HUSZONNÉGY KARÁTOS ZÁPTOJÁS 

Milyen hangja van a száraz szivacsnak a táblán? Nyiszog, miközben veri fel a port, keni el a krétát, három padsorból negyven kitűnő koponyát megjegyzésekre ingerel, neked azonban nem az a bajod, ami nekik, hanem hogy téged hívtak ki felelni, nem őket. Nem egyszerűen a füledet sérti az a karcos suhogás, hanem nyeled a fehér port, köhögsz lelkesen, hátha azzal is időt nyersz. Klasszikus helyzet, ismerjük. A tanár végül kizavar valakit a vécébe, vizezze be a spongyát, ám közben árgus szemmel, vigyorogva lesi az osztályt, ki az a galád, aki súgni próbál? Hát senki. Megjön a szivacs, kecses mozdulataid nyomán lendületes sávokban tűnik el az előző kipécézett műve. Keresetlen eleganciád valósággal sürgeti a tanárt, hogy csillagos ötössel azonnal helyre küldjön, hisz aki fenyegető veszélyben ily fesztelenül alkot tökéleteset, mi lehet annak a fejében? Egyszer azonban minden szép véget ér. Sötéten ragyog a tábla, akárha elmeállapotod tündökölne – kezdődhet a vallatás.

Valahogy így vagyok én is ezzel a híres-nevezetes, bablevesbe belemártott huszonegyedik századdal.

rongyok meg olajszag

Senkiben se akarom persze azt az érzetet kelteni, hogy túlteng bennem a lelkiismeret, marcangol az ész, izzom a küldetéstudattól és tudom a megoldást. Holott világszerte egyre többen sürgetik, hogy keressük meg a mű hibáit, s javítsunk, amin lehet. Ez bizonyára mechanisztikus szemléletre vall, kicsit a lakatosműhely szelleme kószál benne, esztergák, rongyok meg olajszag, de mit tegyünk, ha idestova háromszáz éve ilyenek vagyunk? A siker kötelez. Az ezredforduló nagy nekifohászkodásai, a pápai áldást is bíró próbálkozások, a fejlődő országok adósságainak eltörlése, a nemzetközi terrorizmus és bűnözés elleni küzdelem, államfők és intézmények kényszeres deklaráció- és kezdeményezés-özöne mind arra vall, hogy valami nagy és kellemes fordulat készülődik. Pótlunk és kárpótlunk, felismertük, mi maradt ki a huszadik századból, ámde már nem kell soká várni, önérzet és képesség dolga csupán, hogy helyrepofozzuk a tényeket. A nemzetközi plutokrácia vezetését immár legfeljebb a nemzeti ellenezheti, de majd globalizáljuk őket – jól mennek a dolgok, épp csak cifra időket élünk.

Én meg arra szeretnék rámutatni, miért nem lesz kellemes, ami kétségtelenül nagynak, sőt még nagyobbnak ígérkezik: huszonnégy karátos záptojásnak.

A New Scientist e heti közleménye szerint a világ minden országában néhány gazdagra szegények ármádiája jut. Sőt, nem elég, hogy a szemérmetlenek söprik be a jövedelmek túlnyomó hányadát, emellett a megoszlás matematikai képlete is világszerte azonos. A nyugati féltekén például a lakosság húsz százalékáé a nemzeti jövedelem nyolcvan százaléka. Gazdasági törvény ez tehát? Rosszabb, így a recenzens – természeti. Az anyagtudományból kölcsönzött fogalmak és számításmenet, Jean-Philippe Bouchaud és Marc Mezard gazdaságfizikája szerint hiába kezdenénk ugyanannyi pénzzel, egyenlő feltételekkel a társasjátékot, újra meg újra, folyton ugyanide jutnánk. Ez a rossz hír. De mivel a szerzők franciák, a recenzens meg angol, nem fukarkodik a jó hírrel sem – hogy az új elmélet se jósolhatja meg, kik lesznek közülünk mágnások, kik meg kéregetők.

az összkép roppant szemléletes

Ilyen érv hallatára az ember már csak abban bizakodhat, hogy hátha kacsa az egész. Mert ha nem, az esélyegyenlőséget ezek után kisöpörhetjük. A kizsákmányolást szentesíti a matematika: eszerint a tudománynak sincs ellenszere arra a termelési rendre, mely a többséget kifosztja, a keveseknek mértéktelen jólétet teremt, majd utóbbiak alamizsnáiból eltartja mindazokat, akiknek a térre kiállt szobor gyanánt. Az összkép roppant szemléletes: ha harapsz, megvesztél, ha nem harapsz, megesznek.

