KIS (HORDOZHATÓ) METAFIZIKA

1.

Mint annyi más, ez is tagadhatatlanul Trubeckoj herceggel kezdődött, az orosz nyelvésszel, aki Prágában élt, és a Károly hídnak meg az alatta fecsegő Moldvának mesélte el, miként vélekedik az életről. Épp egy hajószállodában lakott, a kajütben éjszakánként szörnyű hideg volt, reggel viszont morzsával etethette az ablaka alá gyülekező vadkacsákat. A jeges víztükör felett, melyen melegebb napokon is opálos foltok sodródtak, odalátott az Óvárosra, feljebb a zuhatagokra, meg a Wallenstein-kert lugasára. Véget ért az idény, lőttek a hangversenyeknek.

absztrakt gépezet

Akkoriban a nyelvészet már túl volt két, szemkápráztató lepketáncon. Az egyikre közel ezerötszáz, a másikra kétezerháromszáz évnyi bábállapot után került sor. Szent Ágoston ötlete volt az első; talán akkoriban fogant benne, hogy tartalmat és kifejezést kettéválasszon, „midőn Karthágóba értem, s a bűnök katlana elkápráztatott énekével”. Arisztotelész öröksége, forma és szubsztancia – kissé naiv, leggyakrabban a játszótér homokján meg a sütőformákon szemléltetett – szembeállítása de Saussure örökké lobogó elméjében is tüzelt már, ám tartalommal és kifejezéssel robbanó eleggyé csak Louis Hjelmslev agyában állt össze. A dán Hjelmslev, Hamlet méltó utóda az addig meglehetősen pongyolán, azaz összevissza kezelt négyest úgy állította párba, egymással szembe, mint egy szerkezeti képletben. Tartalom és kifejezés a nyelv két függőleges síkja lettek, forma és szubsztancia pedig ezeket metsző szintek. Ezután többé nem volt megállás. A nyelvészet dolga, ha tudománnyá akar válni – fejtegette Hjelmslev –, hogy formális leírást adjon arról a mélyben lapuló, absztrakt gépezetről, amelynek még de Saussure adta a langue nevet, s különböztette meg a parole, a beszéd pókfonalától. Formálisat, azaz a formáról, nem pedig a szubsztanciáról szólót – éspedig a tartalom formájáról, a nyelvtanról meg a kifejezéséről, a fonológiáról. A tartalom szubsztanciája, a szemantika ebek harmincadja; a fonetika nemkülönben, lévén a kifejezés állaga – magára valamit is adó nyelvész ilyesmivel nem foglalkozik. Mivel a nyelv lényege az alanti, a struktúra, a rendszer, nem a megnyilvánulás, egyszóval a textus, valaki rábigyesztette az egészre, mint halott lábujjára a címkét, a strukturalizmus nevet. De hogyan került az addig jóformán ismeretlen, felfoghatatlan fonológia a színfalak mögül a főhelyek egyikére? Ez a szál nyúlik vissza Indiába, s vezet Prágán át Koppenhágába, a kis hableány ölébe.

Történt tehát, úgy kétezerháromszáz esztendeje, hogy a tudós Panini és kortársai rájöttek: a nyelv is változik. Ez nagyon kellemetlen felfedezés volt. Akkoriban ugyanis sokkal nagyobb becsben tartották a nyelvet: a szenttel közlekedés végső eszköze volt, verbális létra, amelyen a Védák magasába kapaszkodhattak a tanultak és arra érdemesek, neveztetett pedig mindez áldozásnak. Mivel az akkoriak, ma már beláthatatlan bölcsességtől vezérelve, úgy tartották: mindennek a leglényege a nevében lakozik, a nyelvromlás azzal fenyegetett, hogy megszakad a kapcsolat ég és föld között. Panini és elődei ezért évtizedeken, talán századokon át tanulmányozták a szent szövegeket, hogy megállapítsák azt a kánont, amelyet utóbb a világ fonetika néven ismert meg. A Védák nyelvének hangrendjéről és nyelvtanáról volt szó abban a csodálatos műben, melyet az utókorra hagytak, s mely négyezer szutrába, tömény, nemritkán ma is megfejthetetlen aforizmába sűrítette a nyelvként megnyilatkozott szent élménynél több, magasabb és távolibb velejét. A mű elkallódott, illetve kevesek tudtak csak róla, s mindössze azután, hogy Sir Willam Jones a szanszkritot megismerte általa, került Európa ámuló szeme elé. A tizenkilencedik század végére az élettan, az anatómia meg a hangtan jóvoltából a fonetika addig nem látott fölvirágzásnak indult, s nem kevesebbet tűzött ki maga elé, mint hogy mindama zajt, amit az ember a szájával kelteni képes, egyetlen ábécével rögzítsen. Ez 1889-re sikerült.

