A VÉDEKEZŐ EMBER

Volt már láthatatlan, menekülő, veszett és tulajdonságok nélküli; ludens, faber, doctus, aestheticus és mi más. Családjában olyan örökletes címek szállnak apáról fiúra, amilyen a nyilván pénzért vásárolt sapiens. Mondták rá, hogy a maga képére alakítja a természetet, de az eredmény láttán ezt letagadta. Vannak megváltói, prófétái és politikusai, akik képtelenek megmenteni – mintha elidegenedett lelkiismerete röhögne rá kárörvendve az ezernyi széppofában, míg sodródik a következő örvény felé.

Rossz szokásai mára patinás intézmények. Feladatuk, hogy néhány, az evolúció dacára érthetetlen módon fennmaradt jótulajdonságát, a szeretetet, a becsületet féken tartsák. Ha ugyanis ezek elszabadulnának, megszűnne függő helyzete, és intézményei maguktól omlanának össze, ami szörnyű lenne.

nyálszívó, ám oroszlánszagú

Úgy tudja magáról, személyében nyálszívó, ám oroszlánszagú lényhez van szerencséje – a többiek nyilván ezért menekülnek előle. Ez legalább megmagyarázná, amit Darwin óta nem ért: miért egyre magánosabb, holott egyre több van belőle? Hát nem egy fajhoz tartozunk? S van-e innen még kiút?

Az agg mestert természetesen sokkal jobban lekötötték a majmok, hogysem észrevegye a törzsfejlődés fintorát – hogy amit a természet félbe-szerbe hagyott, azt a társadalom fejezi be. Az a fénytörő közeg, amelyben a gyilkos néha hős, néha meg áldozat. S ha a fejlődés élményére szomjas búvár most új alfaj felbukkanásáról számol be, az nem jelenthet mást, csakis ezt: meglátunk valamit, ami talán évszázadok óta készülődik már, itt nőtt, növekedett a szemünk előtt; egy pillanatra farkasszemet nézünk az örökkévalósággal, amely tájakat kopaszt le, hogy megmutasson egyetlen sápadt virágot.

Miért csak mostanában ismerjük fel a lényeget? Talán nem a mi hibánkból: a díszlet teszi. Kísérletet is nehezebb látni a meszelt fal előtt, mint koromsötétben.

Vagyis nincs új a nap alatt. Vagy mégis van?

[1]

Fel-felbukkan a történelmen át, mint hatalmas árnyék a csúcsok alatt. Karját keresztbefonja mellén, és azt mondja: nem.

Protesto ergo sum. Tiltakozom, tehát vagyok.

És nem lehet tőle továbbmenni.

Ő volt Vercingetorix, a kígyóverembe hányt kelta vezér, aki mindhaláláig harsogta csatadalát. És Kleomenész, a megfeszített spártai király is. A névsor oly esetleges. Nem egyértelmű Thököly bujdosása, az viszont Dózsa csikorgó foga, Rákóczi aggodalma.

Nem folytatom. Öröktől fogva volt, és lesz is örökké ez a főnix, míg a hatalmat jelenlétével figyelmeztetni kell, legyen az bár égi vagy földi nagyság. A pusztítással egyidős, mert mindig ő az, aki pusztul.

Ugocsa nem koronáz.

távírókkal telitűzdelt éden

Ereje, mint a földből sarjadottnak, a kiszolgáltatottságából fakad. Mi egy vármegye a birodalom peremén? Szinte a teljes védtelenség, amiben él. Igaz, nem önszántából: ide juttatták a talpnyalók, a címért, rangért, hivatalért lihegők, a császári udvar lakájai. A középkor óta a fejlődés a fejlett, az elmaradottság viszont a már amúgy is elmaradott területeken tornyosul – így intézi ezt a pénz gravitációja, s mögötte a zseniális rendezőelv: a kamat. Ráadásul, ha Ugocsa netalán nem az igénytelenséget, és ezzel egy aránylag kezdetlegesebb módi, a spiclirendszer általi ellenőriztetést választaná, cseberből vederbe, egy távírókkal telitűzdelt édenbe jutna, nem olyanba, ami szimpla besúgáson meg a galambposta fürgeségén áll vagy bukik.

Így megszilárdul benne a hagyományhoz, egyben a kezdetlegeshez és a maradihoz ragaszkodás is, mert szabadságát – ha nyomokban is – így véli megtarthatónak. A felismerés, hogy sorsa a technika tökéletlenségének függvénye, konzervatívvá, sőt reakcióssá tette, ha ez tűnt haladónak. Aszkétává a rátukmált műveltség, általában az igények iránt, ha már igazi éhét, szomját nem csillapíthatta.

Miben bízott? Miben bízhatott? Hogy reformista és ortodox viharfelhők között egyszer-egyszer rá is süthet a nap? Teltek-múltak az évtizedek: hét szilvafáját alámosta a zúgó idő, elsodorta alóla a kapálózó vármegyét. Aki talpon maradt, urat cserélt: az ár pártjára állt, a gálya ellenében. Túl a csakazértisen, így parancsolta a lelkiismeret. S eközben nem a vaskézzel uralt, szervezett anarchia, hanem egy emberséges rend képe lebegett előtte.

