Darányi Sándor

JELENÉSEK NYARA

1988 tavasz

JELENÉSEK NYARA

Oda a teremtés becsülete? Ez is az évadra vallana, amelyben lassanként majd minden alkotásra ráfoghatjuk: elhamarkodott volt, hiszen tökéletlen, csonka, mert hamvába holt. Jobban szeretem a megőrzésen át ható kiteljesítést; a befejezetlen szimfónia hidegen hagy, de az, hogy teljessé tehető, a munka alázattal tölt el. Boldog kor, amelyben gigászi freskók alapozása helyett ráérünk színárnyalatok kevergetésével pecsételni! Az idő úgy rohan, hogy már-már utoléri önmagát; csak álló látszatában viselhető el. Túlélésünk alapfeltétele az önbecsapás: hogy bőségesen számlálhatjuk hátralévő napjainkat, és nem kell sietnünk azzal, amit már úgysem fejezhetünk be.

Ráérünk? Csakugyan nem fejezhetjük be?

Elhangzott az utolsó csengetés.

A közelmúltban csöppet sem játékos kedvű tudósok bejelentették: számítógépen eljátszották a jövőt, ahogyan azt az atomháborúk forgatókönyvírói elképzelik. Félreértés ne essék: rendkívül bonyolult becslésekről van szó; néhány száz vagy néhány ezer megatonnás összecsapás után hányféle lehetséges következmény fenyegeti a túlélőket.

a képzelet nyomorúsága

Mivel a számítógépnek nincs lelke, nem nyüszített, csak megrágta és visszaköpte a képzelet nyomorúságát, úgy, olyan otromba tárgyilagossággal, ahogyan a legfeketébb humorú anyaszülte sem lett volna képes. Nem is egy forgatókönyvet veséztek ki vele és általa, hanem az összeset. Íme, a számok nyelvén szóló euangélion tartalma. A relatív tér és idő világában a legrosszabb hírben is van valami apostolian jó és megnyugtató: ez legalább igaz.

daranyi2 0807

1

Amit Paul Ehrlich professzor nyilatkozatából megtudunk, brutálisan egyszerű.

Elkezdődik az atomháború. A töltetek százainak robbanása nyomán felszálló finom por, valamint a hónapokig tartó város- és erdőtüzek füstje előbb elsötétíti az eget, majd a napsugár kívül reked a koromtakarón. A Földünket érő sugárzásnak az első hetekben csak egy százaléka marad meg: a célpontok övezetében sokáig vaksötétség uralkodik, délben is. Ez csak jóval később válik homállyá, gyönge derengéssé, majd újból napvilággá; addigra azonban a levegőbe kerülő mérgek, a cianidok, vinilek, dioxinok és furánok elroncsolják a légkör ózonának tetemes részét. Ez az ózonpajzs védi az élőlények szemét a Nap ibolyántúli sugárzásától, a pajzs nélkül tehát a túlélők előbb-utóbb megvakulnak.

Már aki megéri. A nappali sötétségnek van ugyanis néhány olyan következménye, amelyre eddig senki sem gondolt. Az egyik az, hogy napfény nélkül a mai augusztusi hőség helyébe órák alatt a szilaj nukleáris tér lép; a másik, hogy ha leáll a fotoszintézis, a földi élet alól – képletesen szólva – kibillen a zsámoly. Ha nincs növény, hogy a levegő szén-dioxidjából és a napfényből szőlőcukrot készítsen, éhen halnak a ragadozók is, köztük mi magunk. Ha a Nap nem süt, az eredmény ugyanaz. Mindenesetre, amit ma sommásan mezőgazdaságnak hívunk, alighanem egyszer s mindenkorra véget érne, tetézve ezzel is a betegek, sebesültek, éhezők és szomjazók amúgy sem kívánatos sorsát. Mert azt már említeni sem érdemes, hogy a szentivánéji -25, -30 fokos télben a felszíni vizek befagynának, ember, állat szomjan vész.

