MIFÉLE FURCSA JÁTÉK?

Az írástudó hivatásos áruló. Kint mondja el, amit bent él át. Szavakra lefordítva, növeli a félreértést. De nincs más választása. És én tulajdonképpen nem is mirólunk akartam mesélni, hanem Csányi Piroskáról meg Lonciról, két öregasszonyról, akik életük alkonyán találkoztak az elfekvőben.

Piroska filigrán volt, mint egy melltű, Lonci drabális, tagba­szakadt.

Mindkettejüket ugyanaznap vitték be, combnyaktöréssel. A sorsuk nem is lehetett kétséges. Túl a hetvenen, a kényszerű fekvés meg a tüdőgyulladás elrendezi az addig elképzelhetetlent.

mindenkinek elmesélte

Lonci átkozódott. Most is a Rózsák terén járt, beszökött a templomba, életerejét tombolva ürítette a térdeplő vénasszonyok fejére. „Bolondok, szentfazekak!”, rikácsolta. „Inkább mozognátok, mint hogy a térdeteket koptatjátok! Azt hiszitek, neki ez kell?” Míg felvették, mindenkinek elmesélte, hogyan szaladt a troli után, mikor egy kocsi föllökte. Tréningnadrágja, csapzott orkánja végig­hasadt, a szemüvege megrepedt, piszkosfehér haja laza csigákban repdesett zilált tekintete előtt. A szatyrát a hordágyon sem engedte el, markolta eszelősen. Abban voltak a könyvei.

Piroska éppen az ellentéte volt. Csendesen sírdogált, moccanni is alig bírt, törékenyen hevert, amikor felültették, a feje ütemesen rezgett vékony nyakán. Táskás teknősbékaszeme jóságosan révedt környezetére. Hetek óta gyalog vánszorgott fel a harmadikra, mert a liftet bizonytalan időre kikapcsolták. Ereje végére ért volna amúgy is, mikor egy nap megindult a felvonó.

Ez a régi jármű csodálatos holmi volt. Faberakásos, metszett tükrök díszítették, és hatalmas ablakok. Az ódon bérházban úgy árválkodott, mint ottfelejtett ékszer fosztogatás után. A baj akkor történt, mikor Csányi Piroska boldogan, talán túlságosan is boldogan beszállt, hogy ne kelljen felzihálnia az ételhordóval.

A lift két méter emelkedés után elakadt. A töpörödött öregasszony hiába csengetett, kiabált, senki sem törődött vele. Maga sem tudta, percek vagy órák múltán támadt az az ötlete, hogy kimásszon a fülkéből, és a lépcső korlátjára hágva érje el a biztonságot. Botjával kitörte az oldalsó ablakot, kiverte a szilánkok javát, átnyomakodott a résen, megcsúszott és leesett a kukákra. Ott leltek rá ájultan, gyöngytyúk-pettyes szürke kosztümje csupa szenny, kalapja elgurult.

Egymás melletti ágyra kerültek egy csupasz, olajfestékkel kimázolt kórteremben, ahol már tízen feküdtek. Mikor jobban lettek, a két elárvult teremtés összebarátkozott. Piroska angolra tanította Loncit. Lonci jósolt Piroskának a csillagokból, és a hangjuktól zengett a lépcsőház. Amikor megunták, meséltek egymásnak az életükről.