A dac puszta szobrából lett előbb virtussal, majd féltéssel teli, meggyőző és meggyőzött hazafi. Megtagadta a polgári engedelmességet, valahányszor megnyirbálták a jogait. Ellenszegülését elkerülhetetlennek tartotta Marx, mikor a sajtó ürügyén ezt írta: „Mivel a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek, és a törvényt nem-szabadnak tekintse. Ily módon a cenzúra megöli az államszellemet …”

1866 táján azt tervezte, egyszer majd a lehető legbarátságosabban le fog ülni az állammal, és tisztázzák, melyikük volt előbb. Ennek százhúsz esztendeje. Azóta sem nyugodott bele, hogy ő, az alap legyen a felépítményért.

Iszonyú rombolást végzett benne ez a század. Elvette mindenét, lemeztelenítette és elszelelt. Auschwitz gázba küldte az Istenét. Nincs már vallása, hiteles tudománya. Bohr óta megrendült a természetszemlélete. Kiállását lejáratták, eszményeit átfestették; a hite hitegetéssé, a boldogsága boldogulássá, élete megélhetéssé silányult. Eszméiből rögeszme, közügyéiből magánügy lett, és viszont; szentháromságából – ó, szabadság! egyenlőség! testvériség! – még a francia forradalom faragott szent kétséget, a kétely apoteózisát.

Kiforgatták agya minden rekeszét, kirázták belőle, ami használható. Kifordították, mint egy üres kesztyűt, és megmutatták neki, hogy amennyit tartalmaz, annyit ér, meg hogy magába magától már visszafordulni se tud, de majd segítenek neki. Végül kihűlt belőle a kéz melege, s ott maradt csupaszon, a kérdőjelek kampóira akasztva.

És mégis.

„Ki vagy te?” – kérdezték a kampók megvetéssel, ő pedig félénken ismételte: „Ki vagyok én?” „Mit remélsz, mivé lehetsz, mid maradt?”, hintázott horogról horogra, míg szorgalmasan magolta a leckét.

Amikor már tudta, másodszor is leszállt, ezúttal nem a fáról, hanem a falvédőről, és elindult, hogy másoknak is elmondja.

Új ember született.

[2]

1926-ban Sigmund Freud új elméletet tett közzé. Eszerint a szorongás fő szerepe, hogy jelezze az Ént veszélybe sodró késztetést. Ezzel meg is érkeztünk a legújabb korba.

A kissé faramuci mondat értelme rögtön megvilágosul, ha tudjuk, hogy Freud maga jobban szerette az „Én” kifejezés helyett a közérthetőbb „hivatalt”. Elméletében elegendő a személyiséget a társadalommal, az Ént az állammal, az Ösztön-ént a kielégülés engedélyezett módjaival, a Felettes-ént pedig mindazokkal azonosítanunk, akiknek ellensúlyozniuk kell vagy kellene az előző kettő működését.

Hogy ne legyen félreértés, az értelmiségre gondolok; nem mint rétegre, hanem egyszerűen azokra, akikben – társadalmi helyzetüktől függetlenül – megvan a felelősség közös dolgaink iránt. Akár azon az áron is, hogy megvétózzák az Én egyes döntéseit. A lelkiismereti szabadság nem állhat meg ott, hogy mindenki azt gondol, amit akar.

Egyfelől itt ez a három háborúzó hatóság, és közös kudarcuk: az idegbaj. Vajon mennyire itatta át Freud hasonlatait a nyegle cs. és kir. bürokrácia tájképe? Másfelől pedig a neurotikus hatalom, a lidérces álmok, az elfojtott, meghamisított, ellenkezőjének hazudott vagy semmibe vett való – az egyezés, hogy úgy mondjam, kísérteties.

közönyt színlel

A fékentartó Én szerepét tehát az állam játssza. Büntet és jutalmaz, elleneszegül az analitikusnak, szövetségese és ellensége egyszemélyben, miközben meghamisítja a tényeket, csak hogy magát jobb színben tüntesse fel. A Freud leánya felfedezte elhárító mechanizmusok közül a legfontosabbakat kivétel nélkül használja: a projekciót úgy, hogy kivetíti önmaga lelketlenségét – a nagy döntések, ugye, személytelenek? –; a racionalizálást lépten-nyomon; az ellentétbe való átfordítást úgy, hogy a hősből, ha kell, árulót csinál – volt már ilyen; az eltolást meg úgy, hogy közönyt színlel, miközben fel kellene háborodnia, mert – például – lesovinisztázza valaki, aki éppen szintén a maga szorongásait vetíti ki.

A legérdekesebb azonban a kellemetlen – lelki – tartalmak sommás letagadása.

„Tudjuk – így Anna Freud –, hogy bizonyos neurózisokat szilárd kapcsolatok fűznek bizonyos elhárító technikákhoz, például a hisztériát az elfojtáshoz, a kényszerneurózist az elszigeteléshez és a meg-nem-történtté tevéshez … Ha olyasvalami jut eszébe, ami az Ént elhárításra készteti, azt egyszerűen kiküszöböli.” Ki; és a „kiküszöbölések” száma hisztériája súlyosságával arányos. A kényszerneurotikus állapot ehhez képest komoly fejlődés: nemcsak azért, mert a páciens a legdurvább patológiás védekezésmód helyett egyhébbekhez nyúl, ami annyit tesz, többé nem érzi akkora veszélyben magát – hanem azért is, mert ez a fajta Én legalább beszél. Elfojtás helyett nyilatkozik. „Az ellenállás közepette is beszél, de elszakítja az összefüggéseket asszociációi között … úgy, hogy asszociációi kicsiben ugyanolyan értelmetlennek látszanak, mint kényszerneurotikus tünetei nagyban.”

