
Futuroszkópom, akár a bűbájos Küsmödi égbelátója, lényeges találmány, amennyiben jelentősége nem a képességeiből, hanem a hozzá fűződő viszonyomból fakad. Ahogy Gergő a maga álmához, úgy kötődöm én is az enyémhez, formál a tántoríthatatlan ragaszkodás a meséhez. A mesében nem a tények, a tárgy világ lenyomata, hanem a belőle merített és beléje visszavetett hitem számít, a tóba ejtett aranygyűrű mint névszói állítmány; a gyerekek tudománya, nem a racionalitás őrületével megfertőzött, logikájuktól sorvadozó felnőtteké. Örömmel jelentem tehát, amit látok, ami már látszik: hogy a jövő nem reménytelen – sorsunk csak rövid távon borús, hosszú távon rajtunk a világháderű. Még mindig csak most kezdődik minden, folyton folyvást; percről percre visszakapjuk az esélyt, mert a világban nincs más értelem, csak amit mi viszünk belé. A megfigyelő feladata, hogy értelmezzen, az értelmező pedig rámutat, megnevez, az örök Éva mellett az örök Ádám és nyomukban a Sárák, Rebekák, a mátriarkák és háziasszonyok. Mit mutat a jövő?
vallástörténeti müzli-boltok
Víz és szomj négyféleképpen találkozhatnak aszerint, hogy melyikük van vagy nincsen éppen. Mindez átvitt értelemben még inkább igaz. A hitbéli buzgóság ezen a századvégen az emberiségnek akkor is a második közös passziója, ha a hit tárgyát tekintve annál kevesebb az egyetértés. „Menjünk vissza a templomba, amelyet intellektuális terjeszkedésünk vak buzgalmában odahagytunk?” – kérdezi Thorwald Dethlefsen, az ezoterikus pszichológia atyja, kérdésével igent és nemet gondosan egyszerre sugallva. E tanácstalanság jegyében szaporodnak gombamód a vallástörténeti müzli-boltok, ahol a legvadabb eszmei keverékeket állíthatom össze zsongítóul. Végy egy csipet kabalát, két rész kelta boszorkányságot, egy icce kínai buddhizmust, vegyítsd tetszés szerint fehér mágiával, kiherélt asztrológiával, kicsontozott okkultizmussal, az eredményt pedig nyeld le, ha lefér a torkodon. Az instant müzli kútfője egy szupermarketszerűen bejárható, lapos és fémpolcokkal beépített világmindenség elképzelése, ahol egzisztenciális hasfájás elleni szert ki-ki magának kutyulhat a metafizikai patika egyenként szörnyen hatásos, csak együtt hatástalan porai közül. Ha ugyanis a kutyulék hatna, a vásárló nem jönne vissza, ami – ugye – mégsem lehet a cél.
Mit várok a jövőtől? Mindenekelőtt azt, hogy értelem és intellektuális ösztön között különbséget tegyen. A döntő eltérést abban látom, hogy az értelem nem keres kényszeresen, az intellektualizálódott reflextevékenység viszont – mint minden tudattalan mozgató – örökmozgó gyanánt, nyughatatlanul működik, képtelen szabályozni önnön futását, kijelölni saját határait, folyton túlpörög, és hipertrófiás működésével szítja az önvédelemre berendezkedett elme lobos tüzét. Az eredmény a fizikai túlélés szolgálatába állított ész, egy elsilányított küldetés minden kellékével egyetemben. Erről a vegetatív-ipari létformáról az áttérés a generatív-bölcsész típusú létre természetesen elkerülhetetlen. A nyomai már felbukkantak a permanens oktatás ötletében, hiszen az általános gépesítés néhány évtizeden belül olyan mérvű szabadidő-válsághoz vezet, melyet – ha a géprombolók vitorlájából ki akarják fogni a szelet – az akkori kormányzatok csak az életfogytiglan tanulás eszményével ellensúlyozhatnak. Eszmény azonban bölcsészet nélkül elképzelhetetlen – az életcél nem az, ezért nem is pótolhatja –, következésképp a bölcsészeti ismeretek részaránya a társadalmon belül a maihoz képest aránytalanul megnő. Mi mást takarnának a ma kísérletei holmi tudásmérnökséggel, az érvelés gépesítésével? Amint Norwichi Julianna, kedves szentem tanította volt, ,,all shall be well” – végül minden szükségképpen fordul jóra, csak addig kell kibírni. A jelen orvossága tehát jeltelen lesz. A különbségtétel nem intézményben fog megjelenni – ennyire derűlátó nem vagyok –, csupán a kultúrában. Egy napon csendesen felbukkan az ezer kacat között, de ugyanezért átszervezni, elpusztítani is nehezebb lesz. És hat majd ricinus gyanánt.
