Darányi Sándor

DZSINNLANDIA

1999 január

DZSINNLANDIA

– Ismerik önöknél Sibeliust? – A Fesztiválzenekar tiszteletére adott fogadáson szegezi a mellemnek ezt a kérdést egy öregecske hölgy, feketében. Kezében vörösbor, szemében megrovó kíváncsiság.

Éjjel tizenegyre jár, a tányérokon villák csörögnek. A kékszakállú története a fagy acetilén lángjával mart ma este is. Fischer Iván a nagykövet rövid üdvözlete után csak annyit mond a muzsikusoknak, jobb Helsinkiben félháznyi műértőnek játszani, mint a Hollywood Bowl tízezres közönségének, akik bermudában, uzsonnás zacskót zörgetve hevernek a hőségben a gyepen. – Hogyne, asszonyom – felelem készségesen, hogy időt nyerjek –: a rádióban minálunk külön csatornája van. – „És többször is átússzuk naponta”, teszem magamban hozzá, rezignáltan gondolva a minapi koncertre a Finlandia hangversenypalotában.

kiszámítható

Sibelius zenéjét a finn tájhoz szokás hasonlítani. Méltán. Az viszont szép nőre hasonlít, akinek minden pórusából árad a leküzdhetetlen, végzetes unalom. Nincsen benne szeszély. Tökéletesen kiszámítható. Mihelyst beküldi a zenekart a pódiumra, már előre tudni lehet, hogy mindegyik hangszerrel akar majd valamit. És richtig: sehol semmi dráma. Kathy Barbarian, aki a zongorából szúnyogdöngést csalt ki, majd lecsapta a billentyűkre a hangszer fekete födelét, hogy megfogja a nyavalyást, idegenül ődöngene itt.

ngaq14

Se viharos, se veszélyes, még csak nem is szellemes – a hatodik szimfónia nem az Eroica, nem is a La Campanella, még kevésbé a West Side Story. Lassan, líraian gördülnek az akkordok, ahogy hullámok paskolják a vörös gránitszirteket, parthosszat, ezer kilométeren át, vagy nyíresek, fenyvesek koronáját lengeti a szél a szemhatárig. A természet bujkál a hangok közén: az éjfél előtt tavakba hanyatló Nap vöröse, amint szikrázva olvad a csípős habokba; a fűtetlen szaunából fürdeni igyekvő didergése, s később perzselve izzó bőre a törülköző alatt. A tavak, melyekből – olykor és helyenként – egyszerűbb egy mázsa halat kifogni, mint elcaplatni a boltba. A kétszáz éves pajták pókhálós ablaka vakon néz a buja tájba, a bejáratot már meg se találni, embermagasan a lapu, tálcányi a levele. Középütt kis gerendaház, magasan benőtte a fehér labdacsokkal virágzó vadrózsabozót – hajdan ez volt a környék első iskolája. Mellette kamrasor, barnásvörös-fehér. A jobb szélsőben jegelték a halottakat a temetésig. Negyven kilométeres körzetben templom se volt, napokig tartott, mire a pap előkerült. A régi udvarház ajtaja most már éjjel-nappal tárva-nyitva, csak a szellő tér be, hogy meglebegtesse a csipkefüggönyöket, odább hessentse a bent terpeszkedő sötétet; meg a szúnyogok, utóbbiak milliószám. Szemközt, jobbra a sarokban hatalmas kemencetűzhely mesze dereng: vasajtócskája gyerekkorom sparheltját idézi, mely mögött folyton ropogott a rőzse, venyige vaníliája illatozott, dünnyögve bizsikált a tűz, alul pedig, a fásláda melletti kartondobozban csibék csipogtak, melegedő kiskacsák sipákolása hallott. Itt minden néma és szintén papra vár.

