DÉL CSILLAGA

Hetek óta próbálkozom vele, két hír mégsem hullik át emlékezetem rostáján. Mind a kettő képtelen, kultúránkra vall és képzetekre, amelyekből ez az iszalag táplálkozik – bár mondhattam volna helyette a tulajdon gyökereire támaszkodó mangrove-fát is.

Az egyik: Brazíliában egy kislány nyolcesztendős fejjel szült. Ezzel azonban alaposan elmaradt még nála is szerencsétlenebb honfitársnőjétől: a világ legfiatalabb édesanyja mindössze ötéves volt, amikor első fiának életet adott.

Ezek tények.

2030-ra

A másik: mérvadó és népszerű amerikai vélemény szerint 2030-ra a Marson megszülethet az emberi faj első olyan ivadéka, aki soha nem lesz képes hazalátogatni a Földre. Fertőzést nem ismerő szervezetét elpusztítaná az első tüsszentés, krumplicsíra-tagjait összetörné a marsinál háromszorta nagyobb földi nehézkedés.

Az ilyesmiről álmodozók egyszerűen nem törődnek vele, hogy nincs joguk egy vétlen csecsemőt életfogytiglan a világűr börtönére ítélni; számukra ez éppoly képtelenség, mint hogy kikérjék az illető véleményét. S hogy elborult elmével folyton olyasmiről döntenek, aminek nem ők isszák meg a levét, az már szinte természetes. Mindezek után az épeszű embernek egyetlen kérdése marad:

Miféle világban élünk?

I

A tényekben nem az a legrosszabb, hogy egy adott, megfordíthatatlan valóság építőkövei, azaz jóvátehetetlenek; hanem hogy belőlük következmények záporoznak ránk. Nem maguktól zúznak össze, ezért – bármennyire tapadjon hozzájuk a beteges kíváncsiság – el kell fordulnunk tőlük, és az okság ilyen tényeket szülő terét kell megvizsgálnunk. Úgy találjuk, hogy az okok közös neve ezúttal a képzelet, illetve megnyilvánulási formája, a kultúra: az ember viszonya a mai képzeletéhez határozza meg, milyen lesz a holnapi valósága. Hogy a valóság csak a képzelet altere, függvénye, nem pedig saját pályáján halad, arra a legszomorúbb bizonyíték a tudományos-fantasztikus irodalom jóslatainak növekvő pontossága, hitele. A művészet, mint már annyiszor, mindössze csápja a megismerésnek, fürkész a vadonban, könnyű lábbal kel át olyan vidékeken, amerre a tudomány dózereinek még évtizedekig nem járható az út. De az út azért épül, és én ebben látom egész kultúránk leginkább figyelemreméltó, mondhatni sorsdöntő mozzanatát. A megismerésben, amelyet hol fásultan, hol szenvedéllyel űzünk, s amelyről – magáról és különösen a késztetésről rá – oly keveset tudunk.

minek a levét isszuk

Nem tudunk ugyanis válaszolni, miért műveljük a megismerést, következésképp arra sem, minek a levét isszuk. A kilátás azonban, hogy képzeletünk foglyai legyünk, csöppet sem szívderítő, különösen akkor nem, amikor – tetszik, nem tetszik — az emberiség felnőttkora küszöbére ért, s vagy elpusztul mindenünk az ábrándok-tükrözte valósághoz, kamaszéveinkhez való túlságos ragaszkodásunk közepette, vagy képesek leszünk kijózanodni és megszeretni, amink maradt.

Azt mondtuk tehát, hogy a megismerés anatómiájával kell kezdenünk a sort, és ezt meg is indokoljuk. Mindazok számára, akik a történelmet azonosítják az evolúcióval, a dolgok egyre javulnak, azaz az emberi faj végül is betölti optimista küldetését: okul önnön baklövéseiből, és nem részleteiben, hanem egészében halad a társadalmi igazságosság felé. Lehetetlen nem leszűrnünk, hogy az emberiség igyekszik tanulni a történelemből, s mindebből persze a tudomány alaposan kiveszi a részét.

Ennyi derűlátással nehéz vitatkozni. A kérdés mégis az, miért tanulunk, milyen célt szolgál a megismerés. Arra gyanakszom ugyanis, hogy a megismerés mint eszköz ugyanúgy bizonyos szabályoknak alávetett – másképpen: korlátos –, mint például a részecskefizika a határozatlansági reláció következtében. Vagyis eredményeit eleve fenntartással kellene kezelnünk, ha pedig nem így teszünk, becsapjuk magunkat és azokat, akikkel elhitettük a tudomány, a testet öltött és szakosodott megismerés csalhatatlanságát.

