FOLYTON A KEZDET VÉGÉN

Az akadémia zsúfolásig telve, a lépcsőkön is ülnek. A színpadon Gy. időnként belekortyol egy pohár vízbe, majd folytatja magánszámát. Ripacskodás elegyedik pontos megfigyelésekkel, hatásvadász gesztikulálás tudományosnak ható érvelés­sel. Mint az aranygaluskán, mindenen elömlik a biztonság édes sodója, hogy azért nem olyan rossz nekünk, míg vannak közöttünk, akikre hagyatkozni lehet.
álmagyarázat
Egyszerűen nem erről van szó, gondolom elkeseredetten, míg a sötét Szerb utcá­ban tócsákat és parkoló autókat kerülgetve Buda felé igyekszem. Nem vagyok nagy véleménnyel alapfogalmainkról, mert nem hiszem, hogy a világ összezsugorítható akkorára, amekkorával ez a szerény készlet elbír, ám még kevésbé kedvelem, ha valaki ezt a néhány szerszámot se használja, noha ott van a keze ügyében. Ez a magatartás vezet a misztifikációhoz, miközben éppen a misztikum iránt marad érzéketlen. Az eredmény álmagyarázat, okoskodás, sikerült műtét, halott beteg.

Nem közös tapasztalatainkkal vitatkozom. Számtalan megfigyelésből vontuk le azt a következtetést, hogy a modern után a posztmodern ideje jött el, valami új, a történelem utáni küszöbére értünk. Ebben az évszázadban is artikulálta a filo­zófia véleményét a történelem értelméről vagy jelentéséről. De nem definiáltuk, mitől poszt a modern, mihez képest vagyunk a történelem után, mi az az értelem, az a jelentés, amit az egyetemes és feljegyzett eseménysorozatnak mint nyelvnek tulajdonítottunk. Tünet van, meghatározás nincs. Ez korszakoló állapot.

A tudomány fejlődését három kérdés ismétlődése kíséri. Minden ismeretkör ta­pasztalatokra támaszkodik, a közösen észlelteket próbálja megmagyarázni — innen legitimitása. Ez az első szakasz a mi, mit kérdésére felel. Mi történik? Micsoda az, amit láttunk, ami megesett velünk? Számtalan diszciplína harcol másokkal és önmagával tárgya meghatározásáért. Létjogosultsága e lehatárolódás által van. Az első kérdés uralma a jelenség meghatározásától a vizsgálódás korlá­tainak kijelöléséig tart.

A második korszakban a mit helyett a hogyan kérdése tolakodik előtérbe. A növekvő megértés utánozni kíván, ám utánzásához tudnia kell, miképpen működik kíváncsisága tárgya. Hatalma azáltal nő fölötte, ha mesterségesen reprodukálja, noha még nem érti, mitől zakatol a kezében a szerkezet. Arisztotelész mimézise, a mackót belező, autót szétszerelő csemete vagy a nyugati kultúra analitikus indít­tatása a tudás ugyanazon korszakának felel meg, a faktualitásra következő modali­tásnak. Az eredmény a civilizáció, mikor az érthetetlenül is működő mesterséges struktúrák tömegessé válnak.

Egy diszciplína életében a legmagasabb fejlettség kora a miért kérdésével érke­zik el. Stephen Hawking elmagyarázza, hogyan kell egyesíteni az általános relati­vitást meg a kvantummechanikát, miként működik a világegyetem — recenzense megsimogatja a buksiját és közli vele, Wittgenstein óta nem az a kérdés, hogyan lehetséges a világegyetem, hanem hogy miért van, ha lehetne nem is. A szuverén érettség korát az okság vizsgálata jelenti. A modális szakaszra a kauzális követ­kezik. Az emberiség paradigmaváltása, melyet a poszt fensőbbsége jelöl a mindmáig elsőbbséget élvező modern felett, az ember harca alkotásával, a túlbur­jánzott civilizációval. Ez a harc legalább részben arra vezethető vissza, hogy a felelőtlen utánzás a kritikának adta át a helyét, meg kellett kérdezni végre, miért kellene a természetet a környezettel, egy olcsóbb és lakhatatlanabb mesterséges természettel pótolnunk.

