Darányi Sándor

A FOLYÓ, VAGY A PARTJA

1999 június

A FOLYÓ, VAGY A PARTJA

Évtizede már, hogy egy dunai zátonyon partra léptem. Nyár volt, túlérett július. Az áradás levonult, noha még kvarcmorzsák miriádjai örvénylettek a vízben. A napfény a vállamba döfött, egyetlen mozdulattal színeire szórta szét a világot, majd az eredménnyel elkápráztatott. A zátonyt langyos pocsolyák sora szegélyezte, körülöttük a sóderen kettévált, rothadó kagylók maszatos ezüstje. Középütt iszapos levelű fűzbokrok szürkéllettek.

az öröm

Feljebb a gát kősarkantyúja nógatta sebesebb vágtára a habokat. Arrafelé, a sziklaköveken majd mindig gubbasztott egy-két gémszerű horgász, türelmes, néma pálcikákkal. Olykor kikötött mellettük egy motoros bárka is, oldalán gumiabroncs, benne pecázó. A part fölött magaslott a töltés, melyen olykor kerékpár kacsázott végig, nyergében svájcisapkás, gumicsizmás munkással vagy fürdőruhára vetkezett üdülővel. A jegenyék közt itt-ott fehérnyárfák, topolyák tornyosultak, mögülük átsejlett a háztetők cserepe; a magasban pedig ott ívelt az a gálickék, hatalmas mennybolt. Ez a kép nem változott éveken át, s mintha a jelenet öröme ebből fakadt volna, a Duna futása pedig az örömből.

716663

Letelepedtem a fövenyre, kiterítettem a gyékényt, rákucorodtam, azután csak félretoltam a könyvet. Beértem azzal, hogy vagyok, és itt vagyok. Csend volt, millió neszből szőtt zúgás. Valahol a parti erdőben ág pattant, nagy csobbanással tetvek gyötörte ponty vetette fel magát fulladozva, bár szerettem volna elhinni, játszik az is. Vártam a hajókat, a loccsanásoktól hol elálmosodva, hol éberen, végig a tudatnak abban a közegében, ahol a gondolat is csak elvétve jár, ám ha mégis, kész, összefüggéstelen mondatok bukkannak fel az elmében, kitérnek az okoskodás elől, se céljuk, se okuk. „Nem mindegy, Szobon van-e gödröd, vagy Gödön szobrod.” Csakugyan nem? S hogy akárha az évek futnának tova előttem – az ógermánban időt, árt ugyanaz a szó jelölt még, fenn is maradt a svéd, a norvég tiden-ben, a jövőt jelentő framtiden zamatában, vagy a régies angolságú yuletide, „karácsony”, és eventide, „estve” szavakban, mely rímel a tide-ra, a dagályra. Vándormadarak légifolyosói mosódtak össze az idő országútjaival a köveken átbukó áramlatok morajában.

a magam útját

És akkor eszembe jutott ez a négy sor: „Nézd Viki, a maga baját ki-ki / Másénál többre tartja. / El kell döntened, mi leszel: / A folyó, vagy a partja.” Nem voltam benne biztos, vajon én költöttem ezt a versikét, vagy hallottam valahol, de viszonyunkat meghittség határozta meg. „Ha nem én, nem tudom, ki írta” – intéztem el lustán, de nem is törődtem vele. Még mindig a kibúvókban bíztam, abban, hogy ha kivétel nincs, szabály sincs – úszó törmelékben, árat szelő sziklában kerestem mindazt, ami egyik sem, se a sodor, se a föveny, hogy azzá legyek. De nem sikerült. Nem bírtam azonosulni, muszáj volt különválnom, folyton a magam útját kerestem, és ugyanaz a képtelenség, mely megmentett az általánostól, fosztott meg a különlegestől is. A vers pedig kísérgetett, fülembe dünnyögött minduntalan, míg végre muszáj volt komolyan leülnöm vele, hogy intésében magamat, bennem őt szemügyre vegyem.

489147

Azt hiszem, aznap olyan hangulatban voltam, mint aki megért valamit. A folyó, vagy a partja? Maga a föltevés optimista, hogy van maradó is, nemcsak haladó, tanakodtam; egyáltalán: hogy létezik „van” meg „nincsen”, miközben a suhanó víztükör mögül kell kihalásznunk, amit a mocorgó fövenyen nem lelünk. „Mint dzsunkák az erjedő félhomállyal, / Lehajózunk estéli szürkületben. / Nyomot vesztett a bitangok naszádja. / Titkok tudója már a parti nádas…” Nem lehet igaz, hogy „el kell döntened, ki leszel”; s hogy csakis ez a két véglet vár, ki erre, ki arra, a jók jobb, a rosszak bal felől, sommásan, fehéren-feketén, úgy, ahogy semmi értelme, ám roppant katonás. Ha viszont csak az igaz, ami nem is lehet, akkor meg hazugság az egész, rég csak azért szép, mert bármikor kiderülhet a turpisság. Nem fogadhatom el, hogy a választás revolverezzen, ez a szűkmarkú móring legyen mindössze terítéken. Kell még lennie valahol többnek, másnak is! Fehér foltok várnak arra, aki hisz bennük – hisz vár a szalmaszál is, mely az árral táncol. És a vízen tükröződő égbolt például szintén nem a folyó meg a partja, a mindkettőn átgázoló pedig a legkevésbé. Mikor belép a túlpart! sűrűbe, a fenyves széléről visszanéz, árnyéka még ott lebeg a fodrokon; átért, beérkezett. Miért ne akarnék őbeléje változni át? Minden megtagadott választás megannyi szabadulás a kutyaszorítóból, mondogattam, míg a jelenetet lúdbőrző háttal bejártam, mintha fáznék az alkonyi fuvallat tűi alatt. Más és más szögből kukkantottam minden zugába, hadd legyek otthon – nem, ez nem a kiszolgáltatottság, nem tarthat sakkban senki sem. Nem igaz, hogy nincsenek lehetőségek.

surrogó suhanás

Az idill később elmúlt, a hajók meg csak jöttek. Ha elaludtam a sóderon, álmomban már messziről hallottam a felfelé küszködő vontatók dobogását. Azt az egykedvű, mélyen morgó dorombolást, melyet még nem fog fel a fül, de már csörren tőle az ablak üvege. Az uszályok surrogó suhanását. Amikor megjelent a Sirály, a Vöcsök, a Donauprinzessin meg a lapátkerekes Dunaföldvár! A szaguk, a gőzös szaga, a kerengve futó dugattyúk rezes-olajos feketéje, a lassan araszoló manométer-mutató meg a partot paskoló hullámok locsogása! Majd a dohogás elhalt a távolban, Vácon túl a kőbánya hege ismét szóhoz jutott, a cementmű kéményének fehér porpamacsa pedig szétterült a kék levegőben.

kép | istockphoto.com