A fonetika az egyetemesség vágyától szenvedett. Hátravolt viszont a partikuláris. S mindez mit se mondott Trubeckojnak, a kíváncsi strukturalistának arról, két hang mitől nem ugyanaz. Mi különbözteti meg Gizikét a gőzekétől? Homályban az ilyesmi megesik az emberrel – miért nem tévesztjük őket össze, a két hangalak mitől válik éppen ketté? Műve, a Grundzüge der Phonologie ezt a kérdést feszegette minden elődénél csökönyösebben, tiszteletre méltó alapossággal és páratlan következményekkel. Az történt ugyanis, hogy a prágai kör (ahogy a herceg és barátai magukat nevezték) mintegy melegágya lett a következő gondolatoknak. Ha következetesek vagyunk, okoskodtak – és mért ne lennénk azok? az időnkbe belefér –, akkor de Saussure ötletét, a mélyáramot meg a felszíni sodrást, ezt a kettéválasztást kell a hangra is alkalmaznunk. Akkor meg kell találnunk a választ Trubeckoj kérdésére, mert az ilyen ok mindig a mélyben, az elvont méhében lapul, a kalandor pedig csak kitépi onnan. S folyton a kérdés a válasz.

öt parányi döntnök

Ennek a szemléletnek két következménye lett. Az egyik, hogy midőn a magán- és mássalhangzókat a képzésük helye szerint kezdték egyenként leírni, kiderült: valahányszor két hang különbözik, annak szabályos, jól megragadható oka van. Aszerint, hogy a mássalhangzókat például ajakkal, a fogsövényen, a szájpadláson, hehezetten vagy hehezetlenül képezzük, orrhangként vagy a szájüregben, ötféle bináris változó tehet mindenről, öt parányi döntnök. Csé a bétől, cserény a berénytől azért válik el, mert az ötök valamelyike más kártyát tart fel az egyiknek, mint a másiknak. Kártya azonban csakis kétféle van, fekete–fehér, igen és nem; ezért hívják őket kétállapotúaknak. És ez lett a megoldás. A fonéma a különbség megtestesülése, azon bináris változók nyalábja, melyek két hangzót egymástól elválasztanak.

Ez elég absztrakt magyarázat volt, ám annál messzebb ható. Mert ha a hangot sikerült felmetszeni, s belőle az elvontat kioperálni, akkor talán általános érvényű fogásra leltünk. Talán az egész valóság, a jelenségek zuhataga mögött ott lapul egy elvontabb, kriptikus lényeg. Akkor bármit lássunk, minden csak realizáció, a lehetőségből az adottba éppen belépő, megjelenő: informo és phainomenon. Az egyik azt jelenti: valami örökké épp most ölt alakot, egy egész világot mint álruhát; a másik annyit tesz: „feltűnő, átrejtező”.

Az eddig feszülten figyelő közönség most végre fellélegezhetett. Ahová a prágai kör elérkezett, maga az újplatonizmus volt, Arisztotelésszel és némi Hérakleitosszal nyakon öntve. A figyelmes szemlélő előtt nem maradhatott rejtve ugyanis, hogy a tudomány nemcsak kétezer éve úgy általában, hanem az újkorban különösen, és egyre gyakrabban csalinkázott lélekvesztőjén e csábító, noha veszedelmes partok felé. Ami vonzó a Platón-tanítványok látomásában, az a lenyűgöző, fenséges egyszerűsége; ám a veszedelme is ebben rejlik. Proklosz, Iamblikhosz és Plótinosz ugyanis azt hirdették, hogy a világ az Egyből keletkezett, túlcsordulással vált kettővé, többé, majd sokká, s a megismerésben az Egyhez tér vissza. Hogy ez a drámai erejű elgondolás miként hatolt át a történelmen, arról az eszmetörténet, az egyházatyák meg a reneszánsz sokat regélhetnének. Tény, hogy a leghétköznapibb okságban, Jung archetípusában, Freud traumájában, Durkheim kollektív tudatalattijában, Chomsky nyelvtani mélyszerkezetében, Fillmore mélyeset-grammatikájában folyton ugyanaz köszönt vissza, akárcsak a matematikai invariáns viszonyában utódaihoz, a milliónyi variánshoz: az egyszerűből lett összetett, az elvontból hígított konkrét eset, Hjelmslev állandó szerkezete és változó használata, de Saussure alant zakatoló gépe, mely szöveget sző, a Newton almáját lerántó nehézkedés, az ezerarcú természetet kormányzó törvény, tudás előtt szaiszi fátyol, az információ – és ismét és megint Arisztotelész: az egyetlen, de mindent tartalmazó forma, meg a belőle lett, lehetőségeit már elvesztett, adottságra cserélt, másként egyetlen szubsztancia.

