Darányi Sándor

KŐ ÉS HULLÁM KÖZT

1990 ősz

KŐ ÉS HULLÁM KÖZT

A dekadencia az érzéki megismerésnek csak a legszélső, de nem a legfelső foka. Tűzföld, nem hegycsúcs. Az érzékiség csúcspontja a lélek megsejtése, az a paradox pillanat, amikor a test mellékessé válik a testiségben. Ez a lélek olyasvalami, amit testi mivoltunkból még feltételezhetünk, de már nem bizonyíthatunk, élménye pedig az első lépés az istenélmény felé.

Európára a sürgetés, hogy a végletekig kimerítse a testtel megtapasztalhatót, évszázadonként egyszer rászakad. A kóstolás, az ínycsiklandás dühe, az erkölcs értelmetlenné válása az újkorban először az önmaga árnyékára zsugorodott Velencét vetkeztette ki magából és juttatta el arra a pontra, ahonnan – mint annak, akiről ez az elbeszélés szól – magasabbra már nem, csupán másfelé vagy vissza vezet az út.

Jó száz évvel később már nem egyetlen város, hanem egész földrészünk a dekadencia lázában reszketett, mára pedig ez a vacogás az egész világra átragadt. Ugyanakkor a környezeti válságban az érzékiekre alapozott megismerés a maga teljességében ment csődbe. A haladás filozófiái, miután híveiknek az anyagi javak bőségét ígérték, temérdek navigálás és vérontás után ugyanarra a zátonyra evickéltek, ahova egy velencei örömlány (tegyük hozzá, kevesebb vargabetűvel) már 1751-ben eljutott.

*

Azon a télen, farsang utóján, annak is a legfagyosabb reggelén történt. Itáliát ekkor már évek óta izgalomban tartotta egy hollandus, aki udvarról udvarra járva láncra vert szörnyet mutogatott. Hogy emelje a karnevál fényét, a Tanács ebben az évben színe elé idéztette a híres behemótot, mert az a hír járta, hogy koronás fők hajlottak meg előtte, és hogy csúf, akár az Antikrisztus maga.

a szörny hazája

A hollandus meg is érkezett, és egy pajtában mutogatta állatát a kíváncsiskodóknak, mivel az a dózse és neje legkegyesebb elképedését is kiváltotta páncélos ábrázata förtelmes rútságával. A vastagbőrű különben ártalmatlan jószág volt, egész nap csak a szénát ropogtatta. Vigyázni kellett rá, hogy meg ne fázzon; azt beszélték, a szörny hazája a messzi Indiák és Afrika, és egzotikus tájakról, a törpék birodalmából hozta magával Európa télies földjére egy David Montvandermeer nevű kapitány.

Ezen a napon a Punta della Dogana, a Vámház-fok mögötti nyilvánosház leányai is elhatározták, hogy megtekintik a vadállatot, amelyről az egész városban hajmeresztő mendemondák keringtek. Bő malaclopókba, sötét lebernyegekbe burkolóztak, melyeknek redői bebugyolálták kecses, kincset érő tagjaikat. Akár egy Watteau-kép selyempapírba göngyölt bohócai, porcukor-édesen, puha, naiv bájjal lépett az utcára a kis csapat. Az őrjöngő nép hetek óta ropta odakint.

daranyi2 0529

Átverekedték magukat a fogadó előtti csődületen, és néhány fekete kalapos lovag karjára támaszkodva beléptek a pajtába. Legyezőiket forgatva, fintorogva csippentették fel ruhájuk szegélyét, majd helyet foglaltak a padokon. Szerecsen szolgálólányuk eltátotta a száját.

A hölgyek az egy Carla Montesilvani kisasszony kivételével valamennyien álarcot viseltek, a szép Carla azonban, talán hogy a többiekkel meg a szokással dacoljon, nem rejtegette sem tejfehér bőrét, sem azúrkék szeme huncut csillogását. Mikor meglátta a vastagbőrűt, ajkát biggyesztve hallgatott; inkább nevetségesnek, semmint rettenetesnek találta.

