HOGYHA IGEN, MIÉRT NEM?

Úrfikorom alkonyán feljártam Nógrádszakálba a Páris-patak medrében faopált keresni. Ott hevert a bükkös alján, évmillióktól megkövesedve. A szép szomorúságát tanultam rajtuk, ha véletlenül rábukkantam egyre-egyre, mert tetszettek, de valahogy mégse örültem. Jobb volt csak vágyni rájuk. Azt is onnan, abból a kiszáradt, köves patakágyból tudom, hányszor tekeredik meg a liba hosszú gigája, és még mindig képes elgágintani magát. Egy nap vendégeim, holmi kaposvári vándorszínész urak nemcsak rosszul fogták a nyakát, háromszor szaladtak körbe a halálfélelmében rikoltozó, csapkodó jószággal a tengelye körül, mígnem a csigolyája végre elreccsent, a gazdája mégse jött ki a kerítéshez, hanem hogy a húsa ettől még gumiszerű és ehetetlen maradt, hiába sütöttük este sokáig a tábortűznél, hallgatva egy kárvallott róka távoli vakogását a ködös tekintetű Hold alatt. A venyigék között már ősz motozott, pocok szaladgált a barázdában, szél zörgette a kukoricacsuhét, a bor körbejárt, a nyirkos sötétben, mint egy darab tompa fényű szurok, ásított a pincegádor, a borházban semmi sem emlékeztetett hajdanvolt szüreti vigasságokra, a ciszterna cementje üresen kongott, mikor egyikük egy röggel megdobta próbaképp. Éjjel a dohos szobában a ruhákat a szalonnatartó rúdra akasztották, hogy az egér meg ne rágja, már aki bolond fővel levetette, mert a liba után nyomatéknak küldött kékfrankos még odalent is hánykolódott, mintha a combokká és melle hússá átlényegült vén gúnár sehogy se tudta volna megbocsátani a méltatlanságot, ami háza népe szeme láttára esett rajta. Kora reggel, mikor fölébredtem a hidegre, arany napsütés rezgett a padló kőlapjain. Odakinn cinkék cirregtek. A sparthelthoz vánszorogtam, rőzsét tördeltem a poros üvegektől roskadozó polc alatt. A pókmaszattal teli gödrű, hajdan meszelt fal táskái duzzadoztak, de meleg nem lett, csak a füst szállt egyre magasabbra, mert félálomban a sütőben raktam tüzet.

villámsújtottan

Hogyha igen, miért nem? Mit csinálok rosszul? Húsz évre rá, ugyanilyen álmosan, a kialvatlanságtól tébolyultan ragadtam meg a tejeszacskót, bal kezembe fogtam a fekete bögrém, és még mindig csodára vártam, és akkor egyszerre megtörtént, a tej nem folyt bele, hanem ahogy vékony sugárban lefelé csordult, megállt óvatosan a bögre fölött, kis tócsává futott szét, csak álltam meredten, villámsújtottan, többé nem a poros üvegek, már csak a perc súlya alatt roskadozva, „Uram, nem vagyok méltó”, akartam nyögni, már-már sírva fakadtam, ennyi kiváltság íme megérint, mikor rájöttem, hogy fordítva tartom a bögrét, a fenekére töltöm a tejet. Ez visszaadta erőmet, mert az alázat öröme jobban oltotta szomjamat bármi löttynél, és mellesleg az ép eszem sem hagyott cserben.

De a kérdés maradt, ami volt. Hova dugjam ebben a belső útvesztőben, hogy alkalmatlan vagyok? S hogyan rejtsem mögéje, ha meglelem majd az alkalmas zugot, ami még jobban gyötör: hogyha nem, miért mégis? Azokkal a színészekkel nem Bernard Shaw-ról értekeztünk, az egész még nem nyerte el mostani – igaz, pillanatnyi – érvényét, honnan került a Pygmalionba Kárpáthy Zoltán, Eliza Doolittle miként rukkolt elő magyar nábobbá maga is, s hogy így vár-e ránk Európa csakugyan, ilyennek lát-e minket, vagy csupán George Cukor álma volt az egész My Fair Lady – voltunk-e valaha, leszünk-e egyszer olyan ártatlanok, mint az a kis virágárus lány? S emlékszem arra a karácsony utáni ebédidőre is, mikor sült krumpli mellett, a Közgáz alagsori éttermében feleségemnek megmondtam, hogy nincs rákom. Hónapokig tartó folyamatot zárt le az a mondat, mely egy SZTK-rendelőben kezdődött a felvilágosító plakát előtt, a betegség hat figyelmeztető jelét oktatta egy gusztustalan orrszarvú-karikatúrán, abba akaszkodtam bele, hogy rajtam is szaporodni kezdtek az anyajegyek, mint zuzmó a szálfát, nőtt be a szürke kéreg, igazából azonban a plakát irtózatával azonosultam, iszonyom elől menekülve az iszonyatba magamtól. Kívüle egyvalakinek meséltem csak el a történetet, annak is évekkel később, mintegy szemléltetve, mit jelent élni – vagy ő nem értette, vagy én, mert belesápadt. Megadások, megfosztatások. Azért igen, mert nem – éppen azért.

szörnyűszép iga

„Ott is itt. Minden pont másfajta egyneműség” – körmöltem ma álmomban, egy versciklust fejeztem be, már ismét hazulról láttam balti otthonunkat, a sorok mint a szürke tenger, rajokban tódultak elém, megannyi ismerős, egy végtelen átmenet tagjaiként. Máskor „megérkezünk, megérkezünk” – csilingelte egy réges-régi villamos, döccenve megállt, és „végállomás, kiszállás” – óbégatta a kalauz, mintha egy előbb képsorokra lefordított tartalom keresné hiába szóbeli helyét, én pedig örök elégedetlenségre ítéltetnék, amiért láttam, mégis hangokba kényszerítem a tökélyt. Az elmondás vak dühét megelőzi a benső fordításé, mi hová való, már itt kettéválik, ami volt, ami van, és csak utóbbi képtelen, az előbbi hűvös, szörnyűszép igája a vagy-vagy világánál sokkal, ám mégsem kizárólag könyörületesebb. A tökély titka talán a befejezetlenség, gondolom azzal vesződve, hogy a sort megőrizzem patakként áradó emlékezetemben, mielőtt felriasztana a vekker – hiába lopjuk át holmi készbe, az alkotás szomja a kudarc maga. Aki ráérez a késszel nem azonos teljes zamatára, hogy mennyire esetleges mondatok indáival hadakoznia, előbb létrehoznia egy történet őserdejét, majd utat törnie benne, annak fontosabb lesz a benső táj és élet, mint az a külső, melyben őt éli, szenvedi valami vagy valaki nála hatalmasabb.

De megint: hogyha és miért – miért nem vonom, vonhatom le akkor a következtetést, miféle csoda tart itt? Hová futok a szabadság elől? Miért tagadom, röhögök a szemébe, gyalázom szerelmesen? Kemény, mint a szilvamag, csontos a bennem élő láthatatlan ama része, mely nem képes komolyan venni a romlást, ellenem diadalmas, bomló egészségem mulattatja vagy ingerli csupán. Ha pusztulok, miért erősebb egyre? Vagy ha értelmem gazdagabb, honnan nyelvemre a fék? Hagyjuk abba, ennyi – de érzem: nem és nem, tiltakozom, tehát vagyok, a kettő nem választható el, egymást jelenti, és hogy itt állnak mellettem, körülöttem, bennem, akikre tanúskodtam, az maga a bizonyosság, velük vagyok teljes, csordultig én.

kép | vecteezy.com