Anna Freud gyermekpszichológus volt. Megfigyelései pontosak. Az indulat, mondja, akkor is elárulja magát, ha a gyermek nem szeretné elárulni.

A gyermek mi vagyunk.

Egy kisfiú például minden olyan esetben, amikor valami kasztrációs szorongást vált ki belőle, harcias lelkiállapotba kerül: egyenruhát kell öltenie, karddal és játékpuskával fölfegyverkeznie … A szorongást ellentétévé, támadókedvvé változtatta át.

A fogyasztási düh a sokáig elfojtott Ösztönös bosszúja a társadalmon. A megnyomorított vágyaké. Az Én enged, holott a tűzzel játszik. S mindezt azért, hogy erejét felettes-énje, a lelkiismerete ellen fordíthassa?

Embernek miféle volna, aki ilyet tesz!

[3]

Azt, hogy minden lehető eszközzel irtjuk magunkat, összetett kórtünetnek kell tekintenünk, mégpedig nem akármilyen, hanem szorongásos tünetcsoportnak. Ezért a lehető leghatározottabban el kell választanunk azt, amit mi mondunk magunkról, attól, amit rólunk mondanak. Nem igaz, hogy az iszákosság vagy a válás elburjánzásakor kedvezőtlen jelenségek véletlen egybeeséséről volna szó, mélabúra hajlamos nemzeti karakterünk újabb akácos útjairól. Nem igaz, hogy sírva vigadunk. Aki ezt állítja, nem lát, vagy nem érdeke látni. És az sem igaz, hogy ezek a tünetek egymástól elszigetelten, a statisztikák szenvtelenségével nézendők. Nem hideg fejre, inkább a belátás képességére lenne szükségünk, hogy felfogjuk végre a nyilvánvalót. Egy csepp józan észre. Nem szépelegni, mentegetőzni kellene, amiért olyan kínos dolgokról is muszáj szólnunk, amilyen a tizenévesek ragasztó-szívása, hanem letenni a szalonképesség zsúrfiúi ábrándjáról, számba venni a durva tényeket, és megmenteni a nagybeteget – ha lehet még.

Állítom, hogy a morbus hungaricus és a kollektív neurózis között mélyebb a hasonlóság, mintsem szeretnénk, vagy eddig beváltottuk volna. Tagadom, hogy az öngyilkosok jókedvükben lesznek azok, csak mert a Búsuló Juhász famíliájában ez a sikk. Fulladozóknak látom őket, akik nem bíznak abban, amit a holnap hozhat, egyszerűen mert jövőtleneknek hiszik magukat. És ha ebben a számban egy nemzet kerül dobogóra a világranglistán, akkor ott egy nemzet fulladozik, menekül a mámorba, a kurta kéjbe, a tudat megsemmisülésébe. Ha százezrek könnye kígyózik elő a kimutatások ívei közül, akkor hiába száz derűlátó nyilatkozat a láthatárról, mert a derékhad egy része azt se hiszi el, ami ma van. Hanem kinyitja a gázcsapot.

szenvedni képtelen ólomkukacok

Természetesen letagadhatjuk őket, számokká változtathatjuk, elvont, érezni és szenvedni képtelen ólomkukacokká. Vagy vállat vonhatunk, hisz úgyis beszámíthatatlanok. Ehhez megvan a jogunk, és ami ennél fontosabb, minden lehetőségünk. Úgyse tiltakoznak. Ők a betegek, nem mi.

Állítólag.

Engedtessék azonban megkérdeznem: vajon csak a Szózatban lett volna nemzethalál, ha Vörösmarty nyájasan megnyugtatja a lelkiismeretét, fittyet hányva Herder komor jóslatára? Ebben mi, az utókor itt és ma dönthetünk, amúgy mi is folyton mindent a magunk – meglehetősen bizonytalan – utókorára hagyunk. Ez a döntés legalább kéznél van, kipróbálhatjuk rajta a kikent-kifent bölcsességünket, az összes tapasztalatunkat, amivel száz esztendő alatt gazdagodtunk.

Mert ha túlérzékeny fantaszta, romantikus túlzó volt a Vén cigány költője, akkor nyugodtan alhatunk babérainkon, míg körülöttünk hullik a férgese. Akkor nincs baj. Mi csináljuk jól, mi vagyunk az okosak.

De ha nem: nemzeti felelőtlenségben vagyunk bűnösek.

Így, mindannyian.

[4]

Van azonban egy tünet, amelyet az általános kultúracsere és képmutatás összefüggéseiből kiemelve, külön is meg kell említenünk. A múlt elvesztése az. Az emlékezetében hézagos áldozat ólmos szorongását a védekező ember Gyöngyösön élte át először.