Erről van szó. És még valamiről.

A Satyricon negyvennyolcadik fejezetében Trimalchio elmeséli, miként látta egy üveggömbben lebegni a cumaei Sybillát. A gyerekek azt kérdezgették tőle: „Sybilla, mit akarsz?”; ő pedig azt felelte: „Meg akarok halni”.

A legegyszerűbbre is képtelen bölcsesség alakjában Petronius a huszadik század kulcsfiguráját rajzolta meg. Ez azonban csak T. S. Eliot költeménye, az Átokföldje megjelenése után keltett erősödő gyanút — ennek mottója a fenti idézet. Értelmezé­sek és önértelmezések kirobbanó vitáiban egyedül a költő álláspontja tisztázódott megnyugtatóan. Vas István szavaival, „az újjászületés-mítoszok negatív tanulságot sugallnak jelenlétükkel; szembesítésük a modern világgal mindvégig azt bizonyít­ja, hogy ez a világ — talán éppen azért, mert elszakadt a mitikus gyökerektől — képtelen a megújulásra, görcsösen ragaszkodik életéhez, evvel viszont mindin­kább halálos bénaságba dermed.”

Talán éppen azért — de csak talán. Az Átokföldje publikálása, 1922 óta eltelt hetven esztendő kutatásai ugyanis cáfolták, hogy a huszadik századi társadalom mítosztalan. Roland Barthes, Eleazar Meletyinszkij, vagy legújabban éppen az amerikai pop-kultuszt az antik pogányság feléledéseként ünneplő Camille Paglia nem támasztják alá Eliot kiindulását. Manapság Nietzsche is Apollónra meg Dionüszoszra ismerne Hollywoodban.

Az Átokföldje kulcsmű, noha ilyen értelemben tévedésen alapszik, és a Szibilla haláltalan lebegése is jobban kifejezi a többé se nem eléggé földhözragadt, se nem emelkedett állapotunkat, mint az első világháború után. Mi a titka? ,,Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga” — vagyis hogy nem szerencsés, ha az előzmény szerepét a következmény veszi át, mert akkor az ismert kategóriák érvényüket vesztik. Ez a szerencsétlen állapot mégis bekövetkezett. Valami felbo­rult, és vele minden. A civilizáció a kultúra — különösen technikai — eszköztára; a kultúra a civilizáció mentális reflexiója, noha hozzá képest eredendő. Normális körülmények között a kettő egyensúlyban van. Ám a civilizáció térnyerése a kultúra rovására mára akkor is globális tény, ha ez a kutyát csóváló farok ismert jelenségéhez vezetett. Két fontos kérdés azonban tisztázatlan. Kik kormányozzák a far­kat? Ez az üveggömbjükben ég és föld, élet és elmúlás között lebegők kilétét firtatja. S másodszor: ha Eliot diagnózisa pontos, csak a kórokot tekintve tévedett, valójában miért nem tud meghalni a beteg?

*

El kell döntenünk, ki hogyan viszonyul egy olyan világhoz, melyet engedélye nélkül deformál a felismerhetetlenségig a nemzetközi tőke. A cinkosság többé nem a némaságban, hanem a haszonélvezetben rejlik — miután a természetet összeroppantotta, a civilizáció burjánzása a kultúra ellen fordult. Kinek-kinek a jövője áll rajta, hol húzza meg a passzív vagy a tevékeny ellenállás határvonalát.

