Darányi Sándor

AKARD A VÁLTOZÁST!

AKARD A VÁLTOZÁST!

De nézd, a nyár ezen napjaiban, a tűz alatt mennyivel szebbek Rilke sorai – vagy csak meg kellett érnünk igazságuk pillanatát, folyton igazaknak, az együttállás óráját, adományát? Most többet jelentenek önmaguknál, és ez, a több is önmaguk?

Jer hát, te végső, elfogadlak ennek,
tépd, áldatlan kín, testem szövetét:
ahogy lélekben égtem, lásd, ma benned
égek; hosszan perelt e fa sötét
lángoddal, elhárítva lobogásod,
s most táplállak és benned égek én.
E földi szelid-voltom dühre váltod
nem-földi pokol düheként.
Jövőtlen hágtam, tisztán, szabadon
kusza máglyára, gyötrelem hevébe,
e szívért, tudtam, nem kapok cserébe
jövőt, ha néma kincsét odadom.
Ki ismer még? enyém e tűz-halál?
Emlék se kell, hagyjon el sorra mind.
Ó élet, élet: Odakint.
S én lángok közt. Nem ismer senki már.

(Lemondás ez. Hajdan, gyerekkorodban
a betegség ürügy volt. Haladék,
hogy nagyra nőj. Sikolyok, suttogások.
Ne vegyítsd ebbe, ami oly csodás volt)
Szabó Ede fordítása

Ez utolsó töredéke 1926-ból, s most megrendítően elegyedik benne az aktualitás – a hőség, az Odakint már tudott értelme, a lemondás vagy a betegség, amire a minap is vágyakoztál – meg az időtlen, melynek azonban nem tudom eredetét. Mert nincs végtelenebb a következő talánynál: Rilke Apollón papja volt, Héraklész pedig a hyperboreusok tábortüzénél, a költészetnél melegedő isten esküdt ellensége. Elárulta ezt már süvölvény korában, mikor a tulajdon lantjával verte agyon Linoszt, az Orpheusznál alig kisebb dalnokot.

Enyém e tűz-halál? Én én vagyok, vagy valaki más? Az ifjú héroszból korán kibújt a betűvetéshez kurta eszű, lobbanékony izomkolosszus. Önnön barbár végzetét is ez okozta. Mert hamariságból nyilazta le Nesszosz kentaurt, s a lótestű ember bosszúja érte utol.

Nesszosz állítólag erőszakoskodott Déianeirával, Héraklész ifjú feleségével a gázlónál, melyen hátára ültetve szállította át – a hős előttük gázolt, s Déianeira sikolyára fordult hátra. A haldokló kentaur vérét is az asszony fogta fel kis üvegcsébe, s itatott át vele egy inget, mely Héraklész szerelmét volt hivatott megőrizni. A méregjárta gyolcs azonban lemarta az óriás húsát mázsás csontjairól, amit pedig nem szenesített el, azokat az izmokat a hérósz maga szaggatta le vázáról. Végül, a kínban ifjúkora féktelenségébe mintegy hazatalálva, tövestül kicsavart fákból rakta meg halotti máglyáját az Oita hegyén, s feküdt fel rá bömbölve, hűsölni a lángok közt, míg csak a füst föl nem kanyarodott vele az Olümposzra. De miféle kiteljesedés az, melyben Apollón az ellensége gyötrelmes halálát juttatja lantosának: önmagának?

átlényegülés

Csak sejtem, nem tudom. Azt hiszem, a kulcs ehhez az átlényegüléshez, egyben jóslata és megidézése Rilke mesterfogásában, a Wandlungban keresendő. Gyakran használja ezt a szót, sokféle, azaz mindig egy értelemben; ehhez az egyetlen esszenciához pedig akkor jutunk a legközelebb, ha úgy változtatjuk meg egy-egy mondat jelentését, ahogy atléta helyezi egyik lábáról a másikra a súlyt: pusztán a szavak felcserélése által. Ez a látszólag jelentéktelen eszköz minden másnál alkalmasabb, hogy a szokványosban megmutassa a rendkívülit, azt, amit a fordulat, az átcsapás, az átváltozás, a pálfordulás, az áttűnés, a lényeg betörése, a kenyér és bor színeváltozása, az epifánia együttesen takar.