A gyöngyösi ferences rendház ma városi könyvtár. Kinéztek az emeletről: a közelben van valahol Vak Bottyán sírja. A zöldellő udvarban középkori kút és megtermett betoncsúszda. Nem is oly rég ebben a kertben még óvoda volt.

Átsétáltak a hajdani auditóriumba, amelyet a könyvtár most szeretne olvasóteremként megmenteni a jövőnek. Már amit lehet belőle. Mert a terebélyes kőlapokon ma is úgy csosszan a láb, mint évszázadok óta, a padlón nem fog az idő, és az ablakboltozatok szemöldöke alól is ugyanúgy hunyorog a szem a fénybe. Hanem a freskók! A barokk keretbe foglalt szentekből barnás körvonalak maradtak csupán. Foltok. Hogy miért? Mert az ötvenes években valamelyik helyiérdekű Savonarola ördögűzést rendezett itt: sósavval mosatta le, ami számára a népbutítás gyűlölt jelképe volt.

A könyvtárvezető bizakodott. Amit sikerül megmenteni, azzal ez az olvasó lepipálja még az Országos Széchényi Könyvtárat is.

Ahogy kifelé tartottak, a szenteket fedő szürke réteg megismétlődni látszott a sort álló öregek arcán. A rendház alagsora, benne ez a terem is önkiszolgáló népkonyha maradt: már gyülekezett alumínium ételhordóval a kezében, már itt kanyargott a megfáradtak, a kivénhedettek, a senkinek sem kellő éhesek raja. A szomszédban delet kongattak.

sínek és evőeszközök

Reménytelen ábrázatok. Alumínium tálcák, sínek és evőeszközök, rajtuk finoman fénylett a mosogatólé grafitpuha zsírja; a kőbélletes ajtók, a befalazott kerengő és a csupaszon futó villanyvezetékek a roskadozó konyhabejárat mellett, a főkapcsolótáblánál; odabent tepsik csattogtak, valahol egy konyhalány kiabált; a falakról pergett a vakolat, a gusztustalan lépcsők mintha pincéből vezettek volna föl a fényre, míg elhaladtak a káposztamázsáló mérleg mellett, melyen jól öltözött mongoloid fiú vigyorgott. Ebben a földalatti istállóban az ő arcán látta az egyetlen mosolyt.

A védekező embernek eszébe jutott egy másik könyvtár, az érseké Egerben, ahol Maulbertsch freskója alatt, a kápolnában közelről remeghette végig Mikes Kelemen leveleit; Toldy Ferenctől az akkori püspök vásárolta ezeket, s most a többi százhúszezer kötet közt hányódva várják a katalógus elhozta feltámadást a feledésből, amely eleddig csak huszonhétezernek adatott meg közülük. Elnézte Esterházy Károly képmását, aki négyfakultásos egyetemet álmodott a városnak, és erős fundámentomát rakta le annak a magyar Athénnak, amelyet azután Mária Terézia a ratio educationis egyetlen tollvonásával lerombolt. Az alapító arcmása egy polc sarkán, a kápolna sügelyében lógott; kijjebb, a főiskola nyüzsgő életében ma sem jut számára zug. „Legvégül csak szavak maradnak, hogy betakarják a didergő testet” mormolta a vendég. ,,Szavak, súlyosak és dísztelenek, szemfödélen kopogó rögök; ásd meg sírodat, tűnődj el életedről.”

Az a képtelenül kínzó érzése támadt, hogy ez az ország elveszítette a múltjával való azonosságát.

Pedig aki a múltat szereti, nemcsak a magáét, hanem a nemzetségéét, a nemzetéét is, az a történelem része lesz. Aki megtartja a holtakkal a barátságot, azáltal élővé változik az eltávozott, az kilép az élőhalotti létből, mindennapunkból. Mi méltóbb hozzánk, mint felemelni szavunkat az emberségért?

Aki az árnyat megbecsüli, óvja az élőt. Aki az élőt óvja, magát védelmezi. A kör bezárul.

[5]

„Akkor Jézus így szólt: – Ebbe a kagylóba rejtem a szabadságotokat! – és összecsukva a kagylót, a háborgó tengerbe vetette azt. Néhányan a legelszántabbak közül, így Jakab és Tamás azonnal a habokba vetették magukat, a tanítványok többsége azonban csak sopánkodott.
– Miért tetted ezt, Mesterünk?
Ő pedig elmosolyodott, és így felelt:
– Keresni fogjátok ezt a kagylót minden tengerpart fövenyén, az idők végezetéig; és keresni fogják az unokáitok unokái is, de csak kevesen lesznek közületek, akik megtalálván magukban, nem kiáltanak fel bolond módjára, és nem vetik el: ’Ugyan mire jó ez nekem, és mihez kezdjek vele?’ Mert bizony mondom néktek, elfér egy kagylóban a szabadság, és dióhéjban a gyűlölet; a halál pedig csak olyan apró, mint egy bogáncs, amit a ruhátok korcán mindenüvé elhurcoltok.”

Kedvencem ez a kis apokrif. Vajon mit akarhatott a tudtunkra adni szavaival? A mozdulatában van valami éterien gyakorlatiatlan. De azt csak mostanában hiszem, hogy a szellemi ember múlhatatlan fensőbbségét dicsérte a maga sajátos módján, az örök-első gyakorlat felett.