Mivel jelenleg mintha a rávalló jelenségekkel azért nem tudnánk mit kezdeni, mert ez a dogma torzítja el gondolkodásunkat, vizsgáljuk meg, mi vezethet erre a sejtésre, és mi minden következnék ebből.

II

Függetlenül attól, korlátos vagy parttalan-e az emberi megismerés, az első és igazán eldönthetetlen kérdés, ránk tukmálja-e valaki vagy valami a kíváncsiságot, ami így célt szolgálna; avagy olyan, belőlünk fakadó sajátról van szó, amely nem szorul külső magyarázatra. Van-e, lehetséges-e célokság a megismerés mögött?

A megismerés célja a megértés, velejárója és legfőbb ellensége pedig a félreértés. Így a megismerés végpontja, amely felé törekszik, a jelentés vagy a jelentések helyes értelmezése.

A teljes, helyes megértés állapota a mindentudás, a divina sapientia, a megismerés lezáratlanságából, folytatólagos voltából pedig mindenekelőtt nem a világ csupán elvi felismerhetősége következik, hanem hogy ebbe az állapotba még nem jutottunk el.

Ha axiomatikusan feltételezzük, hogy ez az állapot létezik és személyes, akkor azt mondhatjuk: hogy a megismerés folyik és folyhat, az arra utal, hogy Istent még nem ismerjük helyesen és teljesen, azaz kapcsolatunkat félreértések terhelik. Akár személyesen, akár metaforikusan használjuk azonban a kifejezést, a megismerés istenismeretre tör, mert a jelenségek sokasága mögött azt az egyet keresi, amellyel a sok oksági viszonyban áll. A „valaha minden egy volt” érzésére fölösleges a példákat sorolnom – a filozófiától az építészetig, a genetikától a statisztikáig, a nyelvészettől a lélektanig mindenütt felbukkan és hódít az arkhé elgondolása.

Mindebből csak futólag és mintegy mellékesen következik, hogy ha például a bibliai teremtés leírásában az isteni lebegést olyan kifejezés idézi, amelyből a héber filológia a, szárnyalás” jelentést izolálja, egy madárszerű teremtőre és általa más, még ősibb kozmogóniákra utalva, vagy ha az őslénytani leletek kora nem fér össze az ószövetségi időszámítással, akkor a félreértés dokumentálásáról van szó, ami a fenti folyamatot serkenti.

megengedő igazság

A döntő kérdés az istenismeretre – a dolgok teljes, helyes megértésére – szomjazó számára az, hogyan lehetséges, hogy egy egyetlen Istent ennyire hidegen hagyjon az a sok vallás, amely mind a kizárólagosság igényével hivatkozik rá? A magyarázat kézenfekvő. Az egyes istenképek közül egymaga valószínűleg egyik sem teljes vagy helyes, és csak együtt képesek valamit leírni abból, ami a szavakon túl terül el. Mindez azonban csupán a határozatlansági reláció újrafogalmazása, egymást kizárónak ismert valóságok egyidejű létezését veti fel, nem egy humánus, hanem egy ,,emberietlen”, nem kizáró, hanem megengedő igazságot sejtet, amelynek eltanulása csakugyan mintha fel-felbukkanna az emberiség újabb történetében. Bohr komplementaritási elvét és Heisenberg határozatlansági relációját felismerve az ismeretszerzés tapasztalatai közt azonban egyet jelent azzal, hogy – ha a megismerés mindkét tartományára érvényesek –, a fizikai és metafizikai világ analóg szerkezetét tételezzük fel, mert a modus vivendi megoldására ugyanazt a fogást használják.

Ebből az eszmefuttatásból nem az a lényeg, hogy a hangsúlyt a vajonról a hogyanra helyeztem, hanem ami a szavakon túl van. A genetikus Lewontin erről mindössze annyit mond, hogy amiről lehet beszélni, arról nem érdemes, amiről viszont érdemes lenne, arról nem lehet ­– amivel ugyanarra a határra érkezik el, ahol valamennyien megtorpanunk.