Nehéz mögöttük a megismerés azonos sémáját föl nem ismerni. Az ember előbb holmi furnérszerű, rétegzett adottra, a jelenségre gondol, majd feltételezi, hogy amit lát, egész, az egész pedig – tudvalevő – részekből áll; nosza hát, redukáljuk következményeiből okára! Realizációból a következtetés így hatol folyton ugyanoda vissza. S a mutatványba hogy kerül Hérakleitosz? Úgy, hogy az elvontat hol fent, hol lent keressük: magasabb matematikáról ugyanúgy beszélünk, mint mélylélektanról. Márpedig ő állította, hogy „az út fel és le ugyanaz”.

Mindez bámulatra méltó idealizmus, amennyiben egy olyan tudomány, mely az ilyesféle meghatározottságokra vak és létüket arrogánsan tagadja, érdeklődésünket felcsigázni képes. A fenomenológia iménti megelőlegezésével azonban kissé előreszaladtam. Ami a prágai kör után történt, azt Roman Jakobson és Morris Halle írták le az ötvenes évek vége felé. Túl azon, hogy a bináris oppozíciók mibenlétéről, vagyis a fonológia alapjairól tanakodtak, könyvük második felében afáziás betegek nyelvhasználatát vizsgálták.

metaforát alkotok

E lelki gyökerű beszédzavar megértésekor abból indultak ki, hogy a nyelv, mint minden jelrendszer, kétféle műveletet végez, a szelekciót és a kombinációt. „Hajók vágtak át a tengeren” – ehhez a mondathoz a szavakat a nyelv megfelelő halmazaiból, paradigmáiból veszem, s ezeket kombinálom a nyelv szabályai szerint. Ha a „vágtak át” kifejezést a „szántották” szóval helyettesítem, metaforát alkotok, mely a máskülönben egymástól távoli dolgok hasonlóságán alapul – a vizet szelő hajó meg a földet szelő eke hasonlóságán. Ha a „hajók” szót a „tőkék” kifejezésre cserélem, a synekdokhé fogásával éltem – a rész idézi az egészet, vagy viszont. Ha ellenben a „tenger” helyébe állítom a „mélyet”, metonímiát alkottam, melyben a megidézettre jellemzője, oka vagy hatása utal.

Jakobsonék szerint a synekdokhé a metonímia egyik alesete: mindkettő az időbeli-térbeli folytonosságon, szomszédosságon alapul; a tőkesúly a hajó része, a mély a tenger tulajdonsága, így a nyelv kombinációs tengelyéhez tartoznak. A metafora ezzel szemben a nyelv szelekciós tengelyének felel meg, mivel az egymással nem-szomszédos, egymást nem folytató dolgok közötti hasonlóságra épít. Az afáziás betegeknél hol a kombinációs, hol a szelekciós képesség sérült. Akiknél a szelekció képessége csökevényes, a dolgok szomszédosságára támaszkodva beszélnek – tipikus hibájuk a metonimikus helyettesítés: kést a villával, asztalt a lámpával, a közeli tárgyakkal helyettesítik. A másik afáziás tünet szenvedő alanyai viszont képtelenek a szavakat szabatos mondatokká szervezni, és metaforikus hibákat ejtenek: kémcsövet mondanak mikroszkóp, tüzet gázláng helyett.