Ez a végkövetkeztetés azonban nemcsak lapos, hanem pont az ellenkezőjét éri el, mint amit szándékozik. Konzerválja a kegyelemkenyéren tengődők rétegeit, megélhetéssé lépteti elő az alamizsnát, balkanizálja az erkölcsöt, felőrli a demokráciát. Mindezt azon az áron, hogy megtakarítja a tisztességes életfeltételek, mindenekelőtt az oktatás költségeit. Igen, a demoralizált tömeg könnyebben megosztható, manipulálható, mert jobban félti a kenyerét – viszont nagyságrendekkel rosszabb munkaerő, mint a leleményes, magát és másokat gyarapítani képes egyén. (Polgár? Hagyjuk ezt.)

Mivel az egyéni kapitalizmust a nemzeti, a nemzetit a nemzetközi, azt meg az egyetemes – hogy azt ne mondjam: a globális, a multinacionális hatalmasok világa – ágyazza be, a helyi uralmi viszonyoktól a világuralmiakig egységes elvek szerint rangsorolva a versenyzőket, a dolgunk viszonylag egyszerű. Tudomásul véve, hogy minden nagyságrend torzítja a benne foglaltak törekvéseit, azt kell mérlegre tennünk: várhatjuk-e bolygónk, földrészünk, hazánk, lakóházunk állapotának bárminemű javulását az adósságok kölcsönös elengedésétől, az Internettől, az elektronikus kereskedelemtől? A válasz nyilvánvaló: ez csak kezdetnek teszi meg, amúgy elégtelen. Vagy következnek egyre radikálisabb lépések, vagy hamvába hal az egész. Más szóval, ha sikerül a tőkés mentalitás alapvonásain változtatni, és a változásokat intézményesíteni, jó. Ha nem, a társadalom urainak egyetlen vigasza az maradhat, hogy utolsóként fulladnak bele abba, amit okoztak. Ez a felismerés az indítéka a harmadikutas eszmefuttatásoknak.

Már ez a következtetés is elég ellenérzést kelt. Az egyik lehetséges válasz rá, hogy a változtatást sürgető jelszavak a tehetetlenkedés eredőjévé válva, afféle pótlékká lépnek elő. Minél jobban irtózunk egy új társadalmi rendtől, annál többet papoljuk. Emiatt a közvélemény annyira megutálja az erkölcsös életet, hogy többé hallani sem akar róla. Manapság ez a jellemző. Nem kérdéses, kicsoda nyer ezen.

Itt van aztán a következetes foltozgatás taktikája. Ekkor felszámoljuk a kegyelemkenyeret, megkontrázzuk a segélyfilozófiát, európai normákra szoktatjuk a Balkánt, Ázsiát, no meg a tejútrendszert, foggal-körömmel erősítjük a demokráciát. Noha a világos céloktól a hozzájuk vezető út még fikarcnyival se lesz könnyebb, ebben az irányban mégis járhatóbb, mert legalább ismerős. Ha a tőke nem is, az elvégzendő munka a miénk. Amiért pedig jut kenyér mindenkinek, sőt – ez a kulcsmozzanat – színvonalas oktatás is, tömegeink öntudatosabban, leleményesebben szövik a selymet, termelik a hasznot, nemzetünk virul, számban, lélekben, anyagiakban gyarapodik, az arénában pedig mi esszük meg az oroszlánt, nem az minket. Az összkép kizárólag azért rózsásabb, mert a rendszert, mely létrehozza, a klasszikusnál kevesebb irigység és több előrelátás hajtja. Ez sem a Kánaán, de nem is a terméketlen kopolyák kilátástalan egyhangúsága.

Az első út nem vezet sehova. Néhány köztudott esetet sorolok fel, hogy következtetésemet alátámasszam.

ezerszámra amputáltatta

Vegyük Afrikát. A megállíthatatlan, de kívülről – az első világból – szított háborúk következtében a földrész mára a permanens tömegkatasztrófa állapotába jutott. Jövedelme elfolyik, önellátásra képtelen, milliókat tizedel meg naponta a fegyver, az éhség, a szomjúság, a járványok, a pénztelenség, a kilátástalanság, a gazdag országok közönye. A gyarmati rendszert megdöntő mozgalmak töredékének sikerült csupán elérnie valamit – másokról viszont kiderült, hogy a gyémántbányászat és -kereskedelem ellenőrzésével felhalmozott vagyonukból mindössze uralmukat sikerült megszilárdítaniuk. Nemrégiben döbbenetes képek járták be a világsajtót: az egyik lázadó vezér ezerszámra amputáltatta nemcsak a felnőttek, hanem két-hároméves gyerekek kezét-lábát is, hogy félelmet gerjesszen, nemzedékek kedvét vegye el a tiltakozástól. Bennfentesek szerint végül nemi szervét lemetszették, őt magát dzsip után kötözve vonszolták halálra, ez azonban csak büntetés, nem vigasz. Másik történetem Nigériából származik: az egyik tartományi székhely mellett váratlanul működni kezdett egy rég felhagyott kőbánya. A kormányzó holmi vallási villongás néhány tucat főkolomposát kitereltette oda, agyonlövette, majd rájuk robbantatta a sziklát. De talán arra is emlékszik még valaki, mikor az olajvezetékből lopott nafta tavaly belobbant, s hét-nyolcszáz ember égett halálra egy szempillantás alatt a tűzgolyóban. Az áldozatokat csak rokonaik keresik, másnak nem hiányoznak.