A többiek azonban elnémultak ámulatukban. A páncélozott hústorony tömzsi lábakon álldogált, apró malacszemével hidegen méregette a látogatókat. Vaskos baltafeje, pamacsos, szürke füle, s különösen az orrán meredező éktelen szarukürt láttán a legedzettebb szív is megdermedt a rémülettől.

– Szép hölgyeim – hajolt meg előttük a hollandus –, itt látható a világ hetedik csodája, a trópusok szülötte, az ördög képmása, akinek olyan vastag a bőre, hogy el sem pirult, amikor a Szentatya személyesen hintette meg szenteltvízzel, próbára téve hatalmát; az apokalipszis hírnöke, a fejedelmi bálvány: az élő unikornis!

A szusszanásnyi szünetet kihasználva az egyik lány közbekottyant:

– Csakhogy ennek az unikornisnak két szarva van, jóember.

A többiek felkacagtak. Carla is mondott valamit a zsivajban, mire még nagyobb lett a nevetés. Egyedül egy ájtatosmanó-képű, szeplős kezdő pisszegett. Carla megrántotta a vállát, kihívóan rámeredt, és jó hangosan megismételte:

– Miért? Nem félek és senkitől! Szakasztott olyan, mint Monsignore Tozzi!

sértett nagyúr

A csúfondáros észrevételnek nagy sikere volt. Csak a minap történt, hogy a bíboros szerelmet vallott a büszke örömlánynak, Carla azonban kikosarazta. ,,Nem értem önt, uram!”, jelentette ki a lábánál térdeplő Tozzinak. Fel-alá sétált hálószobájában. ,,Ha pénzt kínál, és azt állítja, szerelmes, mi a különbség?” A sértett nagyúr erre megfenyegette, hogy kópékkal tépeti szét, de mivel egy ölebnek se parancsolt, az egész város rajta nevetett. Egyelőre Carla volt nyeregben.

*

Tökéletlenségéből, meg a dolgok természetéből fakad, hogy az ember – míg rá nem kapott – nem érti azt a kínt, amivel nem él. Az apáca nem érti a szajhát, és viszont, mert mind a ketten olyasvalamiről tudnak, amiről a másiknak sejtelme sincs. Az egyik szemében visszatetsző a férfiak eszelőssége, a másiknak az ájtatoskodásuk az. Az egyik a test, a másik a lélek panaszait őrzi, de mindketten nők, noha tudásuk összeférhetetlen. És ahogy egy apácában fölülkerekedhet a kíváncsiság meg a mohóság, úgy áhítozott jó ideje Carla a lélek megismerésére. A férfiak lelke eddig nem tárult föl előtte.

Nincsen önmagában gonosz vagy jó tudás. Valamennyit az emberi szándék teszi azzá. Nem érvelhetünk azzal, hogy Isten előtt az apáca tudása kedvesebb, mint az örömlányé, csak mert az egyik istenismeretet, a másik az emberek ismeretét tanulta. Mindenki lehet elégedetlen azzal, amit elért.

Carla nem egyszerűen megcsömörlött a múltjától, hanem hirtelen haszontalannak és feleslegesnek érezte, hogy folytassa, amit elkezdett, de amibe nem magaszántából fogott. Homályos gyermekkora a toscanai dombokon túl megtanította rá, hogy hátat fordítson játékainak, mihelyt többre vágyott. A pajtából kilépve most felbuzgott benne a becsvágy, hogy mindent elérjen. A kamaszlány hevével akart ízekre szedni egy lelket.

Ő is látta, méghozzá a saját szemével, hogy a torcellói katedrálisban a Gyermek a poklok fejedelme ölében ül, onnan lészen eljövendő; de ha így van, mivégre rejtőzik előlünk a dolgok fonákja? S mind közül a férfi a legnagyobb.

daranyi3 0529

Változtatnia kell hát, vagy megváltoznia, hogy értse őket. A sárkánytrónuson üldögélő fehér hajú, kék bőrű öreg olyasvalamit talált mondani neki a jeges-meleg pillantásával, hogy a kétféle tudás összeér. Most, hogy fáklyafénynél hazafelé igyekeztek, ő is felcsíptette álarcát; mint holmi szeleburdi fiatal sorort, csiklandozta a bontakozó ártatlanság.