a kristálypalota oszlopai

A számítások ráadásul azt mutatják, hogy a pusztulás mértéke nem arányos a kilőtt töltetek számával. A természet – megtanulhattuk mostanában – törékeny játékszer, már egy iciri-piciri atomháború is összetörheti a kristálypalota oszlopait: a legkisebb, száz megatonnás robbanás lényegében éppen úgy ripityára zúzza, mint egy negyvenszer-ötvenszer akkora csata. A jóslat szerint már a főbb világvárosok megtámadása is legalább két hétig tartó síri homályt, hónapokig veszteglő, kíméletlen hideget okozna. 5000 megatonnás háború után viszont – ez a készleteknek mintegy 40%-a – az északi félteke mérsékelt égövében a célpontoktól távol is, vagyis egész Európában halálos rádióaktív szennyeződésre kell számítani.

Szintén új fejlemény, hogy az iszonyú hőkülönbség miatt a vízszintes és függőleges légmozgások úgy felgyorsulhatnak, hogy rendjük, és vele bolygónk keringési rendszere megváltozik. Ezzel a korom, a halálos por és hamu átvándorolhat a déli féltekére is. Hiú ábránd tehát, hogy az atomháború néhány nagyhatalom magánügye maradhat, amin a kis és élelmes országok még kereshetnek is. A trópusi élővilág ráadásul jóval sebezhetőbb a mi északias éghajlatunkon nevelkedettnél: az Amazonas-medencében hidegbetöréskor ezrével pusztulnak a hal- és madárfajok. A növényekből ott hiányzik a téli álom képessége, a menekvés parányi reménysugara is. Ha tehát a déli égbolton is feltűnnek a koromfelhők, összeomlanak például a levegőnk összetételét szabályozó őserdők. Ráadásul, a városokból kirajzó menekülőknek a mezőgazdaság pangása miatt vissza kell térniük az égetéses erdőirtáshoz, ha kenyeret akarnak – noha ezzel hizlalják a légkör szennyét. Vagy – ha a tengerek planktonját elpusztítja az erősödő ibolyántúli sugárzás –, az óceánok élővilága is belerokkan a sötétbe és a rádióaktivitásba. Az ilyen, egymást beindító körfolyamatok azt jelentik: ha maradnak emberek még, más biológiai társulásokkal, más éghajlattal, gyilkos sugárzással, elviselhetetlen lélektani feszültségekkel kell szembenézniük, a mezőgazdasági, közgazdasági és társadalmi rendszerek romjain.

A történelemben először, nem lehet kizárni az emberi faj teljes pusztulását. Ha a biológiai lét a tengődés szintje alá szorul, ha a táplálékláncok összeomlanak, ha tömeges éh- és szomjhalál fenyegeti a sugárfertőzést elkerülteket, akkor a Homo sapiens lélekszáma a kőkori szintre vagy az alá zuhan, esetleg néhány év alatt ki is hal. Növény- és állatvilág nélkül nincs keresnivalónk a kék bolygón.

daranyi3 0807

Elnézem a professzor fényképét. Finom vonású, magas, fehér szakállas tanár a Stanford Egyetemről. Az ő vezetésével összegezte így egy kutatócsoport annak a negyven világhírű biológusnak a véleményét, akik Az atomháború tartós következményei az élővilágban címmel 1983. április 25–26-án a Massachusetts-beli Cambridge-ben konferenciát tartottak. A gyűlés – szovjetek, amerikaiak egyaránt – megvitatta a fizikusok alig egy évvel korábbi előrejelzéseit, majd a tudomány történetében példátlan egyetértésre jutott. Számomra ez az összhang a veszély legriasztóbb bizonyítéka.

2

De az ember védekezik: közöny tömíti el a megértés járatait. Ha veszély közeleg, először megsüketülök, utána megvakulok, elnémulok. És közben megvetem magam.