A fordulat tehát az antik metamorfózis modern megfelelője, hiszen – irodalmi formában — Ovidiusnál válik először hangsúlyossá számtalan történés azonos formai oldala, a foga fehérét éppen a változásban kimutató rejtett lényeg. Rilke költészete az ilyen fogódzók nélkül távol esik, mint tavaszi tengertől a beléje lenyugvó Nap. Nem arra a jeltelen, már-már mérhetetlen tudásra gondolok, ami az ihletettből árad, és amit Kasszandra így fejez ki a Trójai nőkben: ,,az istenség viselőse vagyok, de kívül állok őrületén” – hanem a módra, ahogy ezt a lényeget a nyelvvel visszaadja. A Wandlung szekerce gyanánt forog kezében. ,,A test a szellemben test igazán csak” – ezt a sorát például csak akkor fejthetjük meg, ha gondolatban hozzátesszük: test vagyok, mert szellem-forma, hiszen szubsztancia. Ennek a teljességnek a betörése a fordulat.

Mi hát ez a megfoghatatlan? Talán amit Worpswedében lát az utazó. Egy sziklatömb áll füves domboldalban, rajta Gandhi szállóigéje: „Nincs a békéhez vezető út, mert a béke maga az út.”

Ehhez a felismeréshez képest áll be a többletjelentés állapota, ha felcseréljük a szavak sorrendjét. ,,Az Út maga a béke.” S noha Gandhi nem volt taoista, ettől az egész valahogy a helyére kerül, illik a keleti szellemhez, de Rilke titkos világképébe is.

Ekkor valami fölsejlik a vég, a halálba öltözött jótevő mivoltából. Mert az utolsó átváltozásban, a Wandlung logikája szerint, megváltozott az elvárható sorrend. Valaki más sorsából került egy darabka az övébe, vált legjavává, egyszerre szemantikussá és nem-szemantikussá, végre érthetően és fülsértően érthetetlenül.

múlandóságra ítélt örökkévaló

A másik vers a Napsütötte országúton. Figyeld csak, milyen egyszerű pillanatot ragad meg, s a szomjúság átlényegítésével milyen hatalmas másikhoz érkezik, hogy ott megtorpanva az öröklétnek ajándékozza a múlandóságra ítélt örökkévalót!

Napsütötte országúton, odvas
fél-fatörzsben, mely akár a teknő,
vékony szintnyi, tiszta vízzel újul
észrevétlen – én itt csillapítom
szomjamat: a víz fényes derűjét
s hűs hazáját csuklómmal tapintva.
Innom túl sok volna, túl világos:
de e lassú, váró mozdulattal
tündöklése már elönti elmém.

Így, ha jössz, hogy szomjam csillapítsam,
oly szelíd a kéz, amely feléd nyúl,
érje bár a vállad ifju halmát,
érje bár a kebled szökkenését.
Nemes Nagy Ágnes fordítása

Természetesen ez az országút inkább Gandhi ösvénye, mintsem autópálya, s az észrevétlenül, vékonyan, a harmat, vagy talán az esők tiszta vizével újuló tavacska az enjambement, az egymásba átindázó, félsorról félsorra kúszó gondolatok patak-csörgedezésével tör célja felé. A mozdulat tompaságát felváltja a vízként felcsillanó elme öröme, a csordulás megtisztít, a megtisztulás vágyakozik, a vágy elér és megragad. Minden egy. S mindez az emberektől távol, az örökkévaló előtt. Hát nem csodálatos?

Ám a kinyúló kéz valami váratlanhoz érkezik. Sosemvolt pillanat! Ha megtörténik az érintés, az eddig féltve óvott megtörik, egy másvalami pedig helyreáll – megtestesül az Erósz, hasadék tátong a világ szövetén, a szakadáson át belép a jelenvaló. Akik már régóta tudjuk, hogy egy istenség jár-kel titkon közöttünk, emlékszünk még rá jól, micsoda megrendüléssel éltük át először az átrejtezés pillanatát. Az átváltozást egy kétnemű testbe. Tájba. A változást.

Emlékszem, mennyire féltem tőle. Tudtam, hogy mások is. Láttam, az aggodalom kék karikákat rajzol a lányok szeme alá, de nem tudtam, mitől. Féltem tőle, hogy mint ők, a szorongásban én is felnövök, de attól is, hogy hiába várok. Lenyűgözött a várakozás, ám még jobban, hogy azt sem tudtam, pontosan mire várok. Nem ismertem a lényeg természetét. Íz lesz-e, szín-e, hang? Vagy mindez együtt, és tapintás?