*

Nő létére ahhoz szoktatták, hogy adakozzon, hisz ő a zsákmány és ő a jutalom, akinek léte az odaadásban, nem a szerzésben teljesedik ki. Ezeket a tanácsokat azonban nem fogadta meg. Kurtizánságra adta a fejét, mert azt hitte, ha a szerzésbe menekül, ezzel mindent megold. Legalábbis eleinte. A megoldandó pedig az a zavar volt, amely a férfiaktól fogta el, aminek látogatásaiktól kellett volna szertefoszlani, s ami ehelyett nőttön-nőtt, hízott, gyarapodott benne.

Hamar kiismerte gyermeteg önzésüket, kitanulta a kínzás apró fortélyait, féltékenységüknél fogva zsarolta, az ujja köré csavarta őket. Már aki hagyta. Mert hamarosan azt is tapasztalhatta, hogy némelyikük vad, ingerlékeny és könyörtelen, a sebzett hódító pedig módfelett veszedelmes.

Amit nem értett belőlük, az az idegenségük volt; zavara titkolt oka: a homlokukon ágaskodó gőg, a szemükből árulkodó messzeség. Akármilyen udvariasak voltak vele, lélekben mégiscsak mind messze járt, a figyelmük pedig toporzékolva követelte, hogy másutt lehessen végre.

Carla a messzeségüket akarta, ami nélkül élettelen báb csak a markában a soros idegen.

A titkukra áhítozott, a másmilyenségükhöz kereste a kulcsot, amint a maga kárán rájött, hogy a testiségben még aránylag a test a legmellékesebb. Ekkor botlott a lélekbe, és ezzel tapasztalati, mondhatnánk, kísérleti úton ért oda, ahová az apácák következtetéssel.

*

Látom őt sorsa két fordulójánál: amikor igent mondott leendő életére, és ahogyan búcsút int neki. Emlékszem, milyen ellenszenvvel fogadta Velencét – napokig minden merő képtelenség volt neki, az utcák helyett a folyók, a hintók helyett holmi csónakok, víz- és tériszony gyötörte, mint afféle szárazföldhöz szokott, elkényeztetett teremtést. Végül maga lett úrrá a hányingerén úgy, hogy felkísértette magát az egyik harangtoronyba. Míg másztak fel a létrákon, alig merte kinyitni a szemét, és úgy kapaszkodott kísérője karjába, mint az eszeveszett; mikor aztán odafent körülnézett, ujjongva élte át, hogy a toronynak azon a felén, ahol nem kőre, hanem vízre tévedt a pillantása, elmúlt, sosem is volt iszonya. A friss szélben forró hála öntötte el, mert a kérdő pillantású, kék Adria megváltotta egy gyermekkori rémtől.

húsvéti hajóraj

A campanile harangja az istenhozottat kongatta, de a tenger ablaka végül a semmire nyílott. Torcellón volt a búcsú. Ezt már akkor kristálytisztán érezte, amikor a húsvéti hajóraj tavaly elhagyta a szigetet és sivár lagúnáját; valamit eldobott, valami elmaradt tőle, mellőle, ami most ott úszik, lebeg a nyomdokvizükben, mindörökké, akármerre jár. Azóta ecetes a kedve, csíp a szava, mióta nem kell neki más, csak a szép lehetetlen.

Így kapta meg Carla a férfibetegséget, mestersége kockázatát. Szenvedései tetőfokán most egyszerre átvillant rajta, milyen furcsán nézett rá az a behemót. Megtorpant, ujjával csendre intette a vihorászó szolgálót, azzal egy sötét utcasarkon lemaradtak a hangoskodó többiek mögül.