Középütt óriási, rudakból összerótt motolla, nyilván a fonalat csévélték föl vele, a veres deszkapadlón rongyszőnyegek, hatalmas tölgyfa asztal, lócák, a másik sarokban régi hintaszék, fölötte a falon a sötétbe olvadó tarka takaró. Az a hat orosz hadifogoly, aki ebben a tejgazdaságban dolgozott az első világháború éveiben, még nem ismerte a villanyt, nagy ívben kerülte a zümmögő szeparátort. A szomszéd terem födémjét mára megette a szú, a múlt héten omlott be, maga alá temetve mindent. És erdő, erdő, erdő – csalit, csenderes mindenfelé, tisztások tenyere villan, horhos váltakozik szikár fenyérrel.

a kutyaürülék bűze

Mi fáj ebben a gyönyörű egyformaságban? Mitől olyan unalmas a jó? Mi űzi az ittlakókat Pestre, kedves Dzsinnlandiámba? Majd negyvenévesen még mindig irtóztam ettől a végeláthatatlan békétől, menekültem előle, mert a halálra meg az örökkévalóságra emlékeztetett, ahol nem történhet semmi, és a méztől meg a nyáltól biztos megkergülnék; csak utána szenvedtem végzetes vereséget. Városban születtem, ott is nevelkedtem, mindenütt sehol, hamar megtanultam hát, hogy amit én kergetek, amire vágyom, azt sem állandóságban, sem változásban föl nem lelhetem. De más átélni ezt a végletét is a kudarcnak, más erőszakkal lenyugodni, tudván, ha ugrálok, lázongok, az egész annyival is csak rémesebb. Igenis hiányoznak a nyüzsgő utcák, a kosz, még a kutyaürülék bűze is, s még jobban mindaz, amivé az élő nekropolisz lehetne, a Dunán mindkét rakpart mentén lakóhajók színes raja, a kis és nagyobb bárkák, uszályok, melyeket némi festékkel, cserepes muskátlikkal, hajóbútorokkal káprázatosan romantikus szabadkikötővé lehetne avatni. A pusztuló gesztenyések, platánok. A barlangfürdők és kávéházak, amilyenné városom sose lett és sose lesz már. A szertefoszlott álom sajdul így pirkadatkor, mikor többé nem vigasztal, hány hajnal nem rózsállott még föl, s hogy szeretni nem lehet a jóért, csak a rossz ellenére. Az elillanó lényeg, a kultúra tovalebbenő káposztalepkéje, vagy egy földrészében csalódott, hazájába visszainduló Európa előérzete. A szellem készülődő dzsinn-hada.

Berglund karmester még egyet-kettőt döf pálcájával a levegőbe, mintha át akarná szegezni a szimfónia tekergőző sárkányát, melyet a hegedűsök vonója már halálra sebzett. Hosszasan megmerevedik, majd leereszti a karját. Megfordul. A közönség felsóhajt, kitör az ováció. A vastapsot nem ismerik, viszont felállnak és a lábukkal dobognak. Jutalmul kis zenei desszertek következnek, két bonbon, melyek bájoska dallama, a keringő édes örvénye végleg alárántja a tonalitás foglyait. A harmadik újrázás után aztán a zenekar is megelégeli a túlórát, szedelőzködni kezd, majd kisétál a maestro nyomában: lejárt a munkaidő.

ARCÉL

Először kaptam levelet az American Biographical Institute, Inc. főhadiszállásáról, Észak-Karolinából. Mit mondjak, gratuláltak. Jó magaviseletem rám terelte a figyelmüket, az évtized legsikeresebb alkotói közé soroltak, akiről kiadványuk jóvoltából hamarosan az egész világ olvashat majd. Miután kortársaimat és a társadalmat megleckéztettem szaktudásból és emberségből, fejtegette J. M. Evans szerkesztő-igazgató, többé nincs más hátra, mint előre. Irány a dicsőség.

ngaq15

Evans úr konkrét ajánlata úgy szólt, hogy négymilliárd hálás kortársam, meg persze az utókor nevében emlékművet emelhetek magamnak – igaz, saját költségemen, de háromszáz dollár végtére is méltányos és jutányos ár, a bolondnak is megéri, ha elgondolom, hogy teljes profilból, huszonnégykarátos aranyból, medálként nézhetem végig az ezredfordulót.