aranyozott gipsz Sztálin-szobor

Lonci egy szalámigyáros legkisebb lánya volt hajdanában, akitől az anyja megundorodott születésekor, mert se rózsás arcú, se loknis szőke hajú nem volt. Fiúként neveltette, ő komisz és verekedős lett, megharapta a dadát, az pedig beszorította a sarokba és gyűlölködve szembespriccelte a tejével. Egészséges, nagydarab lány lett belőle, aki sohasem dolgozott, mindig csak olvasott, a maga szórakozására, szanatóriumokban heverészett. Annyira vigyázott arcbőre simaságára, hogy negyvenötben azért nem erőszakolta meg egy orosz katona, mert rémületében felordított, mikor megpillantotta a képén vajas papírokkal heverő Loncit. Az ötvenes években tanított, majd kirúgták az iskolából, mert eltört, és nem volt hajlandó összesöpörni egy aranyozott gipsz Sztálin-szobrot. Azóta lottóárusításból, jóslásból élt, kons­tel­lá­ciókról, szerencsés meg szerencsétlen napokról motyogva bol­dog-boldogtalannak. A Vörösmarty utcában lakott egy földszinti szobában, ahonnan halála után a tűzoltóknak kellett kihordaniuk az ócska göncöket, annyi gyúlékony lomot halmozott föl a mennyezetig; közöttük alagutakon közlekedett. Egy asszony az első emeletről, aki néhanap megkínálta egy tányér levessel, azt kérdezte tőle: „Mondja, Lonci, miért nem takarít már ki egyszer?” Ő csak a fejét rázta. Nem lehet. Takarított ő már kétszer is életében, negyvenötben meg ötvenhatban, és mind a kétszer már másnap bejöttek az oroszok.

Piroska élete nem volt ilyen színes. Mostanára főleg a gyer­mek­korára emlékezett Sárszentlőrincen, hogyan fejte a birkákat apukája csizmájába. Szép lány volt, romlatlan. Később egy pesti ügyvéd felesége lett, aki a kitelepítések után a vasútnál helyezkedett el, és azt tartotta, rossz az a bor, amit a bakter hitelbe sem iszik meg. Ilyen bor azonban nem létezett. Vénségére elitta az eszét, májzsugorban halt meg néhány esztendeje, mikor már veszekedés nélkül elmenni se tudtak egymás mellett. Gyermekük nem született, élete legnagyobb eseménye évtizedek óta a befőzés. – Magának nem azt kellett volna csinálnia – hörrent rá néha Lonci, csalódottan legyintett, majd gyorsan hozzátette: – Ne bánkódjon, Piroska, holnap szerencsés napja lesz! Habos kávéval álmodtam az éjjel.

Szerencsés nap? Piroskának erről eszébe jutott, hogy ő is álmodott valamit. Meg is kérte a barátnőjét nyomban, fejtse meg, mit üzent neki a látomás. Rózsaszín kertet látott, temetőt, ahova egy szeplős kislány vezette kézenfogva. Lépcsőzetes sírok állottak mindenfelé, amilyenekre réges-rég szálltak alá az istenek, s minden lépcsőfokon egy-egy halott várakozott, mellén összekulcsolt kézzel, rózsaszínben valahány. Egy nagy asztal felé közeledtek, rajta fekete szobor, fehér terítőn. Majd a szobor lassan megfordult, szája fájdalmasan megrándult, s mielőtt eltűnt volna, az égre tekintett. „Uramfia!”, akarta kiáltani Piroska; ám ekkor a kert is eltűnt, az álom véget ért.

– 1900-ban született, ugye? – károgta Lonci. – Hát persze! Emlékszem, ritka jó év volt, röpültek a röppentyűk. Felszálló ágban voltunk.

Kiszámította a barátnője aszcendensét, motyogva, habzó száj­jal maszatolt az árkus papíron. Mint mondotta, az egyéb adatok­ból ellenőrzi, helyesen kapta-e meg a születés időpontját.

– A babák kimosdatva, piros masnival a hajukban jönnek a világra – nevetgélt. – Legalábbis a mamám szerint. Meg is ijedt tőlem! És persze pontosan negyedkor, félkor.

Elkészült a horoszkóp. Mit mutattak a csillagok? – A lábára vigyázzon, kedvesem, a lábára – hajtogatta Lonci révülten. Pon­gyo­lája, rajta hatalmas, elnyílott tearózsák, szétlebbent, mint a sasszárny, de hogy mit látott a konstellációban, nem árulta el.