S most hallgassuk meg a védekező embert magát.

[6]

„Életem végéig küszködni fogok a magyarázattal, miért nem akarom az egyenjogú nőt. Azzal, hogy őt is a férfihoz hasonlítjuk, csak látszólag emeljük fel és adunk neki; valójában elveszünk tőle valami fontosat, és ezzel a magunk színvonalára züllesztjük. Ha ez világos, az is az lesz, miért mérek még mindig kétféle mércével. Talán az utolsó eszményt védem tehetségtelenül és bután.

a nő a középpont

Vajszínű öltöny, fekete ing, piros nyakkendő … Nyár volt. Hittem, hogy a nő a középpont, a férfi csak a sötét tény, a lendítő erő. Nélküle nem mozdul semmi, mégsem ő a lényeg.

A világ folytonosságának nem mi vagyunk a letéteményesei. Öltől ölig ér a mulandóság köldökzsinórja, nemzedékek mennek és jönnek; puhán terjeng a vénülés bánata. Mi a mi öregségünk? A darázs nem röppenhet már virágról virágra; cserébe föléli mézét. A nő öregedése másféle, növényies tragédia: a méhek munkáját elvégezheti bárki – de a rózsa pótolhatatlan.

Szép álom volt.

Akinek utoljára megkockáztattam ezt, kinevetett érte. Olasz volt az istenadta, öntudatos és megkeseredett, akár az elvált asszonyok új lányságuk derekán. Tőle tudtam meg, mennyire régimódi vagyok. Ha meg akarnék szabadulni a kötelességeimtől, ha igényt tartanék a mások jogaira? Zsongott körülöttünk az alkonyi Oxford, az ódon és meghitt diákváros, mi pedig kocsmáról kocsmára ténferegtünk, egyre jobban belegabalyodva valamibe, amit másképp látott ő, a patríciusok és carbonarik ivadéka, meg én, a civilizálatlan nomád. Okos volt, elkötelezett feminista, de nem elég okos: olybá tűnt, az eszmény szigora mögül a maga félresikerült életéért szeretne bosszút állni, az egész neméért, mintha azzal megoldhatna valamit is. Én pedig elég ostoba voltam, hogy vitatkozzak vele, így aztán leckét kaptam belőle, hogy az emberi méltóságnak vajmi kevés köze is lehet az érzelmekhez, vagy hogy mit is tartunk felőle.

Senatra ugyanis elzarándokolt Thaiföldre, ahol a magafajta utasemberek szórakoztatására a kisvendéglők asztalai mellett, a színpadon szeretkeztek a táncosok. Alighanem kifuthatott arcomból a vér, mert megjegyezte:

– Felzaklattam? Csak mímelték az élvezetet. Dolgoztak, és a munka fáradalma ült kifejezéstelen vonásaikon. Nem voltak erkölcstelenek, ahogy az evés vagy az ürítkezés sem az. Egyszerű munkásemberek, így keresték a kenyerüket.

De miért a thai teababák semleges ízlelésével akart megnyugtatni ez a radikális olasz lány? Talán mert tisztán akartunk látni mind a ketten? Miért volt rá szüksége, hogy győzködje magát, és mi közöm hozzá nekem, hogyan éreznek a thai nők? Az, hogy nem tudnak állati sorsukról, a beletörődés mit sem változtat lealacsonyító helyzetükön: bármit tettek, élelemért tették, nem feslettségből, hanem kényszerből – ennyiben talán igaza is volt Senatrának. Ez azonban nem ok a megnyugvásra, még kevésbé követendő példa, az erkölcs nyomasztó fölénye alól a felszabadulás helyes módja.

A thai szülőknek négy gyermeket kell felnevelniük, hogy vénségükre ne haljanak éhen. Kettő őket fogja eltartani – a másik kettőt a virágzó emberkereskedelemnek, eladásra szülik.

Bangkok ma a fajtalanok Mekkája; nyugatnémet turisták szexuális szafárijai kedvelt végállomása, ahol egzotikus élményeket élhet át pénzéért az utazó, a kockázat ínycsiklandó fűszere ízesíti halálvágyát: játék a „Vietnam rózsája” nevű nemibajjal, kacérkodás az élővizeket fertőző vérmétellyel, ahol egyetlen fürdés a biztos véggel egyenlő; lopakodás fényes nappal a masszázs-szalonnak álcázott bordélyokba, ahol a számozott nők a mellükkel vagy a farukkal dörzsölik-olajozzák az úr testét, kívánságára … Vajon megnyugtatásul vegyük, hogy ezek az örömlányok nem önszántukból lettek azzá, tehát nem a női nem eredendő romlottságát testesítik meg, amelyet kihasználni, majd rá az erkölcs magasából megvetéssel förmedni Herr Mayernek oly jólesik? Vajon ez az a radikális tisztánlátás, amelyre szükségünk van?

A jog nem pótolhatja a rangot. Valami azt parancsolja bennem, hogy az egyenjogúnál többet: az egyenrangú nőt akarjam.”

