Darányi Sándor

GLEHN ÖRDÖGE

1999 június

GLEHN ÖRDÖGE

Szakadó esőben, taxival indulunk Tartu felé. A kocsi hátsó ablakait fekete fólia fedi. Törött, piszkos ablakú, régi faházak sora közt vezet ki az országút Tallinból, oldalukról pereg a sárga festék. A város peremén, erdős pusztában, elaggott lakótelepek közepette magaslik a Műegyetem épületegyüttese. Túl rajta a Mustamäe, a Fekete-hegy orma ködöt pipál.

Felaraszolunk a szerpentinen, mellettünk sáros kerítések, újabb faházak maradnak el. Egy helyütt vezetőm, egy ismerős asszony odaszól valamit a tréningruhás sofőrnek. – Várjon – mondja nekem aztán –, ide bemegyünk. – A bekötőút már kanyarodik is a fenyvesbe, kövek közt gurulunk, majd a dűlő egy terméskövekből rakott kis kastély tövében véget ér.

különc volt

– Nem akármilyen ház ez – meséli Maié. – Élt egyszer, a múlt század hetvenes éveiben egy földbirtokos itt, von Glehn nevezetű. Gazdag ember volt, jól jövedelmeztek az uradalmai. Ma már keveset tudni róla, csak annyi biztos, hogy különc volt, aki minden pénzét arra költötte, hogy egymaga építse meg ezt az épületet. Mostanában hozták rendbe a hallgatók, ma diáktanya. S látja azt a dombocskát? Abban van elföldelve a fehér lova. Mert fehér paripán járt. De az asszonyát is maga temette el, ide nem messze. Csak kevesen tudják, hol a sírköve. Megtalálhatatlanul közel.

Az elvágyódó kezenyomát többfelé felfedezni. A házzal szemben boltívek maradványai törnek fel, mint kővé vált buzgár; látszik, a szürke palát lapjával egymásra rétegezve miként hidalt át, kezdetlegesen, egy tízszer öt méteres téglalapot. Az ablakok csúcsíve Gaudira emlékeztet. Maié szerint hajtatóház épült itt, a stílus párhuzamaiért a harmincas évek Dél-Amerikájába kellene átkelni. Oda azonban csak Glehn fia szökött, apja felkerekedett utána, hogy hazahívja, mégis egyedül tért haza. Hiába kérdezősködöm, a durva ecsetvonásokkal felvázolt portré nem akar kikerekedni, az eredetijéhez nem sikerül közelebb férkőznöm. Valami hajtotta, fúrta ezt az embert, amit csak sejtek; vonz, mint a mágnes, legszívesebben leülnék, kikerekíteném máris a mesét, de itt vannak körülöttem a romok – a hatalmas kőkrokodil, egy teknősbéka szobra, mindkettő ügyetlen túlzás, mégis megható. És itt a Kalevipoeg óriása is, hétméteres terméskő szobor, a szeme lyukas, hóesésben alig vehetni észre, mert rücskökön, fákon egyaránt megülnek a dunnává hízó pelyhek. A kézműves tehetségű mester valamiért szarvas sisakot álmodott az észt Kalevala hősére, de a követ csak fölfelé tudta rakni, oldalvást nem, amiért aztán a népnyelv úgy hívja a bakszarvú monstrumot, hogy „a Glehn ördöge”.

Az öregúr keskenyvágányú vasutat is hozott ide a hegyélre, ahonnan szép időben az öbölig kilátni; a töltése ma is áll még, noha benőtték a kertek. Jobbra érdemes buzgalommal mint a világ közepét, úgy csinosítgatta elhagyatott Parnasszusát. Mi történhetett? A hatvanas évek elején éltek még ketten-hárman, akik ismerték, össze is gyűjtöttek néhány hátramaradt tárgyat, melyek azonban egy lakástűzben elégtek. Maradt a szóbeszéd. A fia miatt tette, aki sosem tért vissza? Az anyja ebbe halt bele, s azért csákányozta ki a sírját a von maga, mert mindent egyedül végzett egész életében, vagy bűnhődés gyanánt? Glehn utoljára azt találta ki, hogy kikötőt épít a hegyen. El is kezdte ásni a csatornává szélesítendő árkot, de be már nem fejezte. Minden abbamaradt. Az asszony sosem nézte többet párkányára könyökölve a közelgő vitorlákat. A tenger egyébként lehet ide vagy öt kilométer.

az egész óváros

Továbbhajtunk, de a titok nem ereszt. Az este a Várdombon szálltam meg, az akadémiai vendégház kerti épületében. Ez a Hosszú Csizma nevű sikátor fölé magaslik, ablakaiból belátni az egész óvárost, ám tizenhetedik századi francia fizimiskája, meredek teteje, barna téglái kirínak a még régebbi épületek közül, kopasz udvarán két faóriásra pereg a vigasztalan eső. Vezetőm azt állítja, az Uexküll-villában jártam, az épület tulajdonosa viszont az Ungern-Sternberg család volt, az évkönyv szerint. Mi űz, hol forogtam csak az imént is? Utóbb azt is hallom, azon az éjszakán a hajdani Gestapo-főhadiszálláson háltam. Ki tudja, mit látott, hallott emeleti szobácskám abban a félreeső kis épületben? Ámbár a KGB székházában amúgy sem sikerült volna megaludnom – az ma a hadügyminisztérium.

Künn elmaradnak a barna nyíresek, el a sárga fű, a fehér fatörzsek, a mindennek örvendni képes gyalogfenyő egyforma zöldje. Láthatárba szerelmes barbár, hol a te birodalmad? Nézek meredten a szélvédőn át, ki a havasesőbe, mintha nem tudnám: Glehn ördöge hajt engem is – hajnalonta megszólal a vekker, s a halál sarkantyúmba vágja oldalát.

kép | Sergei Gussev, flickr.com