szmüma királylány pedig, Adónisz anyja, a tulajdon apját kívánja meg, tőle foganja gyermekét.

A rendet sértő viselkedésen a világügyelő istenség felháborodik. Innin Sukalletudát keresi halálra, az Úr csapásokkal sújtja a fáraót és népét, az Erinnüszök éjt nappallá téve üldözik Oresztészt, Theiasz király pedig kivont karddal kergeti Szmürnát, akit Zeusz végül – büntetésből, vagy hogy az igazságot képviselő atya elől mentse? – mirhafává változtat. De ezt a motívumot ismerhetjük fel akkor is, mikor Laiosz megtorlatlan halála miatt dögvész pusztítja a thébaiakat, mígnem Oidipusz szembesül sorsa talányával. És eltávozhat az istenség bánatában is, mint Démétér, vagy sértődésből mint a hettita Telepinu, sőt kéjvágyában is elindulhat az alvilágba, ahogy Istár tette (ha ugyan hihetünk ennek a kései okmagyarázatnak).

Példáinkat természetesen vég nélkül sorolhatnánk, Baaltól Ningiszidáig, erre azonban nincs szükség: érvelésünk máris világos. A bűntett következményei, a szöveghelyek felsorolása nélkül is, egyfélék: Démétér nemléte aszályt. Istáré meddőséget okoz, Innin vérré változtatja a patakok vizét, Agade templomai romba dőlnek, a Mózest és népét visszatartó faraó birodalmát tíz csapás, gyász és iszonyat teszi tönkre Az istenség megsértéséhez olykor elég a varázsigével való visszaélés is: Adapa király ezt teszi, amivel óvatlanul eltöri a déli szél szárnyát, büntetésül Tammuz és Ningiszida termékenységistenek eltűnnek országából.

az istenség megengesztelődik

Úgy tűnik, többféle útja létezett a rend helyreállításának: az eltűnt keresése, a vétkes megtisztítása, a gyászoló vigasztalása, az engesztelés rítusai, a bűnös száműzése vagy kivégzése, de legalábbis a bűnnel arányos megbüntetése, így például hűtlenség esetén a nemétől való megfosztása, aminek a papi nőtlenség csupán szelídebb változata. Ezek az utak valószínűleg tipológiai különbségeket is takarnak A rendért fáradozók buzgalma végül elnyeri jutalmát: az istenség megengesztelődik, visszatér, vagy más módon biztosítja jóindulatáról a bűnbánót, aminek következtében a dolgok visszazökkennek a kívánatos kerékvágásba.

De előbb soha. Törvénykezésünk ma is élő intézményétől a „Hol hit, ott béke…” feliratú falvédőkig minden azt bizonyítja, hogy ez a mitologéma ma is érvényes, át- meg átjárja mindennapjainkat.

IV

Hazautazásom napján vörös hajókon jött a reggel. Délelőttre beborult az ég. Kibámultam a Leningrád Szálló tizenkilencedik emeletéről, de nem apadt bennem a szomorúság. Ablakomból a pályaudvarra láttam – a hatalmas téren taxik hada, az utcán szürke milliók.

Moszkva, ez a szegény, irdatlan kolosszus nem is sejtette, milyen boldog és milyen nyomorult. A kettő ráadásul egy és ugyanaz, amit ők is a maguk kárán fognak megtanulni, ha rnegtollasodnak. Majd ha ők is beköltöznek az európai házba, a nyugati panelba, akkor elszakad az ókorig visszafutó köldökzsinór, a régit végleg eltolja a változó értékek dózere, és senkinek nem fog feltűnni, hogy ez is falurombolás.

Hosszú volt az út Seremetyevoig. Egy Gennagyij nevű sofőr vitt ki a repülőtérre. A Daina Petrovnákra panaszkodott, akik elvárták volna az embertől, hogy bizonyítsa: nem púpos teve.

mennyi minden nem vagyunk

A feladat nem is olyan könnyű, amilyennek látszik, gondoltam. Mert mi a látszat? A látszat az, hogy nem vagyunk púpos tevék – no de mennyi minden nem vagyunk még? Jómagam a tabáni talpfákon vándorolva, egy régesrégi éjszakán ugyan megoldottam már egy változatát – a villamos síneken jár, én a sínek között, tehát nem vagyok villamos; quod erat demonstrandum, írná Bolyai Gaussnak, ezt kellett bizonyítani –, de a tevére nincs orvosság.

Tatárképű katonák közt búcsúztunk, mahorkafüstben. A váró, mint egy sivár örömtanya, zsúfolt volt és lehangoló. Gennagyij az éjszakát ismerők komisz félmosolyával rázta meg a kezem:

– A nő sorsa, hogy adjon s megbocsásson. A férfié, hogy kapjon és feledje.

Én pedig azóta is töröm a fejem, hogy ezt miért és melyik múlt mondatta vele.

kép | Roberto Aizenberg művei, wikiart.org