[7]

És miért is mennénk Bangkokig? Képmutatók, üzérek, nézhetjük itthon is ezt a sok nagy nőstényt, meztelen csodát, a naptárak hősnőit. Széchenyi álma teljesült? Mi lettünk

talán Közép- és Kelet-Európa angoljai, a térség franciái után és oldalán? Kultúravesztés vagy -tévesztés, amiben leledzünk?

A dolog a következőképpen áll. Aligha állítható, hogy a túltengő aktfotók férfilényünk szellemibb oldalához szólnak. De ha nem, akkor itt butítanak minket, mi pedig hagyjuk. Ez a népbutítás ma a felvilágosodás. Ez a kicsomagolási trükk.

Vagy tévedés volt, amiben éltünk, vagy most adjuk el. Valami mindenképpen változik.

De még mielőtt végképp, visszavonhatatlanul elváltozna, szögezzük le a tényeket.

Minél északabbra megyünk, a pénz teremtő ereje annál nagyobb. Minél délebbre, annál szegényebbek az országok, annál fontosabb a nemiség; de a határvonalat szóbeliség és írásbeliség, szájhagyományra és anyagiakra épülő kultúrák között nem ez, hanem a pénz jelenti, az katalizálja. Az Akropolisz érzéki alkotás. A Tower nem az. Ez a különbség.

Mármost, mindnyájan ismerjük az arszlánok és dámák két válfaját. Az egyik magának, a másik a többinek öltözik. Az sem volt kétséges eddig, hová tegyük a mások kedvéért vetkőzőket. Mostanában azonban új öntudat jött divatba, s ez azt állítja, pusztán a maga örömére teszi közzé a látványát. Büszke egyénisége így harcol a szabadságért. Nem tűr korlátokat, csak azért is csiklandozza magát, miközben ostoroz mindenkit, aki nem látja be, máris hány nudista stranddal van többje a művelt világnak.

Árulja el valaki, merre vannak ezek a strandok? A pénz országútjai mentén. Északról terjedtek el, ahol a látvány meg az erotika között nem olyan feltétlen a kapcsolat, mint délebbre. A szauna, vagy az a szokás, hogy Dániában még a századfordulón is ott táncolt egy anyaszült meztelen pár a tavaszt köszöntő körmenetben, errefelé sohasem kaphatott lábra.

Nem erény, de nem is takargatni való szégyen, hogy a magyar népi kultúrában sehol, semmiféle nyoma nincsen a magamutogató pőreségnek. Igaz, közönyösek voltunk világéletünkben, de ennyire sose. Gyökértelen dolog ez itt, és a látvány kórja, amit behurcolnak hozzánk, képes olyan pusztításra, mint a filoxéra szőlőinkben.

[8]

Felettünk az égen, látható kutakban születik a tér, tömeg és idő. Legalábbis ezt vallják a csillagászaink.

Míg mi itt az ügyes-bajos dolgainkkal vesződünk, valahol a fekete lyukak mélyén energia áramlik ki világegyetemünkből, akár a vízesés; a fehér lyukaknak is nevezett robbanó galaxismagokban pedig máshonnan ömlik az anyag abba az univerzumba, amelyet annyi indokolatlan derűvel nevezünk a miénknek.

Ilyenkor érzem csak, az új Operaház vagy a külsőm mennyire esetleges.

Önvédelemből vagy nyereségvágyból hajszoljuk a megismerést? Az ősembert az irtózat hajtotta az ismeretlen elől az ismeretlenbe. Először talán csak ezt a félelmet akarta minél távolabb tartani attól a tűztél, amely mellett asszonya a porontyait óvta. Kíváncsisága tán csak utóbb tette vakmerővé, amikor már tüskesövényt tolt maga előtt. Osztozkodásuk szerint a szülésben meghalni a nőstény, a vadászaton pusztulni a hím kötelessége volt; éhenhalni mindannyiuk kiváltsága.

Míg tejet és takarót küldünk Etiópiának, csak a kor változott, a tény nem: ma is születnek csecsemők, lassú éhhalálra. Elmondhatatlan kín ez, a sikeres faj legnagyobb veresége.

lötyögő bőrű gyerekek

Illetve dehogyis vereség ez – bűn. A világ mai tudása és anyagi javai egyszer s mindenkorra felszámolhatnák az éhezést. Nem bámulnának többé ránk a lelkiismeret víziói, azok a csupaszem, gyufaszál-csontú, lötyögő bőrű gyerekek, akikbe mintha belehalt, beleszáradt volna a szó. Ehhez azonban nem rakétakultúrára és deform-korra, hanem emberségre volna szükségünk. Nem égbetörő humanizmusra – szerény humánumra inkább.

A visszája is ugyanez a való, ha finomabb, ha emelkedettebb is. Mert a tudomány diadalútja a láthatáron túlra ma is arra a tébolyult szekérkaravánra hasonlít, amelyet a félelem ostoroz előre. Az ijedség, hogy elhagy a világ. Mi lesz, ha holnap elmarad a haszon?

Elnézem korunk hősét, a tudóst. Másoknál jobban érzi a szívében azt az ősi szorongást, ami tudatlanságától fogja el. Tűzhelye környéke is változott valamicskét: otthona a laboratórium, a párja elhagyta másért, s jutalmul most él, fogyaszt, élvez és megrothad. Mindenki megrothad, aki csak magának él – senkiért, semmiért, hiába.

