
Évtizede már, hogy egy dunai zátonyon partra léptem. Nyár volt, túlérett július. Az áradás levonult, noha még kvarcmorzsák miriádjai örvénylettek a vízben. A napfény a vállamba döfött, egyetlen mozdulattal színeire szórta szét a világot, majd az eredménnyel elkápráztatott. A zátonyt langyos pocsolyák sora szegélyezte, körülöttük a sóderen kettévált, rothadó kagylók maszatos ezüstje. Középütt iszapos levelű fűzbokrok szürkéllettek.
az öröm
Feljebb a gát kősarkantyúja nógatta sebesebb vágtára a habokat. Arrafelé, a sziklaköveken majd mindig gubbasztott egy-két gémszerű horgász, türelmes, néma pálcikákkal. Olykor kikötött mellettük egy motoros bárka is, oldalán gumiabroncs, benne pecázó. A part fölött magaslott a töltés, melyen olykor kerékpár kacsázott végig, nyergében svájcisapkás, gumicsizmás munkással vagy fürdőruhára vetkezett üdülővel. A jegenyék közt itt-ott fehérnyárfák, topolyák tornyosultak, mögülük átsejlett a háztetők cserepe; a magasban pedig ott ívelt az a gálickék, hatalmas mennybolt. Ez a kép nem változott éveken át, s mintha a jelenet öröme ebből fakadt volna, a Duna futása pedig az örömből.
Letelepedtem a fövenyre, kiterítettem a gyékényt, rákucorodtam, azután csak félretoltam a könyvet. Beértem azzal, hogy vagyok, és itt vagyok. Csend volt, millió neszből szőtt zúgás. Valahol a parti erdőben ág pattant, nagy csobbanással tetvek gyötörte ponty vetette fel magát fulladozva, bár szerettem volna elhinni, játszik az is. Vártam a hajókat, a loccsanásoktól hol elálmosodva, hol éberen, végig a tudatnak abban a közegében, ahol a gondolat is csak elvétve jár, ám ha mégis, kész, összefüggéstelen mondatok bukkannak fel az elmében, kitérnek az okoskodás elől, se céljuk, se okuk. „Nem mindegy, Szobon van-e gödröd, vagy Gödön szobrod.” Csakugyan nem? S hogy akárha az évek futnának tova előttem – az ógermánban időt, árt ugyanaz a szó jelölt még, fenn is maradt a svéd, a norvég tiden-ben, a jövőt jelentő framtiden zamatában, vagy a régies angolságú yuletide, „karácsony”, és eventide, „estve” szavakban, mely rímel a tide-ra, a dagályra. Vándormadarak légifolyosói mosódtak össze az idő országútjaival a köveken átbukó áramlatok morajában.
a magam útját
És akkor eszembe jutott ez a négy sor: „Nézd Viki, a maga baját ki-ki / Másénál többre tartja. / El kell döntened, mi leszel: / A folyó, vagy a partja.” Nem voltam benne biztos, vajon én költöttem ezt a versikét, vagy hallottam valahol, de viszonyunkat meghittség határozta meg. „Ha nem én, nem tudom, ki írta” – intéztem el lustán, de nem is törődtem vele. Még mindig a kibúvókban bíztam, abban, hogy ha kivétel nincs, szabály sincs – úszó törmelékben, árat szelő sziklában kerestem mindazt, ami egyik sem, se a sodor, se a föveny, hogy azzá legyek. De nem sikerült. Nem bírtam azonosulni, muszáj volt különválnom, folyton a magam útját kerestem, és ugyanaz a képtelenség, mely megmentett az általánostól, fosztott meg a különlegestől is. A vers pedig kísérgetett, fülembe dünnyögött minduntalan, míg végre muszáj volt komolyan leülnöm vele, hogy intésében magamat, bennem őt szemügyre vegyem.
Azt hiszem, aznap olyan hangulatban voltam, mint aki megért valamit. A folyó, vagy a partja? Maga a föltevés optimista, hogy van maradó is, nemcsak haladó, tanakodtam; egyáltalán: hogy létezik „van” meg „nincsen”, miközben a suhanó víztükör mögül kell kihalásznunk, amit a mocorgó fövenyen nem lelünk. „Mint dzsunkák az erjedő félhomállyal, / Lehajózunk estéli szürkületben. / Nyomot vesztett a bitangok naszádja. / Titkok tudója már a parti nádas…” Nem lehet igaz, hogy „el kell döntened, ki leszel”; s hogy csakis ez a két véglet vár, ki erre, ki arra, a jók jobb, a rosszak bal felől, sommásan, fehéren-feketén, úgy, ahogy semmi értelme, ám roppant katonás. Ha viszont csak az igaz, ami nem is lehet, akkor meg hazugság az egész, rég csak azért szép, mert bármikor kiderülhet a turpisság. Nem fogadhatom el, hogy a választás revolverezzen, ez a szűkmarkú móring legyen mindössze terítéken. Kell még lennie valahol többnek, másnak is! Fehér foltok várnak arra, aki hisz bennük – hisz vár a szalmaszál is, mely az árral táncol. És a vízen tükröződő égbolt például szintén nem a folyó meg a partja, a mindkettőn átgázoló pedig a legkevésbé. Mikor belép a túlpart! sűrűbe, a fenyves széléről visszanéz, árnyéka még ott lebeg a fodrokon; átért, beérkezett. Miért ne akarnék őbeléje változni át? Minden megtagadott választás megannyi szabadulás a kutyaszorítóból, mondogattam, míg a jelenetet lúdbőrző háttal bejártam, mintha fáznék az alkonyi fuvallat tűi alatt. Más és más szögből kukkantottam minden zugába, hadd legyek otthon – nem, ez nem a kiszolgáltatottság, nem tarthat sakkban senki sem. Nem igaz, hogy nincsenek lehetőségek.
surrogó suhanás
Az idill később elmúlt, a hajók meg csak jöttek. Ha elaludtam a sóderon, álmomban már messziről hallottam a felfelé küszködő vontatók dobogását. Azt az egykedvű, mélyen morgó dorombolást, melyet még nem fog fel a fül, de már csörren tőle az ablak üvege. Az uszályok surrogó suhanását. Amikor megjelent a Sirály, a Vöcsök, a Donauprinzessin meg a lapátkerekes Dunaföldvár! A szaguk, a gőzös szaga, a kerengve futó dugattyúk rezes-olajos feketéje, a lassan araszoló manométer-mutató meg a partot paskoló hullámok locsogása! Majd a dohogás elhalt a távolban, Vácon túl a kőbánya hege ismét szóhoz jutott, a cementmű kéményének fehér porpamacsa pedig szétterült a kék levegőben.