Ahogy a palánknak dőlt, fölemelte az alkalmi mécsest (faggyúból és kócból csinálta nekik a legény, aki zsebre tette a pénzt és beeresztette őket). Azonnal rájött, hogy nem tévedett. A hústorony még nem aludt, egyik lábáról a másikra hintázott, akárha csónak ringatta volna. Pamacsos füle rezzenetlenül meredt feléjük, nedves orrán megcsillant a fény. Baltafeje, akár a bazalttömb.

daranyi4 0529

Emberszeme volt. Olajos, sárga szeme, amit le nem vett Carláról. A lány hideglelősen megborzongott; talán arra várt, hogy a másik kacsintson, vagy hogy egy elsuttogott szó enyhítse a szörnyű csendet; de mert nem történt semmi, lassan eloltotta a mécsest.

Fekete sikátorokban tekeregve, még soha nem volt ilyen hosszú az út, vissza a bordélyházba.

*

A reneszánsz, a barokk vagy a rokokó nem stílusok, hanem bensőnk kivetülései, lelki ének sorrendje, a felfejtés egymásutánjában. Ez a közös én, a soron következő valóság csak együtt termelhető ki, és csak a művészek számára hozzáférhető – innen a látszat, hogy stílusokkal van dolgunk. Valójában igazabb Rilke ,,a lélek csodás bányamélye”, ahol az anyakőzetig vájunk vélt – kollektív – magunk után, s a felszínre hozott kincseket a felhozás helye és ideje szerint osztályozzuk: andezit, tufa, gabbró – reneszánsz, barokk, rokokó.

Így hát egyedül az válik foghatóvá, ami nincs. A fogható viszont enyészni kezd. A foghatóért folytatott küzdelem mindenünk, a magunk megvalósítása, ennyi marad belőlünk, miközben elfogyunk – csigahéjért küszködtünk. Bízvást nevezhetjük a lét hazugságának, hogy mi magunk ítélünk mindent pusztulásra, egyszerűen azzal, hogy létrehozzuk. A gyöngyház, amit hátrahagyunk, ennek az állandó hazugságnak a tárgyi bizonyítéka.

Minél szebb valami, annál inkább rávall erre a botrányra. Ezért érezzük élőbbnek, léttel teljesebbnek a szépet a csúnyánál. A szépség kultusza az élet kultusza, és viszont; de ugyanezért a hazugságé is. Nagy szépségnek, életnek úgy sereglünk csodálatára, mintha zsigereinkben hordoznánk a tudást: minél varázsosabb a lepel, annál iszonyúbb titok takarózik vele. Velence egészen valószerűtlen szépsége azt az arányos hazugságot takargatja, hogy megtestesülni érdemes.

Következésképp a szerelmes elandalodás is itt a leginkább érthető, és a legkevésbé indokolt. Metafizikusan fonódik össze alkotás és pusztulása, mint két vízikígyó; s a sárga miazmákban kovácsoltvas lámpafüzérként hívogató szépség csak a titok közelségének jele, azért elviselhetetlen.

közösen felépített héj

Itt ez a város, emberek emelték, akik nincsenek már, mások pedig lakják, akik nem lesznek hamarosan. Kapcsolatuk egyetlen bizonyítéka a közösen felépített héj, a testet öltött kudarc; az élet kudarca, hogy csak ami maradandó, az tanúskodhat mellette, a maradandó viszont szükségképp hazug. Az élet ettől a kudarctól szép, és ugyanettől kibírhatatlan. A vereség arabeszkjei, vízben álló kapui és lépcsősorai merednek ránk szótlan sürgetéssel – siess, menekülj, izzadj, válassz ki, hazudj szépet, mert mindössze ennyi marad belőled. Az építészet nem egyéb, mint e pánik formakincse.

Az európai tudatalattinak ez az izgalma először a tizennyolcadik században robbant elő, a fél esztendeig tartó venét karneválokon.

*

Carla keresztet vetett, megemelintette a szoknyáját, és nehéz suhogással kiosont a kapuboltot tartó mórok között. A templom előtt balra fordult, átlebbent egy kis hídon, majd eltűnt a ködben.