És ugyanazok a csillagok néznek le ránk végtelen közönnyel.

[9]

És mégis: Amerika ma egyeseknek a kívánatos, de másoknak is egy lehetséges holnap látképe – jövő-modell, ahogy Magyarország meg a múlt modellje az idesereglő nyugatiak számára. Ami minket a nyugvó nap után, ugyanaz csalogatja őket ide: a kíváncsiság, az el- és visszavágyódás. A turizmus az időutazás eszköze – mi felkeressük azt, amit nem kerülhetünk el, ők még egyszer, utoljára szemügyre veszik a tizenöt évvel ezelőtti magukat, amikor még mindent másképp csinálhattak volna.

Hogyan él itt, miben hisz ez az európai, akit a díszlet káprázatában oly könnyen tart különcnek a szerencse fia?

Eszméiből rögeszme lett; igaz, másképpen nem is történhetett; ezeket azonban következetesen hirdeti, mert ha elakad a batár, úgyis őt vádolják legelőször, miért nem szólt idejében. Helyzete sajátos: mert igazat mond, mindenütt fölösleges, megtűrt rossz csupán, a számkivetettek utánpótlás-válogatottja. Minden államrendőrség őt börtönzi be, és őt hozatja elő minden nemzetgazdaság: a csődbiztost, az egyedüli látnokot, aki képes a múlt zsigereiből kiolvasni a jövőt – az örök Kasszandrát. Nem népszerű, de nem is vágyik rá. Nem tetszik mindenkinek, viszont neki se tetszik mindenki; csakhogy, mint Berzeviczky Gergely megjegyzi, ő nem is tetszeni, hanem használni akar.

A tűrést, a tiltást megszokta már – még aránylag abból van a legtöbb baja, ha támogatják. Az ellen létezik, aki feléli a mát. Ő a lendítő erő – az önző a kerékagy, de a dugattyú a védekező.

Szemérme kissé ódivatúnak hat, kivált ha modernnek az eldobás gesztusát, a fogyasztást hisszük. Ő nem fogyaszt. Jobban ragaszkodik a tárgyakhoz, az emlékekhez, mint azok őhozzá, de ez még mindig a kedvezőbb eset. Pártatlan a pártosságig, ironikus és öngúnyuló, érzelmes és tiszteletlen távolbalátó.

Mi marad utána? Arckép és áhítat.

Gyakorta visszatérő álma, hogy fehér és üres termek során úszik át, lassan, lebegve, mégis oly növekvő bizonyossággal, akár az áruló szívdobogás.

A hetedik terem végén kopott barna ajtócska.

Szinte széthasad, úgy tépi fel.

Nicsak, téglafal!

Nincs tovább.

[10]

lángvágóval semmiség!

De van még, van tovább! A hónap derekán kovácsolódsz, mikor a pénztárcád már pénzhatlan, csak belőle csurran-cseppen, bele soha; amikor kiderül, hogy az óvónéninek születésnapja van, és elfelejtettél WC-papírt meg papír zsebkendőt küldeni a napközinek; és megint neked kell az osztályt kifestened, a vadonatúj, de a kelleténél fél méterrel magasabb, gyári hibás padokat megkurtítanod – lángvágóval semmiség! –, miközben sejted, két év múlva hegesztheted vissza, amit levágtál, lévén a padsor akkorra meg túl alacsony; a hónap derekán, mikor az első osztályú részleteket fizeted az OTP-nek a lakótelepi lakásodért, amelyet az másodosztályúként vett át a 43. sz. Építőipari Vállalattól; akkor átkozod el az egész védelmi rendszert, a körülbástyázott, impotens hivatalokat, bizottságokat, értekezleteket és gyűléseket, mert mind csak arra jó, hogy elsáncolja magát a kötelességei meg a felelőssége elől.

És egyre több kéregető tenyér nyúlik feléd; mind rendületlenül bízik benne, hogy megtalálta végre a dugimatyit, a zugevőt, a léket, ahol eddig elfolyt a nemzeti jövedelem. Kémek az árak, amelyek higanyként kúsznak fel a béke áldott napsütésében; kér a tanács, különben nem építhet – ő, neked, de általad – járdát, gázt, villanyt; művelődési házat, az elaggni, szétverni és lepusztulni hagyott régi helyett, amelyben szintén a lakosság – ó, hogy szereted ezt a szót! – tétova igényei öltöttek testet; uszodát, ahova majd azok jutnak be legelőbb, akik nem adtak rá – és öregek házát, a megszépült nevű szociális otthont, amelyre már most hitelez az óvatos duhaj. Legyen hová bedugni, ha nyugdíja már kegydíjjá avul, és lakásáért sorban áll a türelmetlen ifjú nemzedék. Az elhárítás eme iskolapéldáihoz tartozik aztán az egy vonalért nyolc-tíz forintot is elsikkasztó utcai telefon, a riszáló, hamiskártyás biztosító, az olajválságtól sújtott, árdrágító zöldséges meg a többi szipoly.