Törjük csak fel a következő mondatot! Madárnyelven íródott. „Már egy ’szerény’, száz megatonnás nukleáris támadás is – a nagyhatalmak arzenáljának kevesebb, mint egy százaléka, amely mindössze száz várost törölne el a föld színéről –, a környezet végérvényes pusztulását okozná.”

félszázmillió lélek

Mi az, hogy „száz város”? Átkozott általánosítás. Athén, Amszterdam? Bukarest, Budapest? Cádiz? Dortmund, Dublin? Edmonton, Firenze, Genf? Vagy Haifa, Izmir, Jereván, Koppenhága? Leningrád, Madrid? Nantes, Oslo, Prága, Quebec, Ravenna, Uzsgorod, Velence, Washington… Huszonnégy név, talán félszázmillió lélek: valamennyi remények, szenvedélyek, bűn és erény kétségbeesett martaléka. A kevésbé elvakult forgatókönyvek négyszer ennyi áldozattal számolnak. Ki dönti el, melyik legyen a többi hetvenhat város? Ki vezényli a tizedelő ujjat? És ki tehet róla, ha a bennük élők nem fogják fel az írástudók aggodalmát, ha közönnyel védekeznek a jelszavak ellen?

Maguk az írástudók. Még semmi sem történt a világtörténelemben, amiről ne ők tehettek volna. Tudják is ezt a diktátorok: ezért lövetik agyon először a költőket.

3

Mégis álljunk meg egy percre. Hisz még nem mondtuk el a jelenések befejező verseit, ahogyan azt a harag apostola megírta.

Nem azokra gondolok, amelyek a sugárzástól elhalt fenyőerdők földrésznyi lángtengerét ecsetelik; sem arra, hogy egy ilyen csetepatéban reaktorok, üzemanyag-dúsítók, hulladéktemetők is megsérülhetnek, léket kaphatnak, és hogy a szerencsés túlélők – de miért szerencsések? – fogékonysága a rákra meghatványozódna. Kit érdekel, hogy a fizikai és lelki válság heteiben járványok törhetnek ki, miközben harapnivaló füstköd üli meg a levegőt, és finoman szitál a savas eső? Mit számít még, hogy a leálló fotoszintézis miatt egy időre – hónapokra, évekre? – felgyülemlik a légkör szén-dioxid-tartalma, és akinek tetszik, akár meg is fulladhat, görcsösen, nagy sokára? Fütyülök rá, hogy az olyan, száraz évszakos tájakon, amilyen Kalifornia, nyárutón vagy kora ősszel egy sorozatos atomtámadás leperzselné az erdőségeket és bozótokat, s ez a következő évszakban katasztrofális áradásokhoz és erózióhoz vezetne. Nem érdekel, mert nem érdekelhet, hogy egy tavaszi vagy nyári hadjáratban a termés megsemmisülne, ha pedig őszi vagy téli ütközetre kerülne sor, előtte az aratás még befejeződhetne, de a következő kenyérnek „lőttek” a hosszú hideg miatt. És vele a fejlődő országoknak is.

Nem érdekel, mert nem érdekelhet. A lehetetlenség sokkal korábban kezdődik, az ilyen jóslatoknál: ,,A nagyszabású atomháború robbanásai 750 millió ember azonnali halálát okoznák. Körülbelül 1,1 milliárdnyi áldozata lenne az atombombák, a tűz és a sugárzás együttes hatásának; és hozzávetőleg további mintegy 1,1 milliárd embernek lenne szüksége sürgős orvosi kezelésre. Vagyis a teljes emberiség 30–50%-a elpusztulna. Az áldozatok elsöprő többsége az északi féltekén, különösen az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Európában és Japánban várható. Az Egyenlítőtől északra minden a puszta földdel lenne egyenlő. Legalább egy esztendő kellene ahhoz, hogy a fény és a hőmérséklet visszatérjen a megszokott értékekhez.”

daranyi4 0807

Hárommilliárd halott? Képtelenség. Mulatságos, mennyire nem felel meg az ember szellemi képessége a csőd természetének, amelybe került. Nekünk csak az a valóságos, ami felfogható. Háromezerszer egymillió túl van ezen a határon. Legyintenék, aztán ajkamra fagy a fakutya-vigyor.