Először rossz tréfára gyanakodtam, az adatvédelmi törvényt újfent kijátszók kisded mesterkedéseire, hisz honnan tudhatná máskülönben a nevezett műintézet, hogy még csak nem is a Martinelli, hanem éppenséggel a Szervita téren dolgozom? Apró bizonyítékok ezek, holmi idétlen imposztorkodás áruló jelei, mint a vécébe dobott óvszer. Azután meginogtam. Hátha ilyen titkosan ér utol holmi hatalmas jóvátétel? Végtére maholnap az ötödik ikszet is kipipálhatom, ha így megy tovább, sietni kell az elismeréssel – mire észbekapnak, hűlt helyemet találják. Nincs ebben a gesztusban valami józan, mélyen racionális megfontolás, halandóságom mint változó a sorra kerülőket rendező képletben – „Gyerekek, olyan rendes ez a Sanyifiú, mért ne következhetne most egy kicsit ő?” Indokra jóformán szükség sincs: szerénységem, közismert szűkszavúságom és zsenialitásom magáért beszél. Legfeljebb azt tehetném szóvá, mért kellett eddig várnom, hol csellengtek ezek a kutya amerikaiak. De hagyjuk – nagyságom kötelez, megbocsátok a késlekedőknek.

irigysége nyilvánvaló

Arcélemet kiegészítendő, mindenekelőtt szeretném kijelenteni: mindig is kellemes kötelességemnek tartottam, hogy a tömegekért vérezzek. Moviszter doktor az Édes Annában ugyan morog olyasmit, hogy minden gazember az emberiséget szereti, de efölött bátran túlléphetünk, részint mivel a jelenlévőkre úgysem vonatkozik, másrészt pedig mert a doktor irigysége nyilvánvaló. Hogy tehát az emberiség viszontszeressen engem, abban a magam részéről nem találok semmi kivetnivalót, ha pedig elismerésének ilyen rangrejtve, túlfűtött rajongását ennyire elnyomva, szemérmét leküzdve tesz eleget, az szintén dicséretes. Ebben ugyanis még az avatatlan szemlélő is teljes belenyugvással fedezheti fel a piac jótékony ujjavonását – a piacét, mely a társadalom lelkiismereti botlásait helyreigazítja, a keresleti és kínálati viszonyok szabályozásával pedig e gazdag tudatalatti kifejezéséről egyenesen gondoskodik.

Ha ugyanis az agyelszívás gyakorlatát szalonképes fogásként tartjuk számon, hogy általa egyes országok – mások rovására, igaz – nagyobb szellemi koncentrációkat hozzanak létre, akkor miért ne kereshetne fel engem az Amerikai Életrajzi Intézet a glóbusz megbízásából, s kergetné fel árfolyamomat, jelképes összegért? Végtére háromszáz dollár se sok, se kevés olyasvalakinek, akit ez a hála úgyszólván nem érhet váratlanul. Sőt, valljuk be, az öröklét iránt érdeklődőnek maga a kockázat is meg kell érjen ennyit, csak hogy kiderítse, valódi-e angyal és üdvözlete. A jókedvű adakozót ugyanis szereti az Isten, ám arra nézve már nem ad tanácsot, kinek adjak én. Jótéteményemért esengnek az afrikai hadiárvák, a világszerte pusztító árvizek nyomorultjai, rákos gyermekek, hajléktalanok és éhezők, hontalanok és szervátültetésre várók, a szegények és a nincstelenek. Tömködhetném a lékeket napestig, mégis befolyna a víz. Ilyen helyzetben nem okosabb, sőt méltányosabb – kérdi az engem ért igazságtalanságtól megindultan az Amerikai Életrajzi Intézet –, ha biztos ami biztos, azt a rongyos pénzt magamra költöm?

