Darányi Sándor

KENSINGTONI AKT

1994 május

KENSINGTONI AKT

A Hyde Park oldalában egyszerre rám tör a tériszony. Feneketlen mély ez a nyelv. Vagy négyszázezer szót kellene értenem, hogy biztonságban legyek, s akkor hol van még a többi, a kultúra, a történelem? Az utolsó totyogó apróság nálam sokkal inkább otthon van ebben a zagyban, amelyben pörögve hullok lefelé.

Hazamegyek, levetkőzöm meztelenre, odaállok a tükör elé. A halántékom ősz, mellemen a bronz közt megjelentek az első ezüst csigák. Kensington piszkosfehéren terpeszkedik a téli ködben, a tégla házfalak fölött a szemhatár úgy tornyosult, mint megkövült, füstös hullámtaraj.

csak a szín

Hirtelen eszembe jut, volt El Grecónak is egy barátja, aki nem tudta, ő-e ő, vagy a képe. Mert amit Mallarmé a költészet megnevezhetetlen, a zenétől elhódított sajátosságának nevez, az néhány ragyogó repesze egy kínos robbanásnak – előbb szimbolizáltak a költők, a festők szorgosan ott lihegtek a nyomukban, de mivégre? Turner nemcsak Mallarmét, hanem az ezúttal rest nyelvtudományt is maga mögé utasítva, mindenkinél hamarabb élte végig szimbolikus-historikus impresszionizmusát s oldódott fel végül egy olyan strukturalizmusban, mely előbb elvette tőle a történet sallangjait, azután a szerkezet fogásait is, s utoljára csak a színt hagyta épen, mintha egy, a geometriától is megszabadult Mondrian tárná elénk pasztell nyitányait a teljes ragyogásnak.

2048px jmw turner la valorosa temeraire trainata verso il suo ultimo viaggio per la demolizione 1839 02

A kép mint létforma problémája eleve poétikus – Dorian Gray majd abba bukik bele, hogy nem ismeri fel ezt –, s Turner minden ismétlődő fogásával, lett légyen az a témaválasztás vagy a megfestés már-már nyelvtani szabatossága, arról beszél, hogy el kell hagyni a nyelvet, előbb a kép vázát ismételve redukálni a kifejezés bőbeszédűségét, azután a vázat is sutba vágni a mondanivaló kedvéért. Polüphémoszán meg A Témeraire hadihajó utolsó útja a bontóba című enigmatikus remekén a hatalmas gálya ugyanabban a szögben áll a tengerbe bukó Napra, mindkettő a festmény bal oldaláról tart a szemlélő felé, a jobb palánkot és az orrárbócot kissé megmutatva, még az útirányuk is azonos, az Esthajnalcsillag pedig éppen a középtengelyen van felkelőben. Olyan vívmány ez a festészetben, hogy három-négy izmusnak is el kellett telnie, míg az értelmezés ugyanide érkezett, ahol a színárnyalatok a szótár bőségének, az ecsetkezelés pedig a textúra, a szabatosság kialakításának felel meg.

S aztán? A szomszéd műkereskedő hatalmas olajfestményt árul, mely szeretkező emberpárt ábrázol. A képben ott bujkál valami kudarcot vallott mágia. Varázsolni akar, megidézni a vonzalmat, amely azonban távol marad, úgy hirdeti: a homo faber elbukott.

*

Turner szerelme a tenger iránt egyedül az Ajvazovszkijéval mérhető össze. Maga is halászott, nem nősült meg soha, apjával meg a házvezetőnőjével élt. Ugyanakkor ellentmondásos alkotásmódja – gyakran írt verseket a képeihez magyarázatul – meg ez az eltökélt szakítás az elérttel, az állandó kivonulása rákényszeríti a szemlélőt, hogy titkával foglalkozzék. TAR.VBLIA.CHI.BIEN.EIMA, ,,lassan felejt, aki jól szeret”, írta Franciabigio egy rhodoszi lovag arcképére; őt, aki csak arról beszélt igazán, amiről megpróbált hallgatni, nem bírom elfelejteni.

a lélek megjelenési formája

1842-ben, amikor a körvonalaktól már megszabadult, az elemek fékevesztett tombolását akarta megragadni. Kikötőbe tartó gőzhajó téli hóviharban című festményén ott ragyog egy falatnyi kék ég, minden egyebet betölt a vízszintesen száguldó, a hullámokkal és a táncoló füsttel összekavarodott formák háborgása. „Szerzőnk ott volt e viharban azon az éjszakán, midőn az Ariel elhagyta Harwichot” – hangzik az alcím. Mindebben nem kedvenc témája, az elemekkel dacoló emberi alkotás az érdekes, még csak az sem, hogy mint Van Gogh vonagló ege és tájai, Turner természete is a lélek megjelenési formája. Hanem amit Ruskinnak ír erről az útról: „Nem azért festettem, hogy megértsenek, hanem mert meg akartam mutatni, miféle helyzet az ilyen; a matrózokkal odakötöztettem magam az árbóchoz, hogy mindent megfigyelhessek; négy óra hosszat voltam gúzsban, s nem számítottam rá, hogy megmenekülök, arra azonban igen, hogy ha mégis, kötelességem megörökíteni. Az nem érdekelt, tetszeni fog-e a kép.”