Kétszázezer is felfoghatatlanul sok, Hirosima és Nagaszaki mégis megtörtént. Olyan ez, mint az arculcsapás. Miért csak miránk, a lemészároltak hozzátartozóira vonatkozik ez a tanulság, a terepasztalok Napóleonjaira miért nem? Ők büntetlenül álmodozhatnak, az ő álmuk maga a valóság? Ha ez így van, akkor még nagyobb a baj, mert a reális meg a képzelt közt nem az a különbség, ami a tény meg a hit között; hanem hogy ki álmodja a képtelenséget, a tábornok vagy a békeharcos. Akkor a hatalmon múlik, kinek az álma teljesül.

Nekünk már nem barátunk a számtan, halmazokkal bíbelődünk, az egyszeregy kilehelte páráját a zsebszorzógépek skalptánca közepette. Pedig szükségünk lenne erre a látásmódra, amely kimondta: ha egy negyvenfős osztály a huszonhat főshöz képest nagy, akkor mennyivel lehet több kétszázezer a negyvennél, hárommilliárd a huszonhatnál?

A számítógép már-már jelképes szerepet játszik történetünkben. Számítógépek vigyázzák, innen és túl, a fegyverrendszereket is. Amíg az elme diadalát az méri, hogyan semmisíti meg máról holnapra önmaga egy korábbi teremtését – példámban az integrált áramkör a szorzótáblát –, addig a technika a barbárság, nem a haladás szolgája. A szellem megőriz, nem eltöröl.

4

Már az emléke is porrá omlott annak a háznak, amelynek tornácán nagyanyám elmesélte, honnan szerezte Bölcs Salamon a tudományát. Történt egy napon, hogy meglátogatta a királyt az endori asszony. Tíz könyvet ajánlott fel neki, bennük a világ minden tudása, múlt és jövendő. A király sokallotta az árát, mire a Szibilla hármat a tűzbe vetett, a maradék hetet pedig ugyanannyiért kínálta. Salamon kíváncsisága föléledt, de megmakacsolta magát, nem fizetett. Újabb három könyv repült a tűzbe, majd ismét három. A király megtört, tíz kötet áráért megvásárolta a maradék egyet.

rúd nélküli kocsik

Gyerekfejjel a szőlőlugas árnyékában, a küszöbön kucorogva azon tűnődtem, akkor volt-e nagyobb bolond a híres Salamon, amikor nem fizetett a kilenc tekercsért, vagy amikor mégis beadta a derekát. Mert ha abban az utolsóban csakugyan meg volt írva, amint azt nagyanyám szilárdan állította, hogy rúd nélküli kocsik fognak járni, akkor mi temérdek bölcsesség hamvadott el a szeme láttára nyomtalanul.

Ahogy öregszem, egyre gyakrabban gondolok rá, akinek tettét a bölcsesség vagy botorság terminológiájával nem lehet leírni; azt tette, amit tennie kellett, nem amit az ész diktált. Mert ha csakugyan elviselhetetlen volt, amit a Szibilla eléje akart tárni, talán jól tette, hogy elutasította; és még jobban, hogy jajongva, két kézzel kapott a szálldosó pernye után. Cserbenhagyta az ész, amelynek hírnevét köszönhette, és amely mindenkit becsap, aki csak reá támaszkodik.