Az ilyen „balesetek” többé-kevésbé mindennaposak. Mögöttük egy kifosztott, sorsára hagyott kontinens körvonalai sejlenek fel. A pusztulást már csak az állíthatná meg, ha a nemzeti szuverenitás elvét korlátozva, az ENSZ gyámság alá helyezné Afrika egy részét, nemzetközi hivatalnoki réteggel váltva fel a korrupt helyi bürokráciát. Ha ez a tisztviselői kar tisztességgel gazdálkodna és megtanítaná az afrikaiakat is arra, amit se a gyarmatosítóktól, se utódaiktól nem tanulhattak meg, önrendelkezésüket visszanyerhetnék. Ilyen terv ma nincs napirenden, mert a nagytőke érdekeivel ellenkezik. Az erkölcsi konzekvenciák ugyanakkor az afrikai népek szolgasága ellen szót nem emelő többséget is sújtják.

Vegyük azután Magyarország négereit. Miközben lélekszámukat tekintve követelhetnék akár azt is, hogy nyelvük a második hivatalos nyelv legyen, nem számítanak az úgynevezett nemzeti etnikai kisebbségek soraiba, ezért a peremre szorult-szorított páriák. Az alkufolyamat megakadt: másokéval egyenlő jogokat követelnek, melyekért sosem volt módjuk vagy kedvük megdolgozni. Emiatt belső száműzetésbe kerültek, leszakadtak, s ma nehezebben teljesíthető követelésekkel állnak elő, mint tegnap, ami viszont holnap se lesz másként. Mármost egyfelől, újratermelődő primitív körülményeik következtében – változatlan szaporodási és radikalizálódási ráta, a társadalom mostanihoz hasonló szűkkeblűsége és tehetetlensége mellett könnyen örökölhetjük az amerikai gettólázadások problémáját. Másfelől teljesen mindegy, hogy az egyetlen lehetséges megoldást vajon asszimilációnak vagy a magyarságba integrálásnak, vagy szocializációnak nevezzük – a módszerre igencsak szükségünk lesz a gazdasági menekülthullámok kezelésekor. Minél inkább gazdagodunk, annál jobban vonzzuk a szegényeket. Erre nem a börtönépítés a válasz, hanem a jogok holmi arányos degradációja, ami ma csak papíron létezik: hogy aki a normák ellen vét, maga lássa kárát, méghozzá következetesen és azonnal. A bűn ne lehessen fölényben, a védekezőnek ne kelljen kötelezően egy lépéssel a támadó mögött baktatnia. Ugyanakkor a folyamat legyen megfordítható, mintegy pontokat gyűjtve, a részleges jogvesztés állapotából tanulással, vizsgákkal, felvételivel vissza lehessen térni vagy be lehessen jutni a többség jogállapotába. Kötelességekkel lehessen jogokat nyerni. Illúzió? Akkor is kétségtelen: nem egyenlő tanulttal a tanulatlan, dolgossal a dologtalan, s ezen az se változtat, ha az egyik éhes, a másik jóllakott; azonban szükség volna az érdemek olyan mechanizmusára, mely az ember természetes igazságérzetét juttatja érvényre. Látszategyenlőség, hogy mindenki egyenlő – a gazember meg a tisztességes ember is. Ezzel főleg a személyiségi jog félreértelmezése formájában találkozom, mikor a bűnöző megnevezése meghurcolásnak számít, a tisztességes állampolgár meghurcolása viszont – úgymond – a törvény betűjéből következik.

