Darányi Sándor

A TÖRTÉNELEM MINT NYELV

1990 nyár

A TÖRTÉNELEM MINT NYELV

A „MIFÉLE ÚT?”című összeállításból [1]

Mélyen tisztelt Lev Nyikolajevics!

Nyolcvanegynehány esztendei hányódás után levele a minap jutott el hozzám. Ebből arra következtetek, hogy az a csillagzat, amelyre Ön időközben eltávozott körünkből, ugyanennyi fényévnyire lehet tőlünk. Télikertje pusztulását fájlalom; de az idő új magot érlel a felperzselt földben, s ha valamire, mi mind csupán arra támaszkodhatunk, hogy van megújulás, ha kivárnunk lehetetlen is.

Talán emlékszik még rá: az íróféle hársfalomb. Nemcsak az érzelmek viharában nyög és sóhajtozik — a másiknak már a gondolatába is belerezdül. Az irodalom a tollforgató ember számára éppoly teljes és valóságos élet, mint ami körülötte zajlik. Néha még valóságosabb is. Mondhatnám, nemcsak gyújtópontjába gyűjti az írott és az íratlan megrázkódtatást, hanem tükörként rögtön széjjel is szórja. Életfogytiglan tolmács, tőle független erők játékszere.
az írás rögzítő természete
Az idegzetét babráló élmények közül se sok, se kevés a halottaké. Ez óhatatlan, hiszen olvasmányai, tapasztalatai bizonyos százalékát olyan művek teszik ki, amelyek szerzője esetleg már elhunyt. Hála az írás rögzítő természetének, a másokkal megtörténtek az anyagból mégis újra meg újra kiszabadíthatók, újraélhetők, összegyűjthetők és tovább sugározhatók. Egyfajta öröklét ez, a lélek földi örökkévalósága, amely későbbi léteket teremt, hogy tovább élje önmagát.

Most, hogy sorain töprengek, az a kérdés nyugtalanít, vajon kit tolmácsol az író érzékenysége? Mert hogy — magát hangszerül mintegy odavetve az alkotás borzongásának — tolmácsol, egész tehetségével közvetít innen és túl közt, azt beláttam rég. De mi az az élményanyag, az a központi megrázkódtatás, amely a magunkfajtát egy életen át ugyanegy üzenet ismétlésére szólítja fel? Kik és mit üzennek általa? Egyszerűen Nicolaus Cusanus és Arisztotelész, vagy a lélek olyan erői, amelyek már a régieket is szólásra bírták, és amelyek újabb szólót fognak találni maguknak, míg csak az ember érezni képes?

tolsztoj2

„Menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet — írja Ön —; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” Nos, mifelénk manapság maga a felszabadulás fogalma lett kétséges, ha nem vitatott. Ez a fogalom ugyanis számomra valami egyszerit sugall — mit érne az a felszabadulás, amelynek minduntalan be kellene következnie? Hajítófát sem. Vagy hinne, hihetne Ön egy olyan megváltásban, amely nem csupán egyetlenegyszer mehet végbe? Nem a megváltó tökéletlenségét bizonyítaná, ha minduntalan önismétlésekbe kellene bocsátkoznia? Márpedig én mostanában éppen arra gyanakszom, tisztelt Lev Nyikolajevics, hogy ami történt és történik velünk, az nem múlandó, hanem egyre gyakrabban visszatérő állapot. Az inga lengése szaporázódik így, miközben futása lassul, majd apránként leáll. Erről és nem másról beszélgetünk az idő táguló csarnokában, ahol szót váltanunk engedtetett — a nyelv pedig, amelyről vitatkozunk, egy másik nyelv, a magunk emberi szólásmódja szerint: a történelem.
hímes mulatságok
Igen, maga a kérdés hamis. Nem felszabadulásról, hanem megváltásról vagy további bűnhődésről van szó. Arról, hogy egy tetovált korról levakarható-e a stigma. A struktúrák felismerésének korában élünk, amikor lassacskán kiderül, hogy a lényeg nem a változó eseményekben, hanem az ezeket egymással összekötő változatlan, invariáns viszonyokban rejlik. Hogy a történelem nem egy adott, független és másképp nem is lehetséges valóság, hanem az invariáns megnyilvánulásainak egymásutánja, tényei pedig realizációk, akár egy nyelv hangkészlete, amely adott körülmények között a fonémákat testesíti meg. Ezt éppen az Ön kortársa, Trubeckoj herceg mondta ki; azt tehát, hogy amit az ajak kiejt, csupán kortól, fajtól, kultúrától s más efféle hímes mulatságoktól függő megvalósulása egy mélyebben fekvő, eltemetett, burkolt és kriptikus, fel-feltörő lényegnek. Csak ő fonetikának és fonológiának hívta a tényt meg a lényeget.

