KRATÜLOSZ VÉDELMÉRE
1997 november
Aztán meg, mivel látták, hogy ez az egész valóság mozgásban van, s mivel arról, ami változik, nem lehet maradandó igazságot kimondani, abban a hitben voltak, hogy erről a mindenben változó világról nem állíthatnak semmi igazságot. Ebből a feltevésből született meg a szóban forgó nézetek közül a legkiélezettebb, amelynek követői Herakleitos tanítványainak mondják magukat. Ilyet tanított Kratylos is, aki végül azt gondolva, hogy nem szabad semmit még csak mondani sem, csak az ujját mozgatta és Hcrakleitost helytelenítette, amiért azt mondotta, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba: ő ugyanis azt gondolta, hogy ez egyetlenegyszer sem lehetséges.”
Arisztotelész: Metafizika
Amikor először olvastam a fenti passzust, felnevettem. Leküzdhetetlen jókedvre hangolt, hogy a száraz és unalmas Arisztotelész egyszerre csak gyöngyöt tett elém: ne, disznó, egyél! Mintha a kopasz és egyetemes sivatagban történt volna valami váratlan, mely utóbb éppen megismételhetetlensége által tanúskodott valahai léte mellett. Huszonnégy órán keresztül vidoran jártam-keltem — egy újabb napra életben tartott az ókor humora.
Sir Thomas Kirwan széljegyzeteit silabizálva a Metafizikához, utóbb persze rájöttem, hogy másoknak nincsen ebben semmi mulatságos. Mégsem bántam. Az érvelésbe rekedt zárvány, az anekdotikus elem felüdített. Kirwan magyarázata később beköltözött idegszálaimba, míg végül már magam sem különböztethettem meg, mit mond a tanár, s mit gondol a tanítvány. Csupán azt éreztem, hogy aki debilnek gondolja Kratüloszt, keservesen téved, s hogy ez a furcsa ember, akiről makacs gesztusán kívül mit sem tudok, kedves nekem és oltalmamra szorul. Miként értem türelmetlen kézmozdulatát?
Kratülosz leszokott a beszédről. „A világ nemcsak szüntelenül alakul, miként Hérakleitosz tanította — jegyzi meg Kirwan —, hanem ahhoz is túl gyorsan változnak a dolgok, hogy tapasztaljuk őket egyáltalán”. Tegyük hozzá: a szavak pedig korrumpálják hallgatóikat, hogy elnézzék nekik ezt a csínyt. Mindebből kiérezhető: Kratülosz még tudja, amit későbbi korok már elfelejtenek, hogy a keletkezés sorrendjében hasonlatosság és tömegesülés hiposztázisok, az alászállás fokozatai. Az egyén jobban hasonlít az Egyre, mint a tömeg; utóbbi az eredeti állapottól távolabb esik már, mint alkatrésze, az egyes ember. Visz a víz mindent. Legtávolabb az intézmény áll az eredettől, a virtuális, mely se nem „minden dolgok mércéje”, se nem ment a személyiség gyötrelmeitől. Létrejötte ugyanazon ereszkedő spirál újabb csavarulata, mely már az embert is létrehozta, elszaporodása pedig a sokasodás szakaszába esik, épp mostanában történik meg velünk. Nincsen a dolgokban semmi új, ami volt, csupa ismerős; a bölcs szeme áthat a változásokon, meglátja mögöttük a szenvedő formát.
minden mozog
Amit a balga változásnak vél, az tehát nem az. Az enantiodrómia kavargó, viharzó ismétlődése, az ellentétek harca legkevésbé. Midőn Hérakleitosz leírja a világot, a felszínét horzsolja csak, ezért érdemel bírálatot. Panta rhei, „minden mozog” — annyit tesz ez, hogy a dolgok lényege végeredményben moccanatlan, mivel a mozgás örökkévalósága olyan állandó kategóriát hoz létre, mely maga nem változik. A filozófia azon tárgyalása tehát, mely Parmenidészt a stabilitás, Hérakleitoszt viszont a dinamizmus prófétájának kiáltja ki, e következtetésében felszínesnek mutatkozik, hiszen ha a változó állandó, az állandó viszont változik, akkor e két, ősellenségnek kikiáltott bölcselő nem a saját, hanem egymás nézeteit tanítja, melyek kibogozhatatlanul azonosak, a józan ész pedig csendben kimúlik.