Jakobson és Halle szerint a metonimikus, illetve metaforikus eszközök versengése bármilyen szimbolikus folyamatban tetten érhető. Freud mellett példaként idézik Frazert, aki a mágikus rítusokat két típusba sorolta: a hasonlóságban gyökerező varázslásokra meg a szomszédosságban gyökerezőkre. A szimpatikus mágia e két nagy ága közül az elsőt homeopatikusnak vagy utánzónak keresztelte el Frazer, a másodikat átviteli mágiának. E gondolatai térnek majd vissza Claude Lévi-Strauss Mythologique-jében is. Az ő víziójuknak köszönhetjük, hogy manapság annyi mindent látunk a nagy szövőszéken megszőhetőnek, beszélünk az építészetről, a filmről, a kultúráról mint szövegről, melynek nyelvtana, szótára, a paradigmából vett és a szintagmában egymással kötésbe láncolt elemei vannak.

Innen már csak három lépést kell megtennünk, hogy a semmi kellős közepén találjuk magunkat. Az első a nyelvi tüneteket mutató információ (vagy esetleg fordítva). Ezt egyesíthetjük egy újabb modellben lehetővel és adottal, aktussal és potenciával, hogy a változás tényét megmagyarázzuk; tagadhatatlan ugyanis, hogy változás és információ nincsenek egymás nélkül. Phainó, a ködszerűen fel- és eltűnő phaiákok lényege, meg informo közös vonása ez, a szüntelen, megállíthatatlan átalakulás.

Második lépésként, a fonémára visszatekintve feltételezhetjük, hogy amit információnak nevezünk, maga a különbség, mely szerkezeteket gyárt, strukturálódást gerjeszt, az anyag és az idő gyökereitől fel az emberi hangig és azon is túl. Ez a folyamat aránylag egyszerűen modellezhető. Számítógéppel bármi sokaságból képezhetünk olyan csoportokat, melyek tagjai nem a legnagyobb hasonlóság, hanem a legkisebb különbség elvén tömörülnek. A kétféle struktúra egymástól ráadásul javarészt megkülönböztethetetlen – keserű pirula, hogy egy, az asszimilációt elvető történelemmel kevesebb vér és könny árán ugyanide jutottunk volna.

afáziás-e a lét

A harmadik lépés a történelem identitásának felvetése. S nemcsak azért, mert a folyvást egyfelé futó idő olyannyira hasonlít egy szintagmára, mely elemeit a tér paradigmájából veszi. Hanem elsősorban azért, mert Nietzsche, Spengler, Toynbee, Jaspers és mások jóslatával, a ciklikus történelemmel végre szembe kell néznünk. A kérdés, hogy vannak-e ismétlődő szegmensek, a szipojlázadás funkcionálisan egyenértékű-e a zairei népirtással, másképp így hangzik: afáziás-e a lét is, szókincse végtelen vagy véges, mik benne ezek a kisiklások, szerkeszthetünk-e holmi szótárat az egzisztenciához, létkategóriákat, melyek eseménytípusokban testesülnek, s ami történik, lehet-e ismét csak realizáció? A válasz többé nem álom; karnyújtásnyira van, s ha nem tartanék a következményektől, a sorsmérnökök posztgraduális képzésétől meg a végzetelhárító kisiparosok országos szövetségétől, a kísértésnek engedve a döntő lépést magam is rég megtettem volna.

Mindez tehát azon a prágai estén kezdődött, mikor a Mala Strana felőli hídfőnél éjjel fél tizenkettőkor, februárban egy vak házaspár dalolt. Előttük a tangóharmonika fadobozában néhány fillér csillogott a szitáló lámpafényben, könnyű havazásban. A kövezet már fehérlett. Hattyúk siklottak a fekete vízen az Óváros felé, valahol malom zakatolt, a Hradzsin ormai belevesztek a gomolygó téli ködbe. Trubeckoj a Károly híd párkányának dőlt a barokk Szent Antalkák és Szent Orbánkák tehetetlen taglejtései közepette, akik időtlenül, csupán külsejükben mohosodva vallottak a közelgő jóvátehetetlenről, az éjben szálló harmonikaszót hallgatta, s alant a folyót, mely egyre azt zúgta, jöjj, ó jöjj, annyi mindent megértettünk mi ketten, ideje meghalni már.

2.

Valamint a dolgok nem vannak vagy nincsenek, hanem szemléletünk formái és tárgyai, nem modalitásuk, hanem a szemlélődés alanyi vagy tárgyi volta határozza meg őket; ugyanis hol ők szemlélnek minket, hol mi őket, és az egzisztencia szemléletként válik meghatározóvá – nincs, ami nem tudatosul. A szemlélődés ott rejlik a világ szövetében: aminek létezés a nyüstfonala, annak szemlélet a vetüléke.