Különös időszak volt a gyerekkor vége, mikor még féltem tőle, nem akartam a változást. Az önálló, független, érzékenységében felülmúlhatatlan, nálam fensőbb lányban hittem, aki érthetetlen, az én észjárásommal felfoghatatlanul engem választ. Különlegessége kincseit ha nem is nekem tartogatja, mindenesetre eltűri, hogy én kísértsem a leghevesebben. Énjében éreztem, noha nem tudtam nevén nevezni az ismeretlen erőt.

vonzó közöny

Vonzó közöny, mögötte tükrösen dereng valami nagy-nagy szenvedés emléke, mint pókhálón a pára. Az az elárvulás, amely az élet legnagyszerűbb sajátja, az töltötte csordultig a nálam hevesebben érzőt. Így láttam őt, fodrosan lengő ruhában, én, a maradi.

Kezdetben nem volt benne semmi testi. Szellem volt csupán, mely az ordenárén át talált utat a földi valóságba, hogy testté legyen. Mint gigászi harapófogó kitátott két pofája, feszült körém a rágóizmai görcsében égő égi és földi szerelem.

Ez a vágy nem egyszerűen eleve meghazudtolásra ítéltetett. Jóhiszeműsége mindenkit meghazudtolt, aki nem nőtt fel hozzá. De nem ezért volt népszerűtlen. Aki felöltötte, hátha illik rá, hiszékenységből cselekedett, mert hízelgett neki az istennő-szerep, s felbőszült, mikor álmomhoz csökönyösen ragaszkodtam, nem akarva aprópénzre váltani a kincset. Ha pedig nem hiúságból kívánt felnőni a képhez, megbántódott a fiaskón, hogy hús-vér ember, nem légnemű Ariel. Állításom, így vagy úgy, bukásra született.

Ám valami folyton megváltozott abban az időszakban, melyet utóbb szerénytelenül az eszmélés korának neveztem, s figyelmem megragadta. Ebben a kezdetben előbb azt véstem bicskával a fába, ami változott. Kutya harapja így a fejét verő botot – mintha bizony a verés a bottól volna az, ami. Változott a tér és a napszak, a szerelmeim ruhája, az ártatlanság percről percre véget ért és újból felfakadt, apránként elmosódtak az ismerősök arcvonásai. A másulóknak ez a jegyzéke a lét katalógusa volt maga, az állati létbe betörő lexikográfia kényszere: képpé vált minden, nemcsak a tárgyak, a nevek, a szavak is. Kátyúvá.

Irdatlan vágy gyötört, hogy megállítsam az időt, minden megálljon a kedvemért, s hogy a kettévált percek közén, egy kővé dermedt tájban, egymagam gyermekkorában élhessek tovább. Erre az otrombaságra cáfolt rá minden perc, én azonban csak annál jobban szenvedtem kecsét. Kínomban képekké változtattam vissza az egyszer már elvarázsolt szavakat, a varázslat azonban balul sült el. Kénytelen-kelletlen be kellett látnom, hogy a tulajdon szavaim sem engedelmeskednek, ha nincs rajtam a mámor, mint nehéz palást. Vergődtem zagyvaságomban. Nem olvastam, nehogy a mások gondolatai megzavarják a bennem készülőt. Fedélként húztam magamra az önelégült butaságot, azután meg fulladoztam a dobozban. S míg nem hagytam, hogy a mások szavai és gondolatai megváltsanak, a lelkem – mert lélek volt ez a marcangoló szörnyeteg, azt már helyesen sejtettem – valójában ösztönösen, ezért őszintén tiltott el a megkönnyebbüléstől.

mutáló szeráf

Igaza volt. A mások szívzajától nem hallottam volna a sajátomat. Amennyit vesztettem a réven, hogy nem volt, aki énekelni tanítson, mutáló szeráfot, annyit nyertem is a vámon. Gőgöm, iszonyú gőgöm bezárt az uborkásüvegbe, hadd verje belém a napfény a kovászt, tanítson alázatra. Ott poshadtam abban a véremmé ecetült lében, és Isten volt fölöttem a kenyér.

Ekkor, vakon a részletekre, az egész felé fordítottam sóvárgó szívem: változóktól a változás felé.

Ez volt a fordulat. Mindnyájunk közös kincsét, én ezt menteném egy új özönvíz elől.

És mégis maradt valami magyarázatlan, magyarázhatatlan. Éppen a lényeg.

,,Ki menekül a tűztől, ki nem fekszik le”, szűri a szót a foga közt Hérakleitosz hibátlan tömörséggel, s ez mindjárt kétféleképpen is érthető. Hihetjük azt, hogy az ellentétpár így hangzik: ,,Egyesek menekülnek az izzás elől, ezek a puhányok; mások viszont nem fekszenek le senkinek, állnak a próba elébe.” De értelmezhetjük ellenkezőleg is: ,,Ő, aki menekül a lángtól, nem hódol be neki” – s akkor nincsen ellentét, ugyanabból a mondattöredékből a harcos kiállás meg a szűzi tisztaság hitvallása egyaránt kiolvasható.