Tudja meg méltóságod: apáca és apóca, epertő és tepertő mindössze egyetlen hangban különböznek egymástól, ez az egy hangnyi esemény azonban megváltoztatja ugyanazon eseménysor jelentését. De nem ugyanígy vagyunk-e a történelemmel is? Amíg egymás után sorakoznak a tények — a gazdasági válság, a tömegek forrongása, a régi rend megdöntése, egy kis mészárlás, majd feltűnnek az új vezetők —, addig mindent ismerünk: hanem ami ezután jön, attól kapja majd az egész sorozat, az események füzére a maga jelentését. Ez a valami pedig pusztán annyi, milyen köntösben zajlik le a visszarendeződés. Burzsoá mócsing? Akkor polgári forradalmat láttunk. Vörösterror? Alighanem proletárdiktatúra készül. Csendes átalakulás? Keressük a jelentését, akár az egyetlen pontos szót, amely nyelvünkre kívánkozik, mégsem tudjuk kimondani. Pedig a sorsunk függ ettől a távlattól, hogy megtaláljuk-e a történtek helyes értelmezését, helyesen ismerjük-e fel a történelembe ágyazott jelentést. S mikor az ilyen állandósult eseményfüzérek, a lét szókapcsolatai derengenek át az időn, nehéz fontolóra nem venni, hogy a történelem próbálja artikulálni okulásunkra a maga kezdetleges üzenetét. A dolgok örök ismétlődése talán csak azért gyötör, hogy egy már százszor elhajtogatott frázist egyszer csak megértsünk azon az ismeretlen nyelven, amelyet élünk, amelynek betűi a história eseményei, nyelvtana pedig a sorrendjük.

Tanítanunk, tanulnunk, túlélnünk kell. Amíg nem látjuk új helyzetünket világosan — s ez egy egész földrajzi övezetre, ha nem épp a globális korra és a globális eszmére vonatkozik —, addig sikeres áttéréseink koreográfiáiból is csak az új köntösben fellépő totalitarizmust tudom kibetűzni. Meg kell látnunk végre, hogy minden hatalom egyforma, cárok és atamánok, király, pártvezér, néptribun és végrehajtó az adott helyzetben mind ugyanazt cselekszi, ugyanazt képviseli. Hogy nem folyamatos történelemben, hanem ismétlődő helyzetekben, ismétlődő szerepek közül kell választanunk. Amíg nem szakítottuk meg egy rossz történelem folyamatosságát, addig a múlt választ helyettünk a szerepeink közül, nem mi magunk. Ez tehát ma az egyik fő tennivalónk — a tudatos szakítás a múlt gyakorlatával. Mi ehelyett mindössze átmázoltuk az elméletet.

tolsztoj5

A neofita, újgazdag álom, a totális kozmopolitizmus megtagadása nehezebb, mert hiábavalósága nem nyilvánvaló. Az előző két társadalmat földönfutóként küszködtük végig, ezért most új dogma rangjára emelkedik, hogy teli zsebbel üres agy se fáj. De a dogmák eddig se váltottak meg és ezután se fognak. Megváltani minket csakis az az emberség képes, amely viszont egyáltalán nem kifizetődő. Amíg ezt meg nem értjük, addig egy újabb, ezúttal fényújságoktól harsogó sötét éjszaka vár reánk.

A nagy kérdés tehát az, lesz-e, eljön-e a karácsony. Megbűnhődte-e már a nép a múltat.

Emberi számítás szerint az olcsóság és a tompaság negyvenesztendős zsarnokságát most újabb követi, élesebb elméjű tompaság, drágább olcsóság, fényűzőbb elnyomás. Változhat a szereposztás, de a darab negyedfordulattal zötyög tovább. Ennek máris számos jelét látom. Nincs is benne semmi meglepő. Nálunk soha semmi sincs, és nem is volt a helyén. Emeltyűk és himbák, kiszámítható mozgású politikai erők, egy mechanisztikus világkép rabjaiként próbálunk megfelelni a gépezetre alig emlékeztető valóság szigorának.