Mindez fogódzó, hogyan értsük – vagy értsük félre? – a stageiriai szavait. Mert ahogy különbözik nézés és látás, tudattalan és tudatos szemlélet, úgy ingadozik a dolgok léte az épp csak meg a teljesség között. A szemléletlen, öntudatlan levés az egzisztencia, a modalitás síkja: vannak, amik vannak, és vannak, amik nincsenek. A szemlélt, észlelt, átélt, felfogott világ viszont ennél sokkalta több, magasabb minőség: nélküle nincsenek, amik vannak.

Az adottságoknak szentelt életet azonban valamennyiünkben ott kíséri egy másik, a lehetőségeknek szentelt élet növekedése. Utóbbi annyival dúsabb, terebélyesebb annál, aminek létünket hisszük, amennyivel a lehetett volna több a lettnél. Hagyd nőni a fát, vagy vésd kérgébe a neved – a választásod ennyi. Ám akármit tegyek, kísérőm, akit nem köt az én kizáró döntéseim eszterlánca, kimondja helyettem minden elhallgatott szavam, megteszi összes suta mozdulatom, a szépet és a torzat is, éli azt a teljeset, a lehetőségek gonosz és áldott mindenségét, amelyből egyedül választásaim nyomvonala hiányzik.

kölcsönösen létező komplementerek

Üldöz engem, én pedig menekülök előle. Máskor szerepet cserélünk. Soha nem gondolok azonban arra, hogy ne lenne valóságos; sőt, meglehetős határozott elképzelésem van arról a módról, ahogyan egymást kiegészítő dolgok léteznek, akár a fény meg az árnyék, a zöld meg a piros szín. Tűnődik azon valaki, hogy úgy van-e az árnyék vagy a zöld, ahogy a fény meg a lombok vöröse? Nem hiszem. Holott a kérdésben van valami izgató – a fény úgymond valóban létezik, árnyékforrásról azonban nem tudok. A zöld meghatározásához is elegendő tudni, hogy a vörös komplementere. Adott és lehető egymást kiegészítő volta pontosan ezt veti fel: hogy úgy van-e mind a kettő, mint a kölcsönösen létező komplementerek, vagy úgy, mint valaminek a léte meg a hiánya?

Természetesen utóbbi a fogós, ravasz kérdés. Ha adott és lehető feltételezik egymást, akkor a valóság egyszerűen kétnemű; az egyik serény és halandó, a másik tétlen, mindent tartalmaz és halhatatlan. Ha viszont adott és lehető közül csak az egyik van, a másik pedig a hiánya, akkor nyílegyenesen Parmenidész karjaiba szaladunk, aki két és fél ezer éve várja ezt a percet. Ő tartotta ugyanis, hogy a nemlét a lét hiánya, nem pedig önálló létező.

Úgy tűnik, Arisztotelész tanítása a változásról amilyen szellemes, annyira könnyen ebbe a csapdába esik. Számára a változás bármi potencia átmenete az aktusba, egyenlő azzal az átcsapással, mikor a lehetőből valami más lesz. Hogy micsoda, annál a kanyarnál leselkedik Parmenidész. Ha ugyanis azt mondom, változás a lehetőből a valóba átmenetkor fordul elő, akkor a megkülönböztetéssel előbb azt állítom, hogy a lehető nemvaló, majd közvetetten való és nemvaló egyenrangú létét sugallom. Ezzel a tudattal lehetne élni, csakhogy van egy bökkenő: a világ legközönségesebb jelensége, a változás magyarázatához ekkor kevés a mindenség, tételeznem kell mellé valamit, ami maga az anti, s ekkor a változás e megfigyelhetetlen, ésszel végképp fel nem érhető, meg a világ szakadatlan kölcsönhatása lesz.

Nekem ez nem tetszik, mert a legegyszerűbbet magyarázza a legbonyolultabban. Az egész valahogy nem gazdaságos. Nincs rendszer, mely a magyarázat ilyen ökonómiája mellett működne, nemhogy a világegyetem.