Csányi Piroska kis híján felkacagott a bosszúságtól, ám türtőztette magát. Ki jósolja meg a nyilvánvalót? Lonci zavaros szemébe pillantott, azután a gipszbe rakott combjára. Rájött, hogy amaz vak, akár ősei, a Szibillák, és ettől szorongás fogta el az előtt, amit az imént még kinevetett.

Ugyanaznap éjjel az égő csűrből egy lovas ügetett ki, talpig szurokba és lángokba öltözötten. Egy szalmahuszár. A meszes­gö­dörnél paripája megtorpant, a lovas szótlanul, nehézkesen belepottyant, és sisteregve elmerült a tejfehér lében. A ló csontig égett, eresztékeire csupaszult, majd kupac pernyévé esett szét.

nehéz hortyogás

Piroska verejtékezve riadt fel. Szomjazott. A kórterem sötét volt, nehéz hortyogás, zihálás szaggatta a forró levegőt. Talán mert azt hitte, állapota javult, vagy éppen kétségbeesésében, hogy már senki sem aggódik érte, erejét összeszedve kikászálódott gödréből, s a sodronyok tiltakozó nyöszörgésével mit sem törődve, mankójára támaszkodva felkerekedett, állítólag azért, hogy a mosdóig eljusson. A porcelán mosdótál azonban a szemhatáron, kétméternyire lebegett tőle, ő pedig utánakapott, elcsúszott, és magára rántotta a fehérre mázolt öntöttvas fogast. Az rázuhant, összetörte a parányi, vézna testet.

Ettől a perctől fogva kihunyt az életösztöne. Letaglózta a csalódás, a sors gúnyos fintora, hogy akkor tört rá orvul a végzet, mikor már úgy tűnt, felülkerekedik rajta, ha utoljára is. Meg sem fordult a fejében, hogy felül is kerekedett: a gyógyulása okozta vesztét. A fogas ütése alatt a hite abroncsa pattant el, s a vékony, szúette dongák most már gyorsan peregtek szét. Nem érdekelték többé Lonci jóslatai, angolul sem tanította már, fásultságában egyre sebesebben szánkázott le a lejtőn.

Ereje, hajdani legendás szépsége már csak egyszer villant fel, de Lonci magával vitte ezt a fellobbanást, amíg lehetett. Mert dac, megvetés, humor és belenyugvás szikrázott fel az öregasszony szemében, mikor jöttek a deszkákkal, bedeszkázták kétfelől az ágyát, hogy többet ne csavaroghasson. Még egyszer felhúzatta magát, csont és bőr testén szinte zizegett a hálóing, kezét nyújtotta, a megrendült Lonci pedig erejét összeszedve így szólt az elképedt, mukkanni sem tudó Piroskához:

– Goodbye, teacher…

Hogy tanítványa a vizsgát letette, Piroska nevetve hanyatlott a deszkafal mögé.

Miért mondtam el mindezt? Mert ezek a dolgok nem velünk kezdődtek, ahogy nem is velünk érnek véget.

Korábban azt állítottam: csak a Bent van, lévén más a van és a létezik, a realitás meg az egzisztencia. Látni csak a valóságból lehet, létünk színhelye viszont másutt terül el, a fizikában. Erre az életünket meghatározó ellentmondásra a szeretet figyelmeztet bennünket, amely annyira nem e világi természetű, hogy csakis egy erősebb lét beszüremlése lehet. Nincs szavam rá, hogy realitás és egzisztencia közös nevezőjét megnevezzem, de ebből a közösből fakad világunk számos ismérve, így az idő is. Az eddigiek értelmében azonban idő sincsen, csupán a változás tere, amit kitölt a múlás jelensége. Mert nem az múlik, ami van, hanem csak ami létezik. Ezért fontosabbak a történelemben a szerepek az embereknél vagy az időrendnél, és értelme is ezért tárul fel kizárólag annak, aki e szerepek fajtáit és egymásutánját tanulmányozza. Egymásba átindázó örvények vagyunk egy hajó nyomdokvizén. Ami történik, mindig ugyanaz.

meggyötörte a hőség

Így esett, hogy egy reggel Eratoszthenész bekukkantott barát­já­hoz, Arkhimédészhez. Az éjjel rosszul aludt, meggyötörte a hőség, a pirkadati szellő pedig csak lankadt testének hozott enyhülést. Dolgozni akart, de nem bírt. A figyelme folyton elkalandozott.