„Csak a változás állandó”: ennek a Hérakleitoszba göngyölt nézetnek, mondja Kratülosz, végig kell futnunk a szemléleti permutációin, vajon szimmetrikusak-e a következtetéseik, a fenti tarthatatlan egyensúlyra vezetnek-e, melyből az ész számára nincs kiút, vagy máshova? Két tükörképünk van. Mondhatjuk egyrészt: „csak az állandó változik”, valamint: „a dolgoknak van magjuk és köpenyük, mélyük és felszínük, melyek természete ellentétes, ám ami látszik, hiába átellenes azzal, ami nem — kategóriáink értelmüket vesztik, mihelyt túl következetesen próbáljuk erőltetni őket”.
Az első tükörkép korunkban mintha kedveltebb volna, ám éppen ezért lehet kissé gyanús. Álmélységek tárulnak benne — értelmünket túl tágra feszíti. Olyasmit mond, hogy változni a változó nem is tud, valójában helyette is mindent ellentéte művel, mert egyedül a megnyilvánuló képes, minden más megnyilvánulás, így azonban eleve képtelen. Eddig van is összhang maszk és más között, ugyanúgy, ahogy végtag és virtuális végtag mozgása fut párhuzamosan, noha ellenkező előjellel a foncsoron innen és túl. Ámde van egy bökkenő: a feltételezés, hogy változni csak az állandó képes, nem tartalmazza azt, hogy ha akar, azért önmaga is tud maradni. Hiányzik belőle az örök azon mozzanata, mely a hérakleitoszi képben még megvolt. E ponton mintha kilépnénk a tükörből, de nem tudom, hova, ami óvatosságra int. Ráadásul a foncsor is magyarázatra szorulna.
Érthetem ezt úgy — és érthetek vele egyet —, hogy ahol minden változik, ott a kategóriák, jelesül a változás fogalma sem menekül ettől a sorstól, a filozófia tehát fegyverét, a logikát letenni kényszerül, hisz ahol egyik liter a másikkal nem egyenlő, ahol ugyanazon fogalom tartalma és terjedelme is megváltozhat, ott minden szó felesleges. Kratülosz végül a következetességből annyit megment, amennyi egyáltalán lehetséges, ám ezt nem azért nem mondja ki, mert szívesebben mozgatja a kisujját, hanem mert a szavak felhígítanák viselkedése tisztességét, illogikus, a dolgok természetével ellenkező érvelésre kényszerítenék. A szerszámot és a mércét hamisíttatnák meg vele, ezzel pedig több rosszat tenne, mint amennyi jót. Látszólag ésszerűtlen viselkedése tökéletesen ésszerű: azt takarja, hogy nem hajlandó hamis illúziókat kelteni — Hérakleitosz szűkszavúsága is efelé haladt már, de ki tudja, ő talán még reménykedett —; mi több, az ésszerűtlen elutasítása egyben a felszíné is, a lényeg mellett tett hűségnyilatkozat, paradox válasz a paradoxra, ám ugyanezért — annál hitelesebb.
újranemzette önmagát
Kratülosz hallgatása kimeríthetetlenül gazdag, ám sokkal kevesebb támpontunk van rá, miért mozgatta az ujját. Nyilván szimbolikus mozdulat ez, melynek jelentését azonban nehéz megfejteni. Hadd mondjam el azt a keveset, amit erről tudok, s ami az eredeti közeg megértéséhez hozzájárulhat. Mindenekelőtt: Hérakleitosz ióniai volt, Kis-Ázsia partjainál tanított, s van valamelyes valószínűsége, hogy az idézett jelenet ugyanott esett meg. Ez azért fontos, mert a kis- ujjra vonatkozó másik két tudomásom egyike kimondottan Frígiához vagy az Ephészosszal szomszédos Lüdiához fűződik, a másik a szigetvilághoz, tehát a partmentét a szárazföld, illetve a tenger felől övező, szomszédos régiókhoz. Az első tudomás Arnobiustól s Pauszaniasztól származik: Atis, a fríg istenfiú, midőn Agdisztiszért vagy Kübeléért megcsonkította magát, holtában is élt, mint az alvók: a haja tovább nőtt a sírban, a kisujja pedig magától integetett. A másik, krétai mítosz az Istenanyáról szólt, aki vajúdása közben a földbe markolt az Ida hegyén; a kínjában feltépett földdarabok neve volt az Daktüloi Idaioi, vagyis az idai ujjak. Ezek a lények körülállták, és segítették a szülésben. Kovácsisteneknek, varázserejű törpéknek is tartották őket, s közülük a legkisebb volt az Anya kedvence, az a Gyermek, akivel szent nászra lépett, s aki egy örökké ismétlődő, mégis önazonos házasságban folyvást újranemzette önmagát.