Az ember nem szívesen vágja sutba a Metafizikát, itt azonban egészen közel kerülünk hozzá, mint egyedüli megoldáshoz. Ha a változás nem a nemvaló átcsapása a valóba, akkor csak a másik lehetőség marad, hogy a lehető ellentéte nem a realitás, hanem az adott: a szikra potenciális és aktuális közt ugrik át minduntalan. Első pillanatban ebbe könnyű belemenni, ám a szemléleti könnyebbségnek nagy ára van: ha a változás végbemehet – és a látszat ez –, vagyis a két pólus egyaránt valós, más szóval egyik sem lóg ki a realitásból, akkor a valóság adott és lehető koegzisztenciája. Ez viszont minden további nélkül kötelezően előírja egy lehetséges múlt és jövő, meg egy adott jelen együttélését, egyazon realitásban.

a nevezetes tétel hiányos

Ha belegondolok, sosem éreztem másképp. A szemléleti nehézség e tétel folyományaiból, pontosabban a koegzisztencia értelmezéséből fakad. Hogyan fordítsam magyarra ezt a szót? Egyidejű? Akkor azt tettem fel, holtak és meg nem születettek egyidejűek az élőkkel. Ez első pillantásra badarság, de hát vagy Arisztotelész magyarázat, vagy az sem, a választék sovány; továbbá, még mindig elegánsabb, mint a nemlétező léte. Másfelől, ebben az összefüggésben váratlanul feltűnik, hogy a nevezetes tétel hiányos: változás az elmúlás is, mikor adott megy át a lehetőbe. De mennyire az a múlt? Vannak irreverzibilis meg reverzibilis részei. Aki haragszik rám, még megbékülhet. Akit megöltem, már csak bűnhődésemben támadhat fel. Megfordítható és megfordíthatatlan változások, a jelentől hermetikusan elzárt tartományok velünk párhuzamos léte számomra öröm, nem keserűség. Nincsen benne semmi elképzelhetetlen – valóságom gazdag és egész.

Talán nem kellene erre ily sok szót vesztegetnem. De néha a nyilvánvaló a legrejtélyesebb. Senkinek nem jut eszébe a tévéfilm realitását kétségbe vonni, arra akárcsak gondolni is, hogy a képek pergése e világ és másvilág szorgos interakciójának következménye. Azért, mert virtuális, még mindenki névértéken fogadja el a játékot. Ám ebből egyetlen következtetés vonható le csupán: ami elképzelhető, mind létezik.

3.

Most pedig ott ültek a „Két Macskához” ivójában, a három szaktárs és ivócimbora: Panini, Szent Ágoston meg Trubeckoj, hogy egy korsó sör meg némi knédli mellett az öcsi fonéma-koncepcióját megvitassák. Az utóbbi természetesen a herceg volt, aki a maga alig hatvan évével erősen kirítt a társaságból. Panini kissé megpocakosodott és a könyvtártörténet neves magyar docensére emlékeztetett, Szent Ágoston ellenben alacsony volt, vékony, mint a keszeg, borvirágos az orra, csiptetőt viselt, görbe hátával mindegyre hajlongott, s ha nem akart felelni, azt hajtogatta: „Tragikus a lét…” Az udvariaskodásoknál tartottak.

– Jó színben vagy, atyám – vidámkodott Panini. Pofazacskóját felfújta, mint a veszedelmet sejtő hörcsög, két kezét könyökből kinyújtva az asztalra támaszkodott, mellkasát kidomborította. Gyanakodva sandított Ágostonra.

– Te is, atyám, pedig ezer éve nem láttalak – mosolygott negédesen Szent Ágoston. Fiatalabb létére többre vitte, mert a helyközi választásokon nem a Védikus Egység Pártja futott be. – Milyen az időjárás felétek?

– Ó, hát hol monszunos, hol aszályos – vont vállat Panini. – Manapság az ember csak összezavarodik. Mióta nem számolom az éveket, olyan egyforma lett minden. Egyszer eltévesztettem, utána meg már nem volt kitől megkérdezni.

Karján veres kockás fehér kendővel megjelent a pincér. Az asztalra tette a három tányér vadast a knédlivel, a kerek poháralátéteket – a kartonkorongon egy fehér meg egy fekete macska –, és rájuk koppintotta a habos, aranyló söröket. Szalvétába tekerve evőeszközt is hozott. Ünnepi pillanat következett. Mindhárman olyan áhítattal nyelték le az első kortyokat, hogy szinte könnybe lábadt a szemük. Csettintettek, egymásra mosolyogtak, majd nekiláttak a vacsorának. Egy ideig nem is hallatszott más, csak a szuszogásuk meg a kések-villák csörömpölése.