Nagy oka volt, hogy a kora hajnal már itt találta. Reszketett mindenféle betegségtől, tegnap, öltözködéskor pedig piros foltokat fedezett fel a lágyékán. Az egyik mára megduzzadt, megcsomósodott és enyhén lüktetett. Carla iszonyodva fontolgatta, hogy megkaphatta a vérbajt. Noha titkon számított rá, és nap mint nap újra kockáztatott, eddig meghitt, baráti, bensőséges viszonyban élt a testével, gyakran kereste kedvét; ez a barátság most hirtelen szertefoszlott, tétova fohászok és menekülhetnék tódult a helyébe.

Ez az ápolt, remekmívű szerszám, ez az erőtől és kellemtől duzzadó, rugalmas hús árulta volna el? Cserbenhagyta-e őt, azt az énjét, akit dédelgetett porhüvelyénél többre tartott, de akit szintén csak hozzá köthetett? Most legszívesebben eltaszította volna magától a bajkeverőt, az oktalan, buja eszközt, annyi pihegő kéj ínyes-mesterét, amiért megrémítette. Átkozta gyengeségét, miért nem hagyta abba korábban, amikor még lehetett, és kétségbeesve eszmélt rá, hogy sosem lehetett, megint a lehetetlent kívánja.

daranyi5 0529

Először fogta fel fiatal életében, hogy sorsából csak az iszonyat felé vezet az út, ő se menni, se maradni nem képes, és hogy a többiek három nap, három óra vagy három hónap múlva nélküle fognak reggelizni ásítozva. Elfelejtik, semmit sem jelent nekik. Akárhogy erőlködött, nem bírta felidézni, milyen lesz a világ nélküle. Valami sivár és vigasztalan hiány, a tulajdon közelgő nemléte könnyeket csalt a szemébe, ólomsúllyal nyomta a szívét.

Undor és hideglelés kerülgette, míg megszaporázta lépteit. Azt sem tudta, merre jár. Folyton azt igyekezett kitalálni, képzelődik-e vagy máris beteg? A kétség már megkörnyékezte – mi lenne szörnyűbb, ha eltitkolná, vagy ha kiderülne az igazság? De az ilyesmit úgysem lehet sokáig titkolni.

Egy éve sincs, hogy egyiküket, egy levantei görög lányt rajtakapták. A szemérme tette gyanússá. Amikor már odahaza se volt hajlandó levetni az álarcot, felcsert hívattak, és letépették vele – az orra is lejött, lefoszlott róla, mint a rongy. A szép görög a lázárok közé, San Francesco del Deserto lepraszigetére került, őket pedig szétzavarták, de menekültek fejveszetten maguk is. A patkányokat környékszerte agyonverték, a házat alaposan kifüstölték, majd lepecsételték, de csecsebecséik, a sok asszonyi holmi meg az adósságaik közt magukkal hurcolhatták a balsors magvait. Akkor röpült el a kedvenc papagája is, Sándor, az aranypuplikán.

gyászdereglyére kerül

Vagy – ó, Szűzanyám, ne add! – a pestis, az örök rém jele volna a hasán a lágyan tüzelő duzzanat? Akkor aztán adieu, kedvesem, nem hallod többé az árvák, sem a heréltek csengő karát arról dalolni, hogy az élet túl rövid! Mihamar gyászdereglyére kerül, ami ennyi, felette kívánatos ifjúságból megmarad, ő pedig nem márvány síremlék alatt, hanem megfeketült hullák között, egy mocskos tömegsír fenekén fejezi be földi pályafutását. Franciaország lejtői, sej, távoli halaskertek… S hozzá milyen csúf ez a mai virradat! Alacsonyan szánkáznak a felhők, konokul lóg az eső lába, igazi könny csordul le angyal és oroszlán arcán, szárnyuk alá, mint tollas gnómok, ázott galambok tapadnak; jaj annak, aki ma a csatornák kásás, meglágyult jegére téved.

Vége, hát máris vége lenne? Pedig alig élt még. Úgyis minden hiába, a szép és életunt Carla Montesilvani hamarosan felszáll a Mindenhatóhoz, akár ez a köd. Az ág is húzza őt.