– Reggeliztél már? – kérdezte öles barátját. Az oszlopcsarnok hűvösén moccanatlan állt az idő.

Azt nem – felelte Arkhimédész –, de kitaláltam egy szerkezetet.

Olyan lenne, mint ez a vízióra itt, a víz hajtaná, kosarak lennének a láncára fűzve, és embereket ültetnék beléjük. A víz súlya fölemelné őket, akár a tetőre is. Minden lépcsőházba juthatna egy, és akkor nem kellene folyton emeletet másznunk.

– Jó ötlet – jelentette ki Eratoszthenész. – És ez a klepszidráról jutott eszedbe? Szavamra, irigylem az észjárásodat. De mi bánt, ha egyszer ilyen jól kezdődött a napod?

– Az, hogy a félreértés meg a halál ugyanaz. Pontosabban, egy­vala­minek a két oldala, ugyanaz kétfelől – próbálta elmagyarázni Arkhimédész, mi dúlta fel ilyen korán. Körbesétált a márvány­lapo­kon, nyugtalanul keresgélt a levegőben, mintha torkon akarná ragadni azt a valamit. – Tegyük fel, hogy egy napon elromlik az én forgó kosársorom, megáll egy pillanatra, egyvalaki pedig megré­mül, ki akar mászni belőle, de nem tud, ezért összetöri a kosarat. Vagy kiszakítja az oldalát. Ezzel rosszat tesz, ugye? Kétségkívül. Az élet azonban ezt kívánja. És engem éppen ez zavar. Hogy az életnek a romboláshoz sokkal bensőségesebben van köze, mint az építéshez. Mintha az istenek maguk tiltakoznának ellene, hogy a közelükbe férkőzzünk.

– Te hiszel az istenekben? – kérdezte Eratoszthenész nehezen palástolt ámulattal. – Ha igen, ez még jobban meglep, mint forgó kosaraid.

– Kérdezd meg tőlük, ők talán tudják – tért ki a válasz elől barátja.

A teremben mély csend támadt, a papiruszköteget formázó oszlopfők alatt valahol darázs döngicsélt. Odakint a fényben su­sog­va legyezték a fehér házakat a pálmafák.

a szenvedés

Eratoszthenész felhúzta a térdét, két kezével átkulcsolta, ki­bá­mult a napsütésbe. – Milyen különös dolgot mondtál – jegyezte meg halkan. – Az én szívem is nehéz ma, de mástól. Azt állítod, hogy az élet meg a rombolás összetartozik? Vagy inkább a halál meg a haszontalan jóság? Hiszen nem kell a klepszidrán gondolkoznod, hogy lásd, az erény sem a virulással, hanem éppen a pusztulással testvér! Példát lelhetsz rá eleget, fájdalom. Menj végig a sikátorokon, és tucatjával fogsz látni emberi lényeket, akiket anya szült, akár téged vagy engem, de hiába jók, nem kapnak jutalmat érte, csak mert rossz helyre születtek! Mintha minden jótett csak arra lenne jó, hogy másoknak vessen alá! Hogy megszüntessen a magam mivoltában. Mindezt csak egy olyan istenség misztériumával hozhatnám összhangba, aki mindennél előbbrevalónak tartja a szenvedést. Ilyen akarat azonban nem létezik, mert a papok nem tudnak róla – azok legalábbis nem, akiket megkérdeztem.

Most Arkhimédészen volt a sor, hogy megrökönyödjön. – Az imént azt kérdezted, hiszek-e az istenekben – szólalt meg tagoltan, nehézkesen. – A költészetedhez képest a fizikád valóságos menedék.