A kisujj a kimondhatatlan jelképe — hogy Kratülosz ennyit tudjon, ahhoz a kis-ázsiai mítoszok világában otthonosnak kellett lennie. Az akkori filozófusok között nem állhatott ezzel egyedül. Régebben összehasonlítottam az Attisz-mítosz különböző szerzőktől származó változatait, s úgy találtam, hogy szerkezetük a túláradás elvét képezik le a cselekményre: a történet minden szakaszában a női elv egy jelképe — mandulát ölébe fogadó királylány, vért beivó föld — vár beteljesülésre, termékenyül s válik ezáltal ideiglenesen kétneművé, majd tisztul meg tőle, adja tovább a férfielvet, mely a szintagmák láncolatán végigvándorol. A filozófiában a túláradásnak ezt a látomását az emanáció tanának nevezik, kidolgozója és leghíresebb képviselője pedig az újplatonikus Plótinosz. Bölcseletét azután tanítványa, Próklosz rendszerezte és fejlesztette tovább, aki — mondjam-e? — felszentelt Attisz-pap volt. Alapos a gyanúm tehát, hogy a mindenség szerkezetéről és működéséről vallott nézeteibe a teremtésről vallott ismeretei is belejátszottak. Ilyesmit takarhat a magát egyetlen mozdulatra redukált Kratülosz története is. Ám fontosabb ennél, hogy ha válaszokat kerestünk is, amit találtunk, biztosan nem sérti önkéntes hallgatását.
Amikor idáig értem az írásban, megálltam. „Mondandómat bevégeztem, hátravan azonban az indok bírálata” — gondoltam. Miért éppen ezt a történetet választottam? Fontos, hogy néma a bölcs, vagy az ujja rebeg? Az apológia természetéhez egyik mozzanatnak sincs köze. Vagy bármely történet válhat tükörré, ám benne folyton csakis magamat pillanthatom meg? Milyen szörnyen magányos volna. Akkor hát miért?
Mert még mindig nem tudok nem remélni, s amit teszek mással, velem is az fog történni. A leggyötrelmesebb önzésből, melytől nem bírok szabadulni anélkül, hogy minden emberit is vele vetkeznék. Silányságom beismeréseképp; nem Kratüloszért, hanem magamért, hisz kettőnk közül nem ő szorul mentegetésre. Törlesztés gyanánt; mert adósa vagyok a létnek, mely sokkal ajándékozott meg, mégis keveset adtam tovább. Bőkezű hitelezőm volt, mindennel elhalmozott, élettel, értelemmel, tanítókkal — én azonban nem szóltam elégszer; mások éheztek, míg én dúskáltam telhetetlenül. Hogy feledtessem fukarságomat. Vagy csak azért, mert egyszerűen hiszek, bizonyos vagyok a feltámadásban, abban, hogy az ember legteljesebb mivoltában, intuíció által évezredek múlva is megidézhető, ha maradnak utána nyomok, amilyen a szótlanság vagy egy ujjperc rángása. Hiszek abban, hogy ami igazán teljes, töredékeiből is helyreállítható, mert a múló tartalom rekonstruálásában helytáll helyettünk a kezünket vezető, múlhatatlan forma. Mert létezésem minden pillanatába, mint egy nagyító fókuszába, bele kell sűrítenem kincsek és nincsek, adományok és fogyatékosságok tömkelegét, mely voltam és leszek, akár valaha ő.