„PORMACSKÁK ELLEN VALÓ’’

Hidvégi Máténak

Azt mondtad, végső ok vagy érv azonban nincsen, és az igazság mindaz, ami meztelenül rád mered, akár ez az őszbe kanyaruló táj: a konkrét klemátisz lila kelyhe, a vereslő vadszőlő, a szorításában fulladozó törpenyár fűzként lecsüngő bozontja – de csakis az, semmi spekulatív. Vagy egy arc, mely folyton mást ígért, mint amit adni tudott végül, hogy örök szomj fog el a láttára, menekülés vágya és minden elcsuklásában telitalálat muzsika – ilyesmi. A szavak megrontják, ahogy ő is megrontja az embert. Aki viselős lesz vele, nem uralkodik tébolyán, minél vadabbul kívánja a logikába göngyölt mákonyt, annál kevésbé. A Vesta-szűzek példáját emlegetted. Ovidius élhetett így Tomiban: „Az istenség terhe feszít, de kívül állok őrületén”.

Megfogom az alumíniumkilincset. Odabent grafitszürke csempe, takaros pipereszekrény fehérlik, tükrén szétfut a lámpa hideg fénye. Alatta porcelán mosdó- és vécékagyló. A mosdó alól fekete kábel kígyóz föl egy nikkel nyomós fecskendőig, mely a csészét egyetlen mozdulattal ülepfürdővé avatja. Még egy okker ajtó, az a vízmelegítőhöz nyílik. Botrány, hogy ekkora lakásra mindössze háromszáz literes legyen a bojler. Előtte háromlépcsejű létra meg egy nagy kartondoboz. Széthajtogatom a tetejét, lendülettel kiemelem a porszívót, csattanva a kőre esik a nagy fekete feje. Valaki nem rakta a helyére. Megint. Én voltam az? A szürke gégecsövet is, melyre vastag ér tekeredik, a vízvezeték golyvája. Azon át habbal verhetem a rojtokat, akár a tenger.

ngaq17

Mennyivel több eszük van a romantikusoknak, akik ebből is sportot csinálnak. A déli kikötőben – és városszerte még vagy tizennégy öbölben – stég áll a vízen, rajta asztalok, oda mennek ki a méla finnek a rongyszőnyegeiket sikálni, siki-miki, siki-miki, egy vödör vizet rá, mezítláb, a szájában cigaretta, a fülén fülhallgató, no még egyet. Egyszemélyes társasélet. Mikor kész, a parton kézi mángorlóval kifacsarják belőle a vizet, két gumihenger közé fogják a szőnyeg szélét, megtekerik a vaskart. Bilgeri bekapja, Dorottya szorítja. Utána ki lehet teregetni a porolókra. Ország-világ láthassa, milyen szép színes. Napsütésben különösen.

Felvonulok a terepre. Csetten a dugasz nyelve, ahogy a konnektor elnyeli. A nappali meg az ebédlő tizennégy méter hosszú. A zsinór rövidebb. Az ablakon egy barázdabillegető szürke pihéi, betévedt szegény, itt törte a fejét. Utána a belépő, az előszoba, az egyik gardrób, a konyha, a közlekedő. A lányok szobái, a mi hálónk, a másik gardrób. A két vécé, a fürdő meg a szauna. Csupa kő meg padlószőnyeg, némi torontáli. Később még a portörlés, a szemetes, külön a papírkosarakból meg a mosogató alól is, künn az utcán húsz méterre állnak a kukák. Csepeg az eső, a gyalogfenyő tűi végén fehér gömbökben üldögélnek a vízcseppek.

oltári vörös bombázó

Porszívózok. Felszippantom az idő rétegeit. Előbb a múlt hetet, mindazt a szöszt, ami észrevétlen a padlóhoz tapadt. A tüdőnket megjárt, hilusaink deltavidékét ismerő mikron-szemeket, a fejünkről, szívünkről, ölünkről búcsú nélkül elbocsátott szálakat. Felkattintom a fürdőben a neont. A fénycső zizegve gyullad. „ Weil mir gesundes Haar am Herzen liegt”, közölte egy óriási plakát nyaranta a Körtér mellett a buszmegállóban, a fodrászüzlet kirakatában, holmi oltári vörös bombázó nézett hátra rajta, én pedig fordítottam tüstént, „Mert szívem egészséges szőr lepi”. S valósággal fuldoklottam a jelenet komikumától, mert ilyen belle dame sans merd akartam lenni mindig én is, egészséges, szőrlepte szívre áhítoztam, azután meg fájt, ha megadatott. A vécében kefe áll, erős vegyszerszag. Újabb szombat, újabb takarítás. Az erdő felől motorfűrész harsog, erőlködik, majd fa reccsen és zuhan. A vijjogás nem szűnik – most darabol a habzsolva hörgő lánc. Végül a tetemet elvonszolják, a reszelék marad.