Hallgatod a rádiót. Amint sejthetted, mindez csak elvonás. Azok felelősek érte, akik másod-, sőt harmadállásba sietnek, nyerészkedni. Általuk éri csorba az egyenlőség eszméjét. Micsoda leleplező okoskodás! Végre megvan a tettes! És hogy mennyivel jobban tennéd, ha a munkaidődbe ölnéd a termelőerődet.

Fejedbe fut a vér. Persze; de kin múlik? Ki védekezik ellene? Kényelmesebb lenne nyolc órát dolgozni, nem tizenhatot. Lesz fizetésrendezés? Gyerünk. Anélkül minden marad a régiben. És állítsuk meg a vállvonogatással szentesített állami és magánkorrupciót. Nem kell munkanélküliség, de harmadik gazdaság se kell.

Apró cseppenként telik meg a legnagyobb pohár is. Amikor a szakszervezeti nyaralás olvadozni kezd, mint napon a hó, ám Földvár helyett utazhatsz Krétára – ha tudsz; mikor a diákok túrákat szerveznek a Szigetközbe, hogy megnézzék – míg van még mit; a Szársomlyó-hegy pedig türelmesen várja, hogy a Balaton sorsára jusson, hátha eltarthat majd egy bizottságot; amikor a nemzeti érdek az ipar és nem az ország lakóinak érdekét jelenti, mert a jelen és nem a jövő van uralmon, akkor valami furcsa szédülés fog el, a közelgő agyvérzés jele. Úgy érzed, lépten-nyomon visszaélnek a bizalmaddal, amit a rend kedvéért kértek, de nem gondolták komolyan; bohóccá tettek, akinek hajlongtak a beleegyezéséért, és mi szükség volt rá?

Kicsikét tökéletlen, nehéz felfogású és önállótlan vagy még. Nem érted a játszma minden csínját-bínját, s a jótét vízfejek nélkül felkopna az állad. És ekkor – de csak ekkor! – lesütöd a szemed, utána pedig felnézel: szinte nyújtózik, epét mosolyog a tekinteted. Úgy van: megtaláltad a megfejtést.

Eszedbe jut ugyanis, hogyan csalogat a MALÉV. „Időt takarít meg, ha velünk repül!” Időt talán, de pénzt aligha; mire jó a furfang? Játsszunk végre nyílt kártyákkal! Ezen a kies tájon a pénz egyelőre még az időnél is pénzebb: ezért fosztogat a vendéglős, lesz nádi betyár a trafikos, útonálló a villanyszerelő. És mert nincs, aki megvédjen ellenük, viszonzásul nem szavazod meg a területfejlesztési adót, noha ezzel magadat fosztod meg a haladástól – ámde nem azért, mert együgyű vagy, ezt még felfogni is képtelen, hanem éppen ellenkezőleg.

ismét a fellegekbe

Azért, mert eleged van a képmutatásból, és meg akarod szakítani az ördögi kört. Mert látni se kívánod többé, akik hitegettek, miközben rosszul sáfárkodtak a rájuk bízott vagyonnal, és nem adsz alájuk belpolitikai táltost, hogy ismét a fellegekbe lovagoljanak. Mert torkig vagy azokkal, akik a nap huszonnégy órájában büntetnek, egy elfuserált élet millió bosszúságával, maguk pedig nem ismerik a bűnhődést.

Te fellázadt nemecsek! A mélyponton te is megpróbálsz lopni, csalni, hazudni, de mindig rajtavesztesz. Az aljasságot nem neked találták ki. A hónap derekán születsz: ravaszkodol és méricskélsz, elhajtasz és beszedsz – kényszerű ámokfutó, osztódó álhatóságok között. Tragikomikus bajnok, egy deheroizált korszak hőse, a rendetlenség sarja vagy: jobb sorsra érdemes álmodó.

[11]

Kerényi Károly írta ezt a homo humánusról: „Ő egyszerűen a szellemi ember. Hogy képes lesz-e többre egyáltalán, mint az emberségnek ezt a magas ismertetőjét megőrizni teljes tisztaságában, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a kötelessége.”

1936-ban látta látomását, a sűrűsödő homályban. Akár Anna Freud a magáét.

A jövőre gondolok. Az emberség korára. Úgy látom magam előtt, akár a múltat, de jobb és tisztességesebb emberként éljük át. Abban a valakiben bízom, aki mélyen eltemetve is ott él mindannyiunkban, és szégyenkezik tetteinkért.

Az ő küldetése lesz, hogy felváltsa a Földön az önző és korlátolt homo sapienst. Nem hiánnyal, hanem teljességgel fogja betölteni a világot, s a hajnal úgy árad majd belőle, ahogy most belőlünk az est. Jóságát záporozzák vissza rá azok a tükrök, amelyek most a mi gonoszságunkat mutatják; és nagyság lesz ott, ahol most törpeség van.

Hát addig?

Néhány éve, az Esti Hírlapban jelent meg az a hirdetés, amely a kor falára, egy kis testi hibás jelen margójára kívánkozik.

„Nagyobb tétel műanyag bili igényesnek, olcsón átadó. (Belül van a fülük.)”

Addig számomra ez a remekbe álmodott, nem végzetesen, de útközben kicsit félresikerült bilihad a deform-kor igazi jelképe.

kép | Vladimir Dimitrov művei, wikiart.org