A történet kis szépséghibája, hogy ilyen nevű gőzös abban az évben nem futott ki Harwichból. Az odüsszeuszi póz, a magány meg a teljes eszköztelenség felé haladás, felolvadása a fényben viszont nemcsak azt jelzi, hogy pályája a mitikustól a misztikusig ívelt, hanem fel is lebbenti a fátylat a meghasonlás azon bugyrairól, melyekben ott égett az örök szakítás.

n03027 10

Az ív két végpontja a Nemi-tó látképe – ott a tölgyfa az aranyággal, a papnő kezében az arany sarló: Turner ezúttal Frazert előzte-előlegezte –, meg az utolsó színvázlatok az özönvíz utáni tájról: Goethe színelmélete keveredik benne a halszem-perspektívával. Sem a Tate, sem a Clore, sem a National Gallery gyűjteményeiben nem találtam ugyanakkor egyetlen aktját sem, ami abba a furcsa együttállásba torkollik, hogy míg Kensington utcáin hódít a leplezetlen – az ugyanitt őrzött Turner-életmű csupa lepel. Mi köze hát mítosznak, nemnek és kivonulásnak egymáshoz? Miféle erósz, szerelemfilozófia húzódik meg alant, a kezét mozgató indítékok sűrűjében?

*

Akik hiába szegülnek a szándék ellen, mely egy ismeretlen cél bűvöletében hívta életre őket és használja hangszereként, ismerik a kép mint létforma problematikáját. Az érzék dimenziói két világhoz kötnek. Amit látok, nem érzem; amit érzek, nem látom, csak a képzeletemmel. A fantázia összeköt, a kintet hozza be. De mi viszi ki az érzést? A szó, a mozdulat: a nyelv.

bizonytalan körvonal

Amit látok, nem érzem. Teljességemet a foncsor csupán töredékesen tolmácsolja. Amilyen egysíkú a testem érzékeléséhez, belülről észlelt mozgásához, a tudatához képest a látványom a tükörben, ugyanolyan egydimenziós más testeké a filmvásznon. Önmagamat látni és érezni lehetetlen. Kit érzek? Kit látok? Ki érez és ki lát, bizonytalan körvonalú engem? Lehetséges-e a kérdés egyáltalán: ki vagyok én? Őt látom a tükörben, ámde nem érzem. Magamat érzem, de nem látom. Amott a külsőm, emitt a tudatom. Ez az alapállás.

Nem állítom, hogy az illető viseli a vonásaimat, a ruhámat, utánozza a mozdulataimat. Nem tudom, van-e léte, mire tapadt a kép. De néha úgy tetszik, kívül magam is ő vagyok, egyedül számomra láthatatlan, és hogy ebbe a velem azonos képbe valaki beletette, mint vatta közé, gondosan bebugyolálta az ént; amannak nem adott kérdéseket, emennek válaszokat. Szétnyíltam, mint egy hasadás.

*

Turner-szindrómának egy kromoszómabetegséget hív az orvostudomány. Néha a férfiak a maguk XY kromoszómája mellé örökölnek még egy X-et; az ilyen férfi nőies jegyeket mutat. Én viszont azon hasadás tünetére használom ezt az elnevezést, mely során a mítosz iránti érzékenység viszonylik a struktúra irántihoz, és a hagyományos, a teljes mítosz veszít az analitikussal szemben. Amikor a művész kettéválasztja magában az addig összenőtt férfit és nőt, a mértant és a költészetet, és az előbbit választja, ezentúl a struktúrán keresztül fejezi ki a másikat. Eddig a húsban érezte a váz szigorát, lehetőség és törvény megbabonázó, kettős egységét, mostantól a csonton át a hús feszes puhaságát. A választás se nem önkéntes, se nem végleges – csupán azt az átmeneti állapotot jelzi, mikor az alkat elfordul a Holdtól.

turner buttermere lake with park of cromackwater

A mítosz – cselekményes szimbolizmus. Ha a cselekményt kivonjuk belőle, marad, mintegy a teremtés szárazára vetve, a jelképes tettek, szavak és tárgyak, gondolatok, vonatkozások kapcsolatrendszere. De mert a szimbólum, nem az elbeszélés koncentrálja a szentet, az abszolútumra törő át kell, hogy élje azt a meghasonlást, mely a dolgok színét a fonákjával felcseréli. A festészetben ennek a tünete a fény iránti feltétlen odaadás, a formák rovására. Az akvarellszerűség minden mást elsöpör.

másféle szenvedély

Turner talán elsőként, és minden bizonnyal a legteljesebben élte át ezt a fordulatot, melynek az impresszionizmus mindössze hullámverése lett. Témaválasztása a szindróma iskolapéldája: a mitológiai jelenetek, karthágói és római tárgyú vásznak semmivé foszlanak, magukkal rántják a nőábrázolásokat is, helyüket a perspektíva kutatása, a látás másféle szenvedélye veszi át, végül pedig nem marad más, csak a hullámzás idelent, és odafönt az izzás.

A Piccadilly járdáján rézkorlát jelzi: eddig és ne tovább. A Shaftesbury Avenue felett éjjeli szállására térő seregélyhad kering, tízezer madár csérogása harsog. A télikabátok közt kesernyésen kanyarog a parazsán pörkölődő gesztenye illata. Szemközt, egy sarki szökőkútból Héliosz lovai robognak elő. Elnézem az áruházból áruházba hömpölygő emberáradatot és arra gondolok: ha Isten mindenható, miért éppen az felelt meg neki, hogy a Napgyermek születéséhez kösse a maga meg nem mentendő fia sorsát? Talán jelkép a Nap is, ugyanannak a szimbóluma az égen, aminek a földön a gyermek – egy titkos származás hétköznapi emlékeztetője.

kép | JMW Turner festményei, wikimedia.org