(Ez a gyakorlat ma támadhatatlan – a szent tehénbe belekötni megtorlás után kiált –, mert a köztársaság legfontosabb önkifejezési formáját, a szavazást tartja tökéletlennek: ott nyom ugyanannyit a latban okos és oktalan szava.) De ugyanezért létezhetnek adóparadicsomok, a vámbűnök tetteseinek ezért nincs nevük, lakhelyük, számlaszámuk, emiatt versenghetnek állammal a maffiák – de hiszen sorolhatnánk vég nélkül, s hiába hangzik közhelynek. Viszont a cél szentesítette eszköz meg a történelemtől tanuló élet közhelyei is kétesek. Mik a pártos jogalkalmazás buktatói – hogy aki fegyverrel vagy pénzzel, közvetve vagy közvetlenül terrorizál másokat, arra kedvezőbben vonatkozzanak a szabályok? Először, a lakosság rendpárti késztetése – hogy önvédelemből fasizálódjon. A kirekesztés azonban semmit meg nem old, míg koalíciók jönnek-mennek, védencek vitáznak, kié a vár, kié a lekvár, s aki tegnap fényes ábrázatú volt, holnapra füstös fenekűnek nyilváníttatik. Csak akkor éri el a célját, ha módszeresen, a pedagógia, nem pedig a megtorlás szabályai szerint használja, aki használja – ha az a cél nemes. Másodszor, a rendpárti hatalomátvétel igazi veszélye, hogy nem azokat rekeszti ki, akik kapzsiságukkal a szálakat mozgatják. Ezzel három legyet üt egy csapásra: bűnbakot teremt, a képviseleti – értsd: eleve közvetett – népuralmat megszünteti, a keletkezett status quót pedig befagyasztja. Nem tudom elképzelni, hogy ez a többség malmára hajtaná a vizet.

ész nélkül

Alapfogalmakról kell képzelegnünk: a jog kultúra – és így tanulás – függvénye. Nem vindikálhatja magának áldásait, aki a kötelesség adóját meg nem fizeti értük. Ezzel azonban vékony jégre térünk. A gazdasági menekültek problémája például rögtön más megvilágításba kerül, kétszeresen is. Akit befogadok, normáimat azonban eszébe sincs átvenni, alkalmazkodni se kíván azokhoz, mindössze eltartatja magát, ne érveljen úgy, mintha dolgosra és dologtalanra ugyanaz a törvény vonatkozna. Akin segítek, a segítség fejében idomulni tartozik. Ha nem bírja, ne kérjen belőle; ha nem dolgozik, ne is egyék, ha viszont enni akar, lehessen munkája. Igen ám, de a gazdasági menekültek problémájáról mindenestül a profitéhség tehet, hogy a Nyugat mohóságában ész nélkül terjeszti ki a maga demokratikus elveit olyan térségeire is a világnak, ahol azoknak nincs hagyományuk. Ezzel azonban kényszerű kötelezettséget vállal, hogy ugyanezen elvek szerint fog bánni a kizsákmányoltakkal, ha a nyomor elől szökve Nyugatra érnek. E népmesei jutalom nem járna, ha a késztetés nem létezne. S persze ismét másnak jut a konc meg a leve.

Volt egyszer egy polgári forradalom, annak is három kívánsága. Volt azután egy társadalmi rend is, mely az elsőt megígérte, de mert a másodikat, ha akarta, se tarthatta volna be, helyette az esélyek egyenlőségéről álmodott: hogy van pálya, és van rajtvonal. Mára kiderült, hogy ez is önáltatás, a verseny sem önmaga, hanem ördög tudja, mi. Mindenesetre e társadalmi rend azért lett egyetemesen sikeres, mert az emberi ösztönöknek – jelesül a kapzsiságnak – kevésbé áttételesen felel meg, mint vetélytársai. Idővel ezért válhat kötelezővé a földkerekségen is mindenkinek – mert materiális, azaz földhöz ragadt. Semmi éteri emelkedettség. Semmi smonca. Eszmények se kellenek. E sajátosan realista falanszteren a közgazdaság meg a nagypolitika harmadik útja vágy – rosszabb esetben lázálom, hisz ha anyagiakban nincsen egyenlőség, miért pont a törvény előtt lenne? E kiábrándító tény folyton és elkerülhetetlenül a szélsőjobb felé taszigálja a szóban forgó berendezkedést, meghagyva a képviseleti demokrácia eszméjét, melyet irigysége mentségére ideológiai bástyául emelt, ám felszámolva gyakorlatát. Hogy utópiánál kevesebbel ilyen körülmények között nem megyünk semmire, az nyilvánvaló.

Tartok tőle, hogy válaszommal^[1] nem remekeltem. Rajta változtatni mégsem kívánok: szerintem a huszadik századból mindenekelőtt a szabadság, az egyenlőség meg a testvériség maradt ki, most már jóvátehetetlenül. S még valami nagyon szomorú. Míg teltek az évtizedek, még csak nem is kapiskáltuk, hogy nem olyasmiről van szó, amit jelszóvá változtatva, másoktól követelni lehetne. Pontosítást kívánna az is, hogy egyenlő csak a testvér, szabad csak az egyenlő lehet; van tehát holmi benső rangsora a teendőknek, amit a történelem legényesen megkerült, s a kudarcról alighanem ez is tehet. Ám ez eltörpül amellett, hogy szívügyeket osztály- vagy pártprogrammá pukkasztani, úgy látszik, nem lehet.

1. Az írás AMI A 20. SZÁZADBÓL KIMARADT című összeállításba készült. ↑

kép | Tony DeLap művei, wikiart.org