Érzem kétségbeesését az égő könyvek láttán: írástudó volt. A helyzetünk is ugyanaz: kezünkben a jóslat, tetszés szerint tolhatjuk félre vagy vehetjük komolyan. De ha kinevetjük az orákulumot, mint ő tette, nemcsak magunkat nevetjük ki: minket már aligha fog bölcsnek tartani valaki is.

daranyi5 0807

5

És kik játsszák a halottak szerepét ebben a förtelmes komédiában, kik lesznek az új Caesar babérkoszorújának levelei? Talán szomszédom is, a nyulas ember. Hajlott hátú óriás, az arca inkább durva, mint fennkölt. Lehet vagy hatvanéves. Húsvétra nyulat vett, de szánta levágni, hát inkább nevelgeti. A körfolyosóra engedi ki ugrálni; a nyuszi szelíd, futkos és szimatol, estefelé pedig – mintegy elérzékenyülve – az óriás karjába rogy, terebélyes füle megtépett káposztalevélként lifeg elő ura öleléséből, ahogy ballagnak hazafelé, a hátsó lépcsőházba. Gyermektelen aggok kedvence. Miféle hétköznapi verdiktet lehetne mondani erre a nem hétköznapi barátságra? És milyen jogon, miféle nem mindennapi sorsot szán nekik az ismeretlen forgatókönyvíró, akiről csak annyit tudok: érdekes, de szintén embernek hiszi magát, holott nem az; Isten tudja, mi; a szörnyek közöttünk járnak, két lábon siklanak, ajkukon bársonyos mosoly, szemük barátságosan mered ránk, akik terveikben számok vagyunk csupán, a matematika férgei. Isten tíz igaz emberért megkímélte volna Szodomát –ők bűntelen csecsszopók millióit pusztítanák el az izzó havazással. Az ő gondolkozásuk, a nemzetvédelem: a téboly sajátos formája, amelyre nincs kisebb bolondokháza a világnál; nap mint nap szemközt az iszonyattal, hozzászoktak az elfogadhatatlanhoz: – ó, hadvezérek dicsősége! – megtanultak hulláink milliárdjában számolni.

A koponyahegyek orma annál magasabb, minél törpébbek a Napóleonok. Berezina, Don-kanyar: csak a tél ugyanaz.

(Ugyanaz?)

megtámadni a támadhatatlant

Védeni kell, ami védhető; de nem szabad megtámadni a támadhatatlant. Nem lehet kicsinyes nemzeti, vagy akár nemzetek feletti érdekre hivatkozva hátba támadni az emberiséget, mert ez irracionálissá teszi a gyengébb örök vigaszát, a védekezéshez való jogot. Miközben a téboly nemzedékek ezrein át MIRV-rakétává tökéletesítette a kőbaltát, elveszett lábunk alól az eszme biztonsága; ilyen eszközökkel a kézben megszűnik az igazságos háború fogalma, mert megszűnik a védekezés lehetősége. A jobban sarokba szorított támad, mert gondolkozását már csak a túlélés hamis ösztöne vezérli – és a támadással elveszti a történelem ítélőszéke előtt a jogot, hogy harcát igazságosnak tüntesse fel; a megtámadott viszont sokra megy vele, hogy igaza volt, amikor visszaütött… Erejéből már legföljebb arra futja, hogy ellenfelét is halálosan megmarja.

Ennek a skorpió-egyenletnek nem az a megoldása, hogy az erőt kell fokoznunk, mert az erő közel jár már a maga kritikus tömegéhez; sokkal inkább az, hogy mindenfajta támadás az élet ellen, szóban vagy tettel: mélyen, velejéig erkölcstelen. Ezért kell kívánnunk, hogy a 19. század nemzeti államának honatyáitól, a 20. század totális stratégáitól a hatalmat a globális ügy szószólói vegyék át: mert az összérdek előbbre való a rész érdekénél, és mert ez az új feladat, amelyhez felnőnünk a megmaradás tétje, a politikai elkötelezettség törzsi eszméjéből kiindulva már nem oldható meg.

Ma még nyár van. Ma még nem késő. A lángoló mókushinta csak képzeletünkkel, nem velünk pörög.

daranyi6 0807

6

Európainak nem születik az ember, hanem keserves munkával lesz azzá. Az európaiság az értelmiségi lét csúcsa; ha a nemzeti tudat nem csorbul, hanem kiteljesül általa, az egyéni lété is.