Az idő a por emléke csupán. Szeretek takarítani. Az élet a porszívózás allegóriája, maga is szent cselekedet, mert a szőnyeg mintáját választja el a szenny mintájától. Illetve arabeszkje csak a perzsának van, a kosz esetleges – de az-e? Minden ezen múlik, véletlen és mintázat különbségén. „Mint lépcsőházban a pormacska / Hízik csendben a kor mocska” – írta Petri György. Vágyunk a tisztaságra – no igen, ez derék; képességünk azonban, hogy felnőjünk hozzá, ettől függ egyedül, hogy valami egyszeri-e vagy rendszeres, van-e köze holmi magasabb egészhez vagy nincsen. Még csak nem is attól, észrevesszük-e. S akárhogy döntsünk, jóhiszeműségünk e jelentéktelen észlelet sikerén áll vagy bukik. Porszívózni tehát filozofikus dolog, posztmodern bölcseleti gesztus, a szavak elutasítása, a tett felértékelése, heti ismétlésre ítélt kísérlet, széttaposott tapasztalat. Vagy hogy hiába káromkodok, ha elakad a gép a szőnyeg felgyűrődött szélében: jogos és hiábavaló itt ugyanazt jelenti.

Szeretek takarítani? Ahogy élni is, meg a rendet. Ha nem tetszik, akkor is muszáj. Ági szerint a dolgokban az a szörnyű, hogy vagy helyük van, vagy szaguk. Olyiknak mind a kettő. Megfigyeltem, folyton pucolok valamit. Hol ezt, hol azt. Lakást, szöveget. Mánia ez, igen – azé, hogy a tisztaság ügye sürgősebb bármi másnál. „Pormacskák ellen való orvosság.”

Igazad van: imádságot kell írni. Életünkből s más megfigyeltek formáiból. Kettőnk közül te vagy a nagyobb mester, mert kevesebbet kérdezel. Többre tárt a lelki szemed. Én végeredményben sosem értettem, aki kíváncsi, mért öregszik meg hamar. Hisz tanulni jó és becsületes. Miért büntetik? Föl sem merült bennem, hogy a tudatlanságom bálványozom.

ngaq18

Az imádság olyan, mint a csiga, melyet Sári rakott ki Kyrkogårdsö szigetén cickafarkból meg mohából. Mint a mozaik, melyet a vágy cementjébe ágyaz a sors-cserepeket rakosgató – a vágyba, ami már csak gúnyolja az öregedőt; s akkor kiderül, végig másra volt való. S hogy ez a másra-volt-valósága az igazi valóság. A lett mint célszerűség, a testet öltöttben a szikra. Ilyenkor hirtelen előkerül egy rég elveszettnek hitt darab. A mocskos tükörcserépben felvillan az ég. A fény tüzében a holt világ-töredék felmelegedik.

Az imádság elégikus. Se hála, se könyörgés nem az elbeszélő műfajba tartozik. A bánat ellen csak boldogsággal lehet védekezni. Mint erős kőfal övezi szívemet a hála. Kirekeszt azzal, hogy befogad. „Sári? A Sári folyton olvas. Bezzeg én, én tökéletes vagyok! Velem mindig lehet játszani. Rendelkezésére állok bárkinek” – hadarta egy este Piroska mámorosan. Ez a módja. Berakom a gépet a dobozba, mellédobom a fejét, föléje csapom a gégecsövet, visszahajtom a födelét. Visszatolom a sarokba az egészet.

kép | shutterstock.com