*

Más is nyomta a szívét – a balsikerű tegnap este. M. grófné unszolására beadta a derekát, hajlandó volt fogadni végre annak ismerősét, egy bizonyos De Cervis márkit, aki égővörös rózsacsokrot küldetett neki. A grófné a szofizmus lelkes híve volt; szerinte a nő legyen megközelíthetetlen, viszont jutalmazza illően és érdeme szerint azt, aki megkísérti. Emiatt sok mulatságos kalandban volt része, mivel azonban a csábításon kívül jóformán mindennek derekasan ellenállt, híven testesítette meg az érzéki infantilizmus életbölcseletét.

Carla nagyra tartotta a grófné ítéletét, meg aztán egy kicsit ünnepeltetni is kívánta már magát, ezért – bár vére vad kicsapongásokra, átdorbézolt éjszakákra hajtotta – a kedvéért soron kívül fogadta a spanyolt. Ámde minő csalódás! A tüzes, ifjú és csinos ismeretlen helyett, akit várt, ez a törpe és kehes aggastyán óvakodott be a lakosztályába, aki csak törte az olaszt, de ahhoz volt esze, hogy néhány üres és semmitmondó bók után az ágya elé köpjön; mint mentegetőzött, a rontás ellen.

daranyi6 0529

Carla nehezen palástolta megbotránkozását, és magát igencsak türtőztetve mindössze ennyit mondott neki: – Jó uram, ha attól fél, hogy megbabonázom, inkább valamelyik templomba kellett volna bekéredzkednie! –, azzal intett a sánta Nicolettának, aki feltörölte a tócsát; de a márki a vacsora közben is tovább nyáladzott, miközben vénecskén köhécselt. Később sem volt hajlandó lehúzni sem a csatos fekete nadrágját, sem a fehérneműjét, csupán az ingét. Még jó, hogy a köpenyét nem hagyta magán. Bozontos szőr nőtt a ványadt mellkasán, ezüstfehér parókát viselt, anyajegyet festett a bal szeme alá, semmibe vette a selyemtapétát, a törökmárvány padlót és a tiszteletére gyújtott gyertyaözönt, az ő lángvörös haját, meg hogy hegedülni akart neki, míg boros fővel el nem szenderült a kanapén. Akkor a márki lovaglóülésben rápattant, potyogott a zsebéből a kártya, vad szitkok közepette kettétörte felette a lovaglópálcáját, utána pedig öreges mohósággal torkoskodott rajta. Mint várható volt, valami szárnyaszegett, sans plaisir sans désir szeretkezés tetőzte be a grófnénak szánt apró figyelmességet. A márki ráadásul dohogva távozott, noha a kialkudott összeget megtoldotta egy arannyal.

a bukolikus lehetetlen

Carlát kétségbeejtette a vén bakkecske önhitt pökhendisége, az a faragatlanság, amivel élvezet közben is hol a burnótos, hol meg a mentolos szelencéje után kapkodott, mintha nem tudna betelni, s hogy a nyomorult még rossz hírét is költheti. Kimerültebben, mint valaha, a lelkükre áhítozott, a bukolikus lehetetlenre, mint aki túlérett a rafinált élvezetekben, s maholnap lepottyan a végső egyszerűségbe.

A Szent Márk kerületben egy új álarc felbukkanása okozott izgalmat. Rút, szarvszerű orr éktelenkedett rajta, akkora, hogy az már nem is vallott emberi képzeletre. Sikert aratott vele az éber és találékony ismeretlen, akit szárnyára kapott a hír, az ideges, a kétértelmű és kifinomult szóbeszéd. Azután visszaültek kártyázni.

Ugyanaznap délután Carla a budoárjában festette a talpát. Hennával pirosította, akár a melle bimbaját, arab módra.

Tetszeni akart. Szerecsen szolgálóleánya, minden titkok letéteményese meghajtotta fejét úrnője készülő új rontása előtt. Ezt súgta a fülébe: – Hallotta, Signora? Longhi mestert megbízták a Grimaldiak, hogy fesse meg a förtelmet. Longhi mester szörnye azonban elveszett. A hollandus tűvé tette érte a várost, de nem akad nyomára. Vajon miért?