A született pesti korlátolt gőgjével sosem hittem volna, hogy egy ausztrál fog majd nekem leckét adni európaiságból.

Richard T. gyógyszerészetet tanít a sydney-i egyetemen. Kíváncsi ember, a Homo defendens díszpéldánya, kérdezz-felelekből próbál bárkát ácsolni az értelmetlenség növekvő árja közepette. Reneszánsz szocialistának vallja magát, meggyőződése az emberség parancsolata, amit meghökkentő érvvel adott tudtomra. Amikor ugyanis háborúról, emberi jogokról és más efféle, elmét gyönyörködtető hímes mulatságokról társalkodtunk, azt találta mondani: „Még soha egyetlen zsidó, egyetlen keresztény sem ölt embert.”

Tetszetős maxima, de azért mégiscsak túlzás, helyeseltem. Ám ő ezt tette hozzá: „Mert abban a pillanatban, amikor ölt, vétett a hatodik parancsolat ellen, megszűnt zsidónak, kereszténynek lenni.”

Előbb bosszankodtam, utóbb eltöprengtem rajta. Mitévők legyünk? Vagy komolyan vesszük, amit csinálunk, vagy nem. Ha a dolognak ezt a végét nézzük, Richardnak igaza van. Ha a másikat, azaz a körülményekre tekintünk, minden reneszánsz szocialista szamár, mert nem elég gyakorlati. Igen ám, de a gyakorlati gondolkodás sodort mindabba, ami most összecsapni látszik a fejünk fölött.

nem lehet elmismásolni

Miért mondtam el mindezt? Mert a tudós sem tudós, ha öl. Márpedig a létünket fenyegető találmányok mind a tudomány műhelyéből kerültek ki. Semmi nem fojthatja belém, mit gondolok a ma kutatók felelősségéről, amint ezt a felelősséget sem lehet elmismásolni.

A második világháborúban a tudomány is vereséget szenvedett. Elvesztette hitelét, csalhatatlanságát, vezető szerepét, erkölcsi fölényét: a vallás sorsára jutott. Egy hittel ismét kevesebb, hiszen öltünk mi, és ezzel csakugyan lejárattuk az erkölcs parancsolatát is, a tudományba vetett bizalmat is. De hogy lehet az, hogy egy nagy és szent eszme, a tudásé szinte óhatatlanul ebek harmincadjára kerül minden nagy ötletével? Hogyan lehet az, hogy a korszakot szülő találmányok a katonai költségvetésből származnak? Nem a nyilvánvalóra, a költségek elosztásának módjára keresem a választ, hanem arra, miért nyilvánvaló, miért olyan természetes, ami történik. Ez az a pont ugyanis, ahol a tudományt lejáratják.

Itt siklik ki az egész. Hogy a tudomány mindig csak adós, aki eredményekkel fizet. Kuksol az adósok börtönében, létéért aggódva reszket a hitelezőktől. Nem szabad, ezért nem altruista. Nem a tudomány tehet róla, hogy az emberek éhen halnak. Ha létezik olyan kutató, akit ez hidegen hagy, csakugyan nem az többé – akár az ölni képes fanatikust is ki kell, hogy vesse az erkölcs, ha megbocsát is neki a társadalom. Csakhogy éppen a saját bűneiket megbocsátó társadalmak entrópiája hízik a fegyverraktárak mélyén.

Én a tudomány katartikus mozzanatát abban látom, hogy képes a maga pusztán szellemi eszközeivel jóvátenni a fizikai barbárság pusztítását.

De csak ennyit tehet.

A szellemi barbársággal szemben a tudomány is védtelen.

7

A lányom másfél éves. A minap a ház előtt csillogó valami ötlött szemembe. Kedvelem a jelképeket: felvettem, megtörültem, odaadtam neki, hadd örüljön a játéknak.

Üveggolyó volt, nem tűzgolyó.

kép | Benedetta Cappa művei, wikiart.org