Mindez persze megköveteli, hogy kettéválasszam az alapfogalmakat, utána pe­dig ezt a megkülönböztetést kiterjesszem a következményeikre is. Különbséget, ráadásul ugyanazt a különbséget teszem tehát kultúra és civilizáció, értelem és intelligencia, ember és állampolgár között, sőt azt állítom, hogy különbségeik ará­nyosak, emelkedett és lealacsonyodott ugyanazon ellentétét foglalják szavakba. Az aránypár két tagja között a különbség a szimbólumok használatában van, melyet az egyik oldal ismer, a másik nem.
metafizika
A jelképek — fogalmak, megtestesülésükben: szellemi, érzelmi, olykor pusztán verbális tárgyak — eredendően üres perselyek, melyeket a teremtő malícia kitölt­het bármivel, feltéve hogy a töltelék bizonyíthatóan érték. A bizonyíték azonban merőben függő, helyzetét meghatározza az érvelés helye, ideje, módja, szüksé­gessége, körülményei, együttesen a kultúra, mely viszont hatalmas antennaként az egyedül általa észlelt metafizikától függ. E megvalósítás kétségkívül az emelkedett szférájába tartozik, ha teljességgel öntudatlan is, amennyiben a kollektív öntudatlan ugyanolyan terméke, mint az újjászületését indukáló és mederbe terelő arche­típusok. A kultúra az eredendő ártatlanság folyton elpocsékolt, ám vissza is nyert állapota; meghatározottsága révén ott lapul a mélyén az embert megváltani azért képes, mert erőnek erejével sem elherdálható kegyelmi mozzanat.

Más a helyzet a civilizációval. Ez az állati tömegtársadalmakról a szervezettsé­get, a főemlősöktől és egyes madaraktól az eszközhasználatot vette el, s gyúrt be­lőle olyan robbanószert, mellyel az evolúciós versenyben mások elől mindent leta­rolt. A civilizáció az irigység intézményesülése és megdicsőülése, az öncéllá vált önzés, az ürességében már-már művészettel felérő puszta forma; az alantas önszer­veződése, a pőre érdek eszelősen logikus birodalma, a szabad világnak hazudott totális vesztőhely. A civilizáció kiizzadója a jogalany, az utastárs meg az ügyfél, a sok nyelviből testivé előléptetett fattyú, vezérelve pedig az intelligencia, a mindenkor haszonelvű viselkedés, a racionalitás, az élelmesség — az észbe öltöztetett egyéni és kollektív ócskaság. Ámde az érdek is létrehozza a társadalmi korrekció önmentő intézményeit. Ha a civilizáció a forma, a kultúra a tartalom — amaz a hordozó, emez a hordozott. Csakhogy míg minden kultúra folyton újabb, kifejezést kereső tartalmakkal viselős — ez szavatol folytonosságukért —, a hordozni rest forma ugyanakkor elbur­jánzásra törekszik. A teljes ornamentalizálódástól legutóbb a Bauhaus mentette meg, de csak azért, hogy az esztétika első ízben szentelje fel a tartalom helyett a funkciót, s orozza el ezáltal az előbbi elsőbbségét. A formatervezés elharapózó kultusza a civilizáció győzelmét ünnepelte a kultúra felett, a forma fensőbbségét, a tartalom letaszítását trónusáról, mely az ész huszadik századi trónfosztásának szimptómájává lett.

A kultúra elsorvasztásának mint kísérőjelenségnek azután kiütköztek a maga má­sodlagos hullafoltjai is, úgymint az áramvonalas olcsóság betörése meg a tartal­matlan forma túltermékenyülése, a civilizálódás sosem látott mérvű terjeszkedése. Szent-Györgyi Albert a rák általános okát egy szabályozómechanizmus diszfunkciójában látta — rendes körülmények között a sejtek osztódása azért érhet véget, mert a folyamat végén működni kezd holmi titokzatos vegyi fék, mely leállítja a szaporodást. Ha azonban a fék elromlik, az osztódás burjánzásba csap át. Ma­gam a tartalomnak a formát kordában tartó hatást tulajdonítok, és az üres forma eltömegesedésének okát a tartalomtól való elszakadásában, a funkcionalizálódásban látom.