*

Az úrnő azt hitte, tudja a választ. Még a nyáron hallott holmi ma itt, holnap ott külföldiektől egy sakkozógépről, amelybe a feltalálója belebújt, belülről igazgatta a bábukat. Ha ő megtehette, miért ne művelhetné ugyanezt valaki más is? Ahogy felidézte az orrszarvú tekintetét, beleremegett. Most már nem volt kétsége afelől, hogy a vastag bőrben valaki, talán egy hányatott sorsú férfi, egy száműzött rejtőzik, emeltyűkkel és karokkal mozgatja a lomha monstrumot, s csakis éjszaka merészkedik elő, hogy összejátsszon a hollandussal. Neki azonban nem bírna ellenállni, hiszen felfedezte a titkát. S akkor megszökhetnének együtt, mindegy, hová, csak innen el, mert elpusztítja különben ez a város, elnyeli az édes ölelések tengere.

Carla aggodalmasan kapkodott a tükre előtt, mintha olyasmibe kapaszkodna, ami lehúzza őt. Szépítkezett, hogy ártatlanságát visszanyerje. Miután rászánta magát, hogy megkeresse a szökevényt, betegségéről is egészen megfeledkezett. Nemrégen költözött ebbe a házba, ahol a szamárhátívű ablakok mögött csak négyen osztoztak a helyen és a forgalmon, de máris kezdett kilábalni adósságaiból. Ruhatárát megújította, szerzeményei azonban most mindössze zavarba hozták.

daranyi7 0529

Az isten szerelmére, mit vegyen fel? Velence nem Róma, órák alatt bejárhatja, és ha a titokzatos idegen egy fehér lépcsősor tetején, bárányfelhőkkel cirmos alkonyi ég háttere előtt pillantaná meg őt, talán talpig almazöld selyemben tetszene a legjobban neki. Igen ám, de ma köd van, se nefelejcs, se alkonyi ég.

Akkor talán kipirosíthatná az ajkát, anyajegyet festhetne a bal arcára, mint a márki, s illeszthetne a hajára rizsporos, ondolált parókát? A fekete, göndör kis kecskebunda jól illene hozzá egy öreg erkély hajlatában. Vagy húzhatna szilvakék férfikabátot, rátett hímmel, zsabóval, nagy brüsszeli csipke kézelővel, foghatna a kezébe kecses, kosaras spádét, a szeme merengő, így ülne várakozva a téglakorláton, vén oszlopok sorfala közt. Az előcsarnok Cupidói és harcias gobelinjei jót derülnének rajta, s őt is átitatná az isteni derű. Vagy fehér harisnyát, húzhatna szalagos fekete cipőt, öltözhetne nehéz bakacsinba is, csak sütne ki a nap! De még nem tavaszodik, és neki talán nem is fog, jutott eszébe a goromba figyelmeztetés. Feldúltan, hogy dönteni sem tud már, elhányt mindent a keze ügyéből, kikergette a szolgálót, lecsapta a ceruzát is, amivel a szemöldökét húzta ki. Épp csak egy kendőt terített a vállára, úgy rohant ki a palotácskából, nehogy lekésse a találkát.

Hány órája kerülik el egymást? Gyorsan futnak a percek: Carla csúszkál, siet, zihálva tapossa a havat, lélegzete lágyan gomolyog, fehér csipkéi, fátyla lobog, nem törődik ma senkivel, sem a bámészkodókkal, sem az éjszínű dereglyével, amely követi, átbújik a hidacskák alatt, amerre jár, benne két ébenfa köpenyes, merev alak.

feketébe hajló óarany

Az erkélyekről, az ablakokból, a lámpaoszlopok mögül Anubisz-fej, Arlecchino, Pantaleone, a pestisdoktor, hold-álarc és nap-pofa, tukáncsőr-orr és jégtörő-áll mered feléje, csupa halotti fehér, feketébe hajló óarany, meg halezüsttel tarkázott püspöklila. Valamennyi hallgatag.