– Mi lehet furcsább a halálnál? – tárta szét a karját Eratoszthenész. – Az élet? Az ember? Ezt gondolom, mert ilyen vagyok. De tegyük fel, egyszer lesznek majd másféle emberek is, olyanok, mint szegény Kallimakhosz, aki véresre vakarja a sebeit, és naphosszat a papiruszra görnyed, a szeme gyulladt a mécsesek füstjétől, folyton okul, szenved. Ezek az emberek majd minden idejüket látszólag hasztalan, ám a miénknél sokkal reménytelenebb, mert nagyobb, magasztosabb foglalatossággal töltik: holtakat őriznek meg és képesek megidézni.

– Nekromantia – morogta undorodva Arkhimédész. – Talán te is papnak álltál, hogy szellemeket idézgetsz? És hogy kerül ebbe Kallimakhosz?

– Nagyon egyszerűen – felelte nyugodtan Eratoszthenész. Ő költő, és mint te is tudod, a költők az emlékezet letéteményesei, az ember pedig kizárólag emlék formájában tartható meg és eleveníthető fel, nem testi mivoltában. Ha tehát feltételezzük, hogy egykor igen sokan fogják űzni azt, amit ma a szofisták meg a püthagoreusok, akkor lehetnek tudósai az emberidézésnek is, akkor is, ha holt az illető.

Hallgass ide. Egyszer tanúja voltam egy homokviharnak. Akkor történt, amikor fölhajóztam a Níluson. A vihar hirtelen kerekedett, mi egy faluba menekültünk, és egy paraszt kint rekedt a szama­rá­val. Mihelyt a szél elült, a társai megpróbálták kiásni, de már meg­ful­ladt. Az állat azonban csodával határos módon megmenekült.

– Nem értem – válaszolta lassan Arkhimédész.

– Azokra a parasztokra emlékeztet Kallimakhosz – magyarázta Eratoszthenész türelmesen. – Ő is ás, könyveket ás fel, túr, mint a megszállott, mint a disznó, hogy kimentse a lelkeket a Léthé vízéből. Ezért gondolom, hogy az ő fajtája, az életmentők magasabb rendű dolgot művelnek, mint mi, akik csak a természet rezdüléseit figyeljük.

Melegen összenéztek. Arkhimédész felsóhajtott. Úgy érezte, egy régóta benne lappangó, titkos gondolat szólalt meg másnak a hangján, s hogy a kimondás által megint megmenekültek a mindenhatóság riasztó vágyától.

létezünk

– Jöjj – hívta Eratoszthenészt barátságosan. – Kettőnk közül te vagy a nagyobb mester, noha fiatalabb vagy nálam. Menjünk, nézzük meg az új könyveket. Talán kegyes hozzánk a sors, és olyasmit is tartogat számunkra, amit másnak nem ad meg, az olvasás, az eszmélkedés, a szólás gyönyörét? Szerencsések vagyunk, mert létezünk; lehetünk érte hálásak is, bár nem tudom, van-e kinek, így hát neked köszönöm meg, hogy vagy, mert szellemed révén értem meg naponta, hogy én is vagyok.

Alexandriára ráborult az alkony, mint nagy, rőt selyemtakaró. Még egyszer felizzottak, majd kihunytak a város ibolya tavai, hallgatásba burkolózott a Muszeion, csak a könyvtárból derengett fáklyafény. A rabszolgák még másoltak. A tenger felől sós párát sodort a szél, Szicília és az örökkévalóság üdvözletét.

A két tudós még sokáig bolyongott a palota lépcsein azon az éj­je­len. Fiatalok voltak, gyötörte őket a kibeszélhetetlen. Az a körül­mény pedig, hogy egyikük a liftet, másikuk a régészetet és a ke­resz­ténységet sejtette meg pusztán következtetéssel, nem lángész műve volt, csupán a dolgok kérlelhetetlen egyformaságának bizo­nyítéka.

Az írás A kor lelke című antológiában is megjelent.

kép | shutterstock.com