III

Erről a határról kezdetben csak annyit lehet tudni, hogy a megismerésnek vannak nyelvi korlátai, ahogy a kultúrának is vannak; mivel pedig arra ítéltettünk, hogy a világot egyenként és mindannyian e két szemüvegen keresztül pillantsuk meg és tanuljuk el, különösen az elsőtől lehetetlen megszabadulnunk. A nyelvész Whorf például azt állította, hogy Newton a tér, idő és anyag koncepcióját nem ösztönszerűleg élte át és fogalmazta meg, hanem a nyelvből, a kultúrán keresztül sajátította el – a relativitás ,,nyelve” éppen ezért érthetetlen a legtöbb ember számára, mert meghaladja az addigi kulturális tapasztalatot.

egyetlen törvény

Közben természetesen nem tévesztjük szem elől, hogy Newton a jelenségek sokaságát egyetlen törvényre zsugorította, eljutott egy hosszú időre kizárólag, de máig is nagyrészt érvényes, azaz helyes jelentéshez, amivel kimerítette mindazt, amit istenismeretnek, a megismerés céljának neveztem. A modern fizika pedig ugyanazzal a feladattal találta magát szemközt, amivel a modern vallástörténet: egymást kizáró teljességek egyeztetését kell elvégezni. Ez a feladat ugyanolyan korlátnak, ha úgy teszik, mérföldkőnek tűnik, mint az észlelés, röviden: a kultúra nyelvi meghatározottsága, amelyet Gödel, Turing és Tarski felismert, de át nem léphetett.

Az eddigieket azért úgy összegezhetem, hogy megismerésünk többfelől is korlátokba ütközik, eredményén, a tudáson a helyesen felismert jelenségeket, ismeretszervezésen pedig ezek strukturált összességét értjük.

IV

Amikor az imént azt állítottam, hogy a megismerés célja a megértés, arra gondoltam: távol álljon tőlem, hogy a jóságról papoljak. Pál apostol Ephészosza alámerült a múlt tengerében, s ma ezen a földön, a Kárpát-medencében nem is emlékeztet rá más, csupán a sokcsecsű Artemisz-szobor másolata a körmendi kastély-park legzugában. Más kérdés, hogy az eddigiekből logikusan következik a páli jóság parancsolata is, ha már korunk hőse csak a logikára fogékony: a mellérendeltség viszonylatában mindnyájan rákényszerülünk, hogy elfogadjuk egymást.

Ebben és a megismerésben két utat követhetünk, a tapasztalás és a tanulás útját, amely azonban maga is a felhalmozott tapasztalathoz fordul. Nem árt felidéznünk azt sem, hogy a vallás, a tudomány vagy a művészet a keresésnek ugyanazt a mitológémáját ismételgeti a maga közegében, amelyet már az ókori ember is felismert, és amely minket most – mondhatni – ezektől a közegektől függetlenül, a maga csupasz valójában foglalkoztat. Közben arra leszünk figyelmesek, hogy ugyanazt a szót használjuk az egyetlen lényeg megragadására, mint a birtokbavételre – a megismerés el-sajátítás, olyasmi, ami mástól vagy másoktól elvesz, elragad, azaz ragadozó természetünk velejárója.

Ebből arra következtetek, hogy – fejlődése sorrendjében – a megismerésnek három fokozata létezik: a pusztító, az érzéki és a szellemi. Fejlődésen itt az önzéstől szabadulás folyamatát értem.

A pusztító megismerés a legkezdetlegesebb fok, az ősember és a gyermekek némely foglalatossága, így a játékok kibelezése vagy a légy lábainak kihúzogatása tartozik ide. Jellemzője, hogy úgy akar valamit kíváncsisága tárgyáról megtudni, hogy közben apránként megsemmisíti. Elve az ,,enyém, amit megeszem”, a ,,ha már az enyém nem lehet, ne legyen másé sem”, meg a többi. Felfedezhető a biológia minden olyan ágában, amely élőlényeket preparál, sőt – mint az auschwitzi múzeum bizonyítja –, ez a fajta érdeklődés olykor az emberre is kiterjed.

Hozzá képest minden tekintetben óriási előrelépés a kíváncsiság következő, jóval kifinomultabb foka, az érzéki megismerés. Ez az, amit Eliade a spirituális tapasztalattal szembeállít: a test istenélménye, a vallásba forduló vagy a határán kóricáló erotika, a nemi szabadosság ideológiája, legyen bár olyan időszakos ünnepről szó, amilyen a karnevál vagy a római szaturnáliák, vagy egy élvezetelvű kultúra önmentegető praktikáiról. Ez a lépcsőfok ugyanakkor megtartja az előző jellegzetes vonásait is, noha szabadulni is igyekszik tőlük; példa rá a féltékenység kínja és az erről lebeszélni igyekvő felvilágosult propaganda. Mindebben természetesen az is benne van, hogy a féltékenység is kulturálisan meghatározott, egyáltalán nem kötelező érzés, ahogy a felvilágosultság sem az.

