IDÉZETEINK
1994 július
Egy idő óta magam előtt látom Szesszon japán festő képsorozatát. Helyesen: Sukei a neve.
A képek legtöbbjét sohasem láttam. De most mégis világosan látom őket.
Egészen közelről.
Az ég: rózsaszínbe hajló pasztell árnyalatok.
Apró vonalkák. Aprók és elmosódottak.
Kuno Steuben: Tutajjal a fáraók aranybányáihoz – naplórészlet
Nyárfavatta közé csomagol a május, mint érző szívű porcelánt. Gyapjúpászmákkal ágaskodik a jegenyék ecsethegye – a nap végeztével rigók csattognak szerte, rekettyék, olajfa virágzik, spirea bűze vegyül az akác édes mákonyával.
Mára túl vagyok a nehezén, túl a kedvetlenségen, hogy honfitársaim nem látták, egyformán esélytelenek között kellett választaniok. Még dicsérhetném is, amiért ebben a helyzetben az ország szavazott, mint a köles, edzetten vette tudomásul az elkerülhetetlent. Hamarosan megtudjuk, az elit diktatúrája vagy a csőcselék demokráciája felé tántorgunk – a lényeg ez, nem a forma.
sületlenség
Konzervatív gazdaság- és szociálpolitika frigye helyett láthatunk most majd liberális tőkét házasodni szocialista gondoskodással (ami még mindig kevésbé bizarr mátkapár, mint a fordítottja). Az eljegyzés megvolt, a változás azonban ezúttal is elmarad, mert a porondon köröző politikai erők egyike sem férkőzhet a problémák okaihoz. A közelükbe sem. A válság politikai eszközökkel megoldhatatlan, mert nem politikai természetű. Egy értékrend érett meg a pusztulásra, melyet a „kapitalizmus” és a „modern” címkék csak megjelöltek, de meg sosem bélyegeztek. A tőkés rend mint a világ megváltója – ez a sületlenség sokat elárul kiagyalóiról, és a csáváról is, amelybe keveredtünk.
A nyugati civilizáció, de talán minden kultúra igazságfogalma a csereérték törvénybe iktatása és intézményesülése. A szemet szemért, a hoci-nesze, az adásvétel hagyománya szerint a társadalmi, családi, egyéni igazságosság rendre azon az elven működik, hogy mindkét félnek adnia kell, ha mindkettő kapni akar. Márpedig akar. Eszményeink csúcsa a mérlegelv, az újkorban kivált.
Ez az univerzális ugyanakkor hamis. Senki nem vitathatja, hogy vannak, akik még utódaikkal sem adózhatnak, mert a proletároknál nyomorultabb helyzetben tengődnek: akik csak kapni tudnak, adni nem. Az sem lehet vitás, hogy a róluk való gondoskodás igazsága magasabb rendű, mert önzetlenebb az adok-veszek igazánál. Bármilyen kapitalista társadalom azonban ezen a ponton zátonyra fut: előbb tönkreteszi polgárai egy részét, hogy a többi – úgymond – életképes maradjon, majd tessék-lássék tenni próbál valamit értük, miközben a tulajdon immanens igazságfogalmával hasonlik meg. Önzésre, önzetlenségre egyaránt képtelen, azaz modern. Másfelől a tőkés igazsága ábránd, szentesítő joga fikció, mert csőlátásával csak arról képes egyáltalán tudomást szerezni, aminek az értéke pénzben kifejezhető. Ez a kettős nonszensz a válság oka. Az ilyesmit nem lehet elvinni szárazon.
Mi vár ránk? Az ország, a világ, amelyből csak ilyen következtetésekre telik, sosem evickél ki az esze következményeiből. Ugyanakkor a lényeg szilánkjai, mint a vonalkák Szesszon képein, aprók és elmosódottak. Mi lesz és mi van – mi a leendő, mi a teendő? Meg nem mondja az akácillatú Hold.