– Tudod, mit nem értek én, Trubeckoj fiam? – dőlt hátra Szent Ágoston a knédlitől elpilledve. – A hangokat megadta Panini. Az rendben volt. Püthagorasz kisütötte, hogy a hang a hallható szám. Az is rendben. Elkezdtünk szavakat gyártani, halandzsázni. Jó. Jöttem én, a kifejezéssel meg a tartalommal, amit az a két lókötő úgy kiforgatott. Eddig semmi gixer. De ez mind valami volt. Amit azonban te egységként javasolsz, a te fonémád nem valami, hanem a hiánya. Hogy van ez?

A herceg elismerően mosolygott. Ez szép, klasszikus okoskodás, manapság ilyesmit már nem hallani. Mielőtt azonban felelhetett volna, az öreg felemelte a kezét.

– Ácsi. Várj – szólt közbe. – Még valamit akartam mondani. Ha a fonéma, tegyük fel, nem attól egység, ami van benne, hanem ami nincs, a beszédhang azonban már entitás, akkor azt állítod, hogy semmiből keletkezhet valami. Jól értelek?

a tagadások

– Tökéletesen, atyám. – Trubeckoj tűnődött. Lehet, hogy erre nem gondolt? Lássuk csak. – Mindez a legkevésbé sem ellenkezik a tapasztalattal. Amin fennakadsz, az a számításmenet. Nem arról van szó, hogy hiánnyal meg léttel végzek levezetéseket, mint most nyilván feltételezed, csupán arról, hogy a mátrixaimban az entitásokat nemcsak az állítások, hanem a tagadások is meghatározzák. A tagadás azonban negált állítás, tehát az entitás nem vegyes, létből és nemlétből álló, hanem létező marad. Vagyis az összehasonlító műveletek érvényesek rájuk.

– Mit hallok? – ámuldozott vidáman Szent Ágoston. – Semmiből valamit? Fiacskám, ez herézis…

– Tévedés! – tiltakozott Trubeckoj. – A valóságot én hozom létre. A valóságnak semmi köze a tényekhez, és kizárólag abból a módból áll, ahogyan előbb szemlélem, azután csoportosítom őket. Nem? Nézzétek meg, akármelyik tökfilkó lefestheti a reflexióit, csupa paca meg krikszkraksz, kár az olajért, aztán ráírja, hogy „Kompozíció 22” meg „Célpont”. Mit tükröz? Senki se kérdi. Amiért művésznek tartják, az a hogyan. Mindenki tudja, hogy az ábrázolt meg az ábra körülbelül milyen kánon szerint függetlenek egymástól – ezt nevezik stílusnak. Nos, én mindössze azt állítom, hogy a tudománynak is vannak stílusai, ezeket eszmének, iskolának nevezik, és ezeknek is megadatik a szabadság, hogy semmi közük ne legyen a realitáshoz, mindaddig, míg meg tudják határozni, mi szerint tartják a távolságot tőle. A tudomány óriási áldozatokkal tartja magától távol az életet, és fáradozásai nem kis sikerrel járnak. Fonémám épp azt jelenti ki, hogy a lényeg meg a különbség egy és ugyanaz. Más dolog, hogy ez a kijelentés tudományáganként másként hangzik, ez azonban részletkérdés. A szigor jutalma, hogy az empíria szót fogad nekünk. Az egész valamiért működik. Hogy miért, azt én sem tudom. Ha nem működne, egybeesne az élettel.

– Nem fordítva? – aggodalmaskodott Ágoston, akit elkábítottak ifjúsága érvei. Mintha magát hallotta volna hatvanévesen. – Elvesztettem a fonalat. Ha egybeesne az élettel, nem működne… miért nem? Nem értem. Carthaginem esse delendam; eszerint ez se így van? Karthágót fel kell építeni? Megint a Turnernek volt igaza?

– De neki ám! – hahotázott Panini meg Trubeckoj. – De neki ám! Minden fordítva van!

– Püff neki! A fene egye meg! – mérgelődött Szent Ágoston. Nagyon utálta Turnert, aki a mögötte levő padban ült, és teológiaórán köpőcsővel folyton a fülét lőtte. – Tragikus a lét! Gondolhattam volna.