Ám azt is észrevesszük, hogy a mondat csak a második esetben csonka. Mit tesz, mit tehet az, aki – tűzben a tűzokozó – menekülne már, noha késő? S akire ráalkonyul, nem máglyát gyújtott-e ifjúkorában valahány? Hisz nem azért játszunk mi a tűzzel, mert éretlen taknyosok vagyunk, felfogni is képtelenek, mit rombolhat az égre robajló láng! Hanem mert jólesik. De megmondani nem tudjuk, mihez ragaszkodunk a sietve ropogó rőzse melegétől az elhamvadó tönk bíboráig. Mi vonz a csilingelő zsarátban, míg pattog az eleven szén, harsog a lappantyú?

Talán az állandóság. Jorgosz Szeferisz így ír erről, Sztratisz, a tengerész lényébe bújva:

De mi ütött ebbe az emberbe?
Egész délután (tegnap tegnapelőtt és ma) csak ül: nézi a lángot
este belém ütközött mikor jött a lépcsőn lefelé
ezt mondta nekem:
,,A test meghal a víz megzavarodik a lélek
tétovázik
és a szél felejt felejt szakadatlan
de a láng nem változik.”
Ezt mondta még:
,,Nézze én egy asszonyt szeretek aki talán elment a másvilágra;
                                           nem azért látszom ilyen elhagyatottnak
Igyekszem megfogózni a lángba
mert az nem változik.”
Aztán elmondta életét

Aztán elmondta életét: elmondta nyilván, hogy a költő a tűzbe hullva kiesett a változásból, a halhatatlanságból, és a láng állandóságában lett halandó. A fordulat, mint mindig, elválasztotta egymástól az istenit meg az emberit. Az isteni a változás, az emberi az állandóság vágya és képessége. A külső tűz kileheli, pernyeként az égbe emeli a sírban születettet; a benső elnyeli a halhatatlant. Elmondta, hogy fáj, de az ember dolga az, hogy a mások sorsát is kibírja önként.

csak a változás örök

S aki mégsem? Velünk mi lesz, akik a magunkét sem kértük, megint nő, csapkod körülöttünk az idők szennyes árja. Bárkát keresünk a láthatáron, kormányozza bár Noé, Sztratisz vagy Utnapistim. De mást tudnak, más természetűek ők, árvízi hajósok, meg mi, akiknek – lévén szikraölű sárból – víz volt az ősanyánk. Nem porrá, vízzé leszünk. Aki már tudja ezt, megsejti hirtelen, miért nem fogózhatunk a lobogásba. Mert ahol minden változik, ott csak a változás örök, az állandóság pedig kihuny, mint viaszba fúlt kanóc. Csak a füstje tekeredik utána, illatos zsinór, Hérakleitosz nevét rajzolja a híg levegőre minduntalan.

Akiben ott reszket a fordulat áhítása, várja és kívánja jöttét, nővér az és fivér. ,,A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon”, sürget a zsoltár a gályarab prédikátorok ajkán; Wolle die Wandlung, „vonzzon a változás”, parancsol rám ez a szoknyában nevelt fiú, csak sokkal nyersebben, nincs itt semmi vonzás, semmi választás, Wahlverwandschaft, Goethe ideje lejárt, vagy el sem érkezett még – ma csak akarhatsz, és akaratod talán megidézi a kegyelmet, bármi legyen is az, ha hitté alakul át. Ki, ha én nem, Uram? Ki imád, gondolat?

S ha mégsem, a Wandlung akkor is kiút. Egy nap átváltozunk fává, sírkerti fűzzé vagy tujává, ahogy az Apollón által űzött Daphné, a Babér. Amphibebékasz, „elforduló” a neve ennek az istennek, mikor nyilaival pestist lődöz a Tróját vívó akhájokra – a farkas fordul sarkon így abban a homályban, melyben már csak ő lát, mi nem. Költészet és halál közül választhatjuk az utóbbit, a névtelen, arctalan, kámzsa takarta sorsot is, hisz Apollónban a kettő ugyanaz – változtasd meg élted, s amit akarsz, a Wandlung robbanása az egyik révén majd a másikba röpít.

Az írás a NOÉ BÁRKÁJA című sorozatba készült.
kép | jumpstory.com