túlzottan egyszerű így

A megimerés harmadik, eleddig legmagasabb rendű foka a szellemi kíváncsiság. Ahogy az érzékiség érzelmei a művészettel és a pusztításéi a vallással, úgy áll emez bensőséges kapcsolatban a tudománnyal. Mindez persze túlzottan egyszerű így – talán helyesebb lenne elsődleges, másodlagos és harmadlagos tapasztalásról beszélni, ha az osztályozás itt egyáltalán segít. Mindenesetre az elvont élményében is fellelhető két elődje minden jellemző vonása, amint azt a következő példa szemlélteti. Példám a bojtosuszonyú hal balszerencséjéről szól.

Erről a halról 1938-ig azt hitte a tudomány, hogy vagy hatvanmillió éve kihalt, míg Madagaszkár mellett, egy mélytengeri árok fenekéről előkerült egy példánya. Azóta ezt újabbak követték, néha a kereskedőknél, máskor a piacon bukkannak fel, az élő kövület velünk egyidejű létezése ugyanolyan tény, amilyen a kalahári kőkoré meg az iparon túli társadalmaké. 1987-ben Hans Fricke, a Max Planck Kutatóintézet munkatársa tengeralattjárójából filmet is készített róla.

A nevezett bojtosuszonyú, egy ifjú nőstény, szerencsétlenségére a tudományos érdeklődés gyújtópontjába került. Előbb mélyfagyasztva az Egyesült Államokba vitték, ahol hét órán keresztül térbeli röntgenképekkel tapogatták le teste minden szeletét, majd tizenhárom órányi, mágneses rezgéssel végzett fényképezés következett. A hosszadalmas térképezéssel a hal szöveteiről akartak többet megtudni. Végül felboncolták a bojtosuszonyút, hogy biokémiájáról és genetikájáról tájékozódjanak. És minél többet tanult a tudomány, annál döglöttebb lett a hal. Mindenesetre nem szeretnék egy napon arra ébredni, hogy a magam párezer méteres mélységéből, korokat átugorva egy, a miénket hasonló nagyságrendekkel meghaladó értelem laboratóriumába kerüljek, az evolúció nagyobb dicsőségére.

Ezt a példát azért választottam, mert a megismerés harmadik korlátjára hívja fel a figyelmet: arra, hogy nincsen egyetlen olyan műszerünk sem, amely ne valamelyik érzékszervünk meghosszabbítása vagy tökéletesebb változata lenne. Ahogy a nyelvi gát a tapasztalás, a határozatlansági pedig a következtetés előtt, úgy mered az érzékszervi korlát az észlelés mindennemű fajtája elé. Magyarán szólva, sok mindent láthatunk a távcsövön vagy a mikroszkópon keresztül, amit szabad szemmel nem, de semmi igazán perdöntőt, semmi láthatatlant. Ráadásul, ahogy a bojtosuszonyú sem tételezhette a maga univerzumából a nála fejlettebb létezőket, ugyanúgy mi sem bizonyíthatjuk, de nem is vethetjük el azt a lehetőséget, hogy nem mi vagyunk a törzsfejlődés csúcsa. Megismerésünk e három korlátja határt szab erőfeszítéseinknek.

VI

Két, egymásnak is ellentmondó megállapításhoz érkeztem el tehát. De talán így van ez jól. Az egyik: bezárattunk a megismerésbe, akár a Polüphémosz barlangjába, az élet pedig naponta elragad egyet a társak közül. A másik: a megismerés egyetemes célja, hogy tisztázza az örök mibenlétét, ahogyan az az ember életében megjelenik. Hogy a törvény a megismerés forrása? Vagy fordítva, a megismerés a törvényé? Bárhogy is legyen, még egy mélységesen anyagelvű kutató számára is megdöbbentő lehet az az igyekezet, amellyel a világ által létrehozott ember a világ felismerésére, lényege kiszűrésére tör, és ezzel bezárja a kört. A megismerés aktusa ugyanis nem egyszerűen egy személy puszta nyoma, lenyomata: általa valami úgy fejeződik be, hogy egyben újra meg újra kezdődik is. S ez a részesedésünk az örökkévalóságból akár teleologikus nyomat is lehetne szándékainkban, egy faj iránytűje, Dél csillaga.

kép | jumpstory.com