– Azért nem működne, mert a valóság, a tudomány meg a művészet háromszöget alkotnak – magyarázta Trubeckoj. Cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta a másik kettőt, de hogy azok csak a fejüket rázták, maga gyújtott rá egyedül. Az öngyújtó kék lángocskája egy pillanatra bevilágította gyűrött, sápadt arcát, mély árkokat ásott rajta, melyekben feketén gyülekezett az est. Azután hörgő lélegzet hallatszott, majd kék füstfelhőbe borult az asztal, ahogy az első slukkot kifújta. – Phűűű… Ez már hiányzott. Hol a pincér a sörömmel?

– Már megrendeltük, fiacskám… – nézett körül szemrehányóan Ágoston. – Míg te pisilni voltál. Mi volt azzal a háromszöggel? És akkor az Úr? Ő a tetraéder negyedik csúcsa, vagy az egész súlypontja?

Panini bosszúsan legyintett. Melegen, kedvtelve nézegette ifjú kollégáját, aki még sokra viheti. Ámbátor azt terjesztik róla, hogy a moziban folyton elszunyókál, és mikor felriad, belelő a vászonba. Már több filmszínházból kitiltották. – Gusztikám, ne kotyogj közbe folyton. Elaludtál. Kérsz te is még egy sört? Pincér, még két kriglivel! – intett erélyesen egy arra suhanó idősebb úrnak, aki piros ácsceruzát tűzött a füle mögé. Az bólintott, de nem felelt.

– A háromszög csak hasonlat – magyarázta türelmesen a herceg. – Képzeld el, atyám, hogy realitás és művészet, realitás és tudomány nem egykutya. Megvan? De nem ugyanaz kunszt és tudomány sem! Az utóbbi, ha valami, iparművészet – az ipar szolgálatába állt dezertőr, akit főbe kéne lőni. Csak mert valami közük mégis van egymáshoz, azért erőltetem ezt a háromszög-dolgot. Az élek kötik össze úgy a csúcsokat, ahogy ezek viszonyulnak egymáshoz. Mindegyik léte a másiktól való különbségében csúcsosodik ki. Érted? Ha a másikhoz való hasonlóságukban tetőznének, akkor az egész egyetlen ponttá zsugorodna, mehetne a fenébe az egész világegyetem. Akkor nem tágulnánk, hanem mennénk össze. A létben nincs más fontos, csak a különbség.

– Pardon – szólt közbe Panini. – Nem a különbség miatt tágulunk, hanem a tágulás miatt különbözünk. – Trubeckoj nagyvonalúan úgy tett, mintha nem hallotta volna az oktondi megjegyzést.

– Lassabban, fiam – ingatta a fejét Szent Ágoston. – Amit most mondtál, jó, de nem elég jó. Mert akkor a Pitagorasz-tétel szerint a tudomány négyzete meg a művészet négyzete a valóságnégyzetet kell kiadják, nem igaz? Mármost, hogyan vonsz a valóságból gyököt?

– Ahogyan a számokból, atyám – nézett rá sötéten Trubeckoj. – Ahogy a számokból. A számok az egyetlen valóság. És tudod, mi a szám meghatározása? Úgy van: a különbség. A zérus elemű meg az egyetlen elemű halmaz különbsége. Most pedig gyerünk innen, mert nem bírom ezt a ricsajt.

a könyökükön jött ki már

Így hát átvágtak a kihalt piacon, a hó súlya alatt megroskadt, sötét ponyvák folyosóján, végigbotorkáltak egy csomó kivilágítatlan utcán, átbandukoltak a hídon a vár tövébe, egy meredek utcácskába, a Brabanti Királyba, és morva vörösbort ittak, mely csillogott, mint a máriaüveg. Panini, mint rendesen, ugyanazokat az anekdotákat mesélte, a könyökükön jött ki már valamennyi. Ágoston azonban gondterheltnek látszott. Valami fúrta az oldalát.

– Tudod, mit nem értek, aranyom? – kérdezte utóbb halkan, nehogy Panini meghallja. – Amikor kimenőt kaptam, hogy idejöjjek, arra gondoltam, hozok neked néhány ebédjegyet, amit majd a párnád alá rejtek vagy valahogy elpotyogtatok, hogy megtaláld és örülj neki, mintha csak rendetlenségedben szórtad volna oda. Most azonban az a különös érzés fogott el, hogy talán még sincs igazad. Vagy van talán különbség lét és nemlét között?

kép | shutterstock.com