Akkor hirtelen szembetalálkoznak egy calléban, egy átjáróban, megpillantják egymást, a moccanatlan szörny, baltafején olvad a hó, pamacsos füléről jégcsapok lógnak, meg a vörös hajú lány. Egy pillanatig meredten, szótlanul állnak, aztán Carla a nyakába borul.

*

Mi észszerű? Ami kényszeres. Logikának a gondolkozás kényszerpályáit nevezzük, ha azok megismerhetők. Eszményeink legtitokzatosabbika, a következetesség valójában elválaszthatatlan a rögeszmétől.

Észszerű volt, hogy Carla a megváltást az egyetlen rendelkezésére álló eszköz, a tulajdon húsa által keresse? Feltétlenül. Zsigerei, ha csak másodpercekre is, azt sugallták neki, hogy az egyesülés az istenséggel lehetséges. Hogy azonban véget érjen a keresés, a találkák erdeje, akarnia kellett ezt a megváltást, amely önnön hordozó-mivoltától, attól szabadította volna meg, hogy csupán tárgya lehessen az egyesülés mámorának, ne egyenrangú alanya.

Hogy a világ ebből a szűnni nem akaró keresésből nem a növekvő fásultságra, hanem az egyre pompásabb és reménytelenebb körülményekre figyelt fel, az nem rá nézve volt megszégyenítő, hanem a dolgok lényegéből, a legkeresztényibb képmutatásból fakadt. A Krisztus-hordozásban jóval kevesebb az élvezet, mint a neve hordozásában. Ha a tisztesség mércéje az elvágyódás, a sóvárgás valami magasabbra, Carla patyolat tiszta volt.

S nem volt-e ugyanilyen észszerű, hogy ne sikerüljön ez a megváltás? De bizony az is az volt. A világ nem olyan hely, amelyben csakis egyetlen rögeszme uralkodik. Rendek vannak csupán, kényszerek, egyféle rend nincsen.

Futó léptek csattogtak. Carla felijedt. A feléje iramló feketékben felismerte Tozzi négereit. Átvillant rajta, hogy ezek egyedül érte jönnek, nem a másikért.

– Fuss, menekülj! – sikoltotta a kopasz és tölcsérszerű fülbe, amelynek csak a hegyén díszelgett pamat. – Legalább te!

daranyi8 0529

Az orrszarvú nem mozdult. Néhány napja kitört a pajtából, elcsatangolt, legyöngült, éhen pusztult ebben a kis közben, az éjjel pedig csonttá fagyott. A havazás ráadásul úgy betemette, hogy se hozzá, se tőle nem vezettek nyomok, irdatlan, szélemelte torlaszként meredt a környékbeliek útjába, míg rá nem talált az olvadás. Most úgy hasalt a földön, feje, lába kinyújtva, mint egy palatömb, kihűlt és idegen, akire már az sem tartozik, ami még hátra van.

szenteljék be

„Egyedül azt nem értem, minek kellett lemészárolni azt a barmot”, tűnődött Tozzi, aki gondolájából végignézte a leszámolást. Alighanem indítványozni fogja, hogy a Calle dei Mortit szenteljék be a gyilkosság miatt. Amerre árnya kanyarog, ma villanyfény sápadozik az esti kanális fölött, néptelen, rossz paloták, hajnalban felrózsálló vakolat potyog a vízbe. Aznap nincs egy árva lélek sem az utcákon, üres az egész köztársaság, mint egy havas temető.

*

– Carla Montesilvani? – mélázott Tozzi évek múlva is, ha a titokzatos gyilkosság szóba került. Vénségére átesett a ló túloldalára, elhitte, hogy a teste pogánysága révén fog bebocsáttatást nyerni abba az édenbe, ahová hajdan imádottja ölén keresztül kívánkozott. – Eminenciád ma úgy oszt, akár a végzet… Emlékszem hát, hogyne emlékeznék? Szemrevaló kislány volt, csak kissé… őőő… merev.

kép | Alberto Magnelli művei, wikiart.org