Tudja-e, tisztelt Lev Nyikolajevics, mi lehet rémesebb még a képviselők színészkedésénél is? Egyvalami: a színészek képviselősködése. Ahogy a honatya az aggódó Othellót, úgy alakítja ma díva és bonviván Deák Ferencet és hitvesét. Mindnyájukból csak úgy árad a dilettantizmus és a meggyőződés, hogy aki híres, az erre is képes. Engem senki nem vádolhat azzal, hogy túlbecsülöm a politikusi pályát, de ez azért mégiscsak túlzás. Aki az ilyesmibe belemegy, amellett tesz hitet, hogy ha az ország házából nemzeti színházat kell csinálni, akkor erre az említettek a legalkalmasabbak. Végtére ez a föld hagyományosan az ígéret földje — a be nem váltott ígéreteké!
eben gubát cseréltünk
Hozzá nem értés és átgondolatlanság, pöffeszkedés és türelmetlen marakodás — ezek ma állapotunk jellemzői, ezek mentén húzódnak belpolitikánk erővonalai. Márpedig ha ez nem változik hamarosan, akkor új országgyűléssel, alkotmánnyal is csak eben gubát cseréltünk. Ha a szakértelemnek álcázott kontárkodás nem marad abba, óhatatlanul a permanens választások korszaka felé tántorgunk. Akkor mindig lesz majd egy, aki unalomig szavalja a fülünkbe: ,,Talpra magyar!”, s azzal kecsegtet, hogy ő, majd ő a fejéről a talpára állítja ezt a tótágasba belepirult országot; meg egy kontrázó másik, aki a Vörös Csepelt unszolja, kenyeret és cirkuszt követel, a cirkusz pedig nem is marad el; s végül a brugós harmadik, a hungárja. The Hungaryan. Így. Ezek hárman végül koalícióra lépve hadat üzennek az Egyesült Államoknak, hogy a szovjet csapatok helyett végre amerikaiak szálljanak meg minket.

tolsztoj4

Idejét múlatni, küldök Önnek egy verset az örökkévalóságba. Jól visszhangozva azt a kettősséget, amely bennünk feszeng ma, ezt a „nem hazudtam, és nem mondtam igazat sem” állapotot. Az első versszak nyersebb; a második, a szívemnek kedvesebb, olyasmit tudakol, amire Ön talán már tudja a választ. Isten Önnel, kedves gróf úr; fogadja el nem múló nagyrabecsülésem kifejezését.

1

Fecsegés? Hullarablás.
A kriptamélyű nyelvbe elkapartak
sírját a vágy feldúlja kincsekért.
Rávall a buckasor holtak porából,
a kuvikröptű lelkiismeret, mely
kapufélfára ütve ráng s rikoltoz.
Titka silány, de megkerülhetetlen —
nvomok. Önittas, részeg messzeség.
Tudván hát mégse foglalni szavakba
a tudottat; megmentő áldozat.

2

A dolgok visszájáról hallgatunk.
Miénk a szó, de nem miénk a csend.
S ha olykor mégis, már-már összeérnek,
a szent fonák nem tudjuk, mit jelent.
Tettekből áll az örök hallgatás?
A némaságnak is van nyelvtana?
Ó, kérdés mámora: még lelkem a,
lelkem a kert.

[1] Miféle út?
1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani — s az egészre tekint. Más, mert a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait megpróbálja elkerülni… Egy 1906-ban írott Tolsztoj-levél részletét idéztük: „…olykor kétségbevonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S mikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” De mi ennek a tolsztoji felszabadulásnak a mai neve — és mi a mai magyar értelmiségiek szerepe ennek a más útnak, egy új életérzésnek a megfogalmazásában? Korszakos eszményt és napi konkrétumot hogyan lehet összekapcsolni?…. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a válaszokat a politikai küzdelmek, a választások csak részben befolyásolják. Célunk éppen az, hogy a rész fölé emelkedjünk, hogy megpróbáljunk rálátni az Egészre: miféle úton járunk? (a szerk.)
Az összeállításban korábban megjelent írások:
Balassa Péter | KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?
Révész Sándor: OPPORTUNISTA GONDOLATOK AZ OTTHONTALAN NYÁRRÓL

Nyíri Tamás: Szép új világ?

kép | Fotók Tolsztojról, russiainphoto.ru