a végső kísértés
Másodszor azt várom, hogy faj és intézmény evolúciós harcában tudatosul a tét, és ismét felülkerekedik az ember, az egyén érdeke, bármennyire bemaszatolja önnön céljaival a kollektíva, az intézménnyel meghamisított, elferdített személy. Manapság az ember többé nincsen kiváltságos helyzetben, noha az élővilág elpusztításának hatalma, a végső kísértés még megadatott neki, amiért azután mindenhatónak hiszi magát; csakhogy őt magát ugyanúgy rombolják az intézményei, ahogyan ő tapossa el a bodobácsot. Nem ünnepelheti tehát az evolúció betetőzéseként saját színre lépését, egzisztencia helyett a történelem kezdete óta koegzisztenciára fanyalodik az állammal, tagadhatatlanul a második helyre szorult vissza – sőt az ökológia éppen azért lett a modern imperatívusza, mert – Juhász-Nagy Pál meghatározása ez – a koegzisztenciális struktúrák miértje.
A tudományban az eltávolodást keressük, azt a fokot, ahonnan már minden egyszerű. Erről az arkhimédészi pontról élőlénynek látszik minden, ami fogyaszt, ürít és magáról másolatokat készít, vagyis e három funkcióját örökíti. Él a vállalat is. Az intézmény szintén a fejlődéstörténet szülötte, ráadásul nálunk fiatalabb, tökéletesebb és kedvesebb: teremtmény, aki túlszárnyalta, majd legyőzte mesterét. Input, output és leányvállalatok vonzásában egyetlen törekvése, hogy életciklusa alatt minél nagyobb hatalomra tegyen szert, életterét megsokszorozza, a magáét a másoké rovására elszaporítsa, s hogy más intézmények elől mindent maga alá gyűrjön. Közben körülbelül annyira hajlandó tiszteletben tartani az ember mint alatta következő fejlődési fok jogait, mint mi becsüljük a delfinekét meg a csimpánzokét. Ez az egyszerű magyarázata, miért hatástalan az ember aggodalma a világért: mert nem mi döntünk többé, hanem a demokratikusan választott csúcsragadozók.
Harmadszor: mivel ez a harc a tudatban, még csak nem is a kultúrában dől el, meg fognak erősödni azok a nézetek és technikák, amelyek az emlékezet elpusztíthatatlanságát tanítják, a vallásoktól az agykontrollig. Tetszik vagy sem, mivel túlélési versenyről van szó, amely személytelen és személyes között dől el, ráadásul úgy, hogy előbbi a szervezettség ember-kiötlötte tökélyét szegezi szembe egy nála jóval ósdibb konstrukcióval, a szervezettség élet-kiötlötte tökélyével, az ilyen fordulatok előjele mindig nézet dolga. A harc kétfrontos már ma is: egyrészt természet és kultúra, másrészt ember és testület között folyik, és a józanság azt diktálja, hogy egyik se kerekedhessen a másik fölé. Ennek biztosítására viszont bármilyen nézet mint szabályozó megengedett. Ha tehát az egyház százszor is visszahúzó, azért ezt folyton egy másik intézmény, a rendi állam szószólói és örökösei hirdetik róla, akik már eben gubát cseréltek. Maga a hagyomány, illetve magyarázata az önértelmezés számára pótolhatatlan. Vagyis a személy szempontjából mindez igenis lehet progresszív, mégpedig azért, mert az önvédelmet szolgálja az intézmények elleni harcban az egyén fennmaradásáért.
a végtelenig
Az intézmény manapság addig terjed, ameddig sikerül benyomulnia az egyén tudatába, amennyire a hivatal eszkalációja az otthont elfoglalni képes, a kötetlen munkaidővel szabadságot sugallva, valójában az irodatechnika fertőzésével a maradék menedéket is konfiskálva a hivatal számára. Míg azonban az egyén személyes terét a világ sokadik újrafelosztása a munka állandó újraelosztásán keresztül minduntalan tovább zsugorítja, az önvédelem visszavonul a tudatba, a védekező pedig – egészen úgy, ahogy Emerson, és nyomában Rilke meg Kerényi határozták meg a héroszt – bensejében tágul a végtelenig és lesz rendíthetetlen. Jövő és múlt, fény és homály között a különbség hiába csak árnyalatnyi, azért mégis ebben a jelenben válik el minden. A külső elnyomás fokozódásával pedig párhuzamosan tárul ki a belső szabadság. Ez a történelemben mindig így volt és így is lesz, és nem lehet másként a globális kultúra kényszerzubbonyában sem.