Úgy tűnik, egy probléma minden intelligens megoldásának két olyan újabb gond az ára, melyek a szóban forgó megoldás nélkül nem léteztek. Például a padlizsánt génjei átalakításával felvértezhetem olyan méreggel, melytől fő kártevője, a krump­libogár hanyatt-homlok menekül. Kínjában azonban előbb megeszi a padlizsánnal rokon paradicsomot, majd — ha ezt is megmérgezem — a paprikát, melyre annak előtte véletlenül sem fanyalodott. Ha pedig elüldöztem az utolsó kolorádóbogarat is a tábláimról, elviszi a termésemet a gombabetegség, mert a természettel ellen­tétes, hogy valaminek ne legyen kártevője.

A növényvédelemnek mindmáig egyetlen távlatos eredménye, hogy a felismerhetetlenségig eltorzította a tápláléklánc összefüggéseit. Ennek első folyománya, hogy holnapra az sem érvényes, amit ma tudunk. A második, hogy az intelligen­ciára bízott tudás társul a törvényhozással, és a genetikusok okozta kockázatot ki­tiltja a kísérletező ország területéről, áttolja a szomszéd birtokára. Így lesz Magyarország az Amerikai Egyesült Államok kísérleti terepe, mi viszont Ukrajnába ex­portáljuk a természet átalakításának kiszámíthatatlan következményeit.

*

De ha önnön vívmányait folyton lerontja, s ma azért tanul verítékkel, hogy hol­nap kezdje előlről, miként építkezik s nő mégis naggyá a modern Bábel? Részint horizontálisan: mert problémátlan titkokhoz nem képes hozzájutni, tehetetlenül kifelé halad, saját epicentrumától távolodva fal fel minden elébe kerülőt, mint a bozóttűz. Építése rombolás, anyagcseréje természetből gyárt környezetet. Részint pedig kombinatorikusan — mielőtt egy ötletről kiderülne, mennyire káros, már egy másikkal pároztatja a gazdasági számítás, s két egyfejű borjúból máris kész egy kétfejű, a piac szenzációja. Keresztezéssel készült az öszvér meg a birka­kecske hibrid, másológépből és telefonból a telefax. A logika azonos: ugyanaz a körkörös, kifelé haladó, égetéses gazdálkodás, mely után kő kövön nem marad. Az amazóniai technika persze a piaci harcászatban sem hoz más eredményt, mint az őserdőkben.
paleolit észjárás
A siker szinkrétikus természete abban ütközik ki, hogy tekintet nélkül egy meg­oldás eredetére, a beváltat igyekszik pároztatni a beválttal, ami az állattenyésztők évezredes gyakorlata. És valóban, az iparon túli társadalom még mindig paleolit észjárás szerint terjeszkedik. Különböző tartalmú fogalmakat használ úgy, mintha rokonértelműek volnának, majd erre hivatkozva felcseréli a következményt az előzménnyel; e szabály használóit jutalmazza, elvetőit bünteti; a felépítmények­re örökíti a valóság dinamikus természete meg a társadalom stabilitási kényszere közötti ellentmondást. Vezérelvei a fejlődéstörténettől ellesett szelekció, a területszerzés központi szerepe, valamint a kacérkodás a kerülendő változással. Külö­nösen ez utóbbi nagy horderejű lelki mechanizmus: Jung — Hérakleitosz nyo­mán — enantiodromiának, két véglet közötti csapongásnak nevezi azt a síkjából kitörni képtelen akaratot, mely kultúra és civilizáció elegyén is átüt, szélsőségek közt hányódó történelmet hagyva maga után.

Az enantiodromikus rendszerben egy bizonyos tény és ellentéte egyazon állapot­tér állítmányai. Szellem és anyag, élő és élettelen, divatos és divatjamúlt fennáll­hatnak egyszerre vagy külön-külön, ez a tér állapotán nemhogy nem módosít, ha­nem éppen ez tartja fönn. ,,A változással kapcsolatos egyik legnagyobb tévedés az, hogy ha valami rossz, akkor az ellentétének szükségképpen jónak kell len­nie” — írják erről Watzlawick, Weakland és Frisch amerikai pszichológusok. ,,Az a nő, aki elválik egy ’gyenge’ férfitól, hogy hozzámenjen egy ’erőshöz’, gyakran legnagyobb kétségbeesésére azt veszi észre, hogy miközben második házassága az első szöges ellentéte, valójában mégsem változott semmi. A politikusoknak és diktátoroknak mindig kedvenc propagandafogásuk volt az éles kontrasztok felidé­zése. ’Nemzetiszocializmus vagy bolsevik káosz?’ — kérdezte fellengzősen egy náci plakát, azt sugallva, hogy pusztán ez a két alternatíva létezik, s minden jóravaló embernek választania kell, méghozzá nem kétséges, hogy mit. ’Krumpli vagy burgonya?’ — replikázott egy kicsiny cédula, melyet egy illegális csoport ragasztott ezekre a plakátokra, amivel óriási Gestapo-vizsgálatot szabadított el.”

Az enantiodromia következtében jelenik meg mindennemű választás művelete kombinatorikai mezben. Bármilyen jelenség ismertetőjegyek egy bizonyos csokrá­ból áll — két fenomén ismérvei egymással ellentétesek is lehetnek a logikai tér határain belül, ám abból kombinációik által szabadulnak legkevésbé.

Értelmes feltételezni, hogy a három vezérelv közül az enantiodromiával nem tudunk mit kezdeni. A másodikba, a fejlődés szelekciós mechanizmusába eddig még nem mertünk komolyabban belepiszkálni, bár a géntechnológia eredményei ezt a nem is olyan rossz összképet hamarosan elferdíthetik. Az egyedüli módosít­hatónak az ember ösztönegyüttese látszik, melynek sarkalatos tétele a terü­leti elv szentsége is. Ám miközben a kultúra folyvást ezzel vesződik, a civilizáció gépies haladása meghiúsítja erőfeszítéseit, mert az intelligens főemlőst szüntelen háborúba sodorja a területi elv, annak törzsi értelmezése, bárhogy díszítsük fel a majmok földjét törvényhozással meg automata kézifegyverekkel. A tudományos-­gazdasági haladás ugyanúgy a terjeszkedés szinonimája, mint a társadalmi, mely a kultúra vívmányait, a jog, az erkölcs, az egészség hatályát terjesztené ki a közre. Csakhogy mivel a tudomány meg a gazdaság túlnyomórészt megél az anyagi szfé­rába való beruházásokból, a materiális civilizáció gyorsabban nyomul előre, mint a kultúra, az egész érzékelésének szellemi oldala.
logikai kényszerpálya
A nyugati típusú, enantiodromikus társadalmak legfőbb problémája nem a dina­mizmusuk, a folyamatos változás, hanem hogy nem képesek változni: ugyanaz tör­ténik bennük, ha másutt és máskor is. Logikai kényszerpályán mozognak, s mozgá­sukhoz az energiát a természet módszeres feléléséből szerzik. E társadalmak foly­ton a kezdet végén járnak, de a folytatásra képtelenül. Azért mitizálják az újjászü­letést, mert mindenük csupa bukás és osztályismétlés. Kultúráik természeténél fog­va ciklikusak, s a körforgásból csupán a civilizáció oldalsó nyomására lesz csiga­vonal, a haladás spirálja: ez azonban nem oldja fel a Hérakleitoszra annyit hivat­kozók viselkedésének pusztító